„Kimondta, amit akkor nem lehetett kimondani”

B. Révész László [1] 2016. március 15.

Havas 70 – I. kötet >>> [2]
Havas 70 – II. kötet>>> [3]

Részlet Havas Gábor életútinterjújából, amelyet az 1956-os Magyar Forradalom Történetének Dokumentációs és Kutatóintézete Oral History Archívumának készített B. Révész László 2009. október 9. és november 20. között.

Próbáltam [1971-ben] valamilyen munkát keresni Pesten. Már korábban barátságba keveredtem Bucz Hunor amatőr színjátszó rendezővel. Neki el kellett jönnie Tiszaföldvárról, ahol gimnáziumi tanár volt, és egy nagy hírű és kiváló irodalmi színpadot csinált. Mire én följöttem Pestre, ő már itt volt, és a Csepeli Munkásotthonban hozott létre egy új csoportot. Neki is mondtam, hogy kellene valami munka, és ő valahonnan ismerte Törzsök Erikát. Nem tudom pontosan, honnan, de lehet, hogy Szolnok megyéből, mert Erika mezőtúri, és beajánlott neki. Ő akkor már bekapcsolódott a Kemény István vezette országos cigányvizsgálatba, és Erika közvetített Kemény felé, aki további embereket keresett a kutatáshoz. Nagyon az elején volt még az egész, akkor indult el. Olyan szisztéma szerint próbálta csinálni a kutatást, hogy minden embernek egy-egy megyét kiosztott, és akkor azt a megyét az illetőnek szőröstül-bőröstül meg kellett csinálnia: az összes kérdőívet lekérdezni, interjúkat csinálni, és lehetőség szerint valamiféle esettanulmányt is írni aztán a megyéjéről. Erika összehozott Keménnyel, és hát elég kézenfekvő volt, mert Baranya megye még nem volt kiosztva, hogy én Baranyát vállaljam, hiszen több mint három évet dolgoztam ott.

Ez cigányvizsgálat volt?

Ez országos reprezentatív cigányvizsgálat, az azóta eléggé híressé és nevezetessé vált ’71-es vizsgálat. Amikor én belekezdtem ebbe a dologba, nem tudtam, de utólag teljesen világos, hogy akkor szinte semmit nem lehetett tudni a magyarországi cigányokról. Benyomás szinten persze egy s mást, de istenigazából csak a Köjál foglalkozott a cigányokkal, tehát például a kutatáshoz nagyon sok információt a Köjáltól kellett beszerezni, mert nekik voltak nyilvántartásaik a telepekről, ahova rendszeresen kijártak fertőtle- níteni. Sára Sándor Földobott kő című filmjéből tudjuk, bár annak a cselekménye egy kicsit korábbra van téve, az ötvenes évekbe, de hát a hetvenes években is voltak kényszerfürdetések. A Köjál mellett a rendőrségnek voltak még alapos ismeretei a cigányokról, mert náluk akkor már működött egy úgynevezett cigányvonal, amelynek minden szinten megvolt a maga szervezeti egysége, tehát volt országos és megyei cigányvonal. Önmagában is nagy jelentősége volt a kutatásunknak, de emellett nem egyszerűen csak arról volt szó, hogy az ember fölvette a munkát, elkezdte csinálni, hanem ehhez a folyamathoz rendszeres együttlétek kapcsolódtak. A Szociológiai Intézet égisze alatt csinálta Kemény, oda kifejezetten erre a munkára vették őt fel, a megbízást a Minisztertanács Tanácsügyi Hivatala adta a vizsgálatra, és ők is finanszírozták. Az is inkább utólag vált világossá számomra, hogy ezt a kutatást azért rendelték meg, mert addigra már teljesen elfogyott az a fajta munkaerő-tartalék, amelyet a mezőgazdaságból lehetett az iparba átszivattyúzni. Ez a folyamat nagyjából a kényszer-téeszesítésekkel és annak következményeivel elég hamar lezárult. Viszont az iparban maradt a munkaerőhiány, lévén folyamatosan extenzív iparfejlesztés folyt, tehát kevés hangsúlyt fektettek a technikai megújításra. Ráadásul a szabályozás is olyan volt, hogy szükség volt úgynevezett vattaemberekre, vagyis alacsony képzettségű dolgozókra, akiket alacsony bérrel lehetett fölvenni, mert ugye bérszínvonal-szabályozás volt, a vállalatok e szerint adóztak, és minél több olcsó munkaerőt vettek föl, annál többet tudtak a számukra fontos embereknek fizetni. Csillapíthatatlan munkaerőéhsége volt az iparnak, és ebben a helyzetben vált világossá, hogy van itt még egy tartaléksereg, de abban az állapotában, amiben leledzik, nem nagyon alkalmas arra, hogy ezt a szerepet betöltse. Tehát itt valamifajta szociálpolitikai, társadalompolitikai intézkedéseket kellene hozni ahhoz, hogy a helyzet változzon, és ezt a mozgósítható munkaerő szerepet a cigányok istenigazából be tudják tölteni. Hozzáteszem, azért ez a folyamat már korábban elindult, hiszen 1961-ben volt az országos párthatározat a cigányokról, amely már a fő útvonalakat kijelölte. Ez arról szólt, hogy lehetőséget kell adni nekik a társadalomba való beilleszkedésre, de cserébe teljesen asszimilálódniuk kell, olyanokká kell válniuk, mint mindenki más; de ha ők is hajlandók vállalni a bérmunkás szerepet, amelyet a magyar társadalom több millió résztvevője már betöltött mindenféle kényszerítő folyamatok végeredményeként, akkor bizonyos támogatásban ők is részesülhetnek. Már 1965-ben megjelent a szociális körülményeknek meg nem felelő telepek felszámolásáról szóló kormányrendelet, amely lehetővé tette, hogy kedvezményes kölcsönnel, hosszú lejáratú kamatmentes, illetve minimális kamatú kölcsönnel „cs-házakat” építsenek, illetve üresen álló parasztházakat vásároljanak meg. […]

Ha jól emlékszem, akkoriban volt arról vita, hogy a cigányság az most nemzetiség, vagy pedig nem.

Komoly vita erről nem volt, nem lehetett, éppen azért nem, mert az 1961- es párthatározat ennek határozottan pontot tett a végére. Voltak hangok, megszólaltak cigányok és nem cigányok ebben az ügyben, de hát komoly vita nem lehetett, mert a párthatározat egyértelműen kimondta, hogy a cigányság nem nemzetiség, és hogy azok elavult meg káros nézetek, amelyek azt mondják, hogy a cigányságot nemzetiségnek kell tekinteni, és ápolni kell a nyelvüket, kultúrájukat. A párthatározat a totális asszimilációt tűzte ki célul, a kulturális különbségek teljes figyelmen kívül hagyásával. Azt mondtam, hogy amikor a vizsgálat elindult, nagyon keveset lehetett tudni a cigányokról. Volt például egy Szegő László nevű kiváló nyelvész, aki érdeklődött a téma iránt, annál is inkább, mert hindi nyelven és szanszkritul is tudott. Ő azt mondta, hogy cigánynak istenigazából – és ez ellentétes álláspont volt azzal, amelyet a párthatározat megfogalmazott – csak a cigány anyanyelvűeket, tehát az oláhcigányokat lehet tekinteni, merthogy ők teszik ki a magyarországi cigányságnak a nyolcvan százalékát, és csak őket jellemzik olyan speciális jegyek, csak nekik van olyan elkülönült kultúrájuk, amely alapján őket cigánynak lehet minősíteni. A többiek már nem igazán cigányok. Tehát megfogalmazódott ilyen álláspont is, és ebben a legérdekesebb az, hogy ő azt mondta: a Magyarországon élő cigányok nyolcvan százaléka ebbe a csoportba tartozik. Már az 1893-as népszámlálásnál is elég nagy százalékban voltak, majdnem negyven százalékban olyan cigányok, akik csak magyarul tudtak, de hát az időközben eltelt közel nyolcvan évben ez a folyamat erőteljesen tovább folytatódott. Aztán a kutatás kiderítette, hogy a magyarországi cigányoknak csak húsz százaléka cigány anyanyelvű. A döntő többség, hetven százalék magyar anyanyelvű, és nem is tud cigányul. A harmadik csoport a beásoké, akik román anyanyelvű cigányok, akik lényegében a románnak egy archaikus változatát beszélik. Tehát hetven százalék bizonyult a kutatás szerint romungrónak, magyar anyanyelvűnek, kicsivel több mint húsz százalék oláhcigánynak, romának, és tíz százalék beásnak. Ez például az egyik fontos eredménye volt a kutatásnak, hogy ezt végre lehetett tudni. De ahogy mondtam, ez a kutatás sokkal több volt egyszerű munkánál, amivel pénzhez lehet jutni, merthogy Ke- mény rendszeres találkozási alkalmakat teremtett. A hétnek volt egy napja, amikor mindannyian összegyűltünk a Várban, egyébként a Szelényi Iván szobájában, amelyet ő átengedett a Keménynek erre a célra a Szociológiai Intézetben. Ott már kezdettől fogva sokkal többről volt szó, mint a cigányvizsgálattal kapcsolatos gyakorlati problémák megbeszéléséről. Ott lényegében Kemény szemináriumot tartott. Ez alapvető és meghatározó élmény volt mindannyiunk számára, akik ebben részt vettünk. Tudniillik addig egyáltalán nem találkoztunk, én legalábbis biztosan nem találkoztam ezzel az embertípussal, aki mindenfajta taktikai megfontolás nélkül azt mondja, amit gondol; és hogy olyanfajta rendszerkritikai szemlélete van, amely számomra szintén példa nélküli volt. Tehát nem abból indult ki – persze, bizonyos értelemben abból indult ki –, hogy hát itt vannak a szovjetek, és valószínűleg az idők végezetéig itt is lesznek; mégis ettől függetlenül végig kell gondolni, hogy ennek a szocializmusnak mik az alapvető problémái, és hogyan viszonyul mindez ahhoz, ami Nyugaton van. Hozzá kell tenni, hogy Kemény egészen fantasztikus tudással rendelkezett. Ő a tanulmányai során elég sokfélével próbálkozott, miközben tulajdonképpen szociológiát szisztematikusan nem is tanult. Ő ’25-ös volt. A negyvenes évek végéig volt szociológiaoktatás, de ő nem oda iratkozott be, hanem sok minden mást csinált. A bölcsészkarra meg az orvosi egyetemre is járt egy darabig. De szinte minden tudott, amit tudni lehet, iszonyú műveltsége volt mindenféle értelemben. Hatalmas irodalmi műveltsége is volt, amellett nagyon szorgosan olvasta a nyugati szociológiai irodalmat, amely akkor kezdett el csörgedezni Magyarországra. Egy-két kötet a hatvanas évek végén, hetvenes évek elején már megjelent, amely szemelvényeket adott a nyugati szociológiából, de hát rendszeres, módszeres tudás Magyarországon nem nagyon volt akkor. Ő különböző utakon-módokon, ha máshogy nem, fénymásolt példányokban hozzájutott ehhez az irodalomhoz, és valami elképesztő gyorsan tudott olvasni úgy, hogy közben abszolút mélyen olvasott. Pontosan tudta, mi van a szövegekben, ez többször kiderült. Nem felszínes, mégis szélsebes olvasás volt ez. Mindezen tényezők együttes hatására fantasztikus tudásanyaggal rendelkezett, és ehhez megvolt a maga nagyon is egyéni szemlélete, miközben különösen fontosnak tartotta, hogy azokat a szerzőket, a tudományos életnek azokat a szereplőit közel hozza hozzánk, akik befolyásolni tudták az ő álláspontját, és akiket rokon gondolkodásúnak vagy rokon léleknek tekintett.

Akkor ez egyben iskola is volt.

Tulajdonképpen akkor még nem volt szociológiai képzés Magyarországon, illetve éppenhogy elindult a közgazdasági egyetemen, mert ott a volt miniszterelnök, Hegedüs András, aki átnyergelt a szociológiára, elindított valami képzést. Szelényi is arra járt. De a bölcsészkaron még egyáltalán nem volt. A miénk ott, a Szociológiai Intézetben kis létszámú, szűk körű képzés volt, nem nagyon lehetett róla tudni, de a Kemény-féle iskolánál jobb nem kellett. Voltak aztán olyanok a társaságban, akik később beiratkoztak, amikor a bölcsészkaron is beindult a szociológiaképzés, és egyszerűen röhögtek azon, mennyire színvonaltalan volt az ahhoz képest, amit ők Keménytől kaptak.

Mondanál néhány nevet a társaid közül?

A cigányvizsgálatban benne volt Dávid János, akinek a minta elkészítésében volt jelentős szerepe, aztán Törzsök Erika, aki Komárom megyét csinálta, benne volt Vásárhelyi Judit, ő valahol szintén a Dunántúlon ügyködött, és aki főállásban akkor a KSH könyvtárában dolgozott. Benne volt Lengyel Gabi, aki Veszprém meg Zala megyében is dolgozott. Benne volt Solt Ottilia is, bár ő tulajdonképpen a cigányvizsgálatban csak érintőlegesen vett részt. Halálosan izgatta ez a téma is, de ő elsősorban Kemény egyéb kutatásaihoz kapcsolódott, illetve volt egy olyan közös kutatásuk a gazdasági vezetőkről, amelyet pozíciójánál fogva Ottilia kezdeményezett, ő tudniillik, akkoriban a KSH-nak a gazdasági kutatóintézetében volt állásban. A cigányvizsgálat előtt személyesen még nem is ismerte Keményt, de már tudott róla, meg olvasott tőle egy-két dolgot. Így megkereste őt, nem lenne-e kedve egy ilyen vizsgálatban részt venni, azt vezetni kvázi. Kemény lelkesen igent mondott, és akkor ezt a kutatást együtt csinálták. Valamint Keménynek kicsit korábban indult egy szegénységvizsgálata, és Ottilia abba is bekapcsolódott. De végül is ő is belefolyt a cigányvizsgálatba, mert elment kutatni Bács-Kiskun megyébe. Azt tulajdonképpen a Pass Lajos nevű, azóta elfeledett ifjú költő területe lett volna, aki Lakatos Menyhért lányának volt a pasija, és ilyen alapon került a vizsgálatba, de nem igazán csinálta, és azt a megyét Ottilia fejezte be. És hát benne volt a vizsgálatban Lakatos Menyhért, aki a maroknyi cigány értelmiségnek volt az egyik képviselője. Akkor már megjelent a Menyhértnek az első híres könyve, a Füstös képek, és ezért Kemény Pista megkérte, kapcsolódjon be a kutatásba. Lakatos Menyhért akkor már jóban volt a Konrád Györggyel és Szelényivel, és azt hiszem, ők ajánlották be a Pistának. Lakatos Menyhért csinálta Szabolcs megyét. Ezzel kapcsolatban volt egy kínos mozzanat, nevezetesen amikor átnézték az általa kitöl- tött kérdőíveket, akkor kiderült, hogy azok botrányosan vannak kitöltve, mármint használhatatlanok, vagy egy részük használhatatlan. […] Mindenesetre expedíciót kellett szervezni, négyen-öten lementek Szabolcsba, és újrakérdezték az egészet. Egyébként csomó interjút is készített Lakatos Menyhért, és azok használhatóak voltak. Benne volt még Csalog Zsolt, hogy egy fontos embert mondjak, ő pedig Somogy és Szolnok megyét kutatta. Ő amellett, hogy nagyon tisztességesen megcsinálta a kérdőíveket, hihetetlenül jó interjúkat csinált. Később több interjúkötete megjelent. Nagyszerűen értett ehhez a műfajhoz, bár azért irodalmiasította ezeket az interjúkat, szóval kicsit koncepcionálisan kezelte őket, mindig kihegyezte valamire, de hát zseniális volt ebben a dologban. És emellett kiváló esettanulmányokat készített arról a két megyéről, amelyeken ő dolgozott. Tehát ez volt egy alaptársaság, remélem, nem felejtettem ki senkit. Később én kapcsoltam be a sógoromat, a feleségem lánytestvérének a férjét, Kardos Lacit, aki aztán szintén részt vett ebben a kutatásban, sőt, úgy kezdődött az ő részvétele, hogy egyszer az egyik baranyai utamra elvittem őt magammal, néhány helyen együtt voltunk, és csak utána ajánlottam be Pistának. […] Nagyon rövid időszak volt ez tulajdonképpen, ’68-tól ’72-ig tartott, négy olyan év, amikor Kemény viszonylag szabadon kutathatott. De ebben az időben elképesztően termékeny volt, rengeteg kutatást csinált, és az egyik fontos témája a munkásosztály vagy a munkásság volt, és ez ügyben a Kozák Gyulával két közös kutatást is csinált. Az egyik a Pest megyei munkásokra vonatkozott, azt az MSZMP Társadalomtudományi Intézete rendelte meg, a másik pedig Csepel munkásaival foglalkozott. De Kozák a cigányvizsgálatban nem vett részt, és ezeken a szemináriumokon sem volt ott, mert addigra valamin összekülönböztek.

A baranyai kutatásod alatt konkrétan merre jártál, és miket találtál?

Sok helyen jártam. Volt egy minta, hogy melyik településre kell elmenni, és ott milyen algoritmus szerint milyen kérdőíveket kell csinálni. Voltak a cigányok által sűrűbben lakott települések, ahol minden ötödik cigány családot kellett felkeresni és kérdőívezni, és voltak a cigányok által ritkán lakott települések, ahol viszont minden cigány családot föl kellett keresni. Ez a mintavételi logikából következett. Ennek következtében sok helyre eljutottam. Az egyik alapvető élmény az volt, hogy nem tudtam úgy bemenni egy cigánytelepre, hogy öt perc múlva ne jelenjen meg egy rendőr. Akkor derült ki számomra, hogy részben ennek a rendőrségi cigányvonalnak köszönhetően elképesztően szoros ellenőrzés alatt álltak az együtt lakó ci- gány közösségek, mindenütt volt a rendőrségnek beépített embere, vagy segédrendőri, vagy egyszerű besúgói minőségben. Ők nyilván ilyen-olyan kis előnyökben részesültek ennek fejében, és nekik kötelességük volt azonnal elmenni a rendőrségre, és szólni, hogy itt van egy idegen. Na most, ebből már érzékelhető volt, hogy a hatalom teljesen ellenőrzése alatt akarja tartani a cigányokat. Így az már megengedhetetlen lett volna, hogy egy idegen, nem oda tartozó több órán keresztül anélkül legyen ott közöttük, hogy meg ne vizsgálnák.

Ahhoz volt papírod, hogy ott lehetsz?

Volt lepecsételt megbízólevelem a Magyar Tudományos Akadémia Szociológiai Intézetétől, de több esetben ez semmit nem ért. Elmentünk Alsószentmártonba is. Oda speciel együtt mentem a Keménnyel, mert őt ez a hely nagyon izgatta. Alsószentmártonról lehetett tudni már, hogy az egy majdnem tiszta „cigány falu”, még egy-két nem cigány család lakott ott, de már elsöprő többségben voltak a cigányok. Pistának nem volt persze annyi ideje erre, mint nekem, tehát ő előbb eljött. Alsószentmárton a Dráva mellett van, közel a jugoszláv határhoz, és tudjuk, hogy abban az időben a jugoszláv határ állambiztonsági szempontból különösen veszélyes területnek számított, hiszen ez volt az egyetlen szocialista ország, ahova átjutva onnan aztán Nyugatra lehetett menni. Többen ezt az utat választották. Keménynek volt egy nagyon jó barátja, Batár Attila, aki így ment ki a hatvanas évek végén. A határőrségnek is voltak megbízottai Alsószentmártonban, akik azonnal jelentették, hogy mi ott vagyunk. Kijött a határőrség, megmutattam a papírt, mondták, hogy nem ér semmit. Fogtak és bevittek a siklósi határőrlaktanyába. Ez estefelé volt, és ott kellett tölteni az éjszakát. Egy darabig álltam a folyosón, aztán egy idő után elkezdtem balhézni: rendben van, hogy ellenőrizni akarják, stimmel-e az, ami a papíron van, de akkor már hadd feküdjek le. És akkor egy priccsre lefekhettem. Aztán reggelre lecsek- kolták, hogy rendben van a dolog, és akkor elengedtek. Ehhez hasonló élmények rendszeresek voltak. Látszott, hogyan folyik a cigányok korrumpálása. Nyilván nagyon rombolja a közösséget is, ha vannak beépített emberek. A bomlási folyamatnak, ami ezekben az években a cigányság körében zajlott, itt különösen érzékelhető és kézzelfogható jelei voltak. A cigányvizsgálattal kapcsolatos egyik alapélményem, hogy az öregek között kimondottan tartásos emberek voltak, akiknek függetlenül attól, hogy esetleg teljes nyomorban éltek, mégis volt valamiféle önazonosságuk, tehát hiteles volt, ahogy megszólaltak. Volt egy nyelvezetük, annak a nyelvezetnek a sza- bályain belül kereken és világosan tudtak fogalmazni. Ugyanakkor voltak a fiatalabbak, illetve azok között nagyon sokan, akik valami elképzelhetetlenül zagyvalék nyelven beszéltek, a mondataiknak nem volt eleje, nem volt vége, tele volt eltorzított szavakkal, amelyeknek a jelentését nem is pontosan értették. Tehát a ’61-es párthatározat meg mindenféle egyéb társadalmi folyamatok hatásai ilyesféle folyamatot indítottak el és erősítettek fel. A fiatalabbaknak nagyon jelentős része súlyos belső bizonytalansággal küszködött. Nem tudta megteremteni a maga új identitását, és hát ettől nyomorult és kiszolgáltatott lett még akkor is, ha segédrendőrként valami kis hatalommal rendelkezett.

Aztán itt láttam meg a nyomorúságnak elképesztően mély bugyrait, és jól érzékelhető volt az is, milyenfajta hatósági beavatkozások rontanak szisztematikusan és folyamatosan a cigányság helyzetén, és hogy a cigányok mennyire korlátok közé vannak szorítva. Voltak a cigányoknak korábban bizonyos hagyományos mesterségeik, ezeknek egy része magától elsorvadt, részben mert a gyáripar kiváltotta azt, amit ők korábban csináltak, részben egyéb okokból. De azért bizonyos hagyományok még éltek, nem mindenkinél, de egyeseknél. Nagyon függött ez attól, hogy konkrétan milyen közösségről volt szó. Ám az ő megélhetésük útjába állandóan adminisztratív, jogszabályi akadályok tornyosultak. Például elmentem Mágocsra, ahol oláhcigány közösség élt, és beszéltem egy emberrel, aki zseniális módon űzte a gyűjtögetést, tehát neki minden szezonra megvolt, hogy akkor mit érdemes és hogyan érdemes összeszedni. A csigától kezdve a szarvasagancsig minden benne volt ebben. Tehát zseniális érzéke volt ehhez, és ebből összehasonlíthatatlanul többet lehetett keresni, mint bármilyen olyan bérmunkával, ami neki egyébként szóba jöhetett volna, és amire időnként rákényszerült. De hát mindez félig-meddig illegális volt. Tudniillik ha ki is adtak ilyen engedélyt, azt is területileg korlátozták, márpedig ez neki úgy érte meg igazán, ha bizonyos dolgokért messzire elmegy. Például szarvasagancsot, mondjuk, nemcsak Baranyában, hanem Vas megyében is gyűjt. Amikor a nem cigány környezetben élőkkel interjúztam, hogy mit gondolnak vele kapcsolatban, azok meg előadták az akkori hivatalos dumát, hogy „itt van, ni, nem hajlandó rendesen dolgozni, hanem csavarog összevissza”. Pedig nyilvánvaló volt, ha azt, amit gyűjtöget, átveszik, akkor annak van „népgazdasági haszna”, hogy az akkori szóhasználatot idézzem. És miért jó, kinek jó az, ha elmegy inkább segédmunkásnak, mert nagyjából csak erre volt még lehetősége. Mégis ez a kényszer működött, mert hiszen a ’61-es párthatározatban is benne volt: arra kell rászorítani a cigányokat, hogy rendszeres munkaviszonnyal rendelkezzenek. A szociális körülményeknek meg nem felelő telepek felszámolásá- ról szóló jogszabály pedig kimondta, hogy elsősorban azoknak kell megadni a lehetőséget, akik rendszeres, legalább egyéves állandó munkaviszonnyal rendelkeznek. A rendszer gyakorlatilag lehetetlenné tette, hogy az emberek szabadon és normálisan megéljenek abból, amire a hagyományaik predesztinálták őket. Aztán egy kicsit történetileg is kezdtem vizsgálni a dolgokat. Baranyában azért túlnyomórészt beások élnek. Van egy-két oláhcigány közösség is, romungrók meg alig vannak, ellentétben az országos arányokkal. Elkezdtem nézni a beások történetét. Ők elsősorban teknővájással foglalkoztak. Ez tipikusan olyan mesterség, hogy kell menni a munka után. Tehát egy helyen vagyok, és amikor ott elfogy a fa, akkor menni kell tovább. Ezért vándorolt csomó beás közösség. Nyomon követtem például olyan beás közösségek útját, amelyek eljutottak Baranyából egészen Gömörbe, még Trianon előtt. Aztán szépen ereszkedtek visszafelé, a születési helyekből lehetett összerakni a fölfelé, majd visszafelé menő útvonalat, és valamikor a harmincas években visszaérkeztek a Dél-Dunántúlra, Baranya déli részére. Na de egy csomó közösség ezt már nem vállalta, mert ez olyan fokú űzöttséggel járt, ami megakadályozta a mozgásukat. Hiszen mindenféle rendeletek voltak a „kóbor cigányok” elleni fellépésről, és ezekre hivatkozva a beás közösségeket korlátok közé szorították, és elvették tőlük az önálló megélhetés lehetőségét. Föladták hát ezt a dolgot, és inkább valamelyik uradalom területén telepedtek le, mert az cserébe azért, hogy ők ott munkát végeztek, valami védettséget biztosított, megvédte őket a hatóságoktól. De lényegében ez a tradíciók és az azokra épülő megélhetés feladását is jelentette. Tehát amikor megírtam a baranyai munkálkodásom végén az esettanulmányt, abban mindenféle adatok szerepeltek arról, hogyan haladt előre ez a folyamat, hogyan kopott ki a teknővájás, és hogyan kényszerültek egyre inkább elvállalni ilyen-olyan alárendelt bérmunkát. Alapvető élmény volt tehát az is, hogy aki aktív, netalán jobban tudna élni, az sem tud, mert a hatalom korlátok közé szorítja őt.

Például eljutottam Komló–Kossuth-aknára, ahol egy óriási telep volt. A neve is mutatja, ez egy aláművelt terület, amely alkalmatlan arra, hogy ott lakótelep jöjjön létre, tehát az oda épült házak repedeztek, süllyedtek, rogyadoztak. De hát ez a Kossuth-aknai telep úgy jött létre, hogy amikor gőzerővel elkezdték Komlót építeni, mert bányászvárost akartak létrehozni, és az eredeti falut körülvevő dombokra kezdték építeni a lakótelepeket, akkor az ott lévő, eredetileg pici és szűk rokonsági kapcsolatokra épülő beás közösségeket összeterelték, leterelték Kossuth-aknára. Ezt is leírtam akkor a tanulmányomban: annál borzalmasabb nincs, mint amikor különböző helyről kényszerrel terelnek össze ekkora nagy telepre embereket. Elkezdenek működni a gettószimptómák, gettószabályok, amelyek tudjuk, milyenek. Szóval annak a lehetőségét, hogy valaki integrálódjon a társadalomba, radikálisan lecsökkenti ez a megoldás. Azért ez a telep elég vegyes képződmény volt, mert akkor már elég sokan dolgoztak közülük a bányában, s mint tudjuk, a bányában, föld alatti munkával elég jól lehetett akkoriban keresni. Ők a telepnek egy meghatározott részén, a többi résztől eléggé elkülönülve már sokkal jobb minőségű házakban laktak, és inkább a sátortetős kockaházakat építették, mintsem kezdetleges, a beásokra korábban jellemző, vesszővel befont, sárral tapasztott falú házakat. Tehát azért itt is volt differenciálódás. A legelőrébb tartókról mondták is, hogy azok már beköltöztek a városba, kaptak lakást a lakótelepeken, és többekkel beszéltem olyanokkal is, akik készültek beköltözni. Ugyanakkor az is nagyon precízen nyomon követhető volt, hogyan kispolgárosodik ez a része a társaságnak. Drótkerítést húztak fel a házuk köré, miközben a telep nagy részén semmifajta ilyen elkülönülés, kerítés nem volt. A másik, ami fontos élmény volt: Baranya jellegzetesen aprófalvas megye, akkor háromszáz település volt ott. Most már kicsit más a helyzet, valamivel kevesebb van, megszűntek, összeolvadtak, miegymás. Ezek túlnyomó többsége ezer, sőt, ötszáz fő alatti lélekszámú volt. Akkor érzékeltem először azt, amivel aztán később elég sokat foglalkoztam a kutatásaimban, nevezetesen, hogyan zajlik ezeknek a falvaknak az elcigányosodása. A térdre kényszerített parasztság a gyerekeit már igyekezett elküldeni a városba, és egy idő után maguk is utánamentek, ha tehették. Olyan volt a településpolitika, amilyen, ennek a részleteibe ne menjünk most bele…

Volt a D kategória, ahol nem adtak építési engedélyt…

Igen, nem adtak építési engedélyt. Ez már a hatvanas években volt, aztán jött az úgynevezett településfejlesztési koncepció, amely kimondta, hogy ezek a települések, a magyarországi településeknek a fele nem fejlesztendő és nem fejleszthető. Beindult az iskolák körzetesítése, a tanácsi összevonások, és így tovább. ’71-ben született ez a koncepció, tehát friss dolog volt, de a folyamat már elkezdődött. Azt is lehetett látni, hogy még azok a cigány családok is, akik nagyon szeretnének integrálódni, és mondjuk, tudatosan úgy választanak lakóhelyet, hogy egy olyan faluba költöznek, ahol nem nagyon vagy egyáltalán nincsenek cigányok, azok is csapdahelyzetbe kerülnek, mert aztán oda is kezdenek nagyobb számban bekerülni a cigányok, tehát ami elől el akartak menekülni, az ott is újra megjelenik. Tehát az is nagyon érzékletes és alapvető élményem volt, hogy hogyan zajlik ez a folyamat. És hát ez nemcsak a cigányokat érinti, hanem általában a szegényeket. Aztán későbbi baranyai kutatásaim során valami elképesztő adatok jöttek elő arról, honnan mindenhonnan sereglettek össze oda az emberek. Még a Horthy-korszak vége felé, az úgynevezett produktív szociálpolitika időszakában, amikor az Ormánságban nagyon csökkent a lakosság az egyke miatt, Magyary Zoltánnak és társainak a javaslatára Szabolcsból telepítettek be nincstelen családokat. Ez a folyamat a háború után aztán felerősödött, és betelepítettek felvidéki magyarokat a lakosságcsere keretében, települtek oda bukovinai székelyek, jöttek a Vajdaságból is, és így tovább. Vizsgáltam később egy olyan falukörzetet Baranyában, ahol, noha a négy falunak összesen ezerkétszáz lakosa volt, jóformán nem volt a régi, Trianon előtti Nagy-Magyarországnak olyan megyéje, ahonnan ne kerültek volna ezekbe a falvakba. Ez az úgynevezett Hegyháton volt, Zselicségben Ibafa és környéke. ’74-től kutattam ott. Fantasztikus egyvelege volt a máshonnan elűzött, itt letelepült embereknek. Mire a cigányvizsgálatnak vége lett, akkorra lényegében Kemény már nemkívánatos személlyé vált a hivatalos magyar szociológiában. Ennek több oka volt: az egyik, hogy az idő tájt folyt a szegénységvizsgálat is, és a szociológiai kutatások egyik alapszabálya az volt: kutatni már sok mindent lehet, de hogy mi hogyan publikálható belőle, azt a hatalom dönti el.

’70-ben a Tudományos Akadémián volt valami konferencia, ahol Kemény ismertette a szegénységkutatás eredményeit. Ebben az előadásban abszolút tárgyszerű volt, semmi lázító mellékmondat nem volt benne, de egyértelműen kimondta, amit akkor nem lehetett kimondani, mert az tabu volt: hogy Magyarországon vannak szegények. Kitaláltak körülírásokat: hátrányos helyzetű, relatív deprivált, abszolút deprivált, nem tudom én, mi, de azt, hogy szegény, azt nem lehetett kimondani, mert a szocializmusban nincsenek szegények. És még egy fontos dolgot mondott ki ebben az előadásban, azt, hogy a szegénység az nemcsak jövedelem kérdése, hanem van a magyar társadalomban egy tradicionális szegénység, amely strukturális okokból marad fenn, vagyis ennek a szegénységnek a léte a rendszer természetéből szükségszerűen következik. Ez a szegénység egy olyan életformában él, amely gyökeresen különbözik a társadalom többi csoportjának az életformájától, mert annyira más viszonyok között él, hogy a középosztály értékrendjével nem menne semmire. Ez az előadás iszonyú felbolydulást keltett, és akkor elkezdődött Kemény kiszorítása a szociológiából. A szegényvizsgálat a KSH égisze alatt folyt, mert az előzménye egy rétegződésvizsgálat volt, amelyet Kemény Ferge Zsuzsával csinált ott. Az akadémiai előadást követően a KSH-ban zárolták a szegényvizsgálat anyagait. Aztán Kulcsár Kálmán, aki akkor a Szociológiai Intézet igazgatója volt, kirúgta Keményt. De azért a szemináriumok – mert Kemény nem olyanfajta ember volt, hogy azt mondja, sajnos akkor fájront – részben az ő, részben Solt Ottilia lakásán, olykor pedig máshol mégiscsak folytatódtak. Meghirdették baráti körben, és akkortól szélesebb kör kapcsolódott be a szemináriumokba. Mindenki éhes volt a nyílt szóra meg a sok okosságra, amit Kemény el tudott mondani. Például az, hogy az ő lakásán meg az Ottilia lakásán is volt tanítás, ez azért volt, mert már egy helyre nem fértek be az emberek. Meg volt osztva a társaság, és ugyanazon a héten mondjuk szerdán Kemény lakásán egy bizonyos kör volt ott, csütörtökön Ottilia lakásán meg egy másik. Abból az időből, amikor még kutathatott, rengeteg fiatal kapcsolódott hozzá. A gazdasági vezetők vizsgálatában tulajdonképpen majdnem minden fiatal közgazdász részt vett, aki aztán valamiféle hírnévre tett szert: Soós Károly Attila, Bauer Tamás, Laki Mihály stb. Az megint egy külön kör volt, ott elsősorban közgazdasági kérdések merültek fel. Az Ottilia lakásán működő szemináriumra eljárt Galasi Péter és Szalai Anna, Vági Gábor, aki fiatalon meghalt, kiváló szociológus és szociográfus volt, Szalai Juli (ők férj és feleség voltak) és Rupp Kálmán, valamint az ő felesége, Romhányi Ágnes. Rupp Kálmán is részt vett a cigány- és szegénységvizsgálatban. Ő nekem nagyon jó barátom lett. 1975-ben aztán a feleségével emigráltak Amerikába. Ezek a szemináriumok még szisztematikusabb tanulóiskolát jelentettek, mint a várbeli, a cigányvizsgálathoz kapcsolódó szemináriumok. Itt aztán minden sorra került az idők folyamán. Volt egy teljes magyar társadalomtörténet. Mindig mindenhez irodalmakat adott, a választásai egyáltalán nem voltak kézenfekvőek, és az akkortájt meginduló szociológusképzésben abszolút nem vagy nem ilyen hangsúllyal szerepeltek. Mondjuk, egyik kedvenc tanítómesterének tekintette Hajnal István történészt, és mivel az egyik téma, amivel nagyon sokat foglalkozott, a munkás és a technika viszonya volt, nagyon hangsúlyos volt Hajnal munkásságának az a része, hogy a középkori kézművesség hogyan készítette elő a későbbi gépesítést, az ipari forradalmat.

Honnan lehetett beszerezni ezt az irodalmat?

Neki voltak ilyenek, valószínű, még ’49 előttről, és akkor fénymásolatokat csináltunk. Bár azért az sem volt egy könnyű dolog, de valahogy azért megoldottuk a dolgot. Hozzá lehetett jutni például a ’45 és ’48 között megjelent folyóiratcikkekhez. Kemény egy csomó olyan írásra is felhívta a figyelmet, amelyek ugyan hozzáférhetőek voltak, de a kutyának sem jutott volna eszébe, hogy magától elolvassa. Tehát ez volt az egyik vonal, a magyar társadalom története. Bibót például nagyon részletesen tárgyalta.

Bibó élt még akkor.

Igen, élt, csak hát nem nagyon esett róla szó sehol sem. Aztán nagyon alaposan átrágtuk magunkat Erdei Ferenc munkáin. Ő politikai helyezkedései miatt azon kevés fontos szerzők közé tartozott, akiket kiadtak. Akkoriban vagy nem sokkal később indult az Akadémiai Kiadónál az életműsorozata. Kemény a fiatal Erdeire helyezte a hangsúlyt. Nagyon nagyra tartotta a Puszták népét is vagy Szabó Zoltán szociográfiáit: a Cifra nyomorúságot és A tardi helyzetet. Ezekre a művekre és szerzőkre is sűrűn hivatkozott, mert mindez kiváló illusztráció volt az életformacsoportok elméletéhez, amelyet ebben az időszakban dolgozott ki. Az életformacsoport általa kimunkált fogalma lehetőséget teremtett a társadalom finomszerkezetének a leírására. 1945 után hatalmas változások zajlottak le a magyar társadalomban, de ennek a tudományos leírását, feltárását erősen akadályozták a politikai-ideológiai megfontolások. Az ötvenes években volt munkásosztály, vele szövetséges dolgozó parasztság, értelmiségi réteg, és kész. A hatvanas évek elejétől a munkamegosztásban elfoglalt helyzetre építve már valamivel differenciáltabbá vált a társadalmi rétegződés leírása, de ez még mindig ideológiailag erősen meghatározott, torz megközelítés volt. Kemény kidolgozta az életformacsoport elméletét, ahol a társadalomban elfoglalt pozíciót egy bizonyos kultúra és életforma köré szőtte, amely állandó kölcsönhatásban van azokkal a körülményekkel, amelyek között létrejött. És ez sok mindent értelmezhetőbbé és érzékletesebbé tesz a társadalomban elfoglalt helyzettel kapcsolatban. Akkor a tanítványai is ebbe az irányba indultak el. 1972-től őt teljesen kiszorították a szociológiából, gyakorlatilag saját jogon semmilyen kutatást nem csinálhatott. Több olyan vizsgálat volt viszont, amelyet már az ő tanítványai indítottak el, mert addigra bekerültek, részben az ő ajánlására, olyan munkahelyekre, ahol érdemi munka folyt. Én például akkor a Népművelési Intézetbe kerültem Vitányi Ivánhoz, ott végezhettem egy A munkások és az alkalmazott technika című kutatást, és ebbe informálisan be tudtam vonni a Keményt. Több ilyen munkában vett részt, de írásai akkor már nem jelenhettek meg. Aztán azoknak az állásban lévő, vele rokonszenvező értelmiségieknek a támogatásával is létrejöttek vizsgálatok, akik nem voltak hajlandók tudomásul venni a hivatalos álláspontot. Az utolsó nagyobb kutatása például a Történettudományi Intézet égisze alatt folyt, Lackó Miklós hathatós támogatásának köszönhetően, és a szintén ott dolgozó Szabó Miklós aktív közreműködésével. Ez a kutatás is a munkások és a technika viszonyát, illetve a magyar munkásosztály rétegződését vizsgálta. Vagy volt egy más jellegű, szociálpszichológiai irányultságú munkás-   kutatás, amelyet a Buda Béla csinált, és Kemény ebben is részt tudott venni. ’74-re azonban végképp lehetetlenné vált a helyzete. Amikor a Lackó-féle munkáskutatás lezárult, munkahelyi vitát rendeztek, és ott több kolléga, többek között Ferge is, a hatalom elvárásainak eleget téve meglehetősen vonalasan és rosszindulatúan bírálta a zárótanulmányt. Én ezen a vitán nem tudtam ott lenni, de Rupp Kálmán barátom elment, és hihetetlenül precíz jegyzeteket készített. Ezeknek a segítségével nagyon pontosan el tudta nekem mondani mindazt, ami a vitában elhangzott. Mit mondjak, meglehetősen szánalmas kép kerekedett ki belőle, különösen akkor, ha figyelembe vesszük, hogy a vita minden résztvevője pontosan ismerte a Keménnyel kapcsolatos hivatalos pártközponti álláspontot. És akkor utolsó szalmaszálként a Schiffer Pál felkérte, hogy csináljanak együtt dokumentumfilmet a cigányokról. De itt ki kell térnem valamire, ami teljesen kimaradt.

Befejeződött a cigányvizsgálat, és elkészült a zárótanulmány, bár meglehetősen zűrös és hektikus körülmények között. ’72-ben készült el, de már nem jelenhetett meg, csak egy rövid tömörítvény két évvel később a Valóságban. Aztán ’76-ban, amikor a Kemény ugyan még Magyarországon volt, de már teljesen margóra szorult, akkor a Szociológiai Intézet másnak a szerkesztésében kiadott egy kötetet, amely tartalmazta Kemény zárótanulmányát, a kutatás során keletkezett esettanulmányokból néhányat és elég bőséges válogatást a kereszttáblákból. Jellemző, hogy senki nem kereste meg se a Keményt, se azokat, akiknek a művei még bekerültek ebbe a kötetbe. A kötetet a kutatás résztvevőinek teljes kihagyásával szerkesztették. Belső intézeti kiadvány volt, nem a széles nyilvánosságnak készült. A Minisztertanács Tanácsügyi Hivatala mint megrendelő természetesen megkapta, és amellett volt néhány gépelt példány, amelyeket kézről kézre adtak. Egyébként is, sok évvel a szó szoros értelmében vett szamizdat megjelenése előtt, Kemény szemináriumaihoz kapcsolódóan már folyt a legkülönbözőbb írásművek informális terjesztése. Magukat a szemináriumi előadásokat is igyekeztünk az ott készült jegyzetek alapján rekonstruálni, Kemény is rendszeresen adott az újabb és újabb írásaiból példányokat. Akkor ő már be volt tiltva, hivatalosan egyáltalán nem publikálhatott. Elsősorban mi voltunk az ő közönsége, illetve még azok, akikhez általunk eljutottak ezek a tanulmányok, amelyeknek a tematikája igen változatos volt.

’72-ben elterjedt a szeminaristák körében, hogy Keményt le fogják tartóztatni. Március 15-én volt egy erőteljesen ellenzéki hangulatú tüntetés a Petőfi-szobornál, és akkor többeket lefogtak, elég brutálisan lépett fel a rendőrség. És akkor valaki azt a rémhírt hozta a szemináriumra, hogy Keményt is le fogják tartóztatni. Erre nem került sor, de azért ez jellemzi, milyen helyzetben volt akkor már ő. Mint mondtam, a tanítványai azért átvették a váltóbotot. Kemény hívta fel például Rupp Kálmán figyelmét arra, mennyire izgalmas téma mindaz, ami a téesz-melléküzemágakban folyik, mert a kicsit lazább szabályozást kihasználva csomó tehetséges vállalkozó olyasmiket tud megcsinálni, amiket egyébként másutt nem. Az én technikakutatásom egyik terepe az Ikarusz volt, és ott is kiderült, hogy a buszokhoz szükséges alkatrészek jelentős részét téeszmelléküzemek gyártják és szállítják az Ikarusznak. Mindezt a szabályozási hézag tette lehetővé. A melléküzemek létrehozását eredetileg azért engedélyezték, hogy a kedvezőtlen mezőgazdasági adottságú téeszek is munkát tudjanak adni a működési területükön élőknek. A téeszekre más szabályozók vonatkoztak, s ezt használták ki vállalkozó szellemű emberek arra, hogy rendszeridegen elképzeléseiket megvalósítsák. Mindenki jól járt, mert a téesz is komoly bevételhez jutott, a melléküzemek vezetői is jobban kerestek, mint amennyit az állami iparban kaphattak volna, és az ott dolgozó munkások is megtalálták a számításukat. Ez volt az az időszak, amikor a jól képzett, alkotóbb jellegű munkára és nagyobb mozgástérre vágyó munkások seregestül hagyták el az állami iparvállalatokat a melléküzemek kedvéért. Ez egy szabad terület volt, vagy relatíve szabadnak tűnő terület, egészen addig, míg a politikai vezetés észbe nem kapott. Rupp Kálmán nekiállt, és elkezdte kutatni a témát, amelyről aztán emigrációja után megjelent egy tanulmány Amerikában, Vállalkozók vörösben címmel. Merthogy ez a kutatás úgy fejeződött be, hogy a végén a vizsgálat terepmunkásai bíróságra jártak, mert a kutatás során megismert melléküzemági vezetők ellen sorozatos perek indultak. Ráadásul mindez egybeesett azzal az időszakkal, amikor a hagyományos helyi paraszti, parasztpolgári túlsúlyt képviselő elnököket leváltották, agráregyetemet végzett technokratákra cserélték le, nem függetlenül a téeszek összevonásától. Kapóra jött tehát, hogy a régebbi téeszvezetőket meg a melléküzemágasokat is ki lehet csinálni az egyesítések révén. Amikor Rupp Kálmán megírta a kutatási beszámolót, akkor a Közgazdaságtudományi Intézetben erről is rendeztek egy munkahelyi vitát, amely kísértetiesen hasonló módon zajlott le, mint a Kemény-féle vita a Történettudományiban. Kálmán részben ennek hatására határozta el, hogy emigrál. [Az egzisztenciálisan ellehetetlenített Kemény István pedig 1977-ben emigrált Párizsba.]  

• Emléknyom [4]