Kódolt gyerekek

Tódor János [1]

Az elmúlt évben 3387 gyerek és 10 909 kamasz követett el valamilyen bűncselekményt, ami az összes ismertté vált tettes – 116 161 fő – 12 százalékát jelenti. Hazánkban egyébként a nem büntethető, 14 év alatti elkövetők száma az elmúlt tíz évben 3689 és 4287, míg ugyanebben az időszakban a fiatalkorú tettesek száma 10 473 és 13 955 között mozgott.

A kiskorúakat érintő bűncselekmények nagy része rejtve marad, hiszen a család a gyerekkel történt dolgot, akár bűnözővé, akár áldozattá vált, szégyelli, és nem fordul a hatósághoz.

A felmérésben, amelyet az ORFK Bűnügyi Főosztályának munkatársai 2008-ban készítettek, szerepel az is, hogy az ifjúkori bűnözésben a leginkább érintett megye Borsod-Abaúj-Zemplén, a legkevésbé fertőzött pedig Vas megye. Borsod egyébként az egyetlen olyan, ahol öt éve folyamatosan 12 százalék feletti a 18 év alattiak részvétele a bűnözésben.

Kiskorúak főképpen vagyon elleni bűncselekményeket követnek el: lopás miatt a gyermekek 45 százaléka ellen, a fiatalkorúaknak pedig 36 százalékával szemben indult eljárás. Magasabb büntetési tételű rablást tavaly 219 gyerek, illetve 694 fiatal hajtott végre. A statisztika alapján a kis tettesek 85-86 százaléka fiú.

A szakemberek szerint tendencia, hogy a kiskorúak a felnőtteknél erőszakosabban és szervezettebben bűnöznek, jóval több a sérülésekkel járó veszélyes cselekmények száma. Egyre jellemzőbb a felesleges brutalitás, a kinézett tárgy megszerzéséhez már teljesen szükségtelen erőszak. Amennyiben pedig a kis tettesek lebuknak, általában hamis alibit próbálnak igazolni, tettüket a bizonyítékok ellenére is tagadják, valamint megbánást – a legdurvábban kivitelezett esetekben is – ritkán tanúsítanak. Az erőszak mellett a kiskori bűnelkövetésben meghatározó a huliganizmus, a közterületen elkövetett garázda jellegű magatartások és az egyes tömegrendezvényeken történő erőszakos cselekedetek.

A jelentés kitért arra is, hogy azt a törvényi szabályozást, miszerint a 14. életévét be nem töltőt nem lehet büntetni, mind a gyermekkorú tettesek, mind a bűncselekményre őket rávevő fiatalkorú társaik, illetve a felnőttek is kihasználják. Tavaly a 3387 gyerek két­harmada mások biztatására lépett a bűn útjára. A bű­nö­zést előidéző okok között első helyen a család áll, az ott jelentkező rendellenességek, negatív folyamatok ugyanis meghatározhatják a cseperedő gyermek kriminális identitását. További okok között szerepel az alkohol, amely közrejátszik a bűnelkövetésben.

Az elkövetői oldal mellett természetesen említést kell tenni a másik oldalról, az áldozattá váló kiskorúakról, akiket általában meglopnak vagy kirabolnak. Éves szinten átlag 3000 gyermek és 6600 fiatalkorú válik sértetté.

Ligeti Katalin, az ELTE egyetemi docense szerint teljes modellváltásra volna szükség a fiatalkorú bűnelkövetők jogi kezelésében, nem tartja megoldásnak, hogy szankciók nélkül maradnak a gyermekkorú bűnözők. Ezt szolgálja a fiatalkorúak büntető igazságszolgáltatási koncepciója, ami egy éve készen áll, és várja, hogy közpolitikai döntés szülessen róla. Az ELTE docense, aki részt vett a koncepció kidolgozásában, úgy véli, a fiatalkorúak esetében saját bíróságra, rendőrségre és ügyészségre volna szükség ahhoz, hogy felgyorsuljon a mai gyakorlat, amelyben átlagosan két év telik el, mire jogerős ítélet születik. A rendszer teljes megváltoztatásának koncepciójában felmerült a büntethetőség életkori határának 12 évre történő leszállítása, ez esetben vizsgálnák az elkövető gyerekek értelmi-erkölcsi, belátási képességét. A ma hatályos gyakorlat, amelyben a fiatalkorú elkövető belátási képességét nem vizsgálják, sem a nemzetközi elvárásoknak, sem a magyar tradícióknak nem felel meg. Ligeti Katalin a mostani helyzet alapproblémájának tartja, hogy a büntető igazságszolgáltatás és a gyermekvédelem egymástól teljesen elszigetelten működik: „Nem cserélnek tapasztalatokat, a gyermekvédelem erőforráshiányokkal küzd, és életkoruk miatt nem büntethető gyermekek ügyével is foglalkozik, holott nem ez lenne az eredeti feladata. A modellváltás összefonná a két rendszert.”

Integrálatlan sírrongálók

Sárkeresztúron négy alsó tagozatos gyerek azon versengett egymással, hogy egységnyi idő alatt hány sírhelyet tudnak megrongálni. Huszonkilenc sírt dúltak fel a református temetőben, vázákat, szobrokat tördelve le róluk, és összeugrálták a zárófedeleket.

– Nem kívánunk nyilatkozni – közli a Fejér me­gyei község általános iskolájának igazgatója. – Egyébként is a dolog iskolai időn túl történt. Arról, ami azon a szeptember végi napon a temetőben zajlott, érdeklődjön inkább a rendőrségen – zárja le a „beszélgetést” a maga részéről Benedek Jenő. – Azon már túl vagyok – nyugtatom meg a direktort, megjegyezve, hogy szerintem (és az oktatási törvény szerint) az iskolának és igazgatójának némi köze azért csak van a tanulók iskolán kívüli magatartásához. Mindhiába, amúgy is mennie kell. Megérkeztek a rendőrök, hogy az Amerikából importált DADA-program keretében drogellenes órát tartsanak. Így aztán nincs módom azt sem megkérdezni, elbeszélgetnek-e vajon a pedagógusok és a rendőrök a kisdiákokkal a temetőben történtekről is.

– A kábítószerek veszélyére tényleg nem árt felhívni a gyerekek figyelmét, kérdés, hogy nem késő-e? – mondja Szilágyi Sándorné, a helyi református pap felesége. – Az önkormányzati testületi ülésen is téma volt, hogy nagy a drogfogyasztás a faluban. Sok iskolás gyerek nyugtatókat, antidepresszánsokat szed. Anyuci és apuci szétosztogat egy-két szem Ecstasyt is olykor, hogy jobb legyen a hangulat.

Furcsán nézhetek rá, mert az ötgyerekes fiatalasszony, aki maga is református lelkész, így folytatja:

– Nézze, én ismerem őket, hittant tanítok egy héten egyszer. A múltkor is egy ötödikes gyerek bekattant, fellökte a tanárt, ki-be ugrált az ablakon. Az volt a szerencséje, hogy a földszinten történt.

Több esetet is említ, amikor a határozottan fel­lépő pedagógust meghurcolták.

– Az egyik tanár lopáson ért tetten egy fiút, és ezért pofon vágta. Bírósági ügy lett belőle, a pedagógust pedig kényszernyugdíjazták. A gyereknek hittek, aki azt mondta, azért ütötte meg, mert cigány.

Annyit azért az iskolában is sikerült megtudni Kopasz Dénesné igazgatóhelyettestől, hogy a sárkeresztúri iskola tanulóinak több mint kilencven százaléka roma, több mint a felük halmozottan hátrányos helyzetű.

A 2600 lakosú Sárkeresztúron mintegy ezer cigány él. Közülük a kisebbségi önkormányzati választáson azonban mindössze 31-en regisztráltatták magukat romaként. Az általános iskola 261 gyerekéből 226-an normál iskolai oktatásban vesznek részt, 35-en pedig az úgynevezett sajátos nevelésű igényű, szegregáltnak is mondott speciális képzésben. Őket fokozatosan zárkóztatják fel, és igyekeznek áthelyezni normál osztályokba. Az iskola azonban a minisztérium pénzzel járó integrációs programjában nem vehet részt, mert (és ez alighanem az oktatásügyi 22-es csapdája) abban az iskolában, ahová jóformán csak cigánygyerekek járnak, értelmét veszti az integráció. Az összlétszámból 164 tanuló halmozottan hátrányos helyzetűnek számít. Ebben a tanévben az iskolaérettségi vizsgálaton 2-2 gyerekről állapította meg a nevelési tanácsadó, hogy enyhe fokban fogyatékos, illetve részképesség-zavaros. A vizsgálatkor a tanulók kódot kapnak, így például az F 70-esek az enyhe fogyatékosok, az F 90-esek pedig a hiperaktívak.

– Nézze, itt nem meri senki nyíltan kimondani, hogy a temetőben randalírozó gyerekek cigányok voltak, mert akkor az már diszkrimináció. Pedig ez nem az első eset. Sok minden van itt, ami megkeseríti az emberek életét. Délután négykor bezár a rendőrőrs, aztán szabad a vásár – jelenti ki Szilágyi Sándor, a 340 református hívő lelkésze, majd hozzáteszi: – A pedagógusok maximális tiszteletet érdemelnek, mert emberfeletti munkát végeznek. Ennek ellenére a nem cigány származású gyerekek többségét nem ide íratják be a szülők, de a helyi pedagógusok sem. A miénk is Sárbogárdra jár.

A Paradicsom presszó mellett a földre leterített ponyván ruhaneműket árusító roma férfi azt mondja: – Azok a szegény kis gyerekek csak játszódtak, ezért nem kellett volna rendőrt hívni rájuk. Még tízévesek sincsenek…

Közvetlenül az iskola szomszédságában, a katolikus templom oldalában, a Hősök terén van a szovjet katonai emlékmű és temető. Egyelőre azokat a sírokat csak a gaz veri fel. A református temetőt, ami a 63-as főút mellett található, az iskolába hazafelé ejtették útba a nebulók. A hozzátartozók szeptember 28-án tettek bejelentést, a rendőrök az apró talp- és lábnyomok alapján még másnap megtalálták a versengő gyerekeket, akikkel szemben garázdaság, rongálás és lopás kísérlete miatt nyomoznak. Ám őket felelősségre vonni nem lehet, mivel kiskorúságuk büntethetőséget kizáró ok. A kárt a szülőknek kell(ene) megtéríteni.

– Hogy azok maguktól fizessenek… Arra ugyan keresztet vethetünk – sóhajt szomorúan az egyik letört szobrú sír épen maradt virágtartójába friss csokrot elhelyező szemüveges, középkorú asszony. – Pereskedni sem fog senki. Nekünk továbbra is itt kell élnünk. Csak magunknak okoznánk gondot meg további bosszúságot…

– Miből is fizetnének… Az egyik gyerek anyjának most kellett volna bevonulni a börtönbe. A másik apja meg egy közönséges gyilkos. Egy öreg nénit ölt meg a saját házában… Hát milyen világ ez? – teszi hozzá ingerülten őt kísérő huszonéves fia.

Mazochista áldozatok?

Hónapokon át folyamatosan bántalmazta-megrabolta általános iskolás társait hét kálozi fiú. A novemberben indult nyomozás 44 rendbeli bűncselekményt (rablást, könnyű testi sértést, garázdaságot) rótt terhükre, de az eljárást megszüntette, mert az elkövetők 14 éven aluliak, ezért nem büntethetőek.

– Ön azt mondta a telefonba, hogy egy hagyományos gyerekcsínyről van szó, amit eltúlzott a rendőrség. A veréssel zsarolt gyerekektől elszedték tízóraijukat, üdítők és édességek vásárlására kényszerítették őket a büfében. Nem gondolja, hogy ez azért gyerekcsínynek kicsit erős? – kérdezem Szeless Andrást, a kálozi általános iskola igazgatóját, aki végül is belement, hogy az iskolában találkozzunk, amelynek bejárati ajtaján az „Idegeneknek tilos a bemenet” olvasható.

– Elismerem, gyerekcsínynél valamivel több, ha valaki gyakran és indokolatlanul fejbe veri a gyengébbet, de garázdaságnál talán kevesebb. Úgy tudom, a tízóraijukat önként adták oda, mert féltek, nem kellett azt tőlük elvenni. Tudtuk azt is, hogy a tanulók délután, az iskolán kívül üzletelnek, szelepsapkákat lopkodnak. Most hét tanulónkról van szó, de nekünk legalább kétszer ennyi rossz gyerekünk van, akikkel nem lehet bírni, zavarják az órát… – válaszolja az igazgató.

Iskolapszichológusi vizsgálat is megállapította azóta, hogy durva, agresszív sok kálozi gyerek, és a náluk gyengébbeken torolják meg az őket ért sérelmeket: – Vannak aztán az áldozattípusok, akiknek ez a szerep még tetszik is, elfogadják, hogy őket csúfolják, bántják – vélekedik Szeless András.

– Ezt ugye nem mondja komolyan? – lepődöm meg az igazgató áldozattani eszmefuttatásán.

– Nézze, minden gyerek a középpontba akar kerülni. Szeretné, ha foglalkoznának vele. Az ilyen típus bevállalja azt is, hogy áldozat lesz.

– Ön szerint tehát az áldozatok mazochisták?

– Lehet, hogy van köztük az is…

Engedélyt kapok, hogy az egyik, „a gyerekcsínyben” nem érintett nyolcadik osztályban beszélgethessek a tanulókkal. Szinte kórusba mondják, hogy az igazgató bácsi jelenléte nem zavarja őket, mégis nehezen nyílnak meg. – Persze, hogy hallottunk arról, mit csinálnak a hatodikosok meg hetedikesek közül néhányan. Hozzánk sohasem jött senki, hogy védjük meg. A mi osztályunkban ilyesmire sohasem volt példa. Hazafelé menet előfordulnak kisebb verekedések, mert vannak vadabb fiúk, akik erősebbek a többieknél – mondja az első padból egy barna hajú kislány.

Az egyik rendszeresen „szadizott” 12 éves fiú a nyomozóknak elmondta, hogy az utcán két társa gyakran belelökte az árokba, sípcsonton rúgta. Tele volt kék-zöld foltokkal, de nem mert szólni még a szüleinek sem, mert megfenyegették, ha panaszkodni mer, még többet kap. Az iskolai büfében a „bandatagoknak” is kellett mindig üdítőt és édességet vennie.

Az igazgató szerint a rendőröktől ők semmiféle felvilágosítást nem kaptak, hogy pontosan mivel is vádolják diákjaikat. Az érintett hatodik osztályban ő volt bent, a hetedikben pedig az osztályfőnök, Simon Gyuláné, amikor először kihallgatták a gyerekeket.

– A nyomozó egyfolytában csak azt forszírozta, kit, mikor, hogyan vertek meg, kitől mit vettek el. Akkor egyetlen gyerek sem hozta szóba, hogy erőszakkal vették volna el a tízóraiját – meséli az osztályfőnök, aki 38 éve tanít az iskolában. – Arról tudtam, hogy a gyengébbeket piszkálják, hátba verik, nyakon csapják néha hazafelé. Kíváncsi lennék, hogyan jön ki a negyvennégy bűncselekmény. A „hetekkel”, akiket a médiában gonosznak is neveztek [először a Fejér Megyei Rendőr-főkapitányság sajtóanyagában szerepeltek így – T. J.], nekem különösebb problémám nem volt. Aktívan részt vettek a közösségi programokban, beteg társuknak csokoládét vittek. Én a mostani gyerekek szüleit is tanítottam, de senki nem jött hozzám panasszal – mondja Simon Gyuláné.

– Furcsa, hogy a pedagógusok nem tudtak a történtekről, miközben faluszerte szóbeszéd tárgy volt már régóta, mi folyik az iskolában. Így jutott a mi tudomásunkra is – kommentálja az előbbieket a nyomozást végző sárbogárdi rendőrkapitányság vezetője. – Nevetséges ezt iskolai heccnek, eltúlzott jópofaságnak tartani. Az korántsem bocsánatos bűn, ha valakit veréssel fenyegetnek meg, hogy adja át a saját tulaj­donát, vagy vásároljon a zsarolónak saját pénzéből va­lamit. Ezt a büntetőtörvénykönyv rablásnak nevezi. A fizikai sebek nyolc napon belül gyógyulnak, de vajon a lelki sérülések, amit a gyerekek, az áldozatok és az elkövetők egyaránt, elszenvedtek, meddig hatnak ki? – morfondírozik a kapitány.

Az ügyben érintett tanulók közül kettővel szemben az iskolavezetés már a rendőrségi közlemény megjelenése előtt egy héttel fegyelmi eljárást indított, de nem a gyerekek brutális magatartása, hanem ki­mondottan iskolai kötelezettségszegések (tanulmányi munka, órai magatartás, fegyelmezetlenség) miatt. Egyikőjüket ki is csapta, de oly módon, hogy a fiú magántanulóként folytathatja tanulmányait.

Hogy az iskola igazgatója ellen indul-e fegyelmi eljárás a történtek miatt, arról munkáltatója, a község polgármestere a rendőrségi eljárás dokumentumainak megismerése után dönt majd.

Az iskola mint cigánymentes övezet

Sok mohácsi szülő (kimondottan vagy kimondatlanul) cigánymentes övezetté szeretné (szerette volna) változtatni a város egyik büszkeségét, a főtéren álló, 1891-ben alapított Széchenyi István Általános Iskolát. Mivel erre (egyelőre még) nincs lehetőség a húszezres (ebből mintegy 3500 a cigány) Duna-parti városban, ezért gyerekeiket vitték el innen, illetve nem íratták be a patinás, ám a legtöbb roma tanulót magáénak mondó intézménybe. Mohácson ottjártamkor is markáns cigányellenesség volt tapasztalható a város általunk megszólított polgárai körében, mindenekelőtt azzal magyarázva, hogy néhány hetedikes-nyolcadikos roma gyerek megfélemlíti, bántalmazza a kisebbeket, elszedik mobiltelefonjaikat, mp3-lejátszójukat, pénzt zsarolnak tőlük. Szerencsére, és sokak szerint a 24. órában, a város vezetése megálljt parancsolt a cigány kisdiákokat kirekeszteni akaró – a saját gyerekük biztonságát és épségét féltő, bármennyire is érthető, mégis megengedhetetlen – passzív szülői rasszizmusnak, ami egyelőre csak abban nyilvánult meg, hogy csemetéiket kivették, illetve eleve nem akarták beíratni a Széchenyibe. Tekintve, hogy ez csak akkor lehetséges, ha elköltöznek, tizenhét leendő elsős szülője átjelentkezett egy másik címre.

Ugyan az igazi okokról hivatalosan egyetlen köztisztviselő sem beszél(het), valójában arról van szó, hogy a szóban forgó intézménybe sok halmozottan hátrányos helyzetű, köztük sok cigány származású gyermek jár – s minden bizonnyal ebből nem kértek az elsősök szülei.

– Ez önmagában még nem is lenne baj – mondja az egyik, a neve elhallgatását kérő elsős apuka. – De a Széchenyibe járó, galeribe verődő cigány gyerekek immár évek óta rettegésben tartják az önmagukat megvédeni képtelen kisebbeket. A náluk lévő értékeket erőszakkal vagy pszichikai ráhatással, vagyis veréssel ijesztgetve őket, elveszik. A nagyobbik gyerekünk most hatodikos. Tőle is raboltak már így tolltartót, pénzt, mobiltelefont. Hónapokig nem merte elmondani odahaza, mert azt ígérték neki, hogy szálanként tépik ki a haját, ha beszélni mer erről otthon vagy az iskolában. S bár kisebbik gyermekünk is körzetileg oda tartozna, nem írattuk a Széchenyibe, inkább bejelentettük a nagymamájához, és most Lánycsókra visszük nap mint nap.

Az elsős szülők zöme a Park utcai iskolába kívánta beíratni szeme fényét, viszont, ha ott annyival nö­vekedett volna a létszám, akkor az eredeti tervektől eltérve egy újabb osztályt kellett volna indítani szep­temberben. Ráadásul így a Széchenyiben egy osztály többségében roma gyerekekből állna, ami – az önkormányzat álláspontja szerint – rontaná az oktatás színvonalát, és elősegítené az érintettek szegregációját is. A halmozottan hátrányos helyzetű kisdiákok elkülönítését ugyanakkor a törvény is tiltja. A város vezetése azt tartja jó megoldásnak, ha a roma és nem roma tanulók közel azonos arányban alkotnak egy-egy osztályt.

A gordiuszi csomót végül azzal vágták át a képviselő-testület tagjai, hogy a körzethatárok módosítása helyett összevonták a város iskoláit, és élükre főigazgatót neveztek ki. Kikötötték azt is, hogy a három iskola mindegyikében két-két osztály indul – azaz az átjelentkezéseknek immár nem volt értelme.

Mohácson a magyar – vagyis nem cigány – ma­gyarok (akik között, tegyük hozzá, sok a bunyevác, no meg a horvát és német nemzetiségű) szerint a romák tehetnek minderről, a cigányok viszont ugyanolyan hevülettel fajgyűlöletről beszélnek. A mohácsi romák lakta, Dunára kifutó utcák végén, a Cigánygátnak emlegetett földtöltésen szólítok meg egy jobbára huszonéves fiatalokból álló csoportot.

– Hogy mi a véleményünk? – kérdez vissza egy rokkantkocsijában élénken gesztikuláló, fekete hajú, sovány fiatalember. – Hát semmi. Nézze, munka nincs, és ezt már azok is tudják, akik még iskolások. Én azt mondom, és ezt tudom is tőlük, hogy nemcsak cigány gyerekek lopnak, verekednek, hanem azok a magyarok is, akik ugyanolyan szegények, mint mi. Én az anyámmal élek, ő fürdet, öltöztet, mert egyedül majd’ harmincévesen sem tudok. Ketten hatvannégyezer forintból élünk. Egy számítógépet szeretnék már hosszú ideje, hogy dolgozni tudjak, de még ez sem jön össze. A rokonaim, akik, hálistennek, egészségesek, már évek óta Angliában vannak, nem is akarnak hazajönni. Dolgoztak már vidámparkban, konzervgyárban, építkezésen. Ott van munka, és senki nem mondja nekik, mint itt, hogy büdös, élősködő cigányok.

– Amikor kimentünk Malmőbe, két éve, akkor is mindenfélét mondtak ránk. Pedig minden mohácsi megtehette volna ugyanúgy. Végül is azért léptünk be az EU-ba, hogy külföldön is dolgozhassunk, nem? – vág közbe egy zöld munkaoverálos, göndör hajú negyvenes férfi, aki az előbb még a füvet nyírta a töltés oldalában a damilos szerkezettel. – Azért jöttünk vissza, mert az nem jött be, de Anglia prímán bejött. Most is vagy hatvanan vannak kint Mohácsról. Meg annak idején Kanada is jó volt, ahol kint voltam én is, egy kenyérgyárban dolgoztam. Ott a Fidesz-kormány tett be, meg a csicskásuk, a Farkas Flóri. Kijött, hogy megnyugtassa a bennünket jóindulattal befogadókat, hogy Magyarországon nincs cigányüldözés meg rasszizmus, ez egy fasza ország, aztán pakolhattunk is. Na, szerinted, most mi a helyzet? Nem utálják a cigányokat? Figyelj, én is a Széchenyibe jártam általánosba, mi is megértük a pénzünket. De 1990 előtt nem volt ez a gyűlölet, most, ha valami történik, egyből a cigány tettes.

– Ha nem, akkor is ránk akarják verni a rendőrök a balhét – legyint egy bőrdzsekis, göndör hajú srác, majd a fiatalemberek egymás szavába vágva mesélik, szerintük milyen rendőri túlkapások történtek mostanában.

Tavaly tavasszal elkaptak egy tizenhét éves cigány fiút a rendőrök biciklilopás miatt. Mielőtt bevitték volna a kapitányságra, állítása szerint az erdőszélre autóztak vele, csuklyát húztak a fejére, és megverték. Úgy ütötték, hogy lehetőleg ne maradjanak rajta külsérelmi nyomok. Négy-öt óra elteltével engedték csak el. A fiatalember négy bicikli ellopását beismerte, de a rendőrök tízrendbeli esetet akartak rábizonyítani. Ugyancsak tavaly, nyáron, egy házi­bu­liból vitték el zokniban és alsónadrágban a házi­gaz­dát, miután a szomszédok bejelentésére, hangoskodás miatt, harmadszor is kiment éjjel a járőr. A kapitányságról a fiatal cigány több óra elteltével, kék-zölden jött ki. Mindkét esetet – amelyek miatt feljelentést tettek a sértettek az ügyészségen – megerősíti Kovács István, a mohácsi cigány kisebbségi önkormányzat (CKÖ) elnöke, aki le is fényképezte az ütlegelés nyomait.

– Valóban, cigány tanulók is részt vettek az iskolai erőszakos cselekményekben, ők ezt be is vallották – meséli a cigány kisebbségi elnök, aki a Baranya megyei közgyűlésben is képviseli a mohácsiakat. – Öten voltak, abból három roma, és mindannyian lányok. De elsősorban az iskolán kívül kötöttek bele a többiekbe. Elszedtek a kisebbektől, magyartól, cigánytól egyaránt, ezt-azt, olykor értékesebb dolgokat is, de többnyire csak feltűnési viszketegségből molesztálták azokat, akik hagyták magukat, akiket gyengébbnek véltek. Egy lánybanda volt ez, akik miatt most a Mohácson élő, többségében becsületes cigányoknak szégyenkezniük kell. Viszont arról senki sem beszél, hogy magyar gyerekek is voltak köztük. Kettő már elmúlt tizennégy, velük szemben rendőrségi eljárás indult.

A CKÖ elnöke személyesen beszélt az agresszív kis amazonok szüleivel, akik megígérték, hogy a jövőben jobban odafigyelnek a gyerekekre. – Sajnos problémás, többszörösen hátrányos családokról van szó, ahol a szülők gyakorlatilag a rendszerváltás óta munkanélküliek. Most a nemzetiségek házában, ahol az irodánk is van, szeretnénk berendezni egy klubot, hogy a városban csellengő gyerekek értelmes dolgokkal, számítógépezéssel, pingpongozással, csocsózással tölthessék el a szabadidejüket.

– Félő, ha nem történik semmi, a megfélemlített gyerekek vagy azok szülei fognak össze a bántalmazók, a többiek értékeit fosztogatók ellen. Az pedig főleg nem volna szerencsés, ha etnikai kérdéssé válna e problémahalmaz és a megoldására tett kísérletek, merthogy az elkövetők sajnos döntően a roma tizenévesek közül kerülnek ki – nyilatkozta Szekó József, Mohács fideszes polgármestere. – Kisvárosunk nyugalmának, békéjének megőrzése minden jóérzésű embernek, romának és nem romának alapvető érdeke kell, hogy legyen – szögezte le a polgármester. – Minden, a törvény adta lehetőséget meg kell ragadnunk annak érdekében, hogy megállítsuk a fiatalok közti erőszakot. Sajnos, e törekvésünkben hiába számítanánk a hatóságok közreműködésére: a legtöbbször ugyanis azt halljuk, a hivatalos szervek a jogszabályi korlátok miatt nem indíthatnak eljárást a kiskorúakkal szemben. Pedig döntően éppen e korosztály képviselői közül kerülnek ki a tettlegességtől sem vissza­riadók – hangsúlyozta Szekó József. Mindazonáltal a polgármester szerint arról szó sem lehet, hogy rendteremtési szándékkal a Magyar Gárda alakulatai masírozzanak a Duna-parti város utcáin.

Ezt nagyon nem szeretné Kovács István CKÖ-vezető és a megkérdezett cigány fiatalok sem. A cigány önkormányzat vezetője roma polgárőrség felállítását javasolta a város vezetőinek, de ötlete elutasításra talált. – A polgárőrök főleg az esti órákban ellenőrizték volna a városban lófráló iskolás korú roma gyerekeket. Szükség esetén a szülőkkel is azonnal fel tudták volna venni a kapcsolatot. Mi nem ellen-Magyar Gárdát akartunk...

A bűncselekményeket elkövető cigány és nem cigány gyerekek megfékezésére maradnak a hagyományos gyermekvédelmi és rendőri eszközök. No meg az, hogy az egy intézménnyé összevont három helyi általános iskolából most gond nélkül és jogszerűen áthelyezhetők a magukkal nem bíró, a másét erőszakkal eltulajdonító tanulók. Ha akarja őket fogadni a másik intézmény, ha nem...

Szerettem volna megkérdezni a főigazgató asszonyt, akit a Széchenyi iskolában lévő irodájában kerestem fel, egyebek mellett arról, minek alapján tartják nyilván a cigány tanulókat, és milyen a részarányuk az iskolákban (Kovács István, CKÖ-elnök nem tudott pontos adatot mondani, szerinte a Széchenyiben a tanulók mintegy egyharmada roma), illetve hogy hány gyereket írattak át szüleik a cigány gyerekektől való félelmükben másik iskolába. Miskolci Imréné, arra hivatkozva, hogy „ő már mindent elmondott máshol”, nem kívánt szóba állni velem.

Csimmogó meg az unatkozó fiúk

A Nagyatádhoz közeli Mike községben magatehetetlen, ittas embereket vertek meg, raboltak ki azok a 16 éves fiúk, akiket február elején helyeztek előzetes letartóztatásba. A 700 lakosú kisközségben mintegy százötven cigány él. Annak ellenére, hogy a Sanyiként, illetve Csimmogóként emlegetett középkorú Orsós György, akit háza udvarán ütöttek le, és vették el 4000 forintját, roma származású, a polgármester szerint nincs szó a kisebbség elleni etnikai indíttatású támadásról, a cigányok és a magyarok a faluban jól megférnek egymással. Nyilván csak véletlen lehet, hogy a másik sértett is a faluvégi „cigány utcában” lakik.

– Hagyjon engem békén, a rendőrségnek már elmondtam mindent – jön ki a Petőfi Sándor utcai zárt verandás házból a kerítéshez, és mordul rám az ötven év körüli, szikár testalkatú Jéger Imre.

– Önt még tavaly novemberben kapták el a futballpálya melletti parkban, bántalmazták, megalázták, elvették a pénzét, mégsem tett feljelentést. Megfenyegették talán, ha szólni mer, újra megverik? – kérdezem tőle.

– Nézze, az az igazság, hogy a kocsmából jöttem, volt már a fejemben rendesen – somolyog az őszborostás férfi, aki bár maga is a falu „cigány utcájában” lakik, tiltakozik ellene, hogy ő roma lenne. – Jóformán nem is emlékeztem semmire, nem fájt semmim. Egyedül az bántott, hogy miután ellátták a bajomat, és a földön feküdtem, ezek a kölykök röhögve levizeltek. Mivel másnap nem fájt semmim, nem mentem a rendőrségre, hagytam a fenébe az egészet. Szégyelltem magam a falu előtt, ez az igazság. Én is csak a múlt hét elején tudtam meg, amikor kijöttek hozzám a nyomozók, hogy az egyik gyerek azt is bevallotta, száz forintot is elvettek tőlem, és ettől ez a hecc már rablás. Erre sem emlékeztem, hiszen alig volt nálam pénz. Tudja, alkalmi munkákból élek, de év elején pangás van, ezért talált most is itthon.

– Nem azért hallgatott, mert a srácok szülei erre kérték? – vetem közbe.

– Ez nem igaz. Nem beszéltem én erről senkivel. A rendőröknek is mondtam, hogy én nem szeretnék balhét, nem teszek feljelentést, de szerintük, ami történt, bűncselekmény, hivatalból el kell járniuk, függetlenül attól, mit akarok én.

A tavaly 15 millió forintért aszfaltozott Petőfi utcában már minden harmadik ház elé kijönnek a lakók, és kíváncsian nyújtogatják a nyakukat a Jéger-porta irányába. A csoportosan elkövetett rablások másik kárvallottja is ebben a falu széli utcában lakik, de Jéger Imre nem tudja (vagy inkább nem akarja tudni) pontosan, melyikben. A kisgyerekét kézen fogva sétáltató fiatalasszony, és bélelt farmerdzsekiben, fehér pólóban a kerítéskaput támasztó férje viszont szívesen útba igazít. – Ott, az a vakolatlan vályogház az Orsós Sanyié – mutatnak az utca ele­jére.

– De én Orsós Györgyöt keresem – mondom.

– Ő az, a Gyuri, de mindenki csak Sanyinak hívja – válaszolja a fekete hajú fiatalember, majd már ő kérdez: – A Józsiék voltak, ugye? Mindig itt lógnak a focipálya körül. Unalmukban belekötnek az emberekbe. Sanyit, akarom mondani, Gyurit sem először molesztálták. Meghívatják magukat, a legszerencsétlenebb embereket félemlítik meg, használják ki.

Nem akarják elhinni, hogy nem tudom, Józsiék voltak-e, vagy sem, hiszen, a „nyomozó kollégáim” tegnap T. Józsi nevét emlegették nekik. Sehogy sem sikerül meggyőznöm őket, hogy nem civil ruhás rendőr vagyok. – Tessék mondani, a K. gyerekek is benne vannak? – fordul hozzám a fiatalasszony.

A rozsdás drótkerítéssel védett vályogház szürke fóliával eltakart ablakain hiába zörgetek. A szomszédban már veszettül ugatnak-vicsorognak a láncra kötött kutyák.

– A Sanyi biztosan az apjánál van – kiáltja felém az udvarról egy 16-17 éves forma bőrdzsekis cigány srác. – Az anyám hívta ki akkor este a mentőket – tessékel befelé. – Azok nyolcan-tízen mindig bandában járnak. Gépeznek a kocsmában, aztán a részegektől lejmolnak [kéregetnek – T. J.] cigit, aprópénzt. Ők meg nem mernek nemet mondani – vágja rá, amikor a „rablók” felől érdeklődöm.

– A sógora szólt be, hogy telefonáljak, mert le­ü­tötték a Csimmogót, mert hogy mi így hívjuk a Sanyit. Szegény három éve már, mióta meghalt a felesége, egyedül él. De mire én beszóltam, már jöttek is – mondja a fotelból az asszony. – Előtte már egyszer bementek hozzá – teszi hozzá a fehér inges családfő.

– Itt szintiztem [szintetizátoroztam – T. J.] a szobában, mikor hallottam a kiabálást, dörömbölést. Mire átmentem, azok a csávók már eltűntek. Kívülről zárták rá Csimmogóra az ajtót.

Négy portával arrébb Orsós Kálmán a kerítésen át nyújtja a kezét. – Úgy másfél hete együtt ittunk a sógorommal a kocsmába’, majd vettünk egy üveg bort, és feljöttünk hozzá. Kiment a Sanyi vécére, de csak nem jött vissza. Mikor kinéztem, látom ám, hogy ott fekszik a bejárat előtt, a betonon eszméletlenül. Vérbe’ ázott a szeme. Egy szőlőkaróval üthették meg. Én nem hallottam az egészből semmit, ő sem tudta akkor elmondani, mert kissé totálkáros volt az italtól. Én is be voltam nyomva némileg. Áthoztam ide magamhoz, lemostam az arcát, aztán mobilon szóltam a mentőknek.

– Hogyan tudott személyleírást adni, ha részeg volt? – faggatom.

– Hát kitisztult neki a feje, vissza tudott emlékezni. A szociális segélyből megmaradt négyezer forintját is kivették a zsebéből. Nemcsak hárman voltak, de a többiek csak nézték. A nagyatádi kórházban három öltéssel varrták össze a szemöldökét. Gyalog jött haza…

Keresem Orsós Györgyöt (Sanyit) az édesapja házánál is, de ott nincs egy teremtett lélek sem.

– Két napja nem láttuk a Sanyit, amikor legutóbb bent járt, panaszkodott, hogy lázas, influenzás, lefekszik – közli a fiatal pultosnő a Coop áruházzal közös épületben lévő kocsmában. – Ebben a büfében még soha senkitől nem szedték el a pénzét – kéri ki magának a kérdésbe burkolt feltételezést.

– Az a baj, hogy ezek a csellengő gyerekek nem tudják, mit kezdjenek magukkal. Pedig mind a hárman normális családban nőttek fel – próbál magyarázatot keresni a történtekre Mike polgármestere, Tóth Árpád, aki szerint szó sincs etnikai konfliktusról, hiszen az elkövetők és a sértettek között egyaránt vannak magyarok és cigányok: „az egyik elkövető anyai részről cigány származású”. A három rablással és magánlaksértéssel gyanúsított fiú, ahogy az összes mikei felső tagozatos, a szomszédos Kadarkútra jár a tizenkét osztályos iskolába. – Őket azonban a tanulás nem érdekli, céljaik nincsenek, rendszeresen lógnak az iskolából, esténként bandába verődve a faluban csavarognak – mondja a polgármester, akit bosszant, hogy a kis somogyi község „egy abszolúte nem jellemző bűnesetről” híresül el, holott például az utóbbi években erejüket megfeszítve több tízmilliót fordítottak a községben a földutak aszfaltozására.

„Gyógyszerre vedelt”

Bár a rendőrség azt feltételezi, hogy B. István felakasztotta magát, a keszthelyi Szendrey-telepiek szerint az ötvenéves férfit fia gyilkolta meg.

– Annál a két magas épületnél forduljon be – mutat a távolba a megkérdezett kerékpáros –, csak vigyázzon a felnikre, mert nagyon rossz az út. Ott született Petőfi felesége, Szendrey Júlianna. Róla nevezték el a telepet.

Január utolsó vasárnapján kezdődött a száz­­egyne­hány telepi lakos életét felkavaró történet: akkor késő este tűnt el B. István.

– Festetics György hercegé, a Georgikon alapítójáé volt ez az uradalom, ő építtette ezeket az akkoriban még komfort nélküli cselédlakásokat a múlt századelőn. Negyven éve lakok itt, egy bűnesetre emlékszem. Vagy 25 éve egy férfi pont abban a házban fojtotta meg a feleségét, ahol B.-ék laknak – meséli a bekötőút mellett traccsoló három idős férfi közül az, amelyiknek a baseballsapkáját egy Peugeot-embléma díszíti.

Egymás szavába vágva elevenítik fel a mainál jóval dicsőbb múltat: negyven éve még a szó szoros értelmében virágzott minden, az agrártudományi egyetem mintagazdasága működött itt. Akkoriban az egyetemi gazdaság alkalmazottjai éltek a hosszú, földszintes házakkal szegélyezett, négyszög alakú majorsági udvarokban. – A kilencvenes évekig még mindenki törődött itt a környezetével, most viszont szegénység meg nyomor van, meg betelepülők. Tudja, az etnikum... – jegyzi meg az orra alatt mókás ősz pamacsbajuszkát viselő, nyolcvan év körüli bácsi, aztán biztat, nézzek csak körül.

– Jóformán mára csak mi, nyugdíjasok maradtunk magnak az egyetem fenntartásában lévő szociális bérlakásokban. – Meg a munkanélküliek, a tengődők – teszi hozzá harmadik, botra támaszkodó társuk. – Középkorúak meg fiatalok, akiket ki akarnak lakoltatni, mert az ezerkétszáz forintos lakbért sem tudják vagy akarják fizetni. A Pityu meg a fia is folyton emiatt marakodtak. Pedig nekik volt munkájuk, az öregebb egy nemesbüki sertéshizlaldában dolgozott, a gyerek pedig, aki az apjával lakott, a keszthelyi szennyvíztelepen. Ott, az a halványzöld keretes az ő ablakuk – bök a fejével a kőhajításra lévő sorház felé. – Egy szoba-konyha…

B. István fia egyéves volt, amikor elhagyta őket a felesége, aki egy közeli faluban ment újra férjhez, több gyermeke is született. Az apa meg erején felül kényeztette anya nélkül maradt, késői csemetéjét. – Az első szóra vett neki mindig ezt, azt, pénzzel is ellátta – fűzi hozzá a társaságunkhoz csatlakozó, hófehér haját kendővel fedő hetvenéves szomszédasszony. – Múltkor is, ott voltam a buszmegállóban, amikor adott neki egy ezrest kajára. Hát rendesen meghálálta… Pedig egy áldott jó, tisztességes ember volt a Pityu, a légynek nem ártott. Már jócskán túl volt a harmincon, amikor a kis Pityu megszületett – teszi hozzá nagyot sóhajtva.

A férfi eltűnését február 6-án jelentették be, a rendőrök másnap kezdték el keresni. Rögtön elterjedt a telepen, hogy az ifjabb B. István agyonverte az apját.

– Igaz, hogy az eltűnése előtti este itt ivott az apa a fiával, veszekedtek, ön meg kitessékelte őket? – kérdezem a telepi büfében a kocsmárost.

– Valóban összeszólalkoztak, különösen a fiú volt részeg. Gyógyszerre vedelt.

– Akkor miért szolgálta ki? – kotyogok közbe, de rögtön megbánom, mert a pult mögött álló ember sokáig szótlanul mosogat.

– Máskor normálisan viselkedett, de ha beivott, nem lehetett vele bírni. Mintha nem lett volna nála agyilag minden rendben… – folytatja aztán a sötétkék szabadidőruhás csapos, miközben a pultnál álló asszonynak pálinkát tölt egy sörösüvegbe. A továbbiakban már egy szót sem tudok kihúzni belőle. De magamnak köszönhetem, kell nekem egy kocsmában aggályoskodni?

A gyilkosság valószínűségét erősítette az a tény is, hogy az eltűnést követő harmadik napon bilincsben vezették végig a majoron az egyre csak vigyorgó srácot. – Biztos, hogy egyből bevallotta, hogy ő tette, különben minek kutatták volna a holttestet azokon a helyeken, amiket ő mutatott meg a rendőröknek. Először egy szennyvízaknában keresték, aztán meg a fiú munkahelyén, a szeméttelepen, mert azt mondta, hogy a konténerbe dobta – eleveníti föl a nem mindennapi eseményt egyik nyugdíjas beszélgetőtársam. – Volt itt vagy hatvan rendőr, még nyomkereső farkaskutyát is hoztak.

– Bolonddá tette üket. Ennyi embert becsapni… – így a fejkendős asszony, aki elárulja, hogy az ő menye az elhalt B. István húga. – Tegnap telefonáltak a Marikának a főkapitányságról, hogy vigyen be tiszta ruhát a gyereknek.

Merthogy ifjabb B. Istvánt nyomban őrizetbe vették nyereségvágyból elkövetett emberölés alapos gyanújával. Amikor viszont február 8-án délután a rendőrök Keszthely határában, a 71-es főút elkerülő szakasza melletti erdős területen egy fára felakasztva megtalálták az eltűnt keszthelyi férfi holttestét, a fiút, aki erőszakkal elszedte apjától a fizetését, már csak rablással gyanúsították. Hogy miért? – Mert az elsődleges helyszíni vizsgálatok során idegenkezűségre utaló körülmény nem merült fel. A nyomok alapján valószínűleg B. István vetett véget az életének.

– Az teljesen kizárt, hogy a Pityu önszántából felakasztotta volna magát – csóválja baseballsapkás fejét az öregúr. – Találtak ott a töltésnél két zsákot meg madzagot is. Ha öngyilkos akart lenni, mi a fenének vitte volna ezeket magával?

Részletek egy készülő szociográfiából.

• Játéktér [6]