„ketten vannak, persze hogy ketten”
(sylvia plath)
itt a hold bamba, árulkodó ragyogása, bolygófény, hűvös;
feketülnek az elme fái, kék pompa.
elém hordják kínjuk, mintha sajátom kevés lenne;
felkaristolják arcom, alázatról motyognak.
túlszürkített ködök burkolják e helyet,
fekhelyemtől egy sornyira, akárha sírkő.
de már nem is látom, innen ugyan hova.
a hold nem átjáró, csak önelvű, önérdekű maszk,
hóhérfehér, indokolhatatlanul feldúlt.
sötét sodra tenger, szája kimondatlan hangot formál,
végső, semmitmondó ó-t. otthon vagyok.
harangzúgás hétkor, nyolckor, olykor éjfélkor is –
egy lófaszt lesz feltámadás.
kiábrándítóan józanul kong az egész.
a jegenyék gótikus égbenyúlása lenyűgöz;
szememmel követem, rálelek a holdra.
az a hold az anyám és az apám, bár nem édes.
kék felöltője éjszakaiakat röptet ellenem.
jó lenne hinni tudni, van szeretet, gyengédség
őszintén;
a márványarcot nemesíti gyertyaláng,
de kinek? s kire hajol a szelíd tekintet?
hosszan, irtóztató hosszan zuhanok.
a felhők csak súrolnak kéken,
csillagok sehol, semmi sem belül eltakarított semmi.
merev kezek, merev mozdulatok,
mind eltörölni akar, nem ellenkezhetem;
a hold tapintatosan elfordul, zoknit húz fülére,
letarolt és vad – üzenet: sötét, csönd.
- Kultúra [6]