– Most pedig egy igazi kuriózum következik, az egyik legősibb, folyamatosan létező teljes személyiség-upload, a VÁLI 3.0 – duruzsolta lágy, szépen hangsúlyozott mondatokkal a holo-konsztrukt –, valamikor a kétezer-harminckettes atomtél előtt készült, pontos datálása máig vitatott. – A konsztrukt elegánsan lendületes mozdulattal egy ajtóra mutatott, Mherk úgy tett, mintha az arcát nézné, gyanút kelthetett volna, ha máshová figyel, a konsztrukt vonásait klasszikus japán morfer szofttal hozhatták létre, elvileg nem lehetett nem odanézni rá, folyamatosan, de észrevétlenül a nézők reakcióihoz igazította a vonásait, úgy, hogy az ember folyton azt érezte, ismeri valahonnan, csak azt nem tudta, honnan.
Mherk tükrös napszemüvege mögött, a látóterében, de csakis számára láthatóan zöld feliratok futottak és ikonok villogtak, a diagnosztikai rendszer nem jelzett hibát, rendben volt minden, Mherk készen állt a bevetésre, amikor a konsztrukt kimondta azt, hogy 3.0, automatikusan deaktiválódtak a drogblokkolók, Mherk érezte, hogy elárasztja az adrenalin meg az endorfin, az érzékei kiélesedtek, akarta a munkát, nem félt már, tudta, gyerekjáték lesz az egész, gyerekjáték lesz behatolni az uploadba.
Abban az egy pillanatban nagyon nehéz volt nyugodtan maradni, nyugodtan sétálni tovább a konsztrukt nyomában. Szemüvege mögött pontnyira szűkültek a pupillái, de még úgy is bántónak érezte a tetőablakokból érkező tompa fényt, a nyirokjáratai csordultig voltak a harci droggal, amit a Megbízó lőtt be a hóna alá indulás előtt, a legújabb katonai cucc lehetett, valószínűleg mongol fejlesztés, Mherk érezte, hogy pici verítékcsöppek ülnek ki a bőrére a majdnem földig érő fekete tank-struccbőr kabát alatt, az exoszkeleton nano-kevlar pikkelyei megmozdultak a bőrén, nyugtatóan simogatták a hátát.
Lelassult az idő, a holo-konsztrukt egy végtelenül lassú mozdulattal nyúlt az ajtó kilincse felé, megfogta, megmozdította, tökéletes volt a szimuláció, a kilincs mikromásodpercre akkor mozdult, amikor hozzáért a hologramkéz, Mherk inkább meg se próbálta elképzelni, hogy ez a szolgáltatás mennyibe kerülhetett a Megbízónak. A konsztrukt maga is műtárgy volt, minimum százhetven éves lehetett, klasszikus dél-koreai modell, antik nadrágkosztümöt viselt, meg késő huszadik századi magas sarkú cipőket, a járás illúziója tökéletes volt, a konsztrukt cipősarkai alatt még a padló is recsegett, a famintás önjavító nanotech recsegést és kopogást szintetizált, vajon az milyen régi lehet, Mherknek az jutott eszébe, hogy frekvenciaelemzéssel simán ki tudná deríteni a gyártási időt, ez persze értelmetlen és szükségtelen is volna, meg kár is lenne erre erőforrásokat pazarolni.
Az ajtó közben lassan kitárult, Mherk meglátta a céltárgyat, pont olyan volt, mint a szimulációban, ötvenkilencszer-ötvenkilencszer-ötvenkilences fekete kocka, az éleit széles, dióbarnára pácolt, helyenként ezüstszínűre festett deszkadarabok borították, mind a hat oldalon keretbe fogták az üres fekete lapokat, a konsztrukttól nem látta, mégis tudta, hogy ott a tetején a felirat a lendületes fehér betűkkel, hogy VÁLI, eddig minden rendben volt, ebben nem volt semmi meglepő, de aztán megjelent a látómezejében egy kis mestint helper démon, és közölte, a spektrumanalízis szerint a keret igazi fából készült, igazi természetes fából. Mherk egy kézlegyintés gondolatával elhessegette a helpert, de akkor is, érezte, hogy megilletődik, nem emlékezett rá, hogy valaha látott volna igazi fát, hallotta, hogy közben a konsztrukt a maga dallamos hangján sorolja a specifikációkat – a rendszer minden bizonnyal illegálisan készült, egy nyolcadik generációs ciszkó szerver kazah klónját szerezhették be a feketepiacon, ehhez integráltak valahogy vatikáni kvantum-biotechet, a hardver elvileg cserélhető kéne hogy legyen, de az erre irányuló kísérletek kivétel nélkül meghiúsultak, talán túl ortodox a szoftver, nehéz elhinni, de eredetileg egy gigantikus excel-táblára épül az egész, talán ezért, de ellenáll a mitszubishi-géntek-gibszon debuggernek –, Mherk nem figyelt oda, a látómezejében felvillanó magyarázatok se érdekelték, pedig egy mestint előzékenyen közölte, hogy az excel késő huszadik századi kezdetleges mátrixkezelő szoft, Mherk elhessegette, aktiválta a Megbízótól kapott szoftot, igazából kíváncsi is volt, hogy mi lesz, a szoft egészen mostanáig ellenállt a dekriptálási kísérleteknek, de a kocka látványa feloldotta a blokkot, Mherk egészen megdöbbent, annyira ősi kódsorok bomlottak ki a szeme előtt, a szöveg hosszan futott a látóterében, aztán bekapcsolt egy ősrégi kompillert, hihetetlen, nullával kezdődő verziószámmal, Mherk ezen már igaziból meg se lepődött, érezte, hogy a program átveszi a teste fölött a hatalmat, mintha görcs rázná, úgy remegtek az izmai, az arcizmai is ide-oda rándultak, töredékes, értelmezhetetlen mikrogesztusok sorát adta le, de ez csak arra kellett, hogy meghülyítse a konsztrukt visszacsatolási rendszerét, sikerült is, látta, hogy a hologram egy végtelen ciklusban mosolyogva morfol férfiból nővé, nőből férfivá, nem volt sok ideje ezt nézni, mert közben már elkezdődött a következő fázis, megjelent a látóterében a doboz szerkezeti vázlata, látta is már, hogy hol az interfész, odalépett, érezte, hogy a tenyeréből kibújnak a nanoelektródák, aztán kétoldalt a keret alatt megfogta a dobozt.
A csatlakozás olyan érzés volt, mintha vízbe ugrott volna, mintha bukófordulóval fordult volna úszás közben, zúgott a füle, és egy pillanatra elvesztette az irányt, felkészült a védekező szoftverek támadására, de nem érte attack, a rendszer beengedte, simán beengedte, bent volt, egy üres szoba töltötte ki a látómezejét, a padlón egy szőnyeg jelent meg, egy festőállvány, aztán lassan morfolni kezdtek a színek meg a formák, nem morfoltak, nagyon gyorsan pörögve váltakoztak, szétestek, újra összeálltak, Mherk érezte, hogy nem a saját szemével látja már ezeket, hanem valaki máséval, tudta, hogy elkezdődött már a download, a letöltés, közben kint a valóságban ércesen megszólalt egy sziréna, Mherk őszi erdők szagát érezte, aztán fűrészporét, aztán terpentinét, aztán nyálas műbőr síkesztyűkét, közben hallotta, hogy egy rekedtes hang valami ritmikus szöveget kántál egy ismeretlen nyelven, a rendszer erőforrásai túlságosan le voltak terhelve, nem tudott bekapcsolni a fordító szoft, Mherk nem értette, hogy mit beszél, a hang mégis ismerős volt, a Megbízó hangja volt az, Mherk csak egyszer hallotta, de akkor is megjegyezte, ettől hirtelen megzavarodott, a Megbízó nem lehet itt, nem értette, hogy mi történik, egy pillanatra megbénult és mozdulatlanná dermedt, a látóterében is mozdulatlanná merevedtek, aztán egymás után kihunytak a feliratok.
Ugyanaz a szoba volt, amit képeken látott, kopott padló, papírral leragasztott ablakok, egy szőnyeg, szőrös takaróval leterített ágy, az asztalon egy igazi számítógép állt, rendes szilícium alapú, Mherk még soha nem látott ilyet, működés közben meg aztán végképp nem, egy magas, szemüveges férfi görnyedt egy asztal fölé, a Megbízó volt az, vagyis nem, nem egészen. Felnézett, meglátta Mherket, nem lepődött meg, csak letette a rongyot, amivel a falemezt dörzsölgette.
– Igen – mondta. – Jól látja. Én vagyok az. Ezek szerint meggondoltam magam. Pedig akkoriban jó ötletnek tűnt ez a digitális önfeltöltés. Egy barátom mesélte, hogy van ilyen, utánaolvastam, nem hagyott nyugodni. Jól vették a képeimet, össze lehetett szedni mindent, ami kellett hozzá. A vatikáni bio-izéért egy ikonfalat adtam. Megvan mindenről a pontos lista. Nem ment elsőre, hét év munkája volt. De aztán... Talán túl jó is lett. Túl tökéletes. Úgyhogy azért persze hagytam ezt a kiskaput, hogy ha meggondolnám magam, akkor be tudjak küldeni rajta valakit, aki belülről le tudja állítani a rendszert. – Bólintott. – Most meg itt van maga, úgyhogy eljött ez is – mondta, benyúlt az övtáskájába, kivett belőle egy rétegelt lemezre drótozott piros nyomógombot, Mherk felé nyújtotta. – Tessék – mondta.
– Itt van. Egy régi építészlámpáról szereltem le, direkt erre a célra. Magának adom. Akkor nyomja meg, amikor csak akarja – elhallgatott, elfordult, vissza a munkaasztalhoz. Dolgozott tovább.
- Kultúra [6]