Egy fotókiállítást rendkívül nehéz megnyitni. Mert fotózni mindenki fotózik.
De nézzük: miben különbözik egy művészfotó egy – hogy is nevezzem – nem művészi fotótól? A kérdést persze minden művészeti ág esetében felvethetjük, de házat azért nem mindenki épít, s a pusztán praktikus célú épületeket elég könnyű megkülönböztetni az építőművészet alkotásaitól. Regényt még annál is kevesebben írnak, ahányan házat építenek, s vonósnégyest valószínűleg senki nem ír, aki nem zeneszerző, művész. Fotózni azonban szinte mindenki fotózik. A Mátyás-templom előtt többen nyomkodják digitális kamerájukat, mint ahányan mobiltelefonálnak, s még azzal is fotóznak.
De mit fecsegek itt? Miért nem mondom meg azonnal, hogy Centauri itt a falon látható fotóiban mi a művészi? Mi különbözteti meg Centauri madarát bármely más lefényképezett madártól? Centauri Krisztus-szoborfejeit mindazokétól, akik ugyanezeket a fejeket ugyancsak lefényképezték? S a vasúti megálló magányos padját bármely más téli estén lefotózott padtól. Nem mondom meg, nem makacsságból, hanem mert nem tudom. S ezért kénytelen-kelletlen fecsegek. Félreértés ne essék: azt nem tudom megmondani, hogy miért művészi ez a fotó, azt azonban nagyon is jól tudom, hogy az. Ránézek, s nem az ötlik fel bennem, hogy jaj de érdekes kép, mert hogy egyáltalán nem érdekes. Vasúti megálló egy téli estén, a sínpárokat, melyek között hangsúlyosan szemünkbe ötlik a pad, néhány lámpa fénye világítja meg. Miért lenne ez érdekes, valamennyien számtalanszor láttunk már ilyet. De nem így. Nem úgy láttuk a padot, ahogy Centauri kamerája. Láttuk, hogy ott a pad, hiszen nem mentünk neki, láttuk, hogy fagyos hó borítja a vasúti peront, ezért óvatosan lépdeltünk rajta, hogy el ne csússzunk. Mindezt láttuk, mert hacsak nem vagyunk vakok, vagy nem hunyjuk be szándékosan a szemünket, a lámpák fényében nem tudunk nem látni. Úgy azonban nem tudunk látni, ahogy Centauri kamerája. A művész látásmódja sajátos látásmód – közhely –, csak azt nem tudjuk, mi benne a sajátos. Látni azonban látjuk, hogy ő másképp lát. A fotó azért művészi a szememben, mert többnyire első ránézésre látom ezt a másképp-látást. Ezerszer megnézhetem a vasúti peront a paddal, s nem fogom másképp látni: látásom mindig csak a tájékozódást fogja szolgálni. Egyszer ránézek viszont a fotóra, s most már magam is másképp látom a szokványos vasúti peront.
A fotó is, mint minden vizuális művészet, átalakítja a látásunkat. Mivel éri ezt el? Hát ez az éppen, amire nem tudok válaszolni, s nem hiszem, hogy különösebben beképzelt volnék, ha azt mondom, nemcsak én, senki nem tud a kérdésre válaszolni. Maga a művész sem. Ha válaszolni tudnánk a kérdésre, nem léteznék művészet. A műalkotás valami olyat mutat fel, ami diszkurzíve leírhatatlan. Szívem szerint most már el is némulnék, s Önökkel együtt nézegetném a képeket. Ha mégsem némulok el, hanem néhány percig még beszélek, annak semmi más célja nincsen, mint hogy elmondjam Önöknek, miféle gondolatsorokat indítottak el bennem Centauri képei.
A bomlás madarai. Csakhogy éppen a madarak nem keltik bennem a bomlás, az enyészet képzetét. Ha csak a madárfotók lennének kiállítva, minden eszembe jutott volna róluk, csak a bomlás nem. De hát nem csak madárfotók vannak kiállítva, viszont nem is csak azok, amelyek egyértelműen a bomlás érzetét keltik bennem. S a Centauri által választott képegyüttesről azt vagyok kénytelen gondolni, hogy ahogy az egyedi fotók sem a véletlen szülöttei, úgy a fotók együttese sem. A Krisztus- és a Mária-szobrok – ki tudja, hol vannak, ki tudja, miből vannak, az egyik mintha sárból formált lenne – adják meg a képek együttesének alaphangulatát. Nézem ezeket a képeket, és az elmúlás, majd egyenesen a felbomlás, a semmivé enyészés hangulata uralkodik el bennem. Aztán a két épület, ők is az enyészetéi. Szétlőtték őket? Széthordták őket? – ki tudja, de nem lesz belőlük többé eleven világ, ahogy Centauri tájképei sem éppen az elevenség képzetét keltik.
De a madarak? A jó néhány eleven madárhoz társul néhány, csak néhány madárkép, ugyancsak eleven madarak, melyek mintha rettegnének valamitől. Sirályok, rettegve repülnek. Lehet persze, hogy minden sirály mindig így repül. De ígyrepülésük az én szememben csak Centauri képein fejez ki rettenetet. – Utolsónak említem azt a madárképet, melyen a madarak koordinálatlannak, zavarodottnak tűnő repülését látom. Rettegnek valamitől, nem tudjuk, mitől. Talán előre jelzik, talán már megtapasztalták a világ bomlását, a teljes enyészetet. A bomlás madarai. A többi Centauri-madár meg még nem sejt semmit.
Elhangzott Centauri A bomlás madarai című fotókiállításának megnyitóján.
A kiállítás augusztus 26-áig volt megtekinthető az If Kávézóban, IX. ker., Ráday u. 19.
- Kultúra [6]