Nem lesz könnyű helyzetben Eötvös József első nyomtatásban megjelent regénye, A karthauzi kritikai kiadásának majdani sajtó alá rendezője. Kézirat nem ismeretes, Lukácsy Sándor és Gángó Gábor több mint sugalmazása szerint így alapszövegként egyedül az első edíció, a Budapesti Árvízkönyv I., III. és V. kötetében megjelent változat jöhet számításba, azonban a szerző életében megjelent különböző szövegváltozatokból adódó nehézségeket – Gángó Gábor Megjegyzések Eötvös József A karthauzi című regényének szöveghagyományáról című tanulmányát1 mint a téma első áttekintését követve – majd alaposan tisztázni kell. Jelenleg az Árvízkönyv szerkesztési munkafázisairól, köteteinek megjelenéséről jószerivel semmit sem tudunk, Wéber Antal is csupán rögzítette A Budapesti Árvízkönyv mint irodalmi antológia című tanulmányában, hogy az egyes kötetek összeállításának gyakorlati kérdései nem ismertek,2 a szöveg megjelenésének kérdésköre, akárcsak a fogadtatásáé, mégse tűnik különösebben bonyolultnak, Oltványi Ambrus is megadja Eötvös levelei kiadásának egyik jegyzetében, az Árvízkönyv III. kötete mikor hagyta el a nyomdát.3 Mindennél összetettebbnek látszik azonban a keletkezés körülményeinek feltárása.
Mivel eddig még nem készült levéltári, mikrotörténeti adatokkal igazolt Eötvös-életrajz, nem tudjuk egészen biztosan, a szerző hol tartózkodott a regény feltehető keletkezési ideje alatt, kezdve az 1836 nyara és 1837 nyara–ősze közé tehető nagy utazás időszakától az Árvízkönyv első kötetének (és, amennyiben a szöveg a kötetek megjelenése alatt is alakult: további köteteinek) megjelenéséig.
Ennél is súlyosabb gond, hogy ezen időszak alatt Eötvös a szakirodalom tanúsága szerint több művén dolgozott egyidejűleg. Az első regény relációjában ezen művek közül mindenekelőtt az úgynevezett Svájci út (Sőtér István keresztelésében Svájci útinapló) című munkát kell megemlíteni, és mellette két értekezést, az utóbb a Budapesti Szemlében 1841-ben és 1842-ben publikált A zsidók emancipációját és a Szegénység Irlandban címűt, továbbá Ferenczi Zoltán feltevése szerint az 1838-ban, a Szalay László szerkesztette Themis II. füzetben és külön címlappal Pesten is megjelent Vélemény a fogházjavítás ügyében ns. Borsod vármegye ebbéli küldöttségéhez című munkát. A fő problémát az jelenti, hogy ma szövegében teljességgel ismeretlen a Svájci út néven említett kézirat, és így arról sincs sejtelmünk sem, ez a munka milyen viszonyban állhatott az utóbb megjelent szövegekkel. Meglehet, Eötvös eredetileg csupán útinaplót szeretett volna írni, ennek részeként készültek el a későbbi szövegek (az első regény és az ehhez tematikusan kapcsolódó tanulmányok, a zsidókérdésről, illetve az írországi szegénységről szólók), amiket megváltoztatott koncepció szerint külön-külön jelentetett meg, de az is elképzelhető, a Svájci út írása mellett fogott bele A karthauzi és talán a röpiratok szövegének írásába.
Tudjuk, hogy Eötvösnek valóban szándéka volt Úti naplóját publikálni. Már a nagy utazás előtt többek közt azzal próbálta 1836. június 13-án írt levelében Kölcsey Ferencet a Haza és Külföld, az egyik leghívebb barátja, Vállas Antal által alapítandó folyóírásuk – melynek fő feladata, hogy a hiányt, miszerint a „magyar nem ösmeri hazáját, önereje nagy titokként áll előtte, nem ösmeri a külföldöt, s bámulja vagy utálja, mert becsülni csak az tud, ki ösmér” pótolja, és ezen célból a „külföldi s magyar statisztika, hazai s idegen szokások, utazó magyarok levelei, a külföldön megjelent, s honunkat közelről érdeklő munkák megbírálása, s ilyenek” közlését tervezik – munkatársául csábítani, hogy önmagát is a lap segédjei közt sorolta fel: „itt adandom ki egész utazásomat”.4 Másrészről a Társalkodó 1838. május 16-i számában Methodista temetés. (Úti naplómból) címmel ő maga publikált egy, A karthauzi zárásával nagy részben megegyező szöveget kis híján egy évvel azelőtt, hogy a Budapesti Árvízkönyvben kijött volna a regény legelső részlete.5
A szándék megvalósításáról is tudunk: legjobb barátjának, Szalay Lászlónak Eötvös négy levelében említi, éppen hogy áll a Svájci út kéziratával – ezek azért perdöntőek, mert egyéb primer forrás nem áll rendelkezésünkre az első regény keletkezésével kapcsolatban. Először valószínűleg 1837 decemberében kéri, olvassa barátja svájci útját, „mely naprul napra halad”.6 December 19-én Sályról beszámol arról is: „Svájci utam már mintegy 20 írott ívnyire nevekedett, s ha Márciusban hív kezedet szoríthatom végre ismét, átmegyünk az egészen, melynek ez legfeljebb fele.”7 Fennmaradt következő levelében, 1838. január 5-én azt írja: „Svájci utamon dolgozok, bár most, amint gondolhatod, valamivel kedvetlenebben – tavaszkor egyébiránt mindenesetre elkészítem, úgy hiszem, lesz anyag, melyből segítségeddel egy jó munka alakulhat, akarattal valék hosszabb, hogy annál szabadabban törölhessünk.”8 Végül feltehetően valamikor májusban azzal búcsúzik egy levélben, hogy „egyébiránt Júniusba találkoznunk kell Svájci utamért, vagy én jövök hozzád, vagy te Sályba.”9 A négy említés közül a második a legfontosabb, itt számol be róla a legrészletesebben: „A munka mívészi tekintetben talán hibás, de éppen e hibái által hasznosabb, szeretem írói híremet, de vannak más dolgok, melyeket még inkább szeretek, s melyekért azt szívesen feláldozom, s habár sok – mint példának okáért az, mit a zsidók emancipációjáról tegnap írtam – a könyvben helytelen, hazámba nagyon is helyin van, s azért tettem belé. […] Eljött az idő, hol végre a nemzetnek irányt kell adnunk, s ez leend éltem iparkodása. A napló formája, melyet választék, sok szabadságokat enged, s az itt-ott beszőtt elbeszélések csak arra irattak, hogy a cenzort e nem politikusnak látszó munka iránt kegyesebbé, a közönséget hajlandóbbá tegyék.”10
Ezeken kívül Pulszky Ferenc említi az Életem és korom címmel közreadott memoárjában, hogy mikor Eötvös Eperjesre érkezett, „svájczi útját írta épen”.11 Valamint az Eötvös halála évfordulóján tartott akadémiai emlékbeszéd Trefort Ágoston, Eötvös másik legszorosabb barátja és sógora által írt eredetijében is és a Lónyay Menyhért által készített végső változatában is benne van: Eötvös a „magával hozott anyagot egy Svájci utazás címe alatt írandó munkában akarta feldolgozni”,12 „mi félig regény, félig útleirás lett volna”.13
Először Ferenczi Zoltán vetette fel 1903-ban a Magyar Törtéti Életrajzok sorozatban megjelent monográfiájában, még a levelek ismerete nélkül, hogy mind A szegénység Irlandban, mind Eötvös börtönrendszerről írt művei „egyszersmind úti naplója kidolgozott részeinek is tekinthetők. De maga A karthausi is tekinthető némely részben egy úti napló szakaszainak”.14 Majd Sőtér István monográfiája 1967-ben megjelent második kiadásában leszögezte: „Ferenczi feltevését frappánsan igazolták az újonnan előkerült, Szalayhoz intézett levelek”: „a hazatérés után keletkezett értekezések közül a tárgyilag látszólag ide nem tartozó is (tehát a zsidók egyenjogúsításáról szóló): az útinapló részleteként jött létre; a börtönügyről és az ír nyomorról szóló írásai viszont tárgyilag is összefüggenek az útinapló feltételezett tartalmával. De még fontosabb, hogy Eötvös a naplóba beleszőtt elbeszéléseket említi [ti. a levelekben – D. B.]. Ezekből keletkezhetett A karthausi.” Ez azonban a lényeget tekintve feltevés, és láthattuk, azért a levelek ezt így nem igazolják frappánsan. Még Sőtér István is leírja kétszer: „A Svájci útinaplót nem ismerjük”; az „útinapló sohasem jelent meg eredeti formájában: a regény és a három értekezés együttesen adja azt ki.”15 Legutóbb Taxner-Tóth Ernő 2005-ben megjelent, a négy regényről írt monográfiájában egyenesen úgy vélte, Eötvös Szalaynak küldött leveleiből nem derül ki egyértelműen, mikor melyik munkáján dolgozik. Szerinte a Svájci utat említő utolsó levél „terveimről nem mondhatok semmit, egyébiránt Júliusban találkoznunk kell Svájci utamért” megjegyzése „egyszerre igazolhatja Sőtér föltételezését, hogy A karthausi az útinapló alapján készült, s jelentheti azt is, hogy párhuzamosan dolgozott két munkán, hiszen hamarosan megjelent a regény első része.”16
A kérdés eldöntése valóban nehéz. Eötvös egyszer A karthauzi alakulásáról is jelentést tesz Szalaynak. Oltványi Ambrus kikövetkeztetett datálása szerint 1839 nyarán írt leveléhez csatolta a regény második részének végét, igen negatív saját ítéletével: „rosszabbat jó idő óta nem írtam, s melynek elküldésére éppen az elkerülhetetlen szükség határozott. A második levél az újesztendei fantáziával még tűrhetőbb, de az első oly véghetlen unalmas, hogy talán elaludnál mellette, ha nem bosszankodnál.”17 Ezt a részletet Oltványi jegyzete szerint az Árvízkönyv III. kötete közölte, „amely 1839. november 19-én hagyta el a nyomdát”.18 Trefort Ágoston az általa eredetileg készített akadémiai emlékbeszédben Eötvös megváltoztatott publikálási koncepciója mellett teszi le a voksát: „[A] magával hozott anyagot egy Svájci utazás címe alatt írandó munkában akarta feldolgozni. – E mű félig regény, félig útleírás akart lenni. A párizsi szociális állapotok azonban mély benyomást tettek reá – s a falusi magányban, Borsod megyében, Sályon, hol sokat időzött, fantáziája s a reflexió, melyhez már első fiatalságában nagy hajlama volna – e tervezett műből A karthauzi-t alkotta.”19 Pulszky Ferenc viszont az először 1876-ban a Budapesti Szemlében Életem és korom címmel publikált memoárjában kicsit máshogy emlékszik vissza, és a több munkán való párhuzamos dolgozást erősíti meg. Szerinte Eötvös a nagy út után megérkezett Eperjesre, „apja kinevezte őt tiszteletbeli ülnöknek a kerületi táblánál, melynek üléseiben sokszor elunta magát, s inkább velünk töltötte idejét; svájczi útját írta épen; […] de ez alatt megkezdte a Karthausit”.20
Bármelyik feltevést fogadjuk is el, Eötvös a külföldi úttól az Árvízkönyv (I. vagy V. kötete) megjelenéséig tartó időszak valamennyi tartózkodási helyét számon tarthatjuk A karthauzi keletkezési helyszíneként. Noha a szakirodalom meglehetősen kaotikus képet mutat, az eddig publikált Eötvös-levelek és a kortársak egykori feljegyzései, illetve visszaemlékezései segítségével elég pontosan rekonstruálni lehet a helyszíneket. Hazatérte után Eötvös bizonyosan sokat volt Sályon, ez lehetett a fő lakhely, de sokat is utazott: Eperjesre, anyavárosába, Budára és például az árvízkor a szomszédos Pestre, továbbá gazdasági okokból, a sályi birtok ügyeit intézendő a közeli Sajóládba, illetve Tiszatarjánba, továbbá baráti kötelességből, Dessewffy Emil látogatására Szentmihályra. Ezek közül leginkább a Borsod megyei Sályt és a Sáros megyei Eperjest említi a szakirodalom az első regény keletkezési helyszíneként. Elvétve, ismeretlenebb szövegekben szerepel a Szabolcs megyei Szentmihály (a mai Tiszavasvári), illetve a szintén Borsod megyei Tiszatarján. Egyetlen irodalomtörténész vagy kortárs visszaemlékező sem említi viszont ilyen szempontból sem a nagy út során felkeresett nyugat-európai államokat, városokat, sem pedig Budát. Ellenben szerepelnek a szakirodalomban tévesen olyan helységek – először is a Fejér megyei Ercsi említhető –, ahol Eötvös ezen időszak alatt aligha tartózkodott. És természetesen a valósnak gondolható helyszínek kapcsán is akadnak szép számmal költői túlzások az írás körülményeiről.
A karthauzi első keletkezési helyszíneként nem Sályt, hanem Eperjest regisztrálhatjuk. Pulszky Ferenc ugyanis memoárjában Sáros vármegye szellemi központjánál így emlékszik vissza: Eötvös Eperjesen „svájczi útját írta épen; egy szomorújáték-czyklussal is el volt foglalva, melynek hőse a történelmi Attila lett volna, de ezalatt megkezdte a Karthausit, melyből egyet-mást felolvasott nekem”.21 Meg kell azonban jegyezni, Pulszky időskori emlékezete nem biztos, hogy minden tekintetben megbízható. Az Attila című szomorújátékon ugyanis Eötvös, levelei tanúsága szerint, még 1834 nyarán, müncheni utazása idején dolgozott. Természetesen nem zárhatjuk ki, hogy bő három évvel később is ezt a drámát írta, mindazonáltal Kerényi Ferenc egyáltalán nem említi az Attilát a drámaírói pályametszetet tüzetesen áttekintő tanulmányában,22 és amiről tudjuk, hogy Eötvös fiatal korában sokáig (1831 őszétől talán 1834 nyaráig) dolgozott, az nem dráma, hanem egy I. András korában játszódó történelmi regény lett volna.
A második ismert helyszín némileg meglepően a Szabolcs megyei Szentmihály. A jeles konzervatív politikus, Eötvösnek ifjúkori barátja, Dessewffy Emil csupán monogramjait használva említette meg 1845-ben a Budapesti Hiradó október 21-i számában a Pesti Hírlappal folytatott polémiája során, hogy „b. E. J. a Carthausit, én meg az alföldi leveleket gyakran egy fedél alatt Sz.Mihályon, Szabolcsban írtuk”.23
A Borsod megyei Sály így csak harmadikként szerepel A karthauzi keletkezési helyeként a szakirodalomban, és még akkor is csak döcögősen. Voinovich Géza ugyanis, az első nagy Eötvös-összkiadás végére írt, 1903-ban megjelent életrajzában a kronológia szerinti helyen Sályt, az Eötvös család Eperjestől nem túl távoli birtokát csupán a környék sokat meglátogatott úri házai egyikeként említi, mivel Pulszky memoárjából kiindulva úgy gondolja, Eötvös alapvetően Eperjesen élt ekkor, és csak négy oldallal később jegyzi meg Eötvös lélekrajzánál a szemlélődő író tulajdonságaként, hogy „a természet barátja, a ki merengve jár a sályi kertben”.24 Ezen a nyomon, nehézkesen és jelentős hátránnyal indult el Sály és Borsod megye az Eötvös-hagyomány ápolásában, hogy aztán a XX. század második felében annál látványosabb sikereket érjen el.
Eötvös borsodi kapcsolataira lokális szinten először Csorba Zoltán világított rá az először 1942-ben megjelent Miskolc és Borsod az irodalomban című kötetben. Csorba munkája több okból is az összekötő kapocs szerepét töltötte be, ezt eredményezi mind a megjelenés ideje, mind az Eötvösre vonatkozó tartalmi részletek, lényegében ugyanis átveszi Voinovich adatait, és mindössze egy, ám annál fontosabb mozzanatot told az ott olvashatókhoz: merengve sétált „a gyönyörű sályi kertben Eötvös, A karthauzi részletein töprengve”.25
Csorba Zoltán könyve és Sőtér István először 1953-ban megjelent monográfiája együttesen katalizálta Eötvös Borsod megyei irodalmi mikrokozmoszának feltárását. Két személy végzett e téren kimagasló munkát Sály vonatkozásában, elsősorban Barsi Ernő, másodsorban pedig Dömötör Sándor. Először Barsi Ernő publikálta a Borsodi Szemle 1967/4-es számában az Emlékek a sályi Eötvös-kastélyról című dolgozatot annak apropóján, hogy a csaknem elpusztult épület visszakapta régi fényét. Ebben viszonylag korrektül összegyűjtötte az Eötvös-szakirodalom – mind az irodalomtörténészek, mind a primer visszaemlékezések – vonatkozó részleteit, valamint főként édesapja 1930-as kéziratban maradt monográfiája alapján ismertette mindazt, ami Eötvös Józsefről és a régi kastélyról egykor élt még a sályi nép között. Talán legfeltűnőbb saját következtetése: abból, hogy Eötvös megírja Széchenyinek, Sályba válaszoljon levelére, nem csupán azt vonja le, „hogy Eötvös nemcsak ideiglenesen tartózkodott Sályban, nemcsak egy-egy rövid látogatást tett ezen a csendes, félreeső birtokon, hanem állandóan itt is lakott”, de nem habozik ebben a döntő bizonyítékát látni annak a sokat vitatott kérdésnek is, „hogy tulajdonképpen hol írta az 1839–41 között keletkezett [sic! – D. B.] első regényét”.26
1979-ben jelent meg Dömötör Sándor hosszabb írása Eötvös József Borsod megyei és miskolci kapcsolatai címmel a Borsodi Történelmi Évkönyv VI. számában. Ezt a tanulmányt szerintem a XX. század vége felé elég meghökkentő módon egyszerre jellemzi az igényes tudósi precizitás, valamint a tudománnyal köszönő viszonyban sem álló szabad költői szárnyalás. Dömötör Sándor egyrészről meggyőző hitelességgel tárta fel az Eötvös és a vele rokoni kapcsolatban álló Dőry, Fáy, Szemere és Szepessy családok borsodi vonatkozású történetét levéltári és helyi források felhasználásával. Ő derítette ki, hogy akit Sőtér István révén Eötvös sályi angyalaként jegyez a szakirodalom, Fáy Ignácné Halassy Jozefa nem kétgyermekes asszony, hiszen öt gyermeket szült, és négyet fel is nevelt, általa ismerhetjük a hazaáruló idősebb Eötvös Ignác révén az Eötvös nevet széles körben és hosszú időn át gyűlöltként emlegető paskvillusokat. A másik oldalon viszont legfeljebb elképzelhető vagy egyenesen képtelen eseményeket is leír Eötvös József és Sály kapcsán. Noha Berecz Károly, aki 1843–44 folyamán volt Eötvös titkára, még Eötvös halála évfordulóján közzétett visszaemlékezésében azt írta, hogy 1839 körül még mint sárospataki tanuló rajongó lelkesedéssel olvasta A karthauzit, és így Szemere Bertalan bátorítására kereste fel annak íróját a sályi kastélyban, nem találván azonban Eötvöst otthon, hogy kegyeletes érzéseit mégis némileg kielégítse, egyedül bejárta a kastély termeit, és megállt „dolgozó szobájában, melynek ablakait a zöld folyondár árnyékozá be, íróasztalánál hosszan elmerengve, elgondolkodva”.27 Dömötör azonban előbb valószínűsítve, hogy Halassy Jozefa „és férje látták el a sályi Szepessy–Eötvös birtokrész gondozását is”, a fiatal diák látogatását egy vezetővel adja elő: „Berecz lelkendezve járta be a távollevő házigazda otthonát, Halassy Jozefa kalauzolása mellett.”28 Bizonytalan vagyok abban, van-e bármi realitás Dömötör azon kijelentésében, miszerint a „fiatal Pepi báró gyakran meglátogatta nagyszüleit a festői fekvésű Szepessy kuriában”, főként, hogy Dömötör azt is állítja: Eötvös unokaként „Ercsiről átrándulva, sokat sétálgatott nevelőjével, a mogorva Pruzsinszky Józseffel a sályi parkban”, valamint „társaságában a falu lelkészeit is meglátogatta”.29 A sályi református papok felkeresése, és főként Pruzsinszky társaságában, több mint kétes. Dömötör Sándor jelzi, a három lelkész, akiket Eötvös részben gyermek-, részben ifjúkorában személyesen is ismerhetett, egyikének személyi adatai sem tükröznek valami kiváló egyéniséget, kellemetlenebb azonban, hogy Budaházy László, akivel Dömötör szerint „Eötvös és Pruzsinszky legtöbbet beszélgethetett”, ráadásul hármójuk közül legkésőbb, „1831–1835 közt volt sályi prédikátor”,30 tehát éppen Eötvös utolsó egyetemi féléve alatt, amikor már Pruzsinszky egy életrajz szerint sem volt a nevelője. Dömötör állításai közül egyértelműen tévedésnek minősíthető, hogy „Eötvös József Sályra költözés előtt huzamosabb ideig tartózkodott Eperjesen”.31 Az a feltevés pedig, hogy a sályi „4 m magas Lator várrom, amelynek sem az Eötvös, sem a Szepessy család dicső történetéhez fűződő mondája nincs, adhatta az ötletet Eötvösnek Vár és kunyhó című költeménye megírására”, vagy hogy „ez a táj ihlette A falu jegyzőjének talán legidillikusabb leírásaira: a Tengelyi Ézsaiás lakóhelyét érzékeltető vonások Sályra utalnak”,32 költői kérdés.
És ez még nem minden, ugyanis Barsi Ernő 1991-ben az első dolgozatnál jelentősen bővebben írt Eötvös József sályi évei cím alatt a Herman Ottó Múzeum Évkönyvében. E tanulmány nyilvánvalóan lokálpatrióta büszkeségtől is fűtve átemeli a Dömötör által említett akár valóságos, akár egész valószerűtlen életrajzi események javát, továbbá olykor saját ötlettől vezettetve maga is előáll újabbakkal. Barsi e munkája megismétli, hogy Eötvös Pruzsinszkyval sétált a sályi parkban, és meglátogatták a falu lelkészeit, valamint megtoldja azzal, hogy rögzíti, Eötvös hosszabb tartózkodása alatt Szentpéteri Hódos Dániel és Makó István a sályi lelkészek, hogy pedig ez alatt tényleg arra gondol, meglátogatta őket, nemcsak az Eötvös kapcsolata a faluval részcím jelzi, de az is, hogy itt tartja szükségesnek elárulni: „Vizsoly Trombitás János volt akkor Sály község jegyzője,” akinél Eötvös „valószínűleg járhatott”.33 Hosszan leírja a kastélyt és kertjét, hiszen „nem véletlen, hogy Eötvös József ebben a sályi kertben írja Karthausi c. regényét olyan szerzetesekről, akik teljesen visszavonulnak a magányba”,34 lévén e park az angol kertstílus tipikus példája lehetett. Ezt a kerttípust László János az Irodalomtörténeti Közlemények 1958/1. számában, a titokzatos sályi felirat megfejtését adó dolgozatában így festette le: tele van szentimentális elemekkel, mint „a romok, a feliratokkal ellátott jelképes és műsírok, igazi síremlékek, műbarlangok, sziklacsoportok, mesterséges vízesések, remeteház, napóra, különböző szimbolikus szobrok, kőkutak, emlékoszlopok és emléktáblák, újonnan készült »régi« feliratok, a közelmúltban épült »ősrégi« kapu, melynek tetején nagy kőlapon »többszázéves« felirat olvasható”.35 Eötvös sályi angyalára, Fáy Ignácné Halassy Jozefára szintén hosszasan kitér Barsi. Természetesen tényként veszi át Dömötörtől a birtok kezelését, Berecz kalauzolását, mi több, szerinte „Jozefa szívesen látta vendégül Eötvös barátait is”. Ezeken túl nem habozik leírni: „Az író szerelmet is érzett Jozefa iránt. […] De Jozefa »minden köteléket megtartani« tudó erkölcsi tartása Eötvöst megóvta attól, hogy kapcsolatukból afféle szerelmi kaland váljék. Magas műveltsége, megnyerő egyénisége azonban kiváló ösztönzőjévé vált Eötvös induló írói tevékenységének” – ez mutatkozik a levelezés tanúsága szerint a Svájci út írása során, de Barsi gyanúja szerint talán A karthauzi „megbékélő befejezését köszönhetjük Sály Fáyné által derűssé varázsolt hangulatának”, továbbá az ő ihletését őrzi „a Tavasz dalok egyike, mely a Kételkedés címet viseli”.36 Barsi Ernő egyedül a sályi titokzatos síremlék kérdését tisztázza megnyugtatóan. Az egykori romantikus kert egyik, ha megrongálódva is, de máig fennmaradt elemének „homlokzatán keleties írásjelekből álló rövid felirat állott, melynek értelmét sokáig senki sem tudta”. A héber betűk változataiból összeállított felirat ALUSZIK megfejtését 1958-ban tette közzé László János, és ő azt valószínűsíti, hogy „1830 és 1840 közé esik az emlékmű felállításának ideje, sőt minthogy igen valószínű, hogy Eötvös József állíttatta fel, ezt az időtartamot 1838–40-re szűkíthetjük”.37 Barsi megrovóan írja: ha kiváló írásszakértőnk „személyesen eljön Sályba, s látja az emlékművön az 1814-es évszámot, akkor ezt a feltételezést eleve elejti”, és ennek megfelelően előadja, hogy a helyi néphagyomány szerint „id. Eötvös Ignác halva született gyermeke emlékére állíttatta a síremléket”, továbbá valószínűsíti, hogy az „csupán jelképes emlékmű, a romantikus kert tartozéka”.38
Eötvös József sályi kultusza – csinos fejlődése ellenére is – tárgyi megtestesülés híján hosszan csupán félsiker maradt. A Porkoláb Tibor szerkesztette Irodalmi emlékhelyek Abaújban, Borsodban, Gömörben és Zemplénben című, 1997-ben megjelent munkából tudhatjuk, hogy a sályi kastély „emléktáblával való megjelölését – Miskolczy Simon János »hírlapíró és történetkutató« egykori kezdeményezését megújítva – már az 1920-as évek elején javasolta a Borsod-Miskolci Múzeum, és 1926-ban Baumli József, a Gorove-uradalom [ti. később ezé a családé volt a birtok – D. B.] jószágkormányzója is hasonló tervekkel állt elő. Végül azonban csak 1988 szeptemberében, az író születésének 175. évfordulója alkalmából helyeztek el egy táblát a felújított kastély főbejáratánál.” Egy szempontból viszont szerencse, hogy ezen az évfordulón leplezte le a „Mezőkövesdi Áfész által készíttetett” emléktáblát „a helyi Eötvös-kultusz organizátora”, Barsi Ernő. A táblán így tudniillik egy idézet felett rövid és utólag nézve váratlanul helyénvaló felirat olvasható: ITT ÉLT ÉS ALKOTOTT 1837–41-IG EÖTVÖS JÓZSEF.39
Sály azonban Eötvös borsodi irodalmi kapcsolatainak csupán egy részét képezi. Talán meglepő, de e szempontból is számít az eredetileg Berecz Károly által kizárólag gazdálkodási okokból említett Tiszatarján.40 E községben a sályival épp ellentétes módon alakult az Eötvös-kultusz. Az előzmények és a katalizátor itt is ugyanaz volt, mint ott, mindezek írásbeli eredménye azonban csupán egyetlen, néhány adalékot tartalmazó cikk lett Szecskó Károlytól a Borsodi Szemle 1964/2. számában. Szecskó Károly elárulja, Sőtér István 1957. szeptember 17-én levélben írt buzdítására fogott Eötvös borsodi kapcsolatainak feltárásához, ám az „azóta eltelt idő alatt különböző akadályok miatt a kutatásban, sajnos nagy eredményt” nem ért el, „de sikerült mégis néhány dokumentumot feltárni”. Szecskó 1957. augusztus 4-én tiszatarjáni tartózkodása alatt jegyezte fel az Eötvöshöz fűződő, akkor még élő községi hagyományt: „Állítólag a volt jegyzői lak kertjében még ma is álló, kb. 200 éves terebélyes gesztenyefa alatt írta első jelentős munkáját, a Karthausit, máskor is szívesen időzött a fa hűs árnyékában.”41 (Porkoláb Tibor könyve szerint a fa már nincs meg.) Másrészt amilyen lomhán alakult Tarján körül az irodalomtörténeti feldolgozás, olyan jelesek voltak a helyi lakosok az Eötvös-kultuszban. Porkoláb Tibor azt írja Szecskó Károlyra hivatkozva, Tiszatarjánban „már az 1920-as években bronztáblával jelölte meg gróf Almásy Dénes, a tarjáni uradalom tulajdonosa az egykori jegyzőlakot. […] A bronztábla fölé 1993-ban egy Eötvös-domborművet is elhelyeztek.”42 Az első kis méretű táblán egy versikét olvashatunk:
Bizonyítják nekünk régi dicső holtak, Hogy e kis nemzetnek nagy fiai voltak.
És ennek a nemes múltidőknek fénye
Lehet csak jövőnknek záloga, reménye.
E vén gesztenyefa mindezekről beszél,
Letűnt nemzedéknek emlékéről mesél.
Azt mondja, azt susogja lombos koro-
nája,
Valaha én voltam Eötvös József fája.
Mert ahol ma lakik a falu jegyzője,
Itt élt, itt dolgozott nagy nevű szerzője.
A versike alatt csupán D. Á. monogram áll, Szecskót Hyros Géza volt tiszatarjáni igazgató-tanító vezette nyomra: a jel gr. Almásy Dénes leányát, gr. Almásy Denise-t takarja.43
A két borsodi község mint lehetséges keletkezési helyszín egy ponton szépen összecseng: a tarjáni mellett a sályi hagyomány is azt őrizte meg, Eötvös fák alatt írta A karthauzit. Barsi Ernő első dolgozatában ez olvasató: „A Csáky-féle kastély előtt állott hajdan a nevezetes négy szomorú kőrisfa, melyek alatt Eötvös József báró irogatott. A hagyomány szerint itt és a szomszéd Eötvös-féle kastély hatalmas parkjának csöndes magányában, a barlangház előtt levő három akácfa alatt irogatta a Karthauzit”, és beszélték azt is, hogy a titokzatos emlékmű „helyén állott az a három akácfa, melyek alatt Eötvös József irogatott. Egy alkalommal vihar közeledett, s az ott tartózkodó Eötvösék alig indultak el, hogy a kastélyba siessenek, mikor a villám az egyik akácfába sújtott.”44
Mindezek alapján bizonyos, hogy Eötvös Svájci út címmel tervezett írni egy hosszabb szöveget. Alighanem útinaplót már a nagy út alatt vezetett, majd hazatérve ezzel a címmel írta munkáját hozzávetőleg 1838 nyaráig. Aztán talán az Árvízkönyv szerkesztésének is köszönhetően koncepciót váltott, és felhasználva valamennyit a kézirataiból, megírta első regényét, illetve korai tanulmányait. Arra a kérdésre, miken dolgozott párhuzamosan, nem tudunk biztosan válaszolni: meglehet, csupán az utóbb egymáshoz elég közel megjelent szövegek készültek egy időben, de az is lehet, hogy az elsők megjelenése alatt még dolgozott a Svájci úton is, hiszen nem tudjuk, mikor vált véglegessé a döntés, az útinaplót abban a változatban mégsem fogja publikálni. Így nézvést az első regény lehetséges keletkezési helyeiként számolnunk kell a nagy külföldi út, valamint a hazatérést követő időszak magyarországi tartózkodási helyszíneivel. Ez utóbbiak között azonban világosan fel tudunk állítani egy valószínűségi listát: Eötvös fennmaradt levelei alapján első helyre Sályt tehetjük, az időben közeli visszaemlékezés miatt a Dessewffy Emil által említett Szentmihályt helyezhetjük a második helyre, eztán regisztrálhatjuk az időben jócskán későbbi visszaemlékezés miatt a Pulszky Ferenc révén előkerült Eperjest, utolsó előtti helyre pedig Tiszatarjánt kell raknunk, hiszen erre nézvést korabeli tanúvallomással nem rendelkezünk, és végül támpontok nélküli helyszínekként rögzíthetjük Budát és Sajóládot.
Az első regény valós (ha olykor költői szabadsággal festett) keletkezési helyszínei mellett helytelen lenne elhallgatni két valótlan locust: Ercsit és a budai Svábhegyet. Eredetileg Ferenczi Zoltán jelölte meg Eötvös hazatérése utáni tartózkodási helyéül a Fejér megyei községet, úgy vélte, Eötvös „1837/38 telét és tavaszát tehát különböző irodalmi tervekkel Ercsiben töltötte”.45 Ezt a fennmaradt levelek nem támasztják alá, ám Környei Elek Eötvös József Ercsiben című, a Fejér megyei Helytörténeti Munkaközösség kiadásában 1959-ben megjelent munkájában ragaszkodik hozzá, mi több, felmutatja ennek irodalmi vonatkozásait is. Környei nem csupán elmulasztja rögzíteni, Eötvös dokumentálhatóan 1835 októberében–novemberében járt itt utoljára, de többszörös tévesztést elkövetve azt írja Ferenczit követve: „Útjáról hazatérve, atyja […] Eperjesre neveztette ki a kerületi táblához ülnöknek. […] 1838. június 12-én a Borsod megyei Sály községben meghalt nagyatyja, idős Eötvös Ignác [ti. Budán halt meg – D. B.]. A haláleset után Eötvös Sályra költözött, a családi birtokra, ahonnan azonban gyakran járt szüleihez Pestre és Ercsibe.”46 Az ide kapcsolható irodalmi munkásságról szólva felvezetésében rögzíti: Eötvös „főleg életének első felében tartózkodott sokat Ercsiben. Írói működésének jelentős korszaka erre az időre esik. Több művét Ercsiben írta, de azok a művei is, amelyeket nem ott írt, sok tekintetben valamilyen kapcsolatban vannak Ercsivel, még inkább Fejér megyével.”47 Nos, Környei már a csakugyan akár Ercsiben is készülhetett művek összeszedése során is szabadon jár el. A Palocsay-korszak két költeményéről állapítja meg „csaknem teljes bizonyossággal”, hogy Eötvös Fejér megyei tartózkodása idején írta, sejteti továbbá, hogy a versek egy része Ercsiben keletkezett, és ide köti a szövegében ismeretlen korai Goethe-fordítást is. Mulatságosabb, hogy Környei szerint vannak nem Ercsiben írt, de azzal sok tekintetben kapcsolatban álló Eötvös-művek. Ezek között első természetesen A karthauzi, amit Eötvös akkor írt, amikor „az eladósodott ercsi uradalom környezetében már mindennél világosabban láthatta a kapitalizmus, a finánc-burzsoázia csüggesztő reménytelenségét”.48
Végezetül meg kell említenem, hogy Siklóssy László a Svábhegyről készült 1929-es monográfiájában olvasható egy megható legenda cáfolata. Siklóssy szerint ugyanis abból, hogy svábhegyi birtokán „Eötvös Karthausi-lakot is építtetett, az a hiedelem támadt, hogy Eötvös Karthausi c. klasszikus regényét itt írta, holott e műve 1839–1841 közt jelent meg folytatásosan a Budapesti Árvízkönyv öt kötetében. Arról, hogy Eötvös ezidőben a Svábhegyen lakott volna, semmi adatunk sincs. A későbbi irodalomban ez a mendemonda unosuntalan felbukkan.” Siklóssy a legendát Prém József Isten hegye című, 1883-as cikkéből idézi:
„B. Eötvös Józsefnek, ki néhány évtized előtt elsőnek gondolt arra, hogy ezt a pompás fennsíkot s a szomszédos völgyeket divatos nyaralóhellyé kellene átváltoztatni, egyik legszebb óhajtását látják teljesedve az itt időző vendégek, kik közül nem egy újra elolvassa e helyen a Karthausit s kegyelettel sétál ama házhoz, hol e remekét a költő írta.”49
Jegyzetek
1 Lásd GÁNGÓ Gábor: Megjegyzések Eötvös József A karthauzi című regényének szöveghagyományáról. ItK, 1999/3–4. Illetve in: Visszapillantó tükör. Tanulmányok Lukácsy Sándor 75. születésnapjára. Szerk. KERÉNYI Ferenc–KECSKEMÉTI Gábor. Bp., Universitas, 2000.
2 Lásd WÉBER Antal: A Budapesti Árvízkönyv mint irodalmi antológia. ItK, 1997/1–2. 26.
3 Lásd EÖTVÖS József: Levelek. S. a. r. OLTVÁNYI Ambrus. Bp., Magyar Helikon, 1976, 704.
4 EÖTVÖS: Levelek. I. m. 104.
5 Lásd EÖTVÖS József: Methodista temetés. (Úti naplómból). Társalkodó, 1838, 39. sz.
6 EÖTVÖS: Levelek. I. m. 117.
7 EÖTVÖS: Levelek. I. m. 120.
8 EÖTVÖS: Levelek. I. m. 123.
9 EÖTVÖS: Levelek. I. m. 130.
10 EÖTVÖS: Levelek. I. m. 120.
11 PULSZKY Ferenc: Életem és korom. Bp., Franklin-társulat, 1884, 1:104.
12 Trefort Ágoston és Lónyay Menyhért Eötvös-emlékbeszéde, 1872. S. a. r. GÁNGÓ Gábor. Aetas, 1998/2–3. 209.
13 LÓNYAY Menyhért: Elnök gróf Lónyay Menyhért beszéde. In: Néhai báró Eötvös József akadémiai elnök emlékezete. Pest, Eggenberg Ferdinánd, 1872, 6.
14 FERENCZI Zoltán: Báró Eötvös József. Bp., A Magyar Történelmi Társulat Kiadása, Atheneum, 1903, 68.
15 SŐTÉR István: Eötvös József. Bp., Akadémiai, 1967, 52. ill. 53.
16 TAXNER-TÓTH Ernő: (Köz)véleményformálás Eötvös regényeiben. Debrecen, Kossuth Egyetemi Kiadó, 2005, 202.
17 EÖTVÖS: Levelek. I. m. 133.
18 Lásd EÖTVÖS: Levelek. I. m. 704.
19 Trefort Ágoston és Lónyay Menyhért Eötvös-emlékbeszéde. I. m. 209.
20 PULSZKY: I. m. 1:104. A kinevezés 1837. november 8-án történt meg, az időpontot Nizsalovszky Endre és Lukácsy Sándor derítette ki a MOL-ban található Magyar Udvari Kancellária anyagából: EÖTVÖS József levelei Szalay Lászlóhoz. Bev., jegyz. NIZSALOVSZKY Endre, közrem. LUKÁCSY Sándor. Bp., Akadémiai, 1967. /Irodalomtörténeti Füzetek, 55./ 80.
21 Uo. 1:104.
22 Lásd KERÉNYI Ferenc: Drámáról, színházról – Eötvös József kapcsán. Irodalomtörténet, 1975/1.
23 D. E.: (Némi eligazitásul.) Budapesti Hiradó, 1845. 271. sz.
24 VOINOVICH Géza: B. Eötvös József. In: EÖTVÖS József: Levelek, életrajz. Bp., Révai Testvérek Irodalmi Intézet, 1903, 216.
25 CSORBA Zoltán: Miskolc és Borsod az irodalomban. Irodalomtörténeti tanulmányok. Miskolc, Felsőmagyarországi, 1994, 76.
26 BARSI Ernő: Emlékek a sályi Eötvös-kastélyról. Borsodi Szemle, 1967/4. 64.
27 BERECZ Károly: A régi „Fiatal Magyarország” (Emlékezések, vázlatok). Bp., Az Atheneum Irod. és Nyomdai R. T. kiadása, 1898, 58.
28 DÖMÖTÖR Sándor: Eötvös József Borsod megyei és miskolci kapcsolatai. In: Borsodi Történelmi Évkönyv VI, 1979, 66., 67.
29 Uo. 63–64.
30 Uo. 66.
31 Uo. 67.
32 Uo. 64.
33 BARSI Ernő: Eötvös sályi évei. In: A Herman Ottó Múzeum Évkönyvei XVIII–XIX, 1991, 562–3.
34 Uo. 558.
35 LÁSZLÓ János: A titokzatos sályi jelirat megfejtése. ItK, 1958/1. 62.
36 BARSI: Eötvös…I. m. 560–1.
37 LÁSZLÓ: I. m. 63.
38 BARSI: Eötvös…I. m. 557–8., 564.
39 PORKOLÁB Tibor: Irodalmi emlékhelyek Abaújban, Borsodban, Gömörben és Zemplénben. Miskolc, Bíbor Kiadó, 1997, 88–9.
40 Lásd BERECZ: I. m. 55.
41 SZECSKÓ Károly: Néhány adalék Eötvös József borsodi kapcsolataihoz. Borsodi Szemle, 1964/2. 91.
42 PORKOLÁB: I. m. 89.
43 SZECSKÓ: I. m. 92.
44 BARSI: Emlékek… I. m. 65–6.
45 FERENCZI: I. m. 37.
46 KÖRNYEI Elek: Eötvös József Ercsiben. István Király Múzeum Közleményei, B. sorozat 19. sz. Székesfehérvár, 1959, 17.
47 KÖRNYEI: I. m. 26.
48 KÖRNYEI: I. m. 27.
49 SIKLÓSSY László: Svábhegy. Bp., Állami Könyvterjesztő Vállalat, 1987, 71.
- Kultusz [6]