Az idegenség furcsa otthonossága nagymértékben összefügg a nyelvismeret teljes hiányával, úgy tapasztalom. Spiró legutóbbi regényének – amiről tudtommal csak én és a feleségem, a családunk írt jót a magyar kritikai nyilvánosságban, meg a Könyvesblog, valamelyest még a Szegő János, aki amúgy sem barátja az érdes kritikai ítéleteknek, meg kis engedékenységgel a családhoz is számítható –, szóval Spiró legutóbbi regényének legszebb jelenetében egy amerikai a teljesen szétzüllő Budapest hétköznapjait, pusztán azért, mert nincs otthon bennük, elragadóan poétikusnak találja, könyvet is ír erről. Ez lényegében – belső tükörként – mintegy a regény önparódiája: a Feleségverseny maga, persze, „nagyon is” érti, mi zajlik Hunniában-Pannóniában. „Aki tudja, ugyanazt tudja, / Aki nem tudja, nem tud semmit. / Aki tudja, mind beledöglik, / Aki nem tudja, nem is élt semmit” – hangzanak Spiró emblematikus, korai verssorai, minden további nélkül megtehetnénk őket az életmű mottójának. Ez az amerikai viszont, aki a Hold utcai piacon lődörög, mégiscsak tud valamit, ami nem ez az „ugyanaz”. Ennek a kívüllétnek az ironikus erejéről szól Schein Gábor legújabb könyve, már a címe is mutatja: Egy angyal önéletrajzai. Már hogy több van önéletrajzból, nem egy-egy arányban tartozunk az önéletrajzunkhoz, és ráadásul egy angyaléi volnának, holott lehet-e egy angyalnak önéletrajza? Ez az egész – egyszer még pontosabban is megírom – azért jutott az eszembe, mert hát így élünk mi a Vajdaságban, egy valószínűtlen utca valószínűtlen lakásában, olyan helyen van most az otthonunk, ami nem tartozik hozzánk, és mire elkezdene tartozni, itt hagyjuk majd. Díszletek közt vagyunk egy nézőtér nélküli színpadon, annak a szobának a falai közül, amelyikben ülök, az egyik zöldre, a másik fehérre van festve például. Imitt-amott feltűnnek a tulajdonos egykori és nemsokára folytatódó ittlétének nyomai, nem értjük, máig, bizonyos kapcsolók mit és hová kapcsolnak, hogyan illeszkedik a WC-re az ülőke, egyesek szerint sehogy, mert valahogy nem kompatibilisek az itt kapható WC-csészék az itt kapható ülőkékkel, ez nekik nyűg, nekem öröm, nem illeszkedik semmi, ahogy Weöres gyönyörű versében:
„a Déri-muzeum előtt
szárongban sétál Sárika
mósuszillat tölt levegőt
hatlábú az Arany Bika
síkság korlátlan álmai
délibáb hullámára festve
ind szentélyek párkányai
felettük Eurengzib mecsetje
(Le Journal)
A lámpaburák egészen furcsán vannak ráborítva az égőkre, rá kell pattintani valahogy őket kis kampókra. Hosszan nézem bizonyos délutánokon az erkélyablakból a két-három utcányira lévő iskola tornatermében szaladgáló fiúkat, fociznak vagy kosárlabdáznak, ismerik egymást valamelyest, nyilván, részei saját világuknak, aminek én nem, aminek én kívülálló, oda nem való, véletlen nézője vagyok. Furcsa, hogy ez az eredendő idegenség csak itt, így tűnik fel. Figyelhetném otthon is őket, utcán, villamoson, néha el is kap valami egocentrikus inger, kiszúrok valakit, és valamiért erősen remélem, hogy ő is észlelte, itt vagyok, hogy még egy pillanatra valami benyomást továbbvisz. Néha, hetek múlva, eszembe jutnak ezek az arcok. Pécsről az első évből, Stockholmból az első hónapokból vannak ilyen emlékeim. Utcarészletek, főleg utcák találkozása, kimetszve mintegy a térből. A Danilo Kiš utcában lakunk, Végel László, aki első este átjött, mesélte, hogy „Danilónak” nemigen volt köze ehhez az utcához, így szép, Danilo Kiš utcájában lakunk, akinek nem volt itt soha semmi dolga. Végellel is aznap láttuk egymást először életünkben, beültünk egy közeli, Monarchiát imitáló kávézóba a városban, ahol még sosem jártunk, és elkezdtünk beszélgetni Jászi Oszkárról, törzstémánkról a törzskávéházunkban. Egyre több embert szerettünk meg viharos gyorsasággal, és nem múlt el az idegenség ironikus derűje. Nem kellett azonosnak lenni. „Altmann e pillanatban mélyen megbánja, hogy év elején Katonára magyarosította a nevét, Eglmayer, az utolsó padban, egészen elbújik Deckmann háta mögé, ő nincs is itt, köszöni szépen, nem tud semmiről, őt írják be a hiányzók közé, töröljék ki az élők sorából, őt felejtsék el, béke poraira, ő nem akar részt venni a közélet küzdelmeiben.” Így.
Az itt élők közül lényegében csak magyarokkal érintkeztünk, egyszer felvitt minket a belgrádi könyvvásárra Radoslav Petković író, illetve a sofőrje: Petković regionális politikus. Adott a könyveiből a kocsiban, elmesélte, hogy egy 1848-as regényt akar írni, lényegében abból kiindulva, hogy az, ami akkor történt „bellum omnium contra omnes”. Irigyelt minket, mondván, hasznos volna magyarul tudnia. Ő azért ment aznap, mert fordítóját, Csordás Gábort kitüntették. Csordás alakja egykori pécsi életem bensőséges idegenségéhez kapcsolódik, alig-alig beszéltünk, míg a városban laktam egyetemistaként, egyszer meghallgatott valami belső diákkonferencián, amit az okostojások maguknak szervezhettek, és hosszan, szövegemet túlzottan komolyan véve mesélt utána, az ötször annyit ért, mint amit én mondtam. Azután köszöntünk egymásnak, nemigen beszélgettünk, persze, de számomra mégis – titkosan – városbéli idegen otthonosságom részét képezte időnkénti feltűnése. Szép volt látni Belgrádban, köszöntünk, nagyon kedves volt, most is csak pár szót váltottunk, aztán hosszan beszélt szerbül, abból semmit sem értettem, de még sosem hallottam ennyit beszélni. Meghatott volt, én is. A feleségemen és Petkovićon kívül ő volt az egyetlen ember, akit ismertem a teremben. Ezenkívül csak a boltoslányokkal beszéltünk, és vendéglátóinkkal, több szerbet nem ismertünk meg, a lakás tulajdonosáról csak annyit tudunk, hogy egyszer elment az ablakunk, voltaképpen az ablaka alatt, és nehezményezte, hogy kint áll az egyik faszéke éjszaka, félt, hogy a hideg kárt tesz benne. Üzent, hogy vegyük be. Azon ülve néztem a focizókat a tornateremben, ennek nyomát látta ő, ahogy mi az ő lakásbeli nyomait. Kísértjük egymást. Nem tudni, hol van a színpad, kint-e vagy bent. Végtére is lehetne az, akinek a lakásában lakom, valamelyik arctalan alak a tornateremben, lényegében akkor sem látnám.
A boltoslányok tanítanak minket szerbül, domesztikálni akarnak. Köszönöm, kérem, szervusz.
Nagyokat kuncognak, ha utánuk mondom. Nem értik, olybá tűnik nekem, állandósult idegenségünket. Már miattuk is rossz lesz elmenni. Érzem, hogy mással tartozom, semmi nem rajzolódik ki Újvidék arcából, lényegében senkiéből. Csak azokról beszélek jóformán, akiknek nincs, alig van arcuk. Újvidékből utcaszögletek, mozdulatok véletlene maradt az emlékezetemben, inkább a stockholmi utcarészletekkel, mint egymással összekapcsolódva. Mikor legutóbb Tel-Avivban Lanczkorral és Téreyvel végigsétáltam Jaffáig – azon a partszakaszon, ahol egy nyári éjszakát egyik akkori cimborámmal (hol van már ez is) átaludtam, ahol azóta felrobbantottak, nem is sokkal hazajövésem után, tucatnyi kamaszlányt –, boldogított, hogy a homok, a víz, a szállodák nem emlékeznek rám, nem tudnak rólam, csak a barátaim. Meg – másrészről – úgy érzem néha, Uszály utcai szobám falai. „Korántsem a Jóisten az, aki mindent lát. Egy konyhaszék, egy vállfa, egy félig telt hamutartó vagy egy Niobé nevű nő faragott szobra soha nem felejtő tanúja lehet minden cselekedetünknek” – véli Oskar, a saját döntése folytán örökké hároméves termetűnek megmaradó, önmagáról gyakran harmadik személyben, Oskarként beszélő bádogdobos Günter Grass regényében, aki maga is ezt, a történelemben élő eleveidegenségét próbálja meg választássá tenni. Vagy inkább Grass, a regénnyel. Mindenesetre Tel-Aviv éjszakai tengerpartja, egyike azoknak a helyeknek, ahol a leginkább otthon vagyok (Jeruzsálemben senki sincs otthon, ott mindig jelen van az elhívás otthontalansága), soha nem ismer fel újra, csak én őt, és ez jól van így. Tudta-e Pascal, milyen felszabadító lehet a végtelen térségek örök hallgatása? Azon gondolkozom még, mi lett ottani ismerőseimmel? Izraelből, abból a félévből, eltűnt mindenki, hónapokig voltunk összezárva, fullasztóan, és meg sem ismertem őket, egyiküket sem. A japán fiúra gondolok a legtöbbet, aki megállt a Jaffa-kapunál lévő nyilvános telefonfülke mellett, mert magyar szót hallott. Épp Kőbányai Jánossal beszéltem, aki aznap a városban volt. Megbeszéltünk egy találkozót, ami aztán elmaradt, lehet, hogy Jeruzsálemben csak véletlenül lehet találkozni. Nem is találkoztunk egyáltalán többet, ha a bírósági folyosókat és a villamosmegállókat nem számítjuk. Takashi megvárta, míg leteszem a kagylót, bemutatkozott, magyarul, alig észrevehető akcentussal, elmesélte, hogy zenét tanult pár évig Pesten, mielőtt Izraelbe jött, órákig beszélgettünk sétálva az Óváros peremén, alig emlékszem, csak az maradt meg, hogy mély beszélgetés volt, olyan fajta, amilyen csak két ismeretlen között lehetséges. Egyetlen szó nem jutott csak eszébe, angolul vagy héberül mondta (vajon tudhattam-e legalább akkor, hogy mondják a lefolyót héberül? ő nyilván tudta), lefolyó. Ezt külön megköszönte, mikor elváltunk. Vajon emlékszik-e rá, az én magyar szavamra. Úgy volna jó, ha közben rám, a forrásra már nem emlékezne.
Takashival kéne zárni. Nincsenek arcok, csak nyomok. Első könyvem mottói Elie Wieseltől valók, és a Pészachi Hágádából. „Soha nem feledem azt az éjszakát…”, ez volt az egyik. A másik, hogy aki kérdezni sem tud, ahelyett Te beszélj. Nagyanyám emlékének ajánlottam.
Ma múlt nyolc éve, hogy meghalt.
2010. január 6-a éjszakáján
- Vendégkönyv [6]