Forgolódó mintázatok

Deczki Sarolta [1]

„Senki nem ért semmit.”
(Henry James)

Úgy tűnik, nemcsak engem foglalkoztat a kérdés, hogy mivégre adnak ki emberek kötetet máshol már amúgy megjelent írásaikból, újra meg újra felmerül a mivégre, mikor alkalmi írások egybeszerkesztésével találkozunk. Hogy a közepébe csapjunk: Angyalosi Gergely is hasonló kérdéseken tűnődik legutóbbi könyvének egyik írásában, melyben kritikustársa, Dérczy Péter kötetét méltatja. Azon, hogy a szerénység jele-e hagyni, hogy az írások a feledésbe merüljenek azokkal a folyóiratokkal együtt, melyekben megjelentek, vagy éppen miért érdemes őket „természetes közegükből” kiragadva „mesterségesen” is életben tartani? Nem válik-e ekkor a kötet az ebbe az efemer létmódba belenyugodni nem tudó íróember kétségbe­esett kapálódzásává a feledés ellen? Számomra jó érzés, hogy erre a kérdésre gondolkodás nélkül határozott nemmel lehet válaszolni néhány kötet esetében – s ezek közé tartozik az is, mely éppen kinyitva hever előttem, a fent említett Dérczy-írásnál felütve.

Azért jó érzés, mert ha jobban belegondolok, egy számomra nagyon is vállalható elméleti állásfoglalást tükröz: hogy tudniillik nincs a dolgoknak, vagy adott esetben szövegeknek, „természetes közegük”, hanem új környezetben, új konstellációk közé kerülve másféle értelmezői stratégiát igényelnek, s másfajta értelemhálókat hoznak létre. Persze, ez korántsem meglepő felfedezés, s kiváltképp nem értékítélet. A meglepő felfedezések akkor születnek, mikor elkezdjük olvasni szép akkurátusan, elejétől a végéig a szóban forgó könyvet, s eközben annak a furcsa jelenetnek leszünk tanúi, ahogyan a saját magukban is megálló, kerek egészet alkotó írások egymásnak préselődnek, és elkezdenek beszélgetni egymással, nem kis örömet okozva ezzel az odahallgató olvasónak is, aki szép lassan maga is bevonódik ebbe a dialógusba. Folyóiratokban elszórtan megjelenő írásoknak esélyük sem lenne átkiabálni egymásnak mondjuk az ÉS-ből a Literaturába  (hogy a többi lapról ne is beszéljünk), s le kellene arról mondanunk, hogy bebocsáttatást nyerjünk ebbe az intenzív eszmecserébe. S nemcsak az olvasó, hanem vélhetően a szerző számára is kihívás ez, hiszen őt is másfajta modalitásokban és másfajta időkből felbukkanva szólítják meg a saját szövegei, és esetleg számára is tartogathat meglepő felfedezést, amikor egybegyűjtve találkozik az elmúlt évek szellemi termékeivel. Erősebb lesz a szövegek atmoszférája, markánsabban feltűnnek az egyéni stílus jegyei, és jobban kidomborodnak a gondolkodás erővonalai, vagy akár ellentmondásai. A szóban forgó kötet esetében határozottan ki tudom jelenteni, hogy egy olyan észjárás, stílus, gondolkodói és kritikusi éthosz intenzív megmutatkozásával van dolgunk, melynek olvasása élvezet, megértése pedig izgalmas szellemi kaland. Egyszóval kár lett volna hagyni, hogy az összegyűjtött szövegek egymástól elszeparálva és elsődleges aktualitásukat veszítve, egyszerűen elfelejtődjenek.

S akkor kezdjük a végén; az Irodalom és/vagy filozófia? címet viselő blokknál. A kötet utolsó írásait olvasva erősödött meg ugyanis az a benyomás bennem, hogy kezd kialakulni valamilyen megoldási kulcs, egyfajta „minta” a szőnyegen. Annak tudatával együtt természetesen, hogy ez a minta egyáltalán nem egy egyszer s mindenkorra érvényes olvasási kód, hanem – ahogyan a kötet címe is ígéri – mindig fordul egyet, hol ide, hol oda. Vagy nem is kód talán, hanem éppen maga ez a forgolódás, a mintázatoknak ez a játéka. Angyalosi Gergely azzal vezeti fel Henry James A szőnyeg mintája című írását, hogy „amióta először olvastam Henry James botrányos remekművét, az az érzés kísért, hogy ezzel a novellával mindenkinek, aki kritika­írásra adja a fejét, meg kell küzdenie éle­tében legalább egyszer. Nem azért, mintha bármiféle, hagyományos értelemben vett »sikerélményre« számíthatna” (227). A szóban forgó novella kulcskérdése ugyanis az, hogy van-e az irodalmi műveknek »mindent átfogó sémája« (mintája), s ha igen, akkor ez milyen feladatot ró a kritikusra. Mi a mű és a kritikus viszonya, valamint amennyiben erre a kérdésre a kritikus választ tud adni, akkor ez hogyan jelöli ki a továbbiakban feladatát? Olyan kérdések várnak tehát tisztázásra, hogy mi egyáltalán az irodalmi mű létmódja, van-e egyértelműen feltárható jelentése, s ha létezik ez a minta, akkor mi a funkciója, s mit kell vele kezdenie a kritikusnak. Ha meggondoljuk, akkor az irodalomtudomány alapvető kérdéseiről van szó, melyek túlontúl is izgalmasak, vagy továbbmenve: egyenesen létfontosságúak annak a számára, aki hivatásszerűen bíbelődik ilyesmivel, hiszen nem csupán választott szakmája alapvető dilemmáival kénytelen szembesülni, amikor a minta forgolódását figyeli, hanem – talán nem túlzás ezt kijelenteni – saját bőrét viszi vásárra. Ahogyan Angyalosi írja: „Nos, ha feltettük ezt a kérdést, máris besétáltunk James labirintusába, és az is bizonyos, hogy soha nem fogunk onnét kikeveredni” (uo.). Ez azonban máris azt a lehetséges választ sugallja, hogy mint ahogyan a labirintusból nem vezet ki Ariadné fonala, éppúgy ezen kérdések szövedékét sem teszi érthetővé egy megoldási minta. Ha rövidre akarjuk zárni a kérdést, akkor az írásom mottójául választott James-idézetre hivatkoznék, ugyanezen novellából.

A mondat az író szájából hangzik el, aki, miután elolvassa hősünk róla írott kritikáját, elégedetlenségének ad hangot vacsora közben az asztaltársaságnak. A kritikus művéről csak annyit állít, hogy „a szokásos sületlenség”. Talán azt sem érdektelen kiemelni, ahogyan az egyik hölgy fogadja ezt az odavetett megjegyzést; kicsit hízelgően, kicsit flörtölve: „Ó, maga olyan titokzatos!”1, hiszen ezzel az irodalmi kérdések játékos, erotikus színezettel árnyalódnak. S miért is ne csapna le a középszerű, frusztrált író az egyetlen lehetőségre, mellyel mentheti a bőrét, bosszút állhat a kritikán, és ha elég meggyőző, akkor még saját magával, akár visszamenőleges érvénnyel is el tudja hitetni, hogy valóban létezik a minta, azaz valóban van egy végső titok, amit megfejteni a beavatottak kiváltsága. Ócska trükk, mellyel könnyedén lépre lehet csalni a tapasztalatlan és sikerre éhes pályakezdő fiatalembert, az ifjú kritikust, s rajta keresztül kicsinyes bosszút állni a kritikusi szakmán is. Bár ki tudja, száz évvel ezelőtt talán még vonzónak bizonyult a beavatás lehetősége, mely véleményem szerint ma már – legalábbis hasonló kérdések esetén – nem több üres és bombasztikus manírnál. Megfejteni a titkot, a tudás, a „mindent átfogó” séma birtokába kerülni: infantilis vágyak tárgya, mely vágyak nemegyszer paranoid összeesküvés-elméletek fabrikálására adnak alkalmat. Ennél sokkal becsületesebb az író, Vereker akkor, amikor rezignáltan megállapítja, hogy „senki nem ért semmit”. Ezzel az adott kontextusban ugyan elégedetlenségét, csalódottságát fejezi ki, de ha feltételezzük, hogy kettős játékot játszik, akkor kijelentése is dupla fenekű: úgy találja vele fején a szöget, hogy voltaképpen meg akar vezetni. Talán ez az egyetlen őszinte megnyilatkozása a fiatalemberrel és egyáltalán az irodalmi kérdésekkel kapcsolatban.

Az ifjonc azonban bekapta a horgot, és elképesztő energiákat mozgósít annak érdekében, hogy a titok beavatottja legyen, ám a rejtélyre nem derül fény, a „szűnhetetlen sóvárság” nem csillapodik, sőt, tovább is adja barátainak, akik szintén a rejtvényfejtés megszállottjai lesznek. Csakhogy ez nem egy detektívtörténet, melynek végén Hercule Poirot összegyűjti a könyvtárteremben a társaság életben maradt tagjait, és felfedi előttük, ki a gyilkos, és mi volt tettének indítéka, azaz felfejti a mintát, és mindenki megnyugodhat. Angyalosi éppen azért tartja izgalmasnak James novelláját, mert miközben a kérdések szaporodnak, ez a megnyugtatás elmarad. Az ő személyes attitűdjéről pedig az árul el sokat, ahogyan – miközben magától értetődő természetességgel bemerészkedik a szöveg labirintusába – nem sétál be az író csapdájába. A titok megfejtése helyett (Derrida vonatkozó elemzéseinek nyomán) a titok-effektus természete izgatja. „A műben tehát nincs rejtett jelentés, de nagyon is létezik a titok tapasztalata az irodalmi esemény által”, valamint „Fel kell tennünk a kérdést, noha nem tudunk rá válaszolni […] A titok maga a mű, a másik, önmagunk…” (234), s nem számíthatunk arra, hogy ezeket valaha is fel lehetne oldani. Van tehát titok, ám nem úgy, ahogyan a titkok a detektívregényekben lenni szoktak, hanem sokkal szofisztikáltabban. De sem a mű, sem a másik, sem önmagunk „mindent átfogó” sémáját nem találjuk meg sosem, hanem sokszor bizony azzal kell beérnünk, hogy „senki nem ért semmit”.

Két vonalon haladhatunk tovább Angyalosi írásainak arabeszkjein meditálva, a két vonal egymásra csavarodik – mint ahogyan voltaképpen a kötet összes darabja is minták gazdag szövedékét alkotja, Az egyik vonal rögvest a következő esszéhez vezet, mely a Derrida-rezisztenciák címet viseli. Aligha véletlen ugyanis, hogy a James-novella kapcsán is a francia filozófus elemzései bizonyultak a legtermékenyebbnek Angyalosi számára. Derrida ugyanis állandó hivatkozási pont szerzőnk gondolkodásában, legkedvesebb filozófusai egyike. Kitüntetett figyelmet érdemel tehát, hogyan számol el magának és az olvasónak Angyalosi a maga Derrida-élményével, hiszen ebből sokat megtudhatunk saját gondolkodásának mintázatáról is. Még ha a minta olykor fordul is egyet, kettőt, sokat.

Ami talán a legalapvetőbb kérdés, és rögvest a derridai gondolkodás sűrűjébe is vezet, az a hagyomány problémája. Mi az egyáltalán, amit a „dekonstrukció” címkével jelölt filozófiai és irodalmi „irányzat” művel, mire szerződött, milyen alapelvekre támaszkodik, milyen értelmezői stratégiákat mozgósít – s ha ezeket nagy fáradságosan meg is válaszoltuk esetleg, akkor is ott marad a fő kérdés, hogy mindennek mi köze magához Derridához? Hogyan viszonyul a dekonstrukció a hagyományhoz, s egyáltalán van-e hagyománya magának ennek a gondolkodásnak, magának Derridának? Derridának hagyománya nem, esetleg hagyományai vannak, többes számban. Ám ezek minden mintázatnál bonyolultabb szövedéket alkotnak, mely ráadásul nem csupán a térbeliség, hanem az időbeliség dimenziójának paradoxonjait is szép számban mozgósítja – hiszen ennek a gondolkodásnak ez alkotja az alapvető közegét. „A dekonstrukció mindenütt és folyamatosan zajlik, ahol több nyelv súrlódik egymáshoz, oltódik egymásba” (237). Mindenütt és folyamatosan: most is, amikor a klaviatúrát csapkodom, akkor is, mikor a kötetet olvastam, mikor a szövegek elkezdtek egy dialógus résztvevőivé szerveződni; egyszóval egy nagyon sokpólusú reflexiós folyamatról van szó, melyben elvileg minden résztvevő minden másikkal a folyamat bármely pontján beszédbe elegyedhet. Irányíthatatlan és kezelhetetlen az értelemképződésnek és értelemadásnak ez a megtörténése, ezért is emeli ki Angyalosi a derridai szövegképzés egyik fő kulcsszavaként annak eseményszerűségét.

Az esemény pedig az egyik legfontosabb terminusa annak a hagyománynak, melytől Derrida is nagyon sokat tanul, hiszen az Ereignis fogalma, az es ereignet sich kifejezés az es gibt-tel összefüggésben adja meg a heideggeri gondolkodás vezérmotívumát is, ezen keresztül pedig egy olyan filozófia artikulálódik, mely a megoldási kulcsok helyett az értelemtörténés spontaneitására figyel. Ez pedig nem állítható elő (Heideggernél az Ereignis ellenfogalmai a Herstellen, az előállítás, valamint más jelentésárnyalatot is alapul véve a Vorstellen), nem reprodukálható, és nincs semmiféle biztos módszer a kezünkben, mellyel a titkot felfejthetnénk. Nincsenek segítségünkre a szövegértés bejáratott stratégiái sem, hiszen azok olyan horizontot feltételeznek, melyen felbukkan az új értelem, s szép lassan egybeolvad a miénkkel. Angyalosi azonban keresztülhúzza ezeket a számításokat: „Ha van egy horizont, amelynek alapján a megtörténőt képes vagyok meghatározni, akkor ez a megtörténő már másodlagos, előrelátható, akár programozható. […] A horizont eltűnése rémisztő, ugyanakkor ígérete a valódi történésnek” (240). Ez a játék ugyanakkor nem csupán (husserli kifejezéssel) „spekulatív szertelenség”, hanem létmódja annak, akinek létében saját létére megy ki a játék.

Számomra azért is kiváltképpen izgalmas ilyen módon olvasni Derridáról, mert amikor szerzőnk azokról ír, akik idegenkednek ettől az írásmódtól, valamelyest én is találva érzem magam: míg a francia filozófus korai szövegeit nagyon szeretem, a későbbiektől bizony húzódozom. S ha már egy párbeszédtörténés kellős közepén vagyunk, akkor nem spórolhatom meg magamnak, hogy erről számot is adjak. Röviden: nekem is hiányzik a követhető és logikus érvmenet, a konceptualizáltság (236), és kifejezetten idegesítenek a retorikai petárdák, a sokszor felületesnek tűnő szörfözés a dolgok és a szavak felszínén. Angyalosi azonban azzal veszi védelmébe a sajátos derridai szövegalkotást, hogy „a »rejtvényfejtő« olvasás taktikája csődöt mond, már nem reménykedhetem abban, hogy »rájövök« a felvetett probléma megoldására, s egyszersmind véglegesen kimerítem a szöveget” (uo.). Nos, én nem szoktam reménykedni ebben, ellenkezőleg: magam is kifejezetten az olvasás, értelmezés, sőt, egyáltalán a létezés esemény-jellegében tudok csak bízni (már amennyiben ez bizalomnak nevezhető), és mindenestül elfogadom azokat az érveket, meggondolásokat is, melyeket Angyalosi Derrida védelmében felvonultat. Pontosabban: magukat az érveket igen, ám abban nem vagyok bizonyos, hogy ezek Derridára vonatkoztatva is stimmelnek. Mert amit Angyalosival egyetértve a számomra is egyetlen lehetséges és (talán nem felesleges hozzátenni) felelős éthosznak tudok elfogadni, annak a jelenlétét nem érzékelem Derridánál, vagy nem annak a jelenlétét érzékelem. Ám itt alighanem pontosan abba a dilemmába botlunk, amit fentebb már pedzegettünk a hagyomány problémája kapcsán. A „hűtelen hűség” (240) paradoxonáról van szó.

Erről egy rég olvasott haszid anekdota jut eszembe, mely az elmúlt évek során hasonló összefüggésekben elég sokat foglalkoztatott. Így szól: „Egyszer valaki megkérdezett egy cáddikot: »Miért nem élsz úgy, mint a tanárod?« Ő így felelt: »Éppen ellenkezőleg, teljességgel követem őt: ő elhagyta a tanárát, és én is így tettem.« Hiszen pontosan ez tartozott a tradícióhoz, a kabbalához: elszakadni a hagyománytól.”2 Nos, ha így vesszük, akkor bizony pontosan a hagyományhoz, a tanítóhoz, az iskolához való hűség bizonyul a tanítás szellemében hűtlenségnek, vagy más értelemben egyszerűen csak önkorlátozásnak. Hiszen éppen „ez a hűtelen hűség ad esélyt bármiféle örökség életteli továbbvitelére” (240). A kulcsszó itt alighanem az „életteliség”. Értsd: kitenni magunkat az esemény kockázatának, és nem fedezéket keresni valamilyen mester szavaiban vagy valamilyen iskola akolmelegében. Márpedig úgy tűnik föl számomra, hogy amikor Angyalosi Gergely egy szöveget értelmez, akkor annak az egyik alapvető eseménye éppen ez a hűtlen hűség: úgy olvassa vagy éppen olvassa újra a kötetében szóba kerülő szövegeket, hogy eközben messze távolodik azoktól a hagyományoktól, ahová azok beágyazódtak, és új értelmezési lehetőségekkel kísérletezik. És talán éppen ezért nem tudok egyetérteni én sem az ő Derrida-olvasatával.

Egy másik vonalra is tettem célzást fentebb, a James-novella kapcsán. Ez pedig a már említett erotikus motívumhoz kapcsolódik. Mint fentebb utaltam rá, a titokzatosság akkor bukkan fel először, amikor egy hölgy évődik az íróval, s ebből a leheletkönnyű flörtből bomlik ki a mintázat kérdése, s válik sorsokat mozgató erővé. Talán nem elhanyagolható mozzanat az, hogy ez az erotikus szcéna az értelmezés labirintusának az előszobája. Nos, ha mindezt összevetjük annak a szerzőnek a gondolkodásával, akitől Derrida mellett Angyalosi szintén nagyon sokat tanult és merített – természetesen Roland Barthes-ról van szó –, akkor nagyon is izgalmas konstellációkra bukkanhatunk. Arra a nevezetes, manifesztumszerű írásra3 gondolok, melyben a zárt mű szöveggé (szöveglabirintussá) robban, ezen robbanás kísérőjelensége pedig nem más, mint a gyönyör. A semmiféle szabály által kordában nem tartott, a játék szeszélyes logikája szerint szerveződő, elvárásokon túllépő gyönyör. „Gyönyörszöveg: elveszetté tesz, vigasztalanná (talán egészen valamiféle unalomig), elbizonytalanítja az olvasó történelmi, kulturális, pszichológiai bázisát, ízlé­sének, értékeinek, emlékezetének szilárdságát, válságba taszítja a nyelvhez való viszonyát”4. (Mintha hasonló el­bizonytalanodás lenne tetten érhető abban is, ami Angyalosi szerint a Derrida-rezisztenciákat  kiváltja.) A gyönyörszöveg ellenáll a beszédnek, és sem­miféle kritikai erőfeszítés nem képes megnyitni a szimbolikus rend felé. A szövegben való eltévedés ugyanakkor (a kilencvenes évek egyik legagyonhasználtabb irodalomelméleti toposza szerint) erotikus természetű esemény. Ha visszagondolunk a novellára: a titok „szűnhetetlen sóvárgást” kelt, valamint a rejtvényfejtés során kardinális jelentőségű események elválaszthatatlanul összebonyolódnak a szerelmi viszonyok alakulásával. A vágy állandó és kielégíthetetlen, mint ahogyan a szöveg jelentése sem meríthető ki. De hát az (eseményszerűen értett) gondolkodás már Platónnál is alapvetően dramatikus és erotikus. Erósz és logosz elválaszthatatlan egymástól – akármit értsünk is e helyt logoszon. A szerelmi vágy beteljesülése: az igazság megismerése. A megismerés vágya pedig Erósz ösztökélésére születik meg bennünk. Márpedig az igazságról Angyalosi Gergelynek is határozott állásfoglalása van, ám erről kicsit később ejtünk szót.

A szöveg léte ugyanakkor (a művel szemben) radikálisan nyitott mindenféle értelemvonatkozás felé. Eredendően atopikus karakterű: „A szöveg nem beszédmód, nem fikció, a rendszer szétárad, felbomlik benne (ez a szétáradás, ez a felbomlás a jelentésadás [signifi­ance].”5 Nos, Barthes magyar monográfusa számára, aki ráadásul évtizedek óta gyakorló kritikus,  a Szubjektivizmus az irodalomtudományban című írása szerint nagyon is sok tanulsággal szolgálnak a fenti megfontolások. Míg a derridai elvek még filozófia és irodalom határán mozogtak, itt egyértelműen az irodalomé, az olvasásé a főszerep. S minden egyéb szerep is. Mi is történik, mikor a kritikus olvas? „Történik vele a Szöveg, és ő maga is történik a Szöveggel való kapcsolatában. Ismerős kódok szerint próbálja azonosítani ennek az összetett tapasztalásfolyamnak az egyes elemeit, ám a felismert kódok kombinációja minden pillanatban különbözést eredményez…” (261). Ha nem unnánk lassan, ismét csak a kibogozhatatlan mintára, a titok-effektusra lehetne hivatkozni; arra, ahogyan megtörténik velünk valami, amit valójában senki nem ért.

S nem véletlenül hoztam szóba ezen tanulmány kapcsán Angyalosi Gergely kritikusi tevékenységét sem, hiszen ez az írása egyértelmű állásfoglalás egyfajta kritikai gyakorlat, vagy ami annál is több: kritikusi éthosz mellett. A kérdés tétje nagyon sarkosan az ugyanis, hogy jogosult-e, és ha igen, akkor mennyiben a „szubjektivizmus” az irodalomtudományban. Azért tettem idézőjelbe ezt a szót, mert a magam részéről én nagyon nem szeretem. A szubjektivizmust általában az objektivizmus ellenfogalmaként értik, s ez a szembeállítás egyszersmind értékítéletet is sugall, amit a magam részéről a leghatározottabban elutasítok. Ennek következtében nem is foglalnék állást sem egyik mellett, sem a másik ellenében, mert tarthatatlannak tűnnek számomra ezek a pozíciók, és nem látom sok értelmét a kiállásnak egyik vagy másik mellett. De Angyalosi is idézőjelekkel határolja el magát ettől a nem túl szerencsés terminustól, érzékeltetve ezzel, hogy még ha nem mond is le az állásfoglalásról, de alapvetően egy történeti vitát ismertet, melynek során – még ha távolságtartással is – az ember azzal az anyaggal (szótárral) kénytelen dolgozni, amit készen talál. Nem teszek rá kísérletet, hogy rekapituláljam a tanulmány gondolatmenetét, inkább a végkövetkeztetést emelem ki, mely ismét csak az Angyalosinak oly kedves francia gondolkodók (Derrida, Foucault, Barthes) nézeteivel vág egybe: „Irodalmárként aligha tehetünk mást, mint hogy részt veszünk az irodalomtudomány igazságfogalmainak detotalizálásában, hogy kapcsolatban maradhassunk az irodalom által hordozott igazsággal” (276). Ami feladatként, sőt, éthoszként felfogva nem mást jelent, mint hogy az irodalmárnak minden egyes állásfoglalásában oda kell állnia a történések sűrűjébe, nem húzódhat „objektívnak” hitt, remélt vagy vágyott elméletek fedezékébe, hanem csakis az ő aktív részvételével valósulhat meg, jobban mondva: történhet meg, eseményszerűen az irodalom igazsága. E mondat azonban egyszersmind a könyv végszava is – így a recenzens is fordul egyet, visszafelé, s eme tanulságokkal felvértezve folytatja a diskurálást a kötet többi írásával.

Magától értetődik, hogy a kritikai blokk tárgyalása következik, melynek írásaiban mintegy élesben, működés közben mutatkoznak meg a fenti elméleti állásfoglalások. Egy bíráló megjegyzéssel kezdeném: nem értem ugyanis, hogy Az „ellenforradalom” képei, az Önbeteljesítő irodalomtörténet-írás, valamint az Irodalom vagy történelem? címet viselő tanulmányok miért a kritikák közé lettek besorolva. Az első kettő (az egyik az ’56-os forradalom eseményeinek rendszerhű ábrázolásával foglalkozik, a másik pedig Hankiss János irodalomtörténeti felfogásával) talán sokkal jobban illeszkedik a megelőző blokkba, míg a harmadik elméleti fejtegetései inkább a következőbe. Nos, ha ezeket kivesszük, a fennmaradó szövegeket tárgyuk szerint durván két csoportba lehet osztani: az egyik kortárs szépirodalmi szövegekre (ide sorolom most az esszé-antológiákról írt kritikákat is), a másik pedig kollégák könyveire reagál.

De mindenekelőtt a blokk címét szeretném értelmezni: A kritikus hátralép. Ez ugyanis sokkal enigmatikusabb (s frappánsabb), mint a másik kettő. A hátralépés a távolság létrehozásának a gesztusa. Ami arra utal, hogy létezik egy eredeti közelség, melyből a kritikus kiszakítja magát, hogy egyáltalán létrejöhessen az a játéktér, mely elegendő mozgásteret és perspektivikus távlatot biztosít a dolgok megértéséhez. (A James-novella ifjú kritikusa a rejtvényfejtés lázában talán éppen erre nem volt képes.) Angyalosi Bertók László költészetét is éppen ezzel az attitűddel jellemzi: „A költő hátralép tőlünk – de önmagától is, hogy jobban megfigyelhesse (kihallgathassa? kitapinthassa önmagán?) a benne (s ugyanakkor kívüle) zajló folyamatokat” (128). Ebben a leírásban pedig egyfajta kritikusi ars poeticán kívül a szakma művelőjének eredendő skizofréniája is megfogalmazódik. Közel is van meg távol is, belül is meg kívül is.

S ez az állandó mozgás, ide-oda lépegetés jellemzi Angyalosi kritikusi tevékenységét is. Hiszen nagyon is közel hajol az általa elemzett szövegekhez, mondhatni engedi megtörténni magán azok eseményszerűségét, ám aztán eltávolodik, hogy „jobban megfigyel­hesse a benne zajló folyamatokat”. A fenti elméleti megfontolások je­gyé­ben természetesnek tartja a személyességet, az egyes szám első személyű beszédet. S az is körvonalazódik, hogy mi ellenében fogalmazza meg a saját értelmezői pozícióját, vagyis inkább mi az, amit elutasít. Angyalosi ugyanis nem titkolt ellenszenvvel viseltetik „az irodalomkritika bizonyos képviselői” iránt, akik aszerint méltatják az eléjük kerülő műveket, hogy igazolni tudják-e általuk saját elméleti előfeltevéseiket. Az olvasás így nem esemény lesz, hanem a teória öntetszelgése. Értem ezeket az oldalvágásokat, s mélységesen egyet is értek velük. S külön-külön talán nem is annyira szembetűnőek ezek a fricskák, ám ha egymás mellett sorakoznak a kritikai írások, akkor (a dialektikus materializmus klasszikus terminológiájában) a mennyiség átcsap minőségbe, ez pedig kis szépséghibát ejt a kritikai blokkon; ez a közelebbről nem meghatározott tagadás valamifajta reaktivitás­sal terheli szerzőnk amúgy inkább alapve­tően affirmatív beszédmódját. Más­részt az ilyen odamondogatások arra elegendőek, hogy felhívják a figyelmet a kritikus ilyen vagy olyan elfogultságaira, ahhoz azonban önmagukban kevesek, hogy érveljenek is ellenük vagy mellettük.

S hogy mit értek affirmatív beszédmódon? Lényegében egészen hasonlókat, amit fentebb hosszasabban elemeztem Angyalosi Gergely gondolkodásmódja kapcsán. Amihez még annyit tennék hozzá, hogy ennek a minden ízében affirmatív beszédmódnak az is legsajátabb sajátja, hogy hangsúlyozottan aktív karakterű: engem a kötet olvasása során legalábbis lenyűgözött az a hatalmas erudíció, mely – egyáltalán nem tolakodóan – beszüremkedett a szövegek elemzésébe, egészen új és szokatlan értelem-konstellációkat, perspektívákat létrehozva ezzel. Csupán példaképpen említenék – még ha ezzel most át is lépjük a kritika-blokk határait – olyan szokatlan és tudtommal példa nélkül álló társításokat, mint Bergson és Móricz vagy Krúdy és a walzeli motivika fogalma. Az affirmá­ciónak, igenlésnek, aktivitásnak: jelen esetben létrehozásnak vagy értelemteremtésnek pedig éppenséggel ellentéte a puszta reaktivitással járó tagadás – legalábbis ahogyan egy eddig még nem emlegetett francia, Deleuze írja6.

De vissza a kritikákhoz. Érezhető, hogy Angyalosi a kedvére való művekről szeret írni, hiszen elmarasztaló bírálattal nem is találkozunk. Ami nem jelenti azt, hogy egyáltalán nem ír negatív kritikát, hiszen ha arra kerül a sor, nagyon is határozottan és érvekkel alátámasztva elmondja azt is, ha nem tetszett neki ez vagy az, csakhogy ebben a kötetben a kritikus inkább a szerencsés találkozások luxusát élvezi. S nem akarok találgatásokba bocsátkozni, de az is árulkodó talán, hogy a líra felülreprezentált a prózához képest (ezért is szeretnék főként a versesköteteket elemző kritikákkal foglalkozni). Ami számomra azért is elismerést érdemlő, mert jómagam is azon olvasók közé tartozom, akiktől a versolvasás jóval nagyobb erőfeszítést követel, mint a regényeké, novelláké vagy akár elméleti műveké. Számomra legalábbis tiszteletre méltó gesztus, ha valaki arra vállalkozik, hogy a kortárs lírában nyújtson eligazítást a jámbor olvasónak. Ami tehát egyrészt nagyon koncentrált olvasást igényel, másrészt pedig átfogó ismereteket a kortárs költészetről egyáltalán. De ha magunk is közel hajolunk ezekhez az írásokhoz, akkor akár még kedvet is kaphatunk a versolvasáshoz.

Azt nem tudom, hogy a névsor mennyire reprezentatív, s mennyire függ a kötetek aktuális megjelenésétől. De ha fentebb szerencsés találkozásokról beszéltem, akkor sejthető, hogy olyan versírókról van szó, akiket Angyalosi amúgy is nagyra becsül. Aczél Géza, Orbán Ottó, Bertók László, Tandori Dezső, Tőzsér Árpád és Kemény István költészetéről van szó. Az utóbbi Élőbeszéd című kötetén morfondírozva pedig egy számunkra már ismerős dilemmába botlik: „Lehet, hogy a költészet igazi otthona mégsem a »kétszerkettő«, hanem a nyitjanincs titok, amely végeérhetetlen tűnődésre késztet?” (151). A titok szóra máris felkapjuk a fejünket, s izgatott várakozás vesz erőt rajtunk. Hiszen hol is van e titok, a vágyak elérhetetlen tárgya, minden erotikus-intellektuális törekvésünk végső célja? Erről Angyalosi annyit kockáztat meg, hogy nem lehet-e, hogy ez „az a hely, amely kívül esik a felejtés és az emlékezés, a hit és a hitetlenség birodalmán, mert mindezeknek a lehetőségfeltétele?” (uo.). Ha a költészet otthona a titok, ez a meghódíthatatlan a-toposz, akkor bizony nem állunk túl jól, ha az otthonosság bizonyosságára vágyunk. De hát az eddigiekből már kiderült, hogy aligha tehetünk szert ilyen bizonyosságra, az Angyalosi Gergely által elemzett verseskönyvek pedig pontosan ezt a belátást támasztják alá.

Valamifajta hontalanság lehet talán az elemzett kötetek közös nevezője. Ez például Tandori elemzett versében (talán ennek az írásnak is máshol lenne a helye, az előző blokkba tettem volna), az Egy sem-ben az egész-élmény elvesztéseként jelenik meg. Csak töredékek állnak rendelkezésünkre, ha saját magunk és világunk titkát meg akarjuk fejteni, ám „a töredékek az őrzésben idegen egészekként vannak jelen” (102); meglét és hiány folytonosan egymásra utalnak. Aczél Géza költészetének is egyik erős vonala a hiány konstatálása. Mi oka és esélye van manapság még verset írni? Az elemzés szerint a versek alaphangoltsága a melankólia, valamint a „nagy számban előforduló depresszív, kétségbeesést sugalló, sokszor azonban a megtörtséget a groteszk komikum irányában túldimenzionáló” (117) motívumok. Bertók László is ambivalenciákkal vívódik verseiben, miközben a megnevezhetetlen ént próbálja körülírni. Végső eredményre, az én titkának megfejtésére itt sem számíthatunk. Tőzsér Árpád lírai kísérletének is egyik szólama a „kozmikus veszteségélmény”, ha nem is legfontosabb. Az identitás felbomlásának élményét ironikus játékban próbálja feloldani, melynek alapanyagát a rengeteg kultúrtörténeti utalás alkotja. A rezignáció helyett azonban egy derűs és öntudatos versíró, Iuvenalis bőrébe bújik, aki már majd’ kétezer évvel ezelőtt is fennhangon perelte a világ erkölcseit: „Több bűnt már a jövő se tetézhet gaz jelenünkre, / vétkünk és vágyunk lesz példa a korcs ivadéknak! / Itt csúcspontra jutott a gonoszság!”7 A derék szatiri­kusnak nem volt igaza sajnos, ám lelkének háborgása tovább hömpölyög utódai verssoraiban is. S végül Orbán Ottó összegyűjtött versei. Megoldási képlet, kulcsszó itt sincs, költészetének egyik alapmotívuma: az egyéniség kérdései, megválaszolhatatlanok maradnak. Abszolútumot „az emberi szenvedés, sokak kínhalála” jelent számára, „amely egyszerűen más metafizikai dimenzióban helyezkedik el, mint a személyiség egységével kapcsolatos – bármilyen alaposnak látszó – posztmodern kételyek” (139). A költészet tehát nem ad megoldást a nagy rejtélyre. A különböző stratégiák azonban, melyekkel az elemzett lírikusok megpróbálnak elszámolni a titokkal, s megtalálni helyüket, otthonukat a világban, ha sorvezetőt nem is, de tűnődnivalót bőven adnak az olvasónak.

S ezek után már némi rezignált – vagy inkább derűs? – belenyugvással vesszük tudomásul, hogy amikor Angyalosi Gergely a modernség kérdéseit boncolgatja, ott sem megoldásokra, hanem inkább dilemmákra bukkan (ahogyan a blokk címe: A modernség dilemmái ígéri). Ezek az írások irodalomtörténeti tanulmányok, melyeknek érdekes és személyre szabott sajátossága talán abban ragadható meg, hogy miközben szerzőjük tartja magát a szakma szabályaihoz, és minden igényt kielégítő „tudományos” értekezés-féléket ír, aközben a fentebb már szóba hozott affirmatív szövegalkotás működik nála. Vagyis hagyja magát megszólítani egy felmerülő ötlet által, és ezt akkor is kibontani, ha a kísérlet sikere elsőre talán még nem garantált. Ez a bátorság pedig véleményem szerint fájdalmasan hiányzik a tudományos irodalomból. Okos, alapos és a szakma minden szabályának megfelelő szövegek légiója születik évről évre, ám csupán töredékükben érhető tetten az a merészség, svung és spiritusz, ami ezeket a munkákat túlemeli a korrekt tudományos értekezések szintjén, és húsbavágó kérdéseket tesz föl nekünk. Nos, Angyalosi Gergely hál’ istennek nem kíméli az olvasót, és olyan dilemmákkal szembesíti, melyekkel bizony nem csak irodalmi művek olvastán találkozunk. Vagyis az irodalomtörténész is vállalja azt a fajta „szubjektiv­izmust”, melynek segítsé­gével kapcsolatban maradhatunk „az irodalom által hordozott igazsággal”, és kitesz minket az esemény lehetőségének. A „tudós” hivatala nem jár le akkor, mikor becsukja a könyvet, vagy kikapcsolja a számítógépét, hanem a teoretikus problémák egyszersmind bizony „égető életproblémák” is.

Elvégre nem mondhatja senki, hogy ne lenne fontos kérdés az életünkben például az evés és a koszt. S nemcsak a gyomor, hanem a hazafiság szempontjából is. Mikszáthnak egy, a magyar konyháról szóló „bűbájos írását” elemezve ugyanis az igazi magyar menüsor: „a csigaleves, a babfőzelék oldalassal, a ropogós malac, végül a »kurcinás« (töpörtyűs) túrósmetélt” (36) mellett nemzeti sorskérdések is terítékre kerülnek. (Az elmúlt századok azt mutatják, hogy mindkettő megfekszi a gyomrunkat.) A kérdés az, hogy „bevált-e a nagy palóc jóslata: gyomorilag már külföldön vagyunk?” (38). Nemzeti identitásunkhoz való viszonyunk jelenik meg ugyanis abban, hogy mit és hogyan eszünk. A költészet fent említett otthonkeresése Mikszáth írásában gasztronómiai szinten fogalmazódik meg – ám érzésem szerint ettől mit sem csökken súlya.

A többi tanulmány is ilyen-olyan aspektusból próbál szembenézni a modernitás arcaival. A teljesség igénye nélkül: nagyon fontos elemzéseket olvashatunk Móricz műveiről, a század­elő meghatározó folyóiratairól, Ady, Kosztolányi, József Attila és Juhász Ferenc költészetéről stb. Feltűnő sajátja e blokknak, hogy többé-kevésbé olyan szövegekkel, jelenségekkel foglalkozik, melyek viszonylag periferikusak a mainstream témákhoz képest, azaz némelyikük új utakat nyit fel egy-egy szerző értelmezése kapcsán. Egy írást szeretnék még kiemelni közülük.

Nagyon tetszett nekem A város mint nő című írás, mely Krúdy egy kevéssé ismert regényét, az Aranyidőt elemzi. Nehéz fogást találni ezen a regényen, hiszen egyrészt „több szempontból is inkoherens képződményről van szó”, másrészt „az írói kreativitás mintegy a természeti erők módján működik” (25). Márpedig a természeti erőket nem lehet felszólítani arra, hogy – Rejtő emlékezetes mondásával – „foglaljanak helyet egy pillanatra”, míg a tudós portrét akar készíteni róluk. Úgy tudhatunk meg róluk valamit, ha engedjük, hogy magukkal ragadjanak, akárhová is vigyenek. Márpedig a Krúdy-regényben éppen ez az elragadottság, a „művész által kialakított ritmika” ránk gyakorolt hatása válik „formaadó elvvé” (26). Ez a ritmus pedig hektikusan lüktet, ide-oda cikázik az időbeliség különböző modalitásai között, s a rejtelmek labirintusa szövegszerűen is megjelenik a budai utcák alatt. A szóbeszéd szerint kincseket rejt ez a város alatti város, s a regény egyik alapmotívuma éppen ennek a megtalálása. De akármilyen kincset is akarnak a szereplők megtalálni, a természeti erők hatalmasabbak minden rejtvényfejtő szándéknál, és ahogyan a szereplők életét szétzilálják, éppúgy a regény szerkezetét is. A titok pedig… ezúttal is titok marad.

S ha – tovább már nem hátrálhatunk visszafelé – végezetül belekukkantunk az Előszóba, ismét csak alapvető motívumunkra bukkanunk. Angyalosi arra tesz kísérletet, hogy megmagyarázza, miért is A minta fordul egyet címet viseli a kötet. Ez ugyanis „arra kíván utalni, hogy az irodalom kritikai, elméleti vagy éppen filozófiai megközelítéseinek is mindig van egy vagy több meghatá­rozó mintája. De mivel az irodalomértés történeti képződmény, ez a minta – vagy ezek a minták – mindig fordul(nak) egyet” (8). Valamint a szerző kifejezi reményét, hogy „a kötet írásaiban megőrződik néhány ilyen fordulat lenyomata” (uo.). Nem gondolom, hogy a szerző intencióit kell követni egy könyv elemzése során, még figyelembe venni sem feltétlenül muszáj ezeket. A „remény” azonban nem utasítás, és még csak nem is értelmezői javaslat. Inkább – ha már a nagy titkot nem fejtjük, nem fejthetjük meg soha – a gondolkodás talán egyetlen felelős éthosza.

Angyalosi Gergely: A minta fordul egyet. Budapest, Kijárat Kiadó, 2009, 276 oldal, 2600 Ft

Jegyzetek

1          Henry James: A szőnyeg mintája. Szabó Szilárd fordítása. Holmi, 2004. szeptember, 1135.

2          Heiko Haumann: A keleti zsidóság története. Szőke Annamária fordítása. Budapest, Osiris Kiadó, 2002, 63.

3          Roland Barthes: A szöveg öröme. Mihancsik Zsófia fordítása. In: Roland Barthes: A szöveg öröme. Budapest, Osiris Kiadó, 1996.

4          I. m. 82.

5          I. m. 92.

6          Lásd Gilles Deleuze: Nietzsche és a filozófia. Moldvay Tamás fordítása. Budapest, Holnap Kiadó, 1999.

7          Iuvenalis:  Első szatíra. Muraközy Gyula fordítása.

• Kultúra [6]