Kezembe került két történész írása Jankó Piroska ügyében. Ha az ember felületesen olvassa, azt hinné, két történész szakmai vitáját követi figyelemmel. Szerintem sajnos inkább sértődöttség, netán féltékenység van a háttérben. Nem kívánok igazságot tenni az általam egyként nagyra becsült történészek vitájában, akik mindketten a kiváló 1956-os Intézet munkatársai. De mint a forradalom résztvevője és a megtorlás elszenvedője, egy jogerős halálos ítélettel és 12,5 év börtönnel a hátam mögött engedtessék meg néhány megjegyzés. Szakolczai szemére veti Eörsinek [2], hogy túlságosan is a per irataira hagyatkozik, és nem olvassa kellő kritikával az azokban foglaltakat. Ebben lehet valami igazság, de mire hagyatkozhat egy kutató egyáltalán? A személyes visszaemlékezés éppolyan megbízhatatlan forrás. Sajnos sokszor kellett tapasztalnom egyes sorstársaim (vagy vélt sorstársaim) esetében, hogy midőn emlékeznek, közben elfeledni látszanak, hogy szemtanúként felelősséggel tartoznak az utókornak, és bizony gyakran beszélnek valótlan dolgokat.
A magam részéről 1956. október 30-át a forradalom legsötétebb napjának tartom, amely nagyon sokat ártott a forradalom tisztaságának. Egyetértek Eörsivel [3], magam is elítélem a hazug mítoszteremtést. Szakolczai írja a Visszabeszélőben Tóth Ilonával kapcsolatban: „...ő az ártatlanság szimbólumává magasztosult mindazok számára, akik tagadták bűnösségét a terhére rótt gyilkosságban”. Jankó Piroska és Tóth Ilona esete közt van egy nagy különbség: Jankó Piroskáról keveset tudunk, és ott nincs élő szemtanú, Tóth Ilona és társai ügye viszont nagyobb publicitást kapott, és van egy szemtanú is. Akik annak idején megpróbálták azt bizonyítani, hogy Ilonát koholt vádak alapján ítélték el, a kilencvenes évek elején megkeresték ezt a tanút, és megpróbálták rávenni, hogy igazolja a koncepciójukat. Miután úgy látta, hogy ugyan hárman követték el a gyilkosságot, de csak egyet akarnak tisztázni, azt mondta: neki mind a három személy egyformán kedves. Mindhárom érdekében esetleg hajlandó lett volna hazudni, de csak egy kiválasztottért nem. Nem hiszem, hogy az ártatlanságát bizonyítani akarók ne tudtak volna arról, hogy a koronatanú él, és ne gondolhattak volna arra, hogy talán az Ő véleményére is kíváncsi a nagyközönség. Így vagyunk a Mansfeld-perrel is: kétségtelenül nagyon aljas bűntett volt Mansfeld kivégzése, de ugyanúgy elítélendő, ahogy manapság tálalják az ügyet a nagyközönségnek. A rendszerváltás körüli időkben még csak a valóságos tényeket mondták el az esetről, ma erősen megideologizálva kerül a nagyközönség elé a cselekményük. Jómagam sokat voltam együtt a per egyik tagjával: szó sem volt azokról a dolgokról, amiket manapság olvasni róla. Néhány sérült családból származó fiatal gyerekcsínyéről volt szó, nem tudták megmagyarázni, mit miért tettek. Még egy megjegyzés: Mansfeld ügyében sokat emlegették, hogy a kivégzéssel megvárták, amíg betölti a 18. életévét. Tudni kell, hogy abban az időben a polgári bíróságok nagyon le voltak terhelve az ’56-os ügyekkel, és egy-egy ügyben a letartóztatás és a másodfokú ítélet közt 1,5-2 év is eltelt. Mansfeldék 1958 februárjában követték el azt, amit felróttak nekik, és rá egy évre már megvolt a másodfokú ítélet, amely így egybeesett Mansfeld 18. születésnapjával.
Természetesen minden esetnél nem lehettem ott, de bántalmazásról, erőszakkal kicsikart vallomásról nem tudok. Engem 1957. 10. 18-án tartóztattak le, mint később megtudtam, néhány katonatársam vallomása alapján, miszerint én elfogtam 2-4 ávóst, és kivégeztem őket. Azt hiszem, ennél súlyosabb váddal nem nagyon illethettek volna, ennek ellenére az a négy rendőrtiszt, akik Komlóról a Kisfogházig kísértek, egy rossz szót nem szóltak hozzám. A kihallgatás során a kihallgató odajött hozzám, és fellökött a padon ülve, majd amikor erre nem túl barátságos arcot mutattam, és talán a kelleténél gyorsabban ugrottam fel, és fenyegetően fogtam a padot, gyorsan az íróasztal mögé ugrott, és csitított: nyugodjon meg, Puchert. A kezdeti időkben a karhatalmisták megvertek embereket, sőt olyan esetről is tudok, amikor valakit agyon is vertek. De ez nem volt általános.
Koncepciós per: manapság ez nagyon felkapott kifejezés. De ez az ’56-os ügyekben nem állja meg a helyét. Kétségtelen, hogy az akkori bírósági gyakorlat nem felel meg a jogállami ítélkezés normáinak, hiszen ma a vádat konkrétan bizonyítani kell, annak idején a bizonyítási kényszert nem vették ennyire „szigorúan”. A BHÖ-ben például létezett egy olyan tétel, hogy ha feltételezhető, pl. egy fegyveres harc során, hogy a szemben álló félnél, ezek általában szovjet katonák voltak, voltak áldozatok, akkor többrendbeli gyilkosság vagy gyilkossági kísérlet vádja alá lehet helyezni az „elkövetőt” azon az alapon, hogy aki lő, az találhat is. De más példát is felhozhatok: egyik helyszínelés alkalmával elhangzott egy vallomás, miszerint én kilőttem egy motorkerékpáron utazó szovjet katonát. Az nem volt bizonyítható, hogy a katona meghalt, vagy netán megsebesült, hiszen azonnal behúzták a harckocsiba. Akadt egy tanú, aki közel két évvel az eset után határozottan azt állította, hogy én lőttem ki a motorost. Arra hivatkoztam, hogy amikor a bíróság a helyszínen járt, láthatta, hogy onnan, ahol a tanú állt, a nagy távolság miatt egyáltalán nem lehetett odalátni, ahol én előzőleg voltam. Mellesleg én már nem is voltam a helyszínen, amikor a szovjet egység odaérkezett. Erre mit mondott Mátyás Miklós hadbíró? „Puchert! Nem baj, hogy a tanú nem látta, elég az, hogy hallotta.” Hát így ítélkeztek annak idején! De azért erre nem mondanám, hogy koncepciós per lett volna.
Még volna egy megjegyzésem: én azt tapasztaltam, sorstársaim meg voltak győződve, hogy amit elkövettek, azért nem kell szégyenkezniük, és vállalták a tetteiket.
- Visszabeszélő [8]