Nyilvánvaló, hogy a Beszélő nem adhat teret a végtelenségig Eörsi Lászlóval folytatott vitám [2]nak, mégis jó lenne, ha a szerkesztőség lehetővé tenné neki, hogy kifejtse: mit tekint annak a mítosznak (szerinte „nagyszerű esemény”, szerintem „emberfeletti történelmi esemény”, a tárgy szempontjából érdemi különbség nincs), amelyet én Jankó Piroskáról írt tanulmányomban szerinte koncepciós módon lerombolni törekedtem. Én kísérletet tettem állításának értelmezésére, ő eredményemet nem fogadta el, de a másodszor is címbe emelt szintagma [3] értelmezésével adós maradt. Tartozom ezzel a pártfogó javallattal Eörsinek, aki a Beszélő hasábjain publicitáshoz juttatta [4] egy kis példányszámú kötetben megjelent szövegemet, ő pedig a magyarázattal tartozik a lap olvasóinak. Hagyjuk a hadova hintát, elő a farbával!
A vita – számomra – három lényeges kérdés körül forog. Nem először bírálom Eörsi módszerét, amellyel – megalapozott véleményem szerint – az 1956-ban történtek feltárása helyett a megtorlás idején fabrikált történeteket legitimálja. Nem először bírálom kijelentéseinek megalapozottságát, tényszerűségét. Eörsi elcsodálkozik azon, hogy „épp most, és épp így” szólaltam meg először a Tóth Ilona-ügyben. Ahelyett hogy számba venné a tényeket, azt feltételezi, hogy „gyűlölködés” vagy „politikai érvényesülés” vezérelt. (Ha jól értelmezem ezúttal is „slampos” mondatát a „szerzők” két lehetséges, de egységesen hiteltelen csoportjáról.) Bizonyíthatatlan, illetve legfeljebb a jövőben bebizonyosodó hipotézisével szemben tény, hogy nem először szólaltam meg Tóth Ilona-ügyben. 1996-ban az 1956-os Intézet kiadásában jelentek meg az ötvenhatos megtorlás során kivégzett áldozatokról írt életrajzaim (1956 Kézikönyve, III. Megtorlás és emlékezés). Eörsi ismeri a könyvet, az életrajzokat, csekély változtatással, 2006-ban kiadta a saját neve alatt (1956 mártírjai). Szövegemben – kétségbe vonva a perben konstruált tényállás megalapozottságát – nem állítottam, hogy Tóth Ilona részt vett az állítólagos Kollár István meggyilkolásában, mindössze azt, hogy a bíróság abban bűnösnek találta. 2002-ben vitába szálltam dr. Kende Péternek Tóth Ilonát sommásan legyilkosozó cikkével (Népszabadság, 2002. április 22.), a pert „bírósági eljárásnak álcázott meghurcolás”-nak neveztem (Népszabadság, 2002. május 6.). Szövegemre 2007-ben hivatkozott Kiss Réka és M. Kiss Sándor (A csalogány elszállt. Tóth Ilona tragikuma). Könyvüket Eörsi olvasta, hiszen arról terjedelmes bírálatot írt [5] (Beszélő, 2007/10.). M. Kiss Sándorék pedig jelezték, hogy véleményem a Tóth Ilona-perről különbözik Eörsiétől, következésképpen egy egészségesen kíváncsi nem-történésztől is elvárható, hogy a hivatkozott írást elolvassa – nem személyem, hanem a tárgy miatt.
Tény az is, hogy vitánk során nem én, hanem Eörsi hozta párhuzamba a Tóth Ilona- és a Jankó Piroska-ügyet, amikor első vitairatában „pótnyomozásomat” M. Kiss Sándorékéhoz hasonlította. És mivel 2003-ban az általa mítosznak tekintett rekonstrukciós kísérletekkel szemben írta meg saját Tóth Ilona-történetét (Mítoszok helyett – 1956), a „mítosz” kifejezés értelmezési kísérletekor nem térhettem ki az analógia átvétele elől. Abban igaza van, hogy hasonló egyértelműséggel korábban nem foglaltam állást ebben az ügyben, de nem is tehettem, hiszen 2007-ben jelent meg M. Kiss Sándorék könyve, amely számomra egyértelműen bizonyítja Tóth Ilona ártatlanságát, perének hamis, koncepciós voltát. Mostani megszólalásom tehát e kérdésben nem az első, hanem a harmadik volt, arra a feltételezett „gyűlölködés” vagy „politikai érvényesülés” helyett Eörsi írásai adtak alapot.
Pusztán az eddig elősoroltak kellően indokolják, hogy vitairatára adott válaszomban miért utaltam Tóth Ilona esetére. A ténybeli analógiáknak azonban ezzel koránt sincs vége. Azonos a kiindulási helyzet. Van két áldozata az ötvenhatos megtorlásnak, akik közül Tóth Ilonát több kutató (Jobbágyi Gábor, Kiss Réka, M. Kiss Sándor) ártatlannak tartja, Eörsi azonban védelmébe veszi a perbeli történetet. Hasonló a helyzet Jankó Piroska esetében, azzal a különbséggel, hogy őt csak én tartom ártatlannak. És szembeötlően sok az azonosság a két áldozat személyét és a terhükre rótt cselekményt illetően. Mindkettő fiatal lány, hajadon volt 1957-ben, amikor a megtorló hatalom őrlőkövei közé kerültek, Tóth Ilona 1932-ben, Jankó Piroska négy évvel később született. Mindkettejüket 1957 első felében ítélte el a Fővárosi Bíróság B. Tóth Matild vezette tanácsa, mindkettejük ítélete olyan, rendkívüli eljárásban született, amely a vádlottakat a kommunista úzushoz képest is hátrányos, sőt, jogfosztott helyzetbe hozta, ami nyilván összefüggött azzal, hogy a tárgyaláson mindketten fenntartották beismerő vallomásukat. Mindkettejüket gyilkosság elkövetésével vádolták, amelynek a perbeli történetekben még a körülményei is megszólalásig hasonlóak voltak: mindkét lány egy megsebzett, meggyötört, már halott vagy majdnem halott, ávósnak vélt emberbe mártott kést, amit egy férfi adott nekik; mindkét hanyatt fekvő áldozat felsőteste csupasz volt, amikor a mellé térdelő vagy guggoló tettes beledöfött stb.
Egy további analógia átvezet Eörsivel folytatott vitám másik kérdéséhez: a megtorló hatalom Tóth Ilonát és Jankó Piroskát is szadistának becsmérelte. Ezt hirdette a második Fehér könyvben Tóth Ilonáról megjelent írás címe (Szadista orvosnő az ellenforradalmárok között), ekként híresült el Jankó Piroska. Nem azzal a céllal kezdtem ügyének vizsgálatát, hogy ártatlanságát bebizonyítva erkölcsi elégtételt szolgáltassak neki, de miután meggyőződtem ártatlanságáról, kötelességem megvédeni őt a rágalmakkal szemben. Tanulmányomban részletesen tárgyaltam, hogy mennyire nem sikerült a bíróságnak bizonyítania Jankó szadista voltát, hogy megbélyegzésének mi volt a szerepe a büntetőeljárásban. Eörsi mindkét vitairatában megismétli ezt a gyalázkodást – amit Jankó a bírósági tárgyaláson tagadott –: „élvezetét lelte az állatok kínzásában”. Nemcsak a szakma szabályait sérti, amikor kellő forráskritika nélkül állít valamit, hanem egy élő ember személyiségi jogait is. A jelenkortörténésznek, aki olyan emberekről is ír, akik vagy akiknek közvetlen leszármazottai még köztünk élnek, különös elővigyázatossággal kellene bánnia az alaposan bizonyított tényekkel is. Azt pedig, hogy Jankó Piroska szadista lett volna, nemhogy nem sikerült kétséget kizáróan bizonyítani az ellene folytatott eljárásban, tehát nem lehet alaposan bizonyított tényként kezelni és közölni, hanem az egyenesen nevetséges anélkül is, hogy tudnánk: hasonló gyalázkodás gyakori része volt a megtorlás áldozatai mocskolásának. Jankó Piroskát ebben a kérdésben is, miként mindenki mást, ártatlannak kell vélelmezni mindaddig, amíg ennek ellenkezője be nem bizonyosodik.
Eörsi egyelőre adós maradt a bizonyítással. A Jankó Piroska ellen tett hamis vagy kikényszerített, a (pre)koncepciót szolgáló vallomásokat ugyanis nem lehet a vád igazolására alkalmas bizonyítékoknak tekinteni. Mert Eörsi az egyetlen – és ez vitánk harmadik kérdése –, aki úgy látja: „az 1956 utáni megtorlás egészen más jellegű volt, mint a rákosista koncepciós perek, mivel a szervek rendszerint igyekeztek kideríteni a tényeket, a valóságot”. Noha Standeisky Éva rosszindulatú írása nyomán (Élet és Irodalom, 2007. június 1.) Eörsi is azzal vádol, hogy érvelés helyett tekintélyek mögé bújok, ezúttal a terjedelmi korlátok miatt mégsem tehetek mást, mint utalok arra: azok nagy többsége, akik 1990 óta írtak a megtorlásról, annak pereiről, vele ellentétes eredményre jutott. Jogászok, jogtörténészek és történészek (Dornbach Alajos, Földvári József, Jobbágyi Gábor, Kahler Frigyes, Kende Péter, Kenedi János, Kiss Réka, M. Kiss Sándor, Ripp Zoltán, Takács Tibor, Zinner Tibor) egyaránt hasonlónak vagy lényegileg azonosnak tekintik a rákosista és az ötvenhatos pereket, és legalábbis aggályosnak, hogy lehet-e az azokban fennmaradt történeteket a forradalom történeteinek tekinteni.
Noha Jankó Piroska ügyében egyedül vitázom vele, noha egyedül állítom, hogy Eörsi nem a forradalom történetét rekonstruálja, hanem a megtorlás történeteit igazolja, a megtorlásról alkotott nézetemmel, ami vitánk alapja, nem állok egyedül.
- Visszabeszélő [10]