[1]Aligha van Gyurcsány Ferencnél szélesebb körben utált politikus ma Magyarországon, beleértve a magukat liberálisként azonosítók táborát is. Gyurcsány a túlnyomó többség számára ellenszenves politikus, akinek neve a hazugsággal és az inkompetens kormányzással forrt össze. „Gyurcsány a hibás” – sulykolja évek óta a jobboldal, olyannyira eredményesen, hogy a tételt mára a baloldal jelentős része is a magáévá tette. Nem mintha Gyurcsány távolabbi és közelebbi múltja, meggazdagodásának körülményei és fordulatokban gazdag politikai pályája ne adnának okot a kritikára. Mindezek alapján azonban lehetetlen elmarasztalni a legutóbbi hónapokban mutatott aktivizálódásáért. Gyurcsány vesztesként távozott mind a miniszterelnöki, mind a pártelnöki székből, és vereségeit, amennyire visszaemlékszem, méltósággal viselte. A parlamenti választásokig nem kritizálta a pártját, az önkormányzati választásokig pedig nem hozta létre saját platformját. Hogy az erőtlen és koncepciótlan pártvezetéssel szembeni távolságtartását mára egy újonnan alapított, önálló platform éléről hangsúlyozza, nem ellentétes a demokratikus politizálással. Sőt, annak éppenséggel egyik legfontosabb feltétele a demokratikus pártokon belüli versengés. Gyurcsányt kritikusai szerint elsőrendű felelősség terheli a baloldal bukásáért és a jobboldal négyötödös parlamenti fölényéért. A volt miniszterelnök szétzilálta a baloldalt, morálisan lenullázva a pártját és az SZDSZ-t, talán évtizedekre tönkretéve a balliberális politikai alternatívát – szól az elmarasztalás. Noha sok tekintetben elégtelennek, mi több, károsnak tartom Gyurcsány 2002-től a nagypolitika színpadán zajló tevékenységét, az ítélettel alapvetően nem értek egyet.
Gyurcsány politikai pályáját kalandorság, hibás és elhamarkodott politikai lépések, esetenként pedig morálisan is tarthatatlan magatartás – mint az őszödi beszéd nyilvánosságra kerülése utáni felelősséghárítás vagy a kormányellenes utcai megmozdulások résztvevőivel szembeni rendőri önkény támogatása – szegélyezik. Ezért elmarasztalható és el is marasztalandó – politikai pályájának azonban nem ez a lényege. Gyurcsány egyrészt a magyar politika nagy bocsánatkérője: azon kevés politikai szereplő közé tartozik, akik rendszeresen szembesítik magukat tetteik morális súlyával és politikai következményeivel. Írásaiban, parlamenti felszólalásaiban és egyéb politikai gesztusaiban számos alkalommal kért bocsánatot az általa elkövetett hibákért az elmúlt években. Nem mindig jókor és kielégítő mértékben, de mutasson valaki egy olyan magyar politikust, aki nála többet gyakorolta volna a bocsánatkérés erényét. Másrészt Gyurcsány a magyar politika nagy modernizátora. Bárki bármit gondol az MSZP elmúlt évekbeli teljesítményéről, az aligha vitatható, hogy Gyurcsány jelentékeny – benyomásom szerint mindenki másnál jelentékenyebb – erőfeszítéseket tett saját politikai oldala modernizálásáért. Ebbe éppen úgy beletartozott az MSZP ideológiai alapszerkezetének megújítása – a Nagy Imre-hagyomány előtérbe tolása és a Kádár-hagyomány elutasítása –, mint a pártfinanszírozási és összeférhetetlenségi szabályok szigorítására irányuló, kevéssé sikeres, ám a maga nemében mégis precedens értékű törekvések képviselete. Mi több, Gyurcsány 2004–2006-ban az egész magyar politikai diskurzust modernizálta, offenzívvá téve a baloldali-modernista fellépést, aminek a választási győzelmet köszönhette. Mindez összhangban áll Kende Péter e számunkban olvasható fejtegetésé [2]vel, miszerint „Gyurcsány volt az első szocialista pártvezető, aki elvileg és világos szavakban elhatárolta magát pártja kádárista múltjától”, miközben „vonalvezetése néhány évre újból teret nyitott a szabadelvű kormányzásnak”. Hogy a gazdaságpolitikát a választási megfontolásainak rendelte alá, súlyos károkat okozva a nemzetgazdaságnak? A politikusok a politikai érdekeiknek rendelik alá a gazdaságpolitikájukat, a politikai sikert a gazdasági sikerektől (is) remélve. Gyurcsány gazdaságpolitikai hazugságai, bár 2004–2006 között valóban nehezen emészthetők voltak, már a 2006-os választásokat megelőzően is elmaradtak az ellenzéki Fidesz által hangoztatottaktól. 2006 után pedig eljött a szembenézés ideje, amit Gyurcsány kénytelen-kelletlen tisztességgel végigvitt, a válság idején többnyire kifejezetten helyes és progresszív – noha gyakran igen fájdalmas – válaszokat adva a gazdaságpolitikai kihívásokra. Mindezért nem kell piedesztálra emelni, de miniszterelnöki ténykedését a hazugságokkal és az őszödi beszédben saját maga által hangoztatott, állítólagos semmittevéssel azonosítani súlyos félreértés.
Gyurcsány alapvetően nem a hiteltelenségbe bukott bele, hanem a reformerőszakosságba és a világgazdasági válságba. Elhitte, hogy a kormányzás célja a nagy rendszerátalakító reformok végigvitele, függetlenül az általuk kiváltott társadalmi ellenállástól. A reformok – mindenekelőtt a liberális ihletettségű egészségügyi reform – által generált népszerűtlenség a 2008. márciusi népszavazáson manifesztálódott. Gyurcsány helyesen ismerte fel, hogy a túléléshez le kell állítania az erőltetett reformpolitikát, majd az év végére az adott körülmények között meglehetősen sikeresen konszolidálta a pozícióit, mintegy felére csökkentve pártjának a Fidesszel szembeni hátrányát. A világgazdasági válság eszkalálódásának politikai terhét azonban már nem bírta ki, és lemondott a miniszterelnöki posztról – ahelyett hogy javaslatot tett volna a választások kiírására. Az összeomlás ekkor következett be: autoritása elvesztése a megelőző évek mégoly fontos és nélkülözhetetlen intézkedéseinek jogosságát és szükségességét is megkérdőjelezte még a baloldali törzsszavazók körében is, és a legitimációhiány minden baloldali pártpolitikai törekvésre rávetült. (A fővárosi MSZP-káderek körül kulmináló korrupciós botránysorozat ehhez képest már csak hab volt a tortán.) Noha a Bajnai-kormánynak a megelőző Gyurcsány-kormányéval tartalmilag nagyon is konzisztens, ám annak ideológiai tartalmától javarészt megfosztott, technokrata típusú ténykedése még mindig jó néhány politikailag működőképes azonosulási pontot kínált a baloldal számára, a Gyurcsány-örökségtől szabadulni akaró MSZP ezzel nem tudott élni. Gyurcsány bukása: a politikai lehetőségeit rosszul felmérő, legitimációhiányos reformer bukásának története. Afféle II. József-i szomorújáték. Hogy Gyurcsány felelős a baloldal végletes mértékű szétzilálódásáért? Persze, hogy felelős érte, hiszen ő számította el magát. Ám a felelősségen osztozik pártja és az SZDSZ korifeusaival, akik saját rövid távú politikai érdekeik – az egyik oldalon a gyurcsányi modernizációs politikától való elhatárolódás, a másik oldalon éppen ellenkezőleg, a rendszerátalakító reformpolitika végletes erőltetése – oltárán feláldozták pártjaik politikai integritását, és így esélyét arra, hogy a 2010-es választások után érdemi beleszólásuk legyen a legfontosabb közpolitikai kérdések – köztük a kétharmados többséget igénylő törvényi szabályozások – eldöntésébe. Mi következik mindebből Gyurcsányra nézve most, az önkormányzati választások után, az elmúlt húsz év alkotmányos berendezkedésének megroppanásakor? Szerintem önmagában semmi. Gyurcsány szélsőséges mértékű népszerűtlensége ellenére ma is a baloldali közvélemény legfontosabb politikai referenciapontja, éppen úgy, ahogyan Orbán is meghatározó referenciapont maradt a saját térfelén mind a 2002-es, mind a 2006-os vereségét követően. Ebben önmagában semmi örömteli nincs, viszont tény: nincs Gyurcsánynál erőteljesebb politikai figura sem az MSZP-ben, sem az egykori SZDSZ romjain. Ha pedig így van, miért ne próbálná meg reintegrálni maga körül a baloldal megmaradt erőit?
Szabó Miklós 1998-as A hatalomváltás kritikai hagyománya című esszéjében így ír az MSZP-ről: „Az új rendbe kis pártként beilleszkedő utódpártnak ki kellett alakítania viszonyát a kádári örökséghez. Rendelkezésére állott volna és állana egy makulátlanul kommunista, mégis makulátlanul demokratikus, az egész nemzet által vállalható örökség: az első Nagy Imre-kormány és az ’56-os Nagy Imre politikai öröksége. Az utódpárt azonban nem hagyhatja figyelmen kívül tagjai és szavazói érzelmeit, akik nem teszik túl magukat egyhamar azon, hogy az egykori rendszernek, amivel azonosították magukat, ideológiája kimerült abban a tőmondatban, hogy »1956 ellenforradalom volt«.” Gyurcsány minden kalandorságával és morális gyengeségével együtt megteremtette a Nagy Imre-párti politikai hagyományt az MSZP-ben. Ha úgy tetszik, végrehajtotta a maga Nagy Imre-i – az eredetihez morálisan persze aligha mérhető – fordulatát, amikor a politikai érvényesülés útját súlyos kompromisszumokon át kereső milliárdos vállalkozóból modernizációs missziójú miniszterelnökké vált. Modernizációs missziójának kereteit a legújabb kori liberális hagyomány jelölte ki, annak minden erényével és hátrányával együtt. Szabó esszéjében úgy jellemzi ezt a hagyományt, hogy „[n]incs olyan történelmi örökségünk, amellyel kapcsolatban azzal a dilemmával kellene szembesülnünk, hogy nem is vállalhatjuk, de el sem utasíthatjuk”. Az SZDSZ 2002–2010 közötti, kulcsmozzanataiban alapvetően elhibázott szerepvállalásának fényében ez a mondat mára sajnos aligha állja meg a helyét. A liberálisok politikáját 2002-től Bibóval szólva a hamis realizmus és a túlfeszített lényeglátás kettőssége határozta meg. Előbb asszisztáltak a gazdaság teljesítőképességének határaival szembenézni nem kívánó költségvetési osztogatáshoz (sőt, némely vonatkozásban maguk kezdeményezték azt), miközben felelőtlen adócsökkentési politikájukkal tovább rontották a helyzetet. Pragmatikus gazdaságpolitikai megalkuvásuk morális következményeivel szembesülve azután – immár Gyurcsánnyal az oldalukon – átcsaptak a radikális rendszerreformok szükségességét szinte vallásos buzgalommal hirdető, tipikus túlfeszített lényeglátó-szerepbe. Gyurcsány egészen 2008 márciusáig velük tartott ezen az úton, a reformokat tekintve kormányzati politikája legfőbb – és akkorra jóformán egyetlen – legitimációs bázisának. Hogy az ezekben az években történteknek melyek a lehetséges liberális olvasatai, azt szerkesztőtársaimmal számos alkalommal tárgyaltuk – adott esetben egymásnak élesen ellentmondó írásokban – ezeken a hasábokon. Hogy ugyanennek a történetnek hogyan néz ki egy baloldali intézményi keretek között definiált, de azokhoz kritikusan viszonyuló interpretációja, arról a Kedves Olvasó a Szigetvári Viktorral készült interjúból tájékozódhat e számunkban. A különféle kritikai olvasatokból levont következtetések politikai formába öntése természetesen nem lehet egy folyóirat célja. Annyit azonban Magyarország egyetlen, magát liberálisnak valló politikai folyóiratának szerkesztőjeként fontosnak tartok mindehhez hozzátenni, hogy az alkotmányos demokrácia alapjait tagadó, szemünk előtt zajló politikai fordulatra adott válasz aligha nélkülözheti a liberalizmus elemeit. Gyurcsány – bárki bármit gondoljon róla – nem véletlenül próbálja ismét liberális irányba nyomni az MSZP-t, egyelőre a párton belül definiálva politikai reaktiválódásának célját, de bevallottan már nyilvánvalóan a párton túlra is tekintve. Mint ahogyan nem véletlen az sem, hogy saját politikai azonosságtudatát és a kormányoldallal szembeni politikai mozgósítás elrugaszkodási pontját a ’89-es – lényegét tekintve liberális – rendszerváltó hagyományban jelöli meg. Talán mert tudja, hogy modern baloldal nem létezik liberalizmus nélkül: a jogegyenlőség és az egyenlő emberi méltóság megfontolásai nélkül egy plurális demokráciában nem alkotható a politikai közösséget integrálni képes, tagjai támogatására méltán számot tartó baloldali konstrukció. A tekintélyelvű kormányzattal szembeni fellépés legfontosabb ideológiai támaszát – mint azt ugyancsak Szabó Miklóstól tudjuk – a liberalizmus jelentette a Kádár-rendszer idején. Ez a valóban (azaz nem hamisan) realista, egyszersmind politikailag realistán (azaz nem túlfeszítetten) lényeglátó liberalizmus hagyománya. Minden jel szerint nagy szükség lesz rá a következő években is.
- Folyamatos jelen [7]