A liberálisok bénultsága

Mink András [1]

Az új szakasz

2010. október 26-án új szakaszba lépett a Nemzeti Együttműködés Rendszere: Orbán Viktor pártja frontális támadást intézett a köztársaság közjogi berendezkedése ellen. A megelőző hetekben az európai jogrendben szokatlanul homályos és levegős államosítási törvényt fogadtak el. A jogorvoslatot gyakorlatilag ellehetetlenítő jogszabály célja, hogy a vállalatok tulajdonosai és menedzsmentje megértsék, hol a helyük az új rendszerben. Ezt követte a magánnyugdíjpénztárak államosítása felé tett drasztikus lépés. Mindezeket a negyvenes évek második felét idéző hecckampány kíséri a bűnbakképző mechanizmusok eszköztárát mozgósítva: a „nép” (mai nevén „közérdek”) ellenségeinek azonosítása, a politikai ellenfelek megbélyegzése, kriminalizálása, a hatalom céljai érdekében történő mozgósítás. Az egykori „feketézők”, „árdrágítók”, „kulákok” szerepét a „komcsi oligarchák”, parazita „multik”, az emberek pénzével „tőzsdéző” nyugdíjbiztosítók játsszák. A kampányhoz a vörösiszap-katasztrófa szolgáltat hatásos díszletet. Mindez az Alkotmánybíróság jogköreinek minap bejelentett csorbításával kezd egységes rendszerré összeállni.

Nem tudni, hogy az Alkotmánybíróság tiszteletre méltó bírái többségének vajon mi járt a fejében, amikor 2008 tavaszán jogilag és logikailag is abszurd érvekkel átengedték az alkotmányellenes népszavazási kérdéseket. Talán úgy gondolták, hogy a politikailag és erkölcsileg megrendült kormányzat eltávolítása megér egy kis alkotmánysértést (bocsánat: alkotmányértelmezést). Ám ha akkor úgymond az erkölcsi szükséghelyzet felülírta az alkotmány hatályos rendelkezéseit, és erre hivatkozva önkényesen szűkíteni lehetett a költségvetéssel kapcsolatba hozható kérdések körét, amelyekben az alkotmány szerint tilalmas lett volna népszavazást rendezni, akkor most, egy úgyszintén erkölcsi indokokkal alátámasztott politikai cél érdekében, határok nélkül tágítható ugyanez a kör. Amelyet, meglehet, most ravaszul kicsempésznek az Alkotmánybíróság kompetenciája alól, hiszen ha az emberek igazságérzete szembekerül az alkotmánnyal, akkor az alkotmányban van a hiba. Ha az AB nem hozhat döntést, költségvetést, adókat s a többit érintő beadványokban, és a törvényhozás dönti el, hogy mi tartozik ebbe a körbe, akkor az AB lényegében semmilyen releváns kérdésben nem hozhat majd döntést. Új értelmet nyer Schöpflin György, az új alkotmány szellemén őrködő előkészítő bizottság tagja néhány hónappal ezelőtti nyilatkozata, miszerint a jövőben csak az igazán velőbe markoló lelkiismereti kérdésekben lehetne népszavazást tartani, úgymint melegházasság, amelyekben egyéb­iránt a szavazás kimenetele még hosszú évtizedekig előre borítékolható. A frissen előrántott elgondolás ugyanis vészjóslóan azt vetíti előre, hogy a jövendő AB csak olyan kérdésekben nyilváníthat véleményt, amelyekben népszavazást is lehet tartani. Katt.

Lehet, hogy tévedtek azok, beleértve engem is, akik eddig abból indultak ki, hogy a közjogi és politikai berendezkedés átszabásának, kétharmados többség ide vagy oda, politikai és az alkotmányosság belső szerkezetéből fakadó korlátai egyaránt vannak. Hogy Orbán Viktor pártja, amennyiben konszolidálni akarja hatalmát, miután szembesült azzal, hogy gazdaságpolitikai elképzelései zátonyra futnak, és nem lesz nagyobb mozgástere, mint a Bajnai-kormánynak, kénytelen lesz demokratikus parlamenti ellenzékével valamiféle dűlőre jutni, ha el akarja kerülni, hogy szélsőjobboldali riválisa leszalámizza. Hogy az alkotmányosság szelleme a többség nagyságától függetlenül is kijelöli az alkotmányos berendezkedés legitimitásának határköveit. Abból a föltételezésből indultunk ki, hogy a Fidesz, bár feszegetni és tágítani próbálja majd közjogi mozgásterét, jószántából vagy kénytelen-kelletlen azokon a kereteken belül marad, amelyeket az 1989 óta tartó magyar alkotmányos fejlődés és az uniós jogrend kijelöl. Úgy látszik, ezzel a föltevéssel le kell számolnunk. A Nemzeti Együttműködés Rendszere és a „fülkeforradalom” a továbbiakban nem vicc, nem politikai marketingfogás. Új rezsim épül. Körvonalai még nem láthatók tisztán, de a legrosszabb verzió esetén nem zárható ki, hogy a Kínai Kommunista Párt következő öt­éves terve, Putyin vagy Hugo Chavez rendszere vagy ezek valamely kreatív kevercse fog hozzá mintául szolgálni. Igaz, a posztszovjet térség nyugati végein az effajta kísérletek (Milošević, Iliescu, Mečiar, Kaczyński ikrek, Fico) egyelőre rendre megbuktak. Ám lehet, hogy a miniszterelnök és környezete úgy véli, a világgazdasági válság e tekintetben is új fejezetet nyitott.

A kormány népszerűsége töretlen. A többség hatalmát a fékek és ellensúlyok rendszerével korlátok közé szorító, a szabadságjogokat körülbástyázó, a tulajdont, magánéletet, szólásszabadságot satöbbi kiemelten oltalmazó liberális alkotmány a választóközönség többsége számára közömbös. A liberális elvek népszerűtlenek.

Nem volt ez mindig így. Aki még emlékszik a 20-22 évvel ezelőtti közérzületre, az arra is emlékezhet, hogy a liberális hívószavak akkoriban kifejezetten népszerűek voltak, a társadalom többsége felismerni vélte bennünk politikai vágyait és reményeit. A kerekasztal-tárgyalásokon elfogadott, parlamentáris többpártrendszert előrevetítő liberális alkotmányt azok a politikai csoportok és szellemi körök sem merték nyíltan elutasítani – nem csak az akkori MSZMP-re gondolok –, amelyekről sejteni lehetett, hogy a liberalizmussal szemben ellenségesek, az alkotmányos kereteket pedig nem sokra becsülik. És bár a liberális eszmekör folyamatosan veszített reputációjából, 20 év óta most először fordult elő, hogy a kormányzat a többségi akaratra hivatkozva nyíltan kétségbe vonja a hatalommegosztás elvét, és lesöpörje a végrehajtó hatalom legfontosabb kontrollját megtestesítő testület döntését.

A magyar jobboldalon a 1990-es évek eleje óta jelen volt a többségi akarat kizárólagos legitimációját hangoztató antiliberális közjogi felfogás (l. Csurka és a „konszenzuskeresés homokozója”, a kétharmados törvényekkel szembeni leplezetlen ellenszenv), amely a modern jogállami gondolkodás nézőpontjából persze nem más, mint az önkény előszobája. Lázár János frakcióvezető és Répássy Róbert igazságügyi államtitkár október végi nyilatkozatai félreérthetetlenül ezt a hagyományt elevenítik fel, amikor az alkotmánysértést és az AB ítéletének semmibevételét az elsöprő többségi felhatalmazásban megnyilvánuló erkölcsi kötelemmel indokolják. Ha a kormánypárt (és nem az erre hivatott független bíróság) által jó erkölcsbe ütközőnek minősített kifizetések visszamenőleges revíziója sérti az írott alkotmányt, akkor az alkotmány nem felel meg az általános akaratnak, az abban testet öltő erkölcsi kívánal­maknak. Ez a Rousseau-t idéző felfogás szöges ellentétben van az újkori alkotmányosság szellemével, amely a közösen elfogadott erkölcsi alapelveken és szabályrendszeren nyugvó, de a partikuláris erkölcsi, világnézeti ítéletektől és vonzalmaktól jó okkal függetlenített jogrend fölött nem ismer fölsőbb instan­ciát, az aktuális többségi akaratot sem. Nincs olyan jogrend és igazságszolgáltatás, amelynek az ítéletei alkalmanként ne sértenék a politikai közösség valamely többségének vagy kisebbségének az igazságérzetét. Hiába ír a Fidesz akármilyen széles fölhatalmazással új alkotmányt, abból sem lesz ilyen. A modern alkotmányosság lényege éppen az, hogy az ellentétes érdekek, meggyőződések és vonzalmak ellenére is fenntartsa a politikai közösség tagjai közötti méltányos együttműködést. Ez pedig csak a többségi akarat mindenkori korlátozásával lehetséges.

A Fidesz diagnózisa

A következőkben szeretnék ellépni attól a felszínes diskurzustól, amely Orbán Viktort és a köré tömörülő politikai csoportosulást a „kisgömböc”, a „durcás kismalac” tünetegyüttesével véli leírhatónak, és merőben a sértett hatalomvágynak tulajdonítja tetteiket, amelyhez az erőskezű vezérre vágyó, a populista demagógiának bedőlő, műveletlen, polgárosulatlan, ingatag belső tartással bíró, történelmi viharoktól megtépázott, csak a nyers erőt tisztelni képes, bezárkózó, alantas politikai szenvedélyeknek hódolni hajlamos, modernitástól idegenkedő magyar közvélemény előzékenyen asszisztál. Ezzel a leírással nem sokra megyünk. Mögöttes premisszája, hogy a politikai szereplőket kizárólag a puszta hatalomvágy, a kiváltságok és a materiális javak iránti olthatatlan szomj vezérli, közönségüket pedig az állami juttatások iránti paternalista vágyakozás. Ezzel szemben minden hatalomnak, még egy diktatúrának is szüksége van olyan belső narratívára, amely a nyers erőn és a materiális megfontolásokon túl morális természetű állításokkal is igyekszik alátámasztani és igazolni a cselekedeteit. Érdemes az elképedés mellett elgondolkodni a Fidesz és Orbán Viktor okain is tán. Így talán ahhoz is közelebb jutunk, hogy megértsük jelenlegi népszerűségük okát, és azt is, miért csappant meg ilyen mértékben a liberalizmus vonzereje.

Mi a Fidesz diagnózisa? A magyar államháztartás helyzete súlyos. Az adóterhek növelése, beleértve azt is, hogy az állam pénzügyi hozzájárulást kér a polgáraitól olyan szolgáltatásokért, amelyek eddig ingyenesek voltak, vagy növeli a co-payment arányát, nem járható út, mert apasztja a hazai megtakarításokat, és gátolja a belső tőkefelhalmozást, az államháztartás-finanszírozás függősége a külföldi kölcsönöktől tovább nő, a magyar vállalatok, vállalkozók pedig egyre hátrányosabb helyzetbe kerülnek a sokkal tőkeerősebb, nagyobb tartalékokkal bíró külföldi cégekkel és befektetőkkel szemben. Ez pedig az egész magyar gazdaságot recessziós spirálba taszíthatja. Ellentétben a kilencvenes évek közepével, a privatizációs bevételekből akkor sem lehetne már betömni a magyar államháztartáson ütött óriási lyukat, ha az egyébként nem ellenkezne a közvélemény többségének akaratával és a Fidesz gazdaságfilozófiájával. A magyar középosztály vékony és ingatag, miközben pl. a személyi jövedelemadó a világon egyedülálló módon a minimálbér kétszeresét alig meghaladó, tehát busásnak éppen nem mondható jövedelmeket a legmagasabb adókulccsal sújtotta majd két évtizeden keresztül. Az ún. középosztály igen jelentős hányada a lecsúszás közvetlen határán van, bármely újabb terhelés sok százezer, ma még úgy-ahogy tisztességes életnívót fenntartani képes családot taszíthat szegénységbe, amelynek a következményei társadalmilag és politikailag is beláthatatlanok lennének. A gazdasági szükséghelyzet megoldása sürgető. Így a bejelentett kényszerintézkedések, a különadók, a magánnyugdíjpénztárak vagyonának behasznosítása és az igazságosabb közteherviselést szimbolikusan megjelenítő büntetőadó a magyar demokrácia megóvása érdekében tett lépésként is felfoghatóak, ellenkező esetben a csalódottság és a harag a szélsőjobb karjaiba löki a választókat. Orbán Viktor friss miniszterelnökként a Hír Tv-ben még nyáron beszélt arról, hogy a magyar politika rákfenéje, a mostani végletes megosztottság és hisztérikus légkör oka éppen az, hogy Magyarországon az emberek többsége közvetlen fenyegetettségben érzi magát, nincsenek tartalékai, a családi gazdálkodásban a legkisebb defektus, betegség, állásvesztés is visszavonhatatlan következményekkel fenyeget. Stabil államot, demokráciát, köztársaságot ilyen alapra nem lehet építeni.

A magyar állam, miközben szolgáltatásai méregdrágák, ellenben kritikán aluli színvonalúak, kirívóan magas korrupciós rátával működik, és nem volt képes hatékonyan megvédeni a polgárait sem kriminológiai, sem egzisztenciális értelemben. A kilencvenes évek privatizációja pótolhatatlan veszteséget okozott a közvagyonban, alkalmatlan ügyeskedők, politikai csókosok vagy adókedvezményekkel és monopolhelyzettel megtámogatott külföldi befektetők kezére adta a magyar állam vagyonát, áron alul, fejlesztést és foglalkoztatást előíró garanciák nélkül. A bankkonszolidáció százmilliárdjaival (mai áron billiós nagyságrendű összegekkel) kistafírozott, majd privatizált bankok erőfölényével szemben hosszú ideig semmi nem védte a hitelfelvevőket, miközben a bankok hatalmas nyereségre tettek szert az államilag támogatott hiteleken.

Mindennek elsődleges haszonélvezője a vagyonát, kapcsolati tőkéjét és információs monopóliumát az diktatúrában megalapozó elit volt, amelyik habozás nélkül kiszolgálta a különféle lobbik érdekeit, és parazita televényként akadályozta a problémák megoldását. Ez a politikai csoportosulás elsőrendű felelősséget visel a köztársaság erkölcsi megrendüléséért és a gazdasági szükséghelyzet kialakulásáért. Ennek a politikai televénynek – a „megalvadt struktúráknak”, ahogy Tellér Gyula (akkor SZDSZ, később Fidesz) nevezte őket több mint másfél évtizeddel ezelőtt, éppen a Beszélő című hetilapban – az eltávolításáért az alkotmányos rend átszabása, a végrehajtó hatalom útjában álló alkotmányos fékek lazítása sem túl nagy ár. A Mal Zrt. vezetőinek pökhendi, a részvét és szolidaritás szikráját is nélkülöző nyilatkozatai a katasztrófa után ország-világ előtt megmutatták, milyen erkölcsi és szakmai minőségű emberek kezébe került az ország javai feletti ellenőrzés. Az „oligarchák” ráncba szedésével és az arcpirító végkielégítések visszamenőleges megvonásával a közvélemény többsége egyetért. Ez esetben az Alkotmánybíróság jogköreinek megvonásával is egyet kell érteniük. Végül: a világválság nemcsak Magyarországon, hanem az egész világon megrendítette a liberális gazdasági doktrína, a szabad és önszabályozó piac vonzerejét.

Ez a rövid felsorolás nem érinti azt a kérdést, vajon a Fidesz diagnózisa helytálló-e (részben igen), a választott eszközök racionálisak-e (nagyrészt nem), azaz valóban segítik-e a detektált problémák megoldását, vagy éppen perverz módon súlyosbítják azokat. Nem foglalkozom azzal sem, vajon ők maguk jóhiszeműen gondolják-e mindezt, és nem pillanatnyi politikai haszonlesésből élesztgetik és szítják a választók fenti problémákkal kapcsolatos frusztrációit (is-is). Ez addig mindegy, amíg a közvélemény többsége ezt nagyjából ugyanígy látja, és komolyan hiszi a Fidesz ígéreteit az erős állam és a rend megterem­tésére. Ezen az sem változtat, hogy a Fidesz maga is súlyos felelősséget visel. Nemcsak mindezekért az anomáliákért, de azért is, hogy a feltörő, egyre türelmetlenebb ellenérzéseket sikeresen transzformálta a liberális jogállam elleni általános közhangulattá. Az elmúlt nyolc év túl hosszú idő, a botrány és a kudarc pedig túl látványos és nagyszabású volt ahhoz, hogy erre a választók is emlékezzenek. A közönség, amely az eltelt két évtizedben úgy látta, hogy a rendszer nem az ő érdekeit szolgálta, a liberális jogállamot nem sokra tartja. Az 1989-es alkotmány védelmének jelszava – bár fontos – önmagában akkor is elégtelen volna, ha e mozgalom vezetésére egy maradéktalanul hiteles baloldali politikus aspirálna, nem pedig egy olyan, akinek a felelőssége a kialakult válságért vitathatatlan, és bár állóképessége bámulatos, államférfiúi állhatatossága, önmérséklete és kormányzóképessége több mint vitatható.

A liberálisok bénultsága

Cikkében Kende Péter meggyőző összefoglalást ad [2] a „rendszerváltó szabadelvűség” 1980-as évek végi sikerének összetevőiről. Hadd adjak az általa írottaknak egy párhuzamos értelmezést: az egalitárius liberális kiindulópont, a szabadság és szolidaritás jelszava, amelyet az SZDSZ indulásakor zászlajára tűzött, meglehetősen pontosan képezte le a korabeli magyar társadalom szükségleteit és lehetőségeit. A piaci fundamentalizmus nem lett volna sem vonzó, sem kivitelezhető. Nem elsősorban azért, mert a magyar társadalom alapvetően egalitárius, és a kapitalizmust zsigerből utálja, hanem azért, mert az elmúlt bő kilencven év megrázó fordulatai – beleértve a pártállami (vagy államkapitalista, ez most mindegy) korszak 45 évét –, a jogfosztás, a deportálások, az életek és vagyonok pusztítása, felélése, a rekvirálás és a deklasszálódás, a többszörös ország- és szabadságvesztés egymást követő hullámai a magyar társadalom túlnyomó többségét lényegében megfosztották az önfenntartás és a gyarapodás materiális és kulturális eszközeitől. A polgári életlehetőségek és ambíciók mara­dékát az 1945 és 1962 közötti időszak mosta el végérvényesen. A magyar társadalom ezért van ilyen ambivalens viszonyban az állammal és a politikával – bizalma nincs benne, de a juttatásait elvárja –, nem pedig a modernizá­cióra való eredendő képtelensége okán. A hatvanas évek második felétől a rendszerváltásig tartó kispolgárosodás során ennek a veszteségnek csak csökevényes részét sikerült visszanyerni, és abból is inkább csak az a kör szerzett társadalmi léptékben is számításba jövő kapcsolati előnyt, lendületet, bevethető tartalékot, ismeretet, eligazodási képességet, amelyik a pártállami nómenklatúra körül csírázott ki. A többség ezzel szemben reménykedve, de nagyjából eszköztelenül nézett szembe a borús jövendővel. A jogkiterjesztő, emancipatórikus, a szabadság morális és politikai értékeit hitelesen megjelenítő rendszerváltó szabadelvűség eleget tett az emberek szabadságvágyának. Expanzívan jogkiterjesztő szemlélete azt ígérte, hogy folyamatosan lazítja, lebontja az ember önkiteljesítését gátló politikai, társadalmi és kulturális kötöttségek, előítéletek rendszerét és az ezeket megtestesítő intézményes, hatalmi struktúrákat. Ez utóbbiakat akkor könnyű volt a pártállami rezsimmel azonosítani. Ez a liberalizmus a társadalmi és kulturális javakhoz, tőkéhez történő egyenlő hozzáférést, az önmegvalósítás egyenlő föltételeinek biztosítását ígérte a politikai közösség minden tagja számára. Ez volt az ethosza. Ez különböztette meg markánsan az akkori konzervativizmustól, amely már kezdeti formájában is hajlamos volt a tekintély és a kiválasztottság kategóriáiban gondolkodni – noha nem volt szélsőségesen antiliberális –, és a szociáldemokrata gondolattól is, amely az anyagi természetű egyenlőtlenségek utólagos kompenzációját részesítette előnyben. A republikánus szabadelvűség (RSZ) így hathatós és vonzó alternatíva volt a diktatúra politikai tartalmával szemben is, de a szocialista újraelosztó jóléti politikákkal szemben is, amelyekről akkor mindenki úgy tudta, hogy fenntarthatatlanok, és nemcsak abban a formájukban, ahogyan a bukott pártállami rendszerekben léteztek. A 80-as évek a jóléti állam iránti szkepszis, Reagan és Thatcher neokonzervatív fordulatának diadalmas évtizede volt Nyugaton is. Az RSZ hihető választ kínált arra, mi teszi majd elviselhetővé a jóléti transzferek elkerülhetetlen megnyirbálását: az esélyek megnyitása és a jóléti juttatások ésszerűbb, igazságosabb és egyben takarékosabb végkimenetelt ígérő átszabása. Ez az, amit azután a liberálisok azóta is a „nagy elosztó rendszerek elkerülhetetlen reformjaként” szorgalmaztak, túlnyomórészt hiába, amíg a 2008-as „szociális” népszavazás el nem söpörte őket. De az 1980-as évek végén ebben állt az a szerencsés együttállás, amely az emberi jogi liberálisokat, a szegénység­kutató ellenzéki szociológusokat és a piacpárti reformközgazdászokat egy táborba terelte. A modern magyar liberalizmus valószínűleg akkor is erre kanyarodott volna, ha meghatározó szellemi alakjai nem a reformmarxizmus felől érkeztek volna. Egyszerűen ez volt az a szabadelvűség, amit hitelesen és a kor viszonyaihoz, kihívásaihoz koherensen illeszkedő morális megalapozottsággal meg lehetett hirdetni.

Ez a pillanat valószínűleg megismételhetetlen. Egy effajta liberális pártot még egyszer nem érdemes létrehozni, vélik sokan, köztük Ádám Zoltán szerkesztőtársam is egy Magyar Narancsban írt publicisztikájában. Hajlamos vagyok ezt elhinni, de nem hiszem, hogy ezt a politikai programot merőben a belső ellentmondásai szaggatták volna darabokra. Úgy vélem, a hitelvesztés oka, hogy az RSZ a vele kapcsolatos várakozásokat nem teljesítette: a teherviselés és a javak elosztása nem lett igazságosabb abban az értelemben sem, hogy jobban igazodott volna legalább a meritokratikus elvárásokhoz. A mélyszegénység, az alulfoglalkoztatottság tartós és súlyosbodó terhét egyik kormány sem volt képes enyhíteni, a liberális javaslatok nem voltak meggyőzőek, az ostor pedig most azokon csattan, akik az elmúlt nyolc évben kormányoztak. Az 1994-es koalíciókötés talán nem volt önmagában és azonnal végzetes tőrdöfés, valódi morális és politikai kockázatát a szabaddemokrata politikusok nem mérték fel jól. A magyarok elfogadták a rendszerváltást, de azt kezdettől egyre növekvő gyanú övezte. A gyanakvás légkörének terjesztéséből mindenki kivette a részét, miközben a pártok és kormányok semmit sem tettek az eloszlatásáért. A liberálisok sem tudták kikényszeríteni az állami gazdálkodás és a pártfinanszírozás átláthatóságát, az elszámoltathatóságot, és nem tudták elérni a volt titkosszolgálati iratok nyilvánosságát sem, amely ennek a problémahalmaznak nem csak szimbolikus értelemben lett volna lényeges eleme. A Medgyessy-ügyben tanúsított pálfordulásuk visszamenőleg is hiteltelenítette ez irányú törekvéseiket. A korrupciós ügyek okozta botrányok nem pusztán azért mértek végzetes csapást a szocialistákra (és a velük összenőtt szabaddemokratákra), mert a Fidesz hasonló ügyeit a közvélemény már elfeledte, illetve az ügyészség vonakodott a Fideszhez köthető ügyekben eljárásokat indítani, hanem azért, mert az MSZP környezetéhez köthető korrupciós hálózatok léte és kiterjedése hihetővé tette azt az amúgy alaptalan állítást, hogy nem is történt rendszerváltás.

A liberálisok politikai bénultságát ma elsősorban az okozza, hogy bizonytalanná vált, kit és mit vehetnek védelmükbe az elmúlt húsz évből, és hogy politikai hagyatékukból mi az, amit mozgósítani érdemes az ország előtt álló problémák megoldására. Az egalitárius, emancipatórikus és jogvédő programot különösebb nehézség nélkül magáévá teheti bármely baloldali politikai erő, ami ezen felül marad, az a gazdasági liberalizmus kétessé vált és népszerűtlen programja. A Fidesz mozgásterét nem a kétharmados többsége adja, hanem a liberális jogállam reputációjának megrendülése, az ellenzék megosztottsága és az ellenzék jelenleg még mindig legerősebb pártjának hiteltelensége. Nem lesz könnyű erről a holtpontról kimozdulni.

• Folyamatos jelen [7]