Zsófika, kedves, most már nem berzenkedem ezektől a vendégkönyvektől. Tudja, miért? Rájuk szoktattak. Írok hát magának is. Bele. A vendégkönyvbe. Ha már oly szeretettel vendégül látott, és meghallgatta, amit Bibóról meg Petriről fecsegtem. Mert hát, ne is tagadja, Maga volt az, aki Bálintnak ezt a témát súgta. Vagy tévednék? Én a felkérésre azonnal igent mondtam. Már hogy is ne fogadtam volna el? Bibó meg Petri, fontos hőseim a rendszerváltást megelőző időkből! Bibót személyesen nem ismertem ugyan, utolsó éveiben azonban sokat, szinte mindent elolvastam tőle, s egyre inkább meggyőződésemmé vált, hogy ha az ember a közép-európai szocializmusokról irkafirkál – márpedig én az idő tájt legfőképpen azt tettem, hogy miért, arról talán majd máskor, ha még lesz máskor –, akkor a legtöbbet Bibó szövegei nyújtanak ehhez. Ahhoz ugyanis, hogy az ugyancsak rendszerelméleti beállítottságú nyugat-európai értelmiségnek valahogyan megmagyarázzuk: a Közép-Európára az oroszok által rákényszerített politikai-gazdasági rendszer mindenütt-azonossága semmit nem magyaráz meg abból, ahogyan ezek az országok igazából vannak, ahogy bennük az emberek élnek, gondolkodnak. Ha az ugyanazt rákényszerítik a nem-ugyanazokra, attól még azok megmaradnak különbözőnek. Ha az ugyanaznak és a különbözőnek ezt a kevercsét egyáltalán meg lehet, meg kell magyarázni.
Petri meg? Valahogy jó barátok voltunk. Ha nem is közeli jó barátok. De mindig ráéreztünk egymásra. Én Gyurira biztosan. Azt hiszem, ő is énrám. Szóval, hát hogyne, Bibó és Petri. S csak később kezdtem el gondolkozni azon, hogy mi köze is volt ennek a két embernek egymáshoz? Visszakozni már nem lehetett, nem is akartam, hát írtam egy szöveget. Idemásolom hát, drága Zsófi, a Maga kedvéért, csakis a Maga kedvéért:
Bibó és Petri
Egyikük elegáns úr, ha életkörülményei folytán kissé kopottasan öltözött is. Mindenesetre begombolkozott. Fizikai és lelki értelemben egyaránt. A másik, hát a másik se néz ki éppen csavargónak, egyszerűen csak kora átlagos fiatal értelmiségének sokkal lazább öltözékét hordja, sőt, néha azért még nyakkendőt is köt. Begombolkozottságról viszont szó sem lehet. Sőt – bár a Göröngy című versében tagadja ezt – sokszor kiadja magát.
… / Beszélik, hogy sokszor „kiadom magam”. / Pedig az egész, amit csinálok, / nem valami jajde személyes. / Ellenkezőleg: a legszemélytelenebb, / legmindközösebb, / mint az emésztés, / mint az endokrin funkciók. / Csak úgy látszik, ezt olyan zsenáns / tudomásul venni. Bár tudnám: miért?)
Egyikük vallásos protestáns, a másik azt állítja magáról, hogy – ha nem is ateista, mert az is csak valami megrendíthetetlen hit valami nem-istenben – nem istenhívő. „…bár nem vagyok hívő, nem szeretem az ateista szót. Max Webert kell idéznem, aki azt mondta, »vallásilag amuzikális vagyok«.” Egy másik interjúban Petri megismétli ezt, majd hozzáteszi: „Apró gyerekként tettem egy kísérletet. Tudtam, hogy az Isten nevét hiába szádra ne vedd a legfontosabb parancsolat, tehát Isten megsértése halálos bűn, én meg a Mária téren beültem egy bokorba, és azt mondtam, hogy az Isten hülye. És nem történt semmi. Eléggé cidriztem pedig, gondoltam, hátha belém csap a ménkű.”
Ja, tegnap megnéztem Buñuel Tejútját. „Hé, hallasz engem? Ha létezel, mutatkozz meg!” – mondja a fiatalabbik zarándok. Lecsap ám a ménkű… de csak nem belé.
Petri aztán verseiben sokszor ugyancsak ironikusan bánik ezzel az Istennel.
… Édes Istenem! / Róla még lesz szó. Szögletes zárójelben / – ami nincs a gépeden.) // De nem. Pedig ez – azt hihetnők, nemde? / egy ilyen élet után megilletne – – – / Mi is? Új hibridek-Hebridák? / Barikák? Barrikád? / És miért? Mert? Milyen volt „ez” az élet? (Az vagy nekem)
Barikák, barrikád… hát éppenséggel ez is volt a Tejútban. Nem tehetek róla. Tényleg nem. Isten bizony. De ne nyugtalankodjék, Zsófikám, elmagyarázom majd, legalábbis kísérletet teszek majd erre, hogyan kerül ide Buñuel.
Igazad van. Nem tudom. Csak azt hittem… / Hogy? Ja, hogy mit? Nem tudom. Csak téblábolok itten. / (félre:) Ez vagyok, ez a tipródó, lúdtalpas tébláb, / gondolni is rossz rá, hogy Isten épp lát, / saját képmását, másképét. Habár? Gondolta volna meg! / Már akkor sem volt egy „mai gyerek”, / mielőtt ész nélkül teremtgetett. / Csak rajta! Nézzen bele a tükörbe. / – Szimmetria-elv! – az egyenes-görbe / fakerék forog – ő csinálta – körbe: / forgunk Gondviselés-kerékbetörve; / Szentlelke rajta, viselje a Gondot. / És innentől már egyszerű, amit mondok: // Háljunk egymásba járni, mint a lélek. (Az vagy nekem)
Vagy:
… / Tudja az Isten. Tudja, tudja, naná! / Ő már csak ilyen fúrt agyú öreg, / a bal fülét a nyaka mögött hátranyúlva / jobb kézzel vakarja meg. / Gondolj csak a Megváltás Kft-re (vagy betéti társaság?), / tanulmányozd a theonómiát. … (Helyett)
Azt mondani valakiről, hogy hülye, no ez még csak-csak elmegy. De ironizálni rajta? Az emberek többsége éppen azt érzi a legnagyobb sértésnek, ha ironizálnak vele. Úgy gondolom, Isten is így van ezzel.
Egyikük nyelve az ún. értekező próza, a másiké: a vers, jobbára csakis a vers; többször is mondja, hogy ő voltaképpen csak versben tudja kifejezni magát, nehezére esik prózát írni. De hogy miért? Kevés embert ismertem, aki pontosabban tudta volna megfogalmazni a gondolatait, mint Gyuri. Azt hiszem, egyszerűen csak arról van szó, hogy versben sokkal könnyebb volt számára distanciálnia magát attól, amit éppen mondott. Márpedig számára talán ez volt a legfontosabb, ez vált a legfontosabbá. És ezzel, azt hiszem, el is érkeztünk a döntő különbséghez. Hogy ez meg hogyan függ össze azzal, amit most Edmond de Goncourt-tól idézek, pontosan nem tudom. E sorokat Buñuel önéletrajzában (Utolsó leheletem) találtam, Buñuel egy ajándékba kapott legyezőről idézi, melyet Hernando barátjának Loulou nevű feleségétől kapott. A legyezőre, mint valami vendégkönyvbe, számos híresség (írók és zenészek) írt rá valamit, valamikor már az idő tájt is régen. „Aki nem imád valamit a lelke mélyén, akár a nőket, akár a virágokat, akár a csecsebecséket, vagy akár a bort, egyszóval bármit; az, akiben nincs valami bolondos vonás, aki kiegyensúlyozott és polgári, soha, soha, de soha nem lehet tehetséges az irodalomban. Kiadatlan, de jelentős gondolat.” (Xantus Judit fordítása)
Bibó, akit személyesen sajnos nem ismertem, a lelke mélyén azért csak-csak imádott valamit, nem lehetetlen, hogy volt benne valami bolondos vonás is, de kiegyensúlyozott és polgári volt – ez nekem egyértelműnek tűnik. Aki pedig kiegyensúlyozott és polgári, az nem lehet meg „világképi elfogultság” nélkül. Ami egyben, számomra legalábbis, azt is jelenti: hinnie kell a jövőben. Egy szebb jövőben? Tőlem akár egy csúnyábban is, abban azonban feltétlenül, hogy van jövő. Értelme van a társadalom mozgásának. Nagyon karakterisztikus, hogy Bibó 1971-ben magnóra mondott szinte testamentumszerű munkájának a címe: Az európai társadalomfejlődés értelme. Petri egyre kevésbé, élete utolsó évtizedében egyáltalában nem hitt abban, hogy a társadalom fejlődésének bármi értelme lenne. Nem volt számára könnyű a megszabadulás attól a világnézettől, melybe szinte beleszületett. Ezt mondja: „…ez volt talán a legnyomasztóbb periódusom, a marxizmus helyett nem maradt semmi, s úgy éreztem, hogy én, akinek nagyon fontos, hogy úgymond világképem legyen, reménytelenül téblábolok egy vákuumhelyzetben.” (Beszélgetések Petri Györggyel) De végül is feladta a magyarázat adására való igényét, nem tartott többé igényt arra, hogy az élet általa rögzített pillanatait belehelyezze valami nagy keretbe, világképbe.
Feladtam / az egység utáni sóvár vágyamat: / milyen gyalázat érhet még? (Belső beszéd)
Illetve:
Hagyjuk. Nem érdekes az egész. / (A részletei sem.) / Amit írtam: / körülírásai a semminek. / Azt hittem: van itt valami, / amiért… Mi is? Amiért mit is? / Mindegy. Azt hittem. Hülye voltam. //
A semmi szó használatától / sokáig megtartóztattam magam: / „semmi ágán”, „nichtendes Nichts” után? / (Ahogy Martin H. ízes németséggel / tudta mondani a „semmiző semmit”.) / Erkölcsi-copyright megfontolások. / (Meg az epigonok.) / Próbáltam (azt hittem) / mondani (mondok) valamit. / Hogy miről? Hát, tudjátok, erről a… (A delphoi jós hamiscsődöt jelent)
Ugyanakkor Petri tudja: kurvára nehéz világkép nélkül élni.
Nagyon hiányoznak az univerzálék, / ha lennének még, talán talpra állnék. (Szeretném tudni)
S mégis ebből az univerzálé-hiányos nem-világképből születnek a gyönyörű halál-versek. Csak úgy találomra.
Nehéz nélkülem / elképzelni a világot. / De ki mondta, / hogy muszáj elképzelnem? // (Mellesleg, el tudom képzelni: / egy tányér tejszín / macska nélkül.) (Nélkül)
Nos, te disznó, mondom magamnak, végül szinte csak Petriről beszélsz, Bibó csak itt-ott bukkan fel a szövegben. Elmagyarázhatom, miért, ha ez bárkinek fontos, de csak külön kérésre teszem. Azt azonban el kell, hogy mondjam: nem szembeállítani akartam Bibót és Petrit, ha mindeddig nem is tettem mást. Mindazzal, amit elmondtam a különbségükről, az azonosságukat szerettem volna – a különbség hátterén – kiemelni. Mert hogy ebben a két olyannyira különböző nagyszerű emberben van valami nemhogy közös, hanem valami azonos, s ez az azonos a legfontosabb. Áh, legfontosabb… nem tudom, nincs olyan, hogy a legfontosabb, de nagyon fontos, rendkívül fontos: ez a valami az intranzigencia. Hát ez meg mit jelent? Az Idegen szavak szótára azt mondja: „hajlíthatatlanság, állhatatosság, szigorú következetesség; engesztelhetetlenség”. Szerintem nem. A felsorolt négy magyar kifejezésben van valami kellemetlenül taszító. Lehet ugyanis lágyan is intranzigensnek lenni, talán csakis úgy lehet, s ők mindketten azok voltak, szinte az intranzigencia-definícióm szerint éltek: „Nem érdekel, mit várnak el tőlem. Sajnálattal ki kell jelentenem, az vagyok, aki vagyok.”
És ekkor még felolvastam Petri két versét, melyben Bibó (Pista bácsi) előfordul. A kis októberi forradalom 24. évfordulójára, ennek csak egy részletét, és a Bibó temetését.
Na de, tényleg, hogy kerül ide Buñuel? Hogy hogyan kerül ide, azt elmondom, hogy aztán a helyén van-e itt, abban száz százalékig biztos azért nem vagyok, de mit tegyek, ha nekem ide kívánkozott? Már pedig ide kívánkozott. Buñuel ugyan előbb tört rám, mint hogy a fenti szöveget elkezdtem volna írni, de hogy Petri akkor legalábbis már motoszkált bennem, az elég valószínű. Kivettem a videotékából A vágy titokzatos tárgyát, megnéztem s elkezdett izgatni Buñuel művészete.
Naplórészletek:
Tegnap este megnéztem az utolsó Buñuel-filmet: A vágy titokzatos tárgya. Szinte 100%, hogy nem láttam. Nem valami izgalmas. Buñuel zseniális húzását, hogy Conchitát két nő játssza, nem vettem észre. Időnként „a” nő újbóli megjelenésekor az első pillanatban néha idegennek tűnt, de hogy ez egy másik csaj, az aztán nem jutott az eszembe. Az én megfigyelőképességem! [nem ezért minősítetted a filmet „nem valami izgalmasnak”? Frusztráció!]
Egy hosszú interjú Carrièr-vel, Buñuel az utolsó években mindig vele dolgozott; kifejezetten érdekes volt, ahogy az utána következő német összeállítás is – filmjeiből és az önéletrajzából. Hogy én azt akkortájt miért nem olvastam végig? Kedvem lenne Buñuellel „foglalkozni” – mit jelentene ez? S hogy akarhatok ilyet, amikor képtelen vagyok két egészen különböző csajt a filmvásznon megkülönböztetni?
Tegnap csak azért is újra megnéztem a Buñuelt. Most már persze tudtam a két nőről. S képes voltam őket minden kétséget kizáróan meg is különböztetni egymástól. Jó vicc, cseppet sem hasonlítanak egymásra! S mégis, most is elhittem, most is úgy láttam, hogy Mathieu-nek egyugyanazon Conchitával van dolga. Zseniálisabb ez a Buñuel, mint eddig hittem.
Az eddigi feljegyzések Tübingenből valók. Pesten aztán elkezdtem sorra kihordani az Odeonból a Buñueleket. Láthatóan tényleg elkezdett izgatni a jelenség.
Újabb naplófeljegyzések:
Tegnap este A szabadság fantomja. Ezt már láttam. De szinte semmire nem emlékeztem. Jó, hogy megnéztük.
S aztán sorra a többi: A nap szépe, Viridiana, Az öldöklő angyal. Buñuel még ezzel a „szobatiszta” szürrealizmusával is világossá teszi: nem hiszi, hogy csak egy egyetlen „racionális” realitás van.
Újabb Buñuelek: Tristana, a nagybácsi harangnyelvként szolgáló fejére emlékeztem, ezt is láttam már tehát. A burzsoázia diszkrét báját biztosan: ravatal a vendéglőben, az őrmester álma a túlvilágról – ez nagyon élt bennem, ahogy az is, amikor legéppisztolyozzák az egész társaságot. A Tejutat viszont nem láttam. A szürrealizmus és eretnekség, a „van más világ is” témakörben talán a legfontosabb.
S most aztán egyvégtében és nagy lelkesedéssel olvastam végig az Utolsó leheletemet. A „Hála Istennek, nem hiszek Istenben” című fejezet rendkívül fontos a számomra. Hadd idézzek belőle néhány mondatot, néhány bekezdést:
Minden dolgok irányítója a véletlen. […] Képzeljük el, hogy nincs véletlen, és a világ története – mely így egyszer csak logikussá és előre láthatóvá válik – néhány matematikai képlettel kifejezhető. Ebben az esetben hinnünk kellene Istenben, elengedhetetlenül feltételeznünk kellene egy hatalmas órásmester, egy felsőbb szervező létét. De vajon a mindenható Isten teremthetett-e szeszélyből egy olyan világot, mely ki van téve a véletlennek? Nem, mondják a filozófusok. A véletlen nem lehet Isten műve, hiszen a véletlen Isten tagadása. A két fogalom ellentétes. Kizárják egymást. […] A véletlen mellett ott van édestestvére, a rejtély. Az ateizmus – legalábbis az enyém – szükségszerűen oda vezet, hogy elfogadjuk a megmagyarázhatatlant. Az egész világegyetem rejtély. […] Rettegek a megértéstől.
Közhelyek? Talán közhelyek. Bizonyára közhelyek. De ezek a közhelyek megelevenednek Buñuel filmjeiben. S abban a pillanatban megszűnnek már közhelyek lenni. Igen, a közhelyek, ha megelevenednek, megszűnnek közhelyek lenni. A filozófiával az a bajom – s mi tagadás, egyre nagyobb bajban vagyok vele –, hogy ezt az elevenséget, a világok sokféleségét száműzi a rendszereiből. Mindegy, hogy kinek a rendszeréről van szó. (Tisztelet a kivételnek.)
Feladtam / az egység utáni sóvár vágyamat: / milyen gyalázat érhet még? –
Ez a gyalázat, az egység utáni sóvár vágy feladása, ez tette Petrit jelentős költővé, Buñuelt nagy filmrendezővé. Hogy minden jelentős költő, minden nagy filmrendező szürrealista volna? Bizonyos értelemben igen. Nem tudom ezt megmagyarázni. Magyarázatkísérletem úgyis szükségképpen filozófia volna, minthogy sem verset írni, sem filmet csinálni nem tudok.
Érted már, drága Zsófi, hogyan keveredett ide Buñuel? Remélem, nem. Én is kezdek rettegni a megértéstől. Annak viszont örültem, hogy nem én vagyok az egyetlen hülye: „Egy régi tervemet vettem újra elő, Pierre Louÿs A nő és a pojáca című művének az adaptációját, és végül 1977-ben le is forgattam a filmet Fernando Reyjel és két színésznővel egy szerepre: Angela Molinával és Carole Bouque-vel. Egyébként sok néző észre se vette, hogy ketten vannak.” Azokban (bennem is?) megvolna még a sóvár vágy az egység iránt?
- Vendégkönyv [6]