Hogyan üssünk lovaggá egy falut? Hogyan avassunk várost? Nagy sora van annak!
Először is: a polgármesternek le kell tiltani a nagyságos hivatalában dolgozóknál, hogy neki telefont kapcsoljanak. Ilyen szorgos időkben ne hívogassa őt senki. És ne kérjen időpontot találkozásra. Főleg ne lézengő skiblerek, akiket úgy utál, mint a sós almalevest. Első a szervezés! Ezt mindenki megértheti, hiszen a település életében ilyen „történelmi esemény” (idézet egy klasszikustól) még sose következett be. Ami igaz. És ennek meg kell adni a módját, na.
Első az, hogy hol legyen a bazi ünnepség. Több helyszín is számba jöhet, de mégis a háromszög alakú tér lenne a legjobb, amelyre a görög katolikus templom olyan fenségesen néz le az őt egekbe emelő dombocskáról. És minden pontjáról jól látható az új iskola is. A város büszkesége. Ez a tér a legjobb, habár az út mellett akár szamárfiaztatónak is használható gödrök éktelenkednek, és azokat kátyúnak nevezni maga az istentelenség. Aki akkorát hazudik, az mehet egyenest gyónni a dombra. Kátyú mindenütt van, a város – a VÁROS! – valamennyi utcáján, de itt a legmélyebbek. Ha vaksi ünneplő belelép, boka törhet, ín szakadhat, mentő, kék fény, sziréna – maga a blama. A szamárfiaztatókat tehát be kell tömni homokkal, és jól meglapogatni. Egy jeles napot ki kell bírnia, és annyit ki is fog. És mire valók a közcélú munkások?
Aztán. Esős egy nyár jött ránk, néhol úszik minden, mi a garancia rá, hogy itt éppen augusztus 27-én nem fog zuhogni? Semmi garancia nincs. A teret befedni nem lehet, ilyen esetekben az ünneplő közönség hozza magával az esernyőjét, azonban az elnökséget meg kell védeni az időjárás esetleges kellemetlenkedéseitől. Vastraverz! Az kell ide! Az óriási! Ha összeszerelik, megmutatja, milyen monumentális ünnepség ez itt. Mint egy különleges templom… Mit templom? Bazilika! Fenségességével akár félelmet is kelthet, ám mindenképpen érezteti az ő nagyságát bámulók törpeségét. Még Medgyessy kormányfő is milyen szépen kampányolt alatta az uniós deputátusok választása előtt Nyíregyházán.
Kell az ide! Megszerzése seperc alatt megvan. Naná, egy ilyen országra szóló ünnepségre ne lenne meg?!
Aztán táblákat kell elhelyezni minden bevezető úton:
Üdvözöljük városunkban! Ám a táblák megfestése nem akármi, azon ott kell lennie a város címerének is, hiszen már minden koszlott falunak van címere. Ha a tábláról hiányozna a városé, még azt hinnék, hogy szegényház. Na ne.
És össze kell szedni az összes ülőalkalmatosságot a fa… a városból. És oda kell készíteni a térre, hogy a vendégek és az ünneplő lakosság le tudjon ülni. Ez amúgy komoly szervezésbe telik, hiszen a székeket majd vissza is kell vinni. Végül ide kell vezényeltetni napi járóföldről valamennyi rendőrt, hogy a rítust kellően biztosítsák. Segít nekik a fényvisszaverő mellénykébe öltöztetett polgárőrség. Mert egyedül a rendőrök el se bírnák látni az elterelést. A körforgalomnál – az is van itt, mint jobb helyeken – le kell zárni a közlekedést. Aki Nyírmihálydiba – meg hát Debrecenbe, Nyírbátorba – akarna menni, az forduljon vissza Nyírbéltek felé. Kerülőnek mindössze fél óra. Ennyi áldozat semmiség a „történelmi esemény” oltárán.
A polgárőrök jelenléte amúgy rendkívül hasznos. Ki kísérhetné el barátságos szavakkal, ám a könyökét határozottan megragadva a térre tévedt részeget? Senki. Rendőr ilyet figyelembe se vesz, akkor se, ha az illuminált polgár a polgármester szózata alatt kornyikál. Gajdol. Óbégat. Az ilyen megzavarja ezt a fölemelő ünnepséget. Szabad ezt engedni?
Végezetül meg kell hívni a díszvendégek mellé legalább öt papot, és föl kell ültetni őket a traverz alá. Célszerű, ha akad közöttük olyan helyre kis piros fejfedős püspökféle, az színesíti az egyébként fekete összképet. Másutt már bevált az invitálásuk, hiszen olyan lelkesen tapsoltak, hogy az embernek a régmúlt idők vastapsait juttatták eszébe, persze indokolatlanul. És lesznek közöttük, akik autentikusan képesek megszentelni a város hatalmas kulcsát, amelyet a kormány képviselője ad át a polgármesternek. A szenteltvíz az emberiség korszakos találmánya. És a megszentelés roppant fontos. Nélküle az a kulcs semmiképpen sem működne precízen, talán ki sem lehetne vele nyitni a város kapuját. Az pedig zsenánt. Akkor is zsenánt, ha nincs kapu.
– Ennyire vallásos a polgármester úr? – kérdezek egy bermudagatyás atyafit már Veres János pénzügyminiszter beszéde alatt, a fekete reverendások felé bökve.
– Most már igen! – bólogat némi gúnyos mosoly mögül.
Pedig azt sem hittük, hogy eljutunk a traverz árnyékába. A helyszínt keresgélve, a körforgalomban nejem a polgárőrök egyikétől érdeklődött, hogy merre lesz az ünnepség. A közeg megmutatta.
– De arra csak a meghívóval rendelkezők hajthatnak be – tette hozzá, s esze ágában sem volt megnyitni az utat elzáró korlátot.
– Mi magyar állampolgárok vagyunk, és ebben az országban mi mindenhová rendelkezünk meghívóval – mondta a nejem, mire a polgárőr nevetett, és megsúgta, hogy ha a másik utcán jobbra betérünk, majd újra jobbra, simán megtaláljuk a nagy eseményt. Persze hátulról. A többi valóban gyerekjátéknak minősíthető. Legalább ötszáz ember téblábolt a téren. Ki ünneplősen, ki strandpapucsban. Elkezdődhetett.
De a végét – az ökörsütést – már nem vártuk meg.
Meguntam, hogy másfél hónapon át keressük Hovánszki György nyírlugosi polgármestert időpont kérése céljából, és e kuncsorgásnak tök kudarc a vége. Különösen azután, hogy a telefonban megemlíttetett a téma, a foglalkoztatás, a napszámosság. Nyilván oka lehet az elzárkózásnak. Föladtam. Kénytelen vagyok más információkra és lehetőleg megbízható hírforrásokra támaszkodni, és ez nem is volt olyan nehéz. (Az egy másik kérdés, hogy informátoraim egy részének a szemében a beszélgetésünk alatt valami Istent kárhoztató félelem tükröződött, és kérték, hogy véletlenül se említsem a nevüket. Akadt persze olyan is, akit ez nem érdekelt – „leszarom az egészet!” –, de a kilétük nyilvánosságra hozása mégis aggályos lehet.)
Egy olyan nyilatkozattal kezdem, amely a megyei lapban jelent meg a 2005-ös nyár derekán, s amelyet maga Hovánszki polgármester adott. Szerinte ekével vetnek véget a válságnak a málna- és ribiszketermelők, mert (1) az emberek elkeseredettek, (2) a felvásárlási ár alig éri el a termelés költségeit, (3) a mezőgazdaságból mind kevesebb eredménnyel egészíthetik ki a jövedelmüket. Hovánszki tárgyalásokba kezdett feldolgozó üzemekkel, biztos piac reményében. A gazdák a méhészek sikerén felbuzdulva azt tervezik, hogy Brüsszelbe mennek tüntetni. (Épp azon napokban dicsekedtek a krónikásnak méhész barátai – értelmezendő saját fenomenális brüsszeli sikerüket –, hogy a méz a kutyának sem kell. Se az akác, se a vegyes virág.) A jobboldali politikusok pedig szokásosan nyomták egyetlen ötletüket a bogyóstermelők érdekében: Támogatást!
Azt hiszem, ennyi elegendő is, hogy világosan lássuk a következő látványos képzavaromat: agrárpolitikai szemléletünk állatorvosi lova a málna. Meg a ribizli. (Mielőtt bárki ellenszenvvel vádolná e sorok íróját: elfogult, persze. Imádja a málnát.)
Nyírlugos és környéke a legjelentősebb nyírségi málnatermelő vidék. E gyümölcs karrierje valójában Végh Antal penészleki riportjával kezdődött, akkor kapott hozzá ijedtében a megyei pártvezetés az országos botrány lecsillapítására. Telepíttették a málnát a sivatagosodó, forró homokkal vert Dél-Nyírségbe. Ingyen osztogatták a sarjakat, csak legyen, aki ülteti.
De hát miféle válság a bogyósoké? Hogy a felvásárlási ár csupán a termelési költségeket éri el? Válság ez egyáltalán?
A mezőgazdaságból élők tudják – már ha beleszagoltak egyszer is a frissen szántott barázdába –, hogy vannak áldásos évek, és vannak gyöngébbek. Előfordul, hogy a jövedelmet elviszi az időjárás, hiszen bármi elpusztíthatja a szabad ég alatt érő termést, máskor az eladási árak alacsonyak, nem beszélve a gazdálkodó technológiai bakijairól, a növényvédelem hibáiról vagy az öntözés hiányáról. Ez utóbbiak hosszú távon több kárt okoznak, mint az orkán vagy a jégeső.
Az ám, de a hazai politikusok – óh, szent népámítás! – feltételes reflexeket gyúrtak a gazdákba. Ha kevesebb a reméltnél a bevétel, akkor tartjuk a markunkat, mert az adófizetők pénzéből való risztölésre mindig számíthatunk. (Amúgy adót nem fizetünk.) Ha nem akarnának adni, akkor tüntetünk, de támogatás kell, kell, kell!
Aztán miért éppen egy túlmozgásosan nyüzsgő polgármester tárgyal a feldolgozó üzemekkel? Bár csábíthatja az akció, sikerére nem sokan fogadnának. A feldolgozók tulajdonosai nem a beosztottjai, sorsuk, jólétük nem tőle függ, sőt hátrányokat se képes nekik okozni. Nincs bennük félelem egy követelődző vagy erőszakos elöljáróval szemben sem. A hűtőkkel ugyanis nem egy polgármesternek kellene tárgyalnia – még ha saját maga ribiszkeültetvényt gondozó őstermelő is –, hanem a gazdák szervezetének. Nekik azonban ilyen szervezetük nincs, noha többtucatnyi termelői értékesítő szövetkezet (tész) alakult a bogyósok értékesítésére is. A meglévők erre alkalmatlanok. Nincs piaci súlyuk, nincs ütőképes menedzsmentjük, emiatt kiszolgáltatottjai a helyzetnek. Elszenvedői a piaci folyamatoknak, nem pedig irányítói. (A Hangya-típusú szövetkezetek tökéletes utánzatai. Csakhogy ez a forma a mai korban avíttnak, anakronisztikusnak hat, bármennyire szeretné feltámasztani a Gróf Károlyi Sándor Szervezetfejlesztési Alapítvány két korifeusa, Márton János kandidátus és Szeremley Béla, Torgyán miniszter egykori főtanácsadója.) Ugyanez a helyzet a többi kertészeti ágazatban. Józanabb politikusok már 2004-ben szívták a fogukat, félvén, hogy a piacgazdaságban fiaskó lesz a régi jelszó: „Egy falu, egy nóta!” Nem lehet szinte minden településre tészt szervezni.
A tészek bőkezű támogatást kaptak, habár ez csak a műkedvelő és átgondolatlan kormányzati szövetkezéspolitikának köszönhető. Az eredmény teljes kudarc. A létező tészek a korszerű szövetkezet sikeres lejáratói lettek. Más okok mellett ennek is következménye, hogy a hazai mezőgazdaság egyelőre képtelen fölvenni a kesztyűt a globális kihívásokkal szemben, és például abban az illúzióban él, hogy a határokon meg lehet állítani a beáramló importot. Megpróbálhatjuk, persze. Ám ne csodálkozzunk, ha az első viszszaütés kijózanító maflás lesz.
Másrészt, miért szolgáltatják ki magukat a málna- és ribiszketermesztők a felvásárlóknak? (Nyírlugoson tíz felvásárló működik!) És miért nincs saját feldolgozó üzemük? Azért, mert komolyan vehető szövetkezetük sincs. Az a nógrádi sem az, amelynek sikerült hűtőházat építenie. Egy kicsi szövetkezet nem piaci tényező. Mekkora kellene? Óriási! Talán szlovákiai meg romániai bogyóstermelőkkel együtt sem lenne igazán nagy. (A fejlett világban – és nemcsak Európában, hanem Észak-Amerikában is – hatalmas, gyakran határokon átnyúló szövetkezetek alakultak.) Akkor nem elszenvedője lenne a folyamatoknak, hanem befolyásolója. Hosszú út vezet odáig? Hosszú. De a leghosszabb út is az első lépésekkel kezdődik, és még azokat sem tették meg. Miért nem? Mert a magyar gazdák mindig mástól várják a megoldást. Ez is szinte általános a mezőgazdaságunkban (nemcsak ott), de még soha, senki, egyetlen régi vagy újabb politikus sem pirult el miatta. Sőt! Mindegyik megígérte a panaszkodó gazdáknak, hogy ő majd segít, kijár, intézkedik, tárgyal… Miként tette azt Hovánszki polgármester is.
A gazdáinkat tehát addig altatta sikeresen a politikus ensemble, amíg el nem szoktak a cselekvéstől. Vagy rá sem szoktak. Különösen érvényes ez a mellékfoglalkozású őstermelőkre. Legalább félmilliónyi aktív tömegről van szó. Többségük vagy nyugdíjas, vagy ötvenszázalékos munkaképtelensége miatt rendszeres szociális járadékban (havonta bő 21 ezer forintban) részesül. A Dél-Nyírségben általában rendkívül alacsonyak az átlagos nyugdíjak, de egyszer végre ehhez hozzá kell tennünk, mert elhallgathatatlan: ebben a nyugdíjasnak meghatározóbb szerepe van (az előéletével), mint a fukar rendszernek. Ha a sorsukra mégis tisztességes megoldást akarna a politika, akkor azt bízza végre a szociális hálóra, és semmiképpen se egy gazdasági ágazatra, mert az belebukik. Az agrárium éppen efelé tart. (A főállással is rendelkező őstermelők pedig döntsék el, mit kívánnak folytatni a jövőben.)
E mellékfoglalkozású őstermelő tömegek – akár a főfoglalkozásúak – nem teremtettek és nem teremtenek munkahelyet. Soha, egyetlenegyet sem. Sehol. Ellenkezőleg: a napszámosok fekete foglalkoztatásával leküzdhetetlen konkurensei a vállalkozásoknak. Azok tönkremennek, és végül másnak sem nyújtanak megélhetést. A retardált térségekben – így a Dél-Nyírségben is – e viszonyok erőteljesen hozzájárulnak a vidék elöregedéséhez. Ennek elszomorító társadalmi hatásai mellett van egy kegyetlen gazdasági következménye is: öregekkel nem korszerűsíthető az agrárgazdálkodás.
Egy interjúban olvasom: „Szerintem hatalmas kárt okozott, hogy az önkormányzati rendszer, amely a közösségi önrendelkezés kitűnő iskolája lehetett volna, végül áldozatul esett a központi hatalom csillapíthatatlan mohóságának. Eddig minden kormányzat növekvő mértékben semmizte ki az önkormányzatokat, miközben feladatok tömegét rendelte hozzájuk, és ebben a kiszolgáltatott állapotban törvényszerűen elvesztették a jelentőségüket.” (Ádám Zoltán és Mink András interjúja [2] Rauschenberger Péterrel, a Védegylet szervező bizottságának tagjával, Beszélő, 2005/8.)
A kisemmizésre való utalás – jóllehet rendszerint más szavakkal – közéletünk része. Nincs nap, hogy valamely politikai potentát ne sírbákolna a csóró önkormányzatok sorsa miatt. Hogy leadják a rengeteg állami feladatot, a dotáció növelése meg nem jár vele. Hogy már működésre sincs pénzük, az a legkisebb, mondhatni szerény érvecske. Hogy fejlesztésre még úgy se, az már némileg merészebb, mert fejleszteni mindegyik akarna, és ebben mindegyiknek igaza is van: a pótolnivaló temérdek az elmúlt kétszáz évből. Az önkormányzatok szegénysége benne szuszog a magyar levegőben. Már-már közhely. Toposz. Lassanként közmondásossá érik. Templom egere helyett emlegetjük őket. Szegény, mint az önkormányzat. Kisemmizték. Legatyásították. A dolgozói a szomszédba küldik a gyereket, hideg vizet kölcsönkérni.
A kórus uniszónó jajveszékel.
Épp ideje, hogy mindezt megkérdőjelezzük.
Hogy az önkormányzati rendszer minek esett áldozatul, a központi hatalom csillapíthatatlan mohóságának-e vagy valami másnak, azt én nem Rauschenberger Péterrel szeretném megvitatni, hanem olyan valakivel, aki már elemzett (vagy legalább látott) falusi költségvetést, és nemcsak a széplelkek ábrándos álomvilágában él. Olyannal, aki igazán közel ment a történésekhez, és az sem állította meg, ha gőzölgő tehénlepények állták az útját. Olyannal, aki már hárította egy polgármester(asszony) cenzúrázási szándékát. És olyannal, aki tudja, hogy a kiskirályságok óhatatlanul megteremtik a saját kiskirályaikat. Vagy nem is egészen kicsiket. Mostan épp itt tartunk.
Hanem az a kisemmizés egy másik ügy. A térségben járkálva ezt nap mint nap tapasztaltam. Tucatnyi településen néztem szét alaposan, és a kisemmizettség jeleiből itt csak mutatóba említek párat.
Nyírgyulaj központjában épp a vége felé közeledett egy kúria felújítása. Egy tábla büszkén hirdette: ehhez segítséget nyújtott az Európai Unió is. A kúria gangosságban verseng a szomszédos, frissen épült magánvillával, sőt ezt a roppant kiélezett versenyt meg is nyeri. (Hogy tisztázzuk: Az Európai Unió mi vagyunk. És az állam is mi vagyunk.) A hírek szerint közösségi ház lesz. A munkát az önkormányzat végeztette.
Nyírbogáton 2005 augusztusában új községházába költözött a polgármesteri hivatal. Ezt az orvosi rendelő felújításával kapta a falu. Az adomány értéke alig közelítette a kétszázmilliót. (Az orvosi praxist saját házukban folytatja a polgármester felesége.) A községházát Simon Miklós helyi polgármester, a Fidesz országgyűlési képviselője társaságában Orbán Viktor, a Fidesz elnöke avatta. Maga az így kialakított épület vetekszik a felújított ömbölyi Dessewffy-kastéllyal, annyi különbséggel, hogy ez hivalkodó is. A régi székhely már nyilván nem felelt meg a magas igényeknek. (Az ünnepség után sokan kifogásolták az Orbánt védő „fekete sereget”, a biztonsági őröket. Ennyire fél az „emberektől”? – kérdezték, és ennek a megyei laphoz küldött SMS-ekben derék módon hangot is adtak.)
Nyírbéltek községben a futballpályát kétméteres magasságban alumínium trapézlemezekkel kerítették körbe. Egy vagyonba került. A megyei első osztályban játszó helyi aranylábúak nyilván megérdemelték (bár e sorok írásakor a szereplésük nem valami fényes), és akinek csak említettem, az mind azzal mentegetőzött, hogy pályázati pénzt nyertek rá. (Hogy tisztázzuk: Az nem mi adóinkból jött össze?)
No, még egy foci. Ha az ember szeptemberi estén, persze edzésnapon, autózik át Ófehértó községen, akkor különös látványban lesz része: A házak mögött hatalmas traverzeken világító reflektorokat pillant meg, méghozzá olyanokat, hogy az Üllői útiak se sokkal különbek. Elcsodálkozik: A módosnak hitt Nyíregyháza évek óta nyűglődik a stadion világításával, pénzt próbál összeszedni rá, de egyelőre húzódik a terv. Az Ófehértóval szomszédos Baktalórántháza csapata NB II-es, de ott sincs világítás. Aztán látott a vándor az igazán gazdag angliai Nottingham közelében füves edzőpályákat, azokat is világították, ám nem húszméteres traverzekről, hanem olcsó, alacsony berendezésekkel. Ófehértó önkormányzata pár éve építette a fényözönt ontó reflektorokat, azt azonban Vass Mihály polgármester nem volt hajlandó elárulni, hogy mennyibe került. („Senkinek semmi köze hozzá! A mi költségvetésünkből ment, és kész!”) Nyilvánvalóan okkal hallgatott az összegről. A helyi kedvencek meg is hálálták a gondoskodást, a hetedik fordulóban tönkreverték (12:1) a hetvenkedő Encsencs csapatát. Így a megyei II. osztály Kutykó-csoportjában Ófehértó a 4. helyezett, de biztosan lesz még jobb is. Ez az osztály a kitűnő hazai labdarúgás ötödik vonala.
Nyírbéltek megőrizte korábbi nagyközségi státusát, amikor társközségként Ömbölyt segítette. Ez idő tájt azonban Ömböly már önállósult, és e 464 lakosú, elesetten lerongyolódott település önkormányzatának élén főállású polgármester vitte az ügyeket. Szakértők szerint a polgármester főállása évente minimum hatmillióba kerül.
Nyírlugost várossá avatták, s az ezt megelőző két évben kétmilliárd forint beruházást hajthatott végre az önkormányzat. (Ez az MTV teletext információja.)
Mindez nyilván a legteljesebb kisemmizés keretében történt.
Szabolcs-Szatmár-Bereg megye retardált vidékeit járva (de nemcsak azokat) úgy tapasztaltam, hogy az általános vélekedés az önkormányzatok csóróságáról korántsem állja meg a helyét. A települések túlnyomó többségében él néhány kihívóan tágas, újmódi kúriát – ritkábban kastélyt – építő gazdálkodó. Róluk állítják Nyírlugoson, hogy fölveszik a nyomorgóknak szánt havi ötezer forint körüli gyermeknevelési támogatást gyerekenként, és igényt tartanak az ingyenes tankönyvekre is. Akkor is, ha három palotájuk van. A lakosság zöme pedig vagy a nagyüzemek korában épült házakban lakik, vagy lerobbant épületekben. A vidéket a kémények jellemzik: a villák gázfűtést jelző csillogó betétjei mellett kirevesedett kémények, szétfagyóban lévő téglákkal, porladó fugákkal billegnek a szomszédos tetőkön, mert a gazdájuknak nincs pénze azok újjáépítésére. A következő évek viharainak célpontjai lesznek. A kihívó gazdagság mellett didereg a szegénység.
A falvak önkormányzatai esetében a leggyakrabban presztízsberuházásokra is van pénz! Arról már szó se essék, hogy olykor parányi településeken komplett polgármesteri hivatalt működtetnek, és az ott dolgozó hét fővel a legnagyobb munkáltatók a községben. Politikai blöff a kisiskolák fenntartásának követelése! A kétszáz gyereknél kevesebbet oktató intézményekben – a szakértők szerint – nem gazdaságos a tanítás. Szabolcsban a települések csaknem felében nincs ennyi iskolába való gyerek. A falu fejlesztésétől vonják el az iskolák működtetéséhez szükséges összegeket, hogy aztán „önhikiért” tartsák a markukat. (Mi az önhiki? Önhibáján kívül forráshiányos önkormányzat. Önhibáján kívül… na igen. A legtöbb eleve veszteséges költségvetést fogad el. A felelőtlen gazdálkodásról pedig soha szó sem esik.) Ám nem ez az igazi baj! Inkább az, hogy eközben a gyerekek érdekei harmadrendűek, ugyanis éppen a legkisebb falvak iskoláiban a legalacsonyabb színvonalú a tanítás. Ezt jelzi, hogy ezekből tizenötszörte kevesebben kerülnek felső iskolákba, mint az országos átlag.
Aggasztó, hogy a politikában szereplők szinte mindegyike krokodilkönnyeket hullat az önkormányzatok „kisemmizését” emlegetve, s eközben egyetlen őszinte szó sem hangzik el az ügyben. Vagy ha elhangzik – miként Varga Mihálytól, a Fidesz alelnökétől, aki az Egyesült Királyság hatszáz (!) önkormányzatára volt bátor hivatkozni –, akkor azt szavazatkergetési okokból gyorsan elhallgattatják. Így van ezzel a Védegylet is, amely politikát formáló erővé akar válni – vagy máris az –, de nem pártként áll ám elő, s nem az állampolgárok szavazataival akarja megméretni a támogatottságát. Az ugyanis kétesélyes.
Fogalmam sincs, hogyan bírják ki a hatvanmilliós Britanniában mindössze hatszáz önkormányzattal (százezer lakosra egy! lehet úgy élni, nagy Isten?!), ám abban biztos vagyok, hogy nálunk változásról a következő emberöltőben szó sem lehet. Mindkét politikai oldal támaszt vár a választásokra – többnyire persze kevéssé megalapozottan – az önkormányzatok vezetőitől, ezért semmiféle veszély nem fenyegeti a kialakult állapotokat. Mindkét oldal tömi pénzzel a polgármestereket – mennél jobban sírnak, annál bőkezűbben –, a sunyi önkormányzati vezetők pedig (kivételekkel, de nem túl sokkal) mindkét oldalnál szépen lekozmálódnak. Ígérnek választási támogatást, ám azok az ígéretek azért nincsenek betonba öntve.
És nincs ma politikus hazánkban, aki merne kockáztatni. Az első komolyabb nekibuzdulás, hogy 2006-ban 90-100 milliárddal csökkenteni akarja a kormány az önkormányzatok támogatását. Ez talán jelezné, hogy a helyi hatalom gyakorlóinak is tudomásul kell(ene) venniük az ország helyzetét, a költségvetés állapotát, a gazdaság potenciálját, és eljön az idő, amikor a helyiek nem kívánsághangversenyszerűen jutnak forrásokhoz, s véget ér a lubickolás a parttalan költekezésben. És véget kell érnie egy eleve tévesen elképzelt önkormányzatiságnak is.
Csakhogy ez végképpen nem lesz egyszerű. A jobboldal eleve mereven elzárkózik mindenfajta reformtól, pedig az ország közviszonyai reformokért kiáltanak az államháztartástól az egészségügyön át az önkormányzatiság felfogásáig és gyakorlatáig. Remény ott nincs a szükséges átalakításokra, s erre bizonyosság van. A baloldalon volna remény reformokra, de bizonyosság nélkül: az MSZP „old timerjei” ezeket sikeresen megakadályozhatják. Az önkormányzati rendszer értelmes átalakításának kisebb az esélye, mint a lottóötösnek.
És a kisemmizés? Ugyan, ugyan. Mindent, évszázados mulasztásokat is egyszerre akarnánk megoldani? Mit kellett volna elviselnie ennek az országnak ahhoz, hogy fröcsögő szájjal ne szidják az önkormányzatok sanyarú sorsa miatt a mindenkori kormányt? Hány ezermilliárdot kellett volna még előteremtenie a gazdaságnak ahhoz, hogy talicskával hordhassa a büdzsé a pénzt az önkormányzatokhoz, mint az Orbán-kormány idején Kaposvárra?
Ám térjünk csak vissza e szörnyen kisemmizett önkormányzatú Nyírlugosra. Ez a település is több tanyából áll (miként a szomszédvár, Balkány a maga huszonhét tanyájával), s a tanyák egyikét Szabadság-telepnek nevezik. Most 6-700 lakosa lehet, de korábban, az uradalom idején ezernél is többen lakták. Jellemzésül: a villanyvezeték ide 1959-ben ért el. Akkor még Szennyespusztának hívták, de azért ne becsüljük le: a helyi múltat kutatók szerint írásos emlékek hamarabb szóltak róla, mint Lugosról. Valamikor a hatvanas években keresztelték át Szabadság-telepnek. Ma már nemcsak vízvezeték, hanem gáz is van (1994) és szennyvízvezeték (1995) is. E sajátos faluszerű tanyán téesz működött.
A telepen elég sok cigány él, korántsem jómódban. Sok kicsi gyerek jár nyaranta pucéron, ez megszokott „viselet”. De a lakosság körében sem ellentétek, sem feszültségek nem keletkeztek. Állítólag.
– A polgármester kordában tartja a cigányokat – mondja egy itt lakó pedagógus.
– Mit jelent az?
– Közmunkára alkalmazza a legtöbbet.
Csábító lehet az a közcélú munka, ha a nyírgelsei víziszárnyas-vágóhídról egy vagy két nap múltán leszámolók azonnal visszatértek ide, mások meg – mert voltak kiközvetítettek bőven a Szabadság-telepről is – eleve nem vállalták a munkaszerződés megkötését. Többen megemlítik, hogy az orvosi rendelő építését szinte teljesen közhasznúak végezték – a rendelő nemrég készült el –, és általában ezen a településen példaszerűen foglalkoztatják a munkanélküliekből verbuvált közhasznúakat. Ami azért majdnem ritkaság. És persze még náluk is többen eltűntek a „vadmacskásban”. A rejtőző feketegazdaságban. Napszámosként.
Itt megemlítendő a Megyei Területfejlesztési Tanács 2000. évi kérdőíves felmérése a cigányok között. Arra a kérdésre, hogy milyen munkát vállalna legszívesebben, a következő főbb válaszok érkeztek:
Saját háztartásban végzett munka: 38,6%
Napszám, mezőgazdasági napszám: 30,6%
Építőipari munka: 26,7%
Alkalmi munka: 19,7%
Szabadban végzett munka: 16,7%
Megjegyzem, hogy legkevesebben a hagyományos roma szakmákat jelölték be (3,5%). Amúgy a napszámokat és az alkalmi munkákat nyugodtan összeadhatjuk: a népesség több mint fele ilyet szeretne. Üzemi munkáról nemigen álmodoztak.
A telep ellentéte egy másik tanya, amelyet Cserhágónak hívnak. Itt volt egykor az állami gazdaság központja. Az úton szétlapított csemegekukorica-csövek jelzik, hogy most is működik – a Napkert Kft. gondozásában – a konzervgyár és a hűtőház. Hatalmas üzem ez, nyekergős gondokkal és képességeinek visszafogásával.
Az egykori gazdaságközpont portája üres, a kapun lánc és lakat, s a fák között a híres Hotel Cserhágó szellemképe látszik. Itt pihent, akinek pénze volt rá, s itt fogadták a külföldi vadászokat is, no, nem sokat, csak az elitből a jobbakat, mert itt vadászni más nem tudott. A lapos tetejű épületről a helyiek szerint rendesen loptak ezt-azt, ám erről az állításról meggyőződnöm nem sikerült. Kívülről mintha megvolna… És megvan mellette egy hatalmas, félkész épület, szerkezete, teteje ép, ám se ablakai, se ajtajai nincsenek. Hogy minek szánhatták? Talán a szálló kiegészítőjének, kiszolgálójának, talán vendégfogadó funkciót is betölthetett volna. Ha elkészül. De arra már nem volt ideje a gazdaságnak, valamikor az Antall-kormány idején bemondta az unalmast. Azóta nincs gazdája, a távolabbi irodaépületek, a gazdaság művelődési háza és a szociális létesítmények is üresek. És mállanak szépen. (Megkerestük az állami gazdaság egykori igazgatóját, Moldvai Istvánt – országgyűlési képviselőnek is megválasztották anno –, de ő semmiképpen sem akart a régmúltról beszélni. Egyedül az ő indokait vagyok képes akceptálni.)
Pedig ez jól megtervezett szabadidőközpont volt, vörös salakos tenisz- és kosárlabdapályákkal (a palánkok még megvannak), uszodával, és a lovas pálya sem hiányzott. A meglévő füvön most egy deres és egy pej lovacska legelészik, és őszinte érdeklődéssel kísérik a bámészkodó vendéget.
A Cserhágó ma is rendezett falunak hat, sok szépen karbantartott házzal (és jó néhány revesedő kéményűvel). Itt nem cigányok laktak és laknak, hanem az egykori állami gazdaságiak, aztán hol ők vették meg a szolgálati lakásokat, hol mások (egyesek szerint: „az ügyesek”). A nagy kertekben sok a ribiszkeültetvény, szeptemberben – pimaszul bírálva a gazda növényvédelmét – többnyire lehullott lombozattal.
– Amit itt látsz, az minden a mi pénzünkből épült – mondja kedves idegenvezetőm. – Mert erre a luxusra az állami gazdaság eredményeiből nem futotta volna. Kaptak viszont a nagy zsebből. És semmi se volt drága.
A nyírlugosi önkormányzat hosszú évek óta folytat erdőtelepítéseket. Több oldalról kapott információ szerint e telepítések elérik az ötszáz hektárt, ami rettentően nagy szám. (Már az sem tipikus, hogy egy elöljáróságnak tíz vagy húsz hektár külterületi föld legyen a tulajdonában. De hogy ötszáz hektár!) Nincs információm róla, hogyan keletkezhetett ez az önkormányzati birtok, talán az egykor helyben működött állami gazdaság felszámolásából, talán a kárpótlási jegyek ügyes forgatásából, talán másból. Hovánszki György függetlenként kezdettől polgármestere új városunknak, ő adhatott volna erre választ. Nem tudom, mennyire legális az ilyen nagy mértékű gazdálkodási tevékenység, és az a kérdés is fölmerül, hogy Nyírlugos miért nem alapított e célra gazdasági társaságot. A válasz nyilvánvaló: egy korlátolt felelősségű társaságban vagy részvénytársaságban akkor sem végezhetők munkafolyamatok kizárólag közhasznú munkásokkal, ha annak egyetlen tulajdonosa az önkormányzat.
De ez csak kisebb fertálya a sült pulykának. Az igazi kisemmizettség nem igazán erdőtelepítésben jelentkezik. Hát miben?
Mondjuk az óvoda megépítésében. A nyírlugosi óvoda ott található rögvest a település központjában, a körforgalom mellett. A főépületnek van egy központi toronyféléje meg a szatmári-beregi templomépítészet pár száz éve gyakorlott módusában négy fiatornya. Mint négy magas bástya. De rajtuk kívül még egy óratoronyforma is ékeskedik mindjárt a parkoló mellett. Remélem, jól számoltam, és egyiket sem hagytam ki. Az óvoda belülről bizonyosan lakályos, habár a férőhelyeket (150) itt sem sikerül mindig gyerekkel feltölteni. (2003-ban 138 óvodás – KSH megyei évkönyv.) Másutt több az óvodás, mint a férőhely.
A szintén új építésű óratorony sajátos bejárata a teleháznak és a könyvtárnak. Külön üvegezett folyosó köti össze a főépülettel.
– A könyvtár a város szégyene! – mondja egy informátorom. – Olyan régiek a könyvek, mintha Szamuely Tiboréi lettek volna. Vásárlásra nincs pénz. Mindenre van, csak könyvre nincs.
Nem vagyok építész szakértő (se), ezért az óvodai komplexum építészeti értékeit megítélni nem tudom. Amit látok, az csupán annyi, hogy hasonló stílusban épülnek a környék újgazdagjainak palotái, lehetőleg négy fiatoronnyal. Ez nem általános, de nem is fehér holló ritkaságú. A hencegő gazdagság jelképei ezek a tornyok. Meg a kérkedésé, hogy itt aztán a pénz nem számított.
A pénz hiánya másutt sem okozhatott sokkot az új városunkban. Nyomban az óvoda mellé létesült egy jókora parkoló. Parkoló mindenütt van, muszáj neki lennie, tele vagyunk autókkal, azokat valahová le kell állítani, ami lassanként már egyáltalán nem könnyű. Csakhogy másutt nem díszburkolattal látják el a parkolókat, mert az roppant drága. Még a presztízsből főtereket építő nagyobb városok – errefelé Debrecen és Nyíregyháza – sem az autók alá rakja ezeket a rafinált formájú és borsos árú műköveket, hanem a sétányokat díszíti velük. Nyírlugoson azonban a gépkocsik is nagy becsben lehetnek, mert ilyenből létesült a parkoló. Ha Veres Péter látná, csak foghegyről szólna róla: „Ősmagyar kivagyiság!”
– A településen nem lehet csorda – mondja egy sokat tudó helybeli. – Még végigfosnák a tehenek a díszköveket.
Tehenek azért vannak, s a gazdáik a környékbeli lakosoknak adják el a tejet. De a jószág nem mehet legelőre…
Ám itt, a nyírlugosi városközpontban nemcsak a parkolóra futotta a díszburkolatból, hanem a járdákra is. Piros ez a díszburkolat. Nem rikító piros, inkább visszafogottan matt, habár így is eléggé szembetűnő, és nemcsak a sárga díszkövekből kirakott, hímzésszerű mintázat miatt. Az biztos, hogy szép csicsás lett a járda, amit a helyiek a polgármester életművének tartanak. Az ellentmondás némely utcák aszfaltjainak lerobbant állapota s e pazarlóan dicsekedő burkolat között nyilvánvaló. Mindez persze jelzi a legteljesebb kormányzati kisemmizést, ami aztán végképpen fölháborító.
Remekül mutatja ezt friss nyírségi városunk büszkesége, az újdonás új iskola is. Maga az iskola 720 millióért épült. Szerintem ez módfelett decens ár egy ilyen impozáns létesítményért, a bolondnak is megérné. Az iskola aulája például akkora, hogy tizenhárom tanterem légterét foglalja el. (Nem mértem utána, de úgy tűnik, reális a szám.) Amilyen okvetetlenkedők ezek a tanítók meg tanárok, ezek a mindenben hibát keresők, még képesek azt állítani, hogy az aula túl nagy, a tantermek meg túlságosan kicsik. Alig lehet elmenni a padok között.
És van az iskolában huszonkét tanterem. Na jó, tanulócsoport csak tizenhat, de hát majd kitalálnak valamit a fennmaradó hat tanterem hasznosítására. Ötletekből errefelé sosem volt hiány.
Legyen elég ennyi a valós helyzet fölvillantására. Csupán a Dél-Nyírség huszonhét településének mindegyikét képtelen vagyok alaposan megnézegetni, arra se energiám, se pénzem. (Kutakodásaim költségeit kizárólag magam finanszírozom. Független vagyok, mint a nyírlugosi polgármester, csak hát én nem papíron.) Az azonban bizonyos, hogy egyetlen településen se más a helyzet, pedig ez egy kegyetlenül retardált vidék.
Csupán kérdések maradnak. Például: biztos, hogy a vidék fejlesztésének legcélszerűbbje a kastélyszerűen flancoló községháza, a focipálya alumíniumkerítése, a négy fiatornyos óvoda, a rongyrázó díszburkolat a parkolóban vagy a főtéri kúriával való kérkedés?
(Részlet a szerző Jelentés a vadmacskásból című szociográfiájából, amely a tervek szerint 2006 elején jelenik meg a K.u.K. Kiadónál.)
- Játéktér [7]