[1]Legutóbb valahol ott sikerült félbehagynom [2], vajon mi ad valódi mozgásteret Orbán Viktor kormányának és a mögötte álló oligarcháknak. Mert az új rezsim valójában az oligarchikus uralom átrendezésének grandiózus kísérlete, a hatalmi viszonyok és gazdasági érdekkörök számunkra, magyar átlag/állampolgárok számára nagyjából átláthatatlan viszonyainak újrarendezése, aminek semmi köze nincs az oligarchikus uralom általános érvényű fölszámolásához, ami kétségkívül időszerű lenne, már jó másfél évtizede legalább. A fejtegetés átmeneti végkövetkeztetése az ellenzék megosztottságában, gyengeségében, illetve a szélesebb közvélemény közönyében és irányvesztésében kereste a választ. Ez utóbbin nem érdemes csodálkozni, hiszen az elbukni látszó köztársaság legjózanabb és legelszántabb hívének is komoly lelki erőfeszítéseket kell tennie ahhoz, hogy érdemben védelmébe vegye az elmúlt húsz év valóságos történéseit. Az elszegényedést, a másfél millió munkahely elvesztését, országrészek végzetes és helyrehozhatatlan leszakadását, a lezáratlan, megoldatlan, félresöpört, félbehagyott ügyek, az állam és a közhatalmi intézmények által elkövetett jog- és törvénysértések garmadát vég nélkül sorolták jeles liberális szellemű szerzők is, többek között e lap hasábjain is, minden látható eredmény és következmény nélkül.
Ez a körülmény azonban mégis megér egy közelebbi pillantást. Valamiképpen készpénznek vesszük azt az állítást, amelyen egyesek örvendeznek, mások szomorkodnak, hogy a liberális köztársaság eldózerolása és a rendszert ideológiailag megalapozó liberalizmus kiüresedése, népszerűtlenné, anakronisztikussá válása között lenne közvetlen összefüggés. A liberális demokrácia azért bukott el, mert a liberalizmus bukott el, vált meghaladottá, időszerűtlenné. A liberalizmus – a kapitalista piacgazdaság, a privatizáció és a piacosítás erőltetése, a magánérdek túlburjánzása, a politikai szuverenitást megtestesítő (nemzet)állam közérdek-érvényesítő képességének hanyatlása a könnyen tovalibbenő spekulációs és befektetői tőkével szemben – tehetetlen a XXI. század kihívásaival és követelményeivel szemben, hanyatlása ezért elkerülhetetlen. Kétségtelen, hogy ezek valóságos problémák. Az is kétségtelen, hogy az egyik magyar demokratikus ellenzéki erő, az LMP hangadói és bázisa is jelentős mértékben osztja ezeket a nézeteket. Az LMP kormányt érintő bírálata többek között ezért erőtlen és hatástalan. Az LMP sok területen egyetért a Fidesz törekvéseivel: noha hatalompolitikai céljaival nyilván nem, azok ideológiai alátámasztásával, a globalizáció, a piac bírálatával igen. Például a magánnyugdíjpénztárak államosításával. Az LMP-hez közel álló Róna Péter idestova három évvel ezelőtt javasolta a magánnyugdíjpénztárak felszámolását, igaz, azzal megkötéssel, hogy a felszabaduló összeget és a költségvetés pótlólagos járulékbefizetését az utolsó petákig az államadósság csökkentésére fordítsák. Ez nem lényegtelen különbség ahhoz képest, amire Orbán Viktor kormánya készül, de túl kicsi különbség ahhoz, hogy az LMP a magánnyugdíjpénztárak megvédésének jelszavával tudjon látványos ellenzéki kampányt folytatni.
De vajon igaz-e az állítás, hogy a liberális demokrácia hanyatlása a liberalizmus általános hanyatlásának tudható be? Ez az állítás akkor lenne igaz, ha az 1989–90-ben megszületett III. Magyar Köztársaság a modern liberalizmus politikai, társadalompolitikai és kulturális céljainak megvalósításán fáradozott volna hangyaszorgalommal, és ezekről a politikákról bizonyosodott volna be mindenki számára nyilvánvaló egyértelműséggel, hogy tévútra vitték az országot. Vagyis: ha a köztársaság politikai ágendáját elsősorban és mindenekfölött a liberális eszmekör és programok határozták volna meg. Nos, ennek lényegében az ellenkezője igaz. A liberális demokrácia azért látszik most elbukni, mert csak nyomelemekben, csak a formális keretek szintjén volt képes keresztülvinni önmagát. A III. Magyar Köztársaság bukását nem a (neo)liberalizmus túlburjánzása okozta, ahogyan ezt a liberalizmus ellenfelei kórusban harsogják, hanem a fordítottja: a liberális politikai elvek és programok töredékes érvényesülése és az ebből fakadó makrogazdasági és politikai problémák. A liberalizmus manapság olyan működési defektusokért és bűnökért viszi el a balhét, amelyekhez valójában semmi köze sincs, és amelyekért leginkább antiliberális ellenfelei tehetők felelőssé. (Ez a megállapítás nem érinti az SZDSZ mint politikai párt felelősségét, de most nem ez a lényeg, mellesleg a liberális szerzők erről szintén szakajtónyit írtak.) Az 1989–90-ben létrejövő új államalakulat alkotmánya és politikai berendezkedése alapján vitán felül liberális demokrácia lett, amelynek a liberalizmus akkori ellenzői már akkor sem örvendtek különösebben, de jobb ötletük nekik sem volt. Ám ez a liberális demokrácia egy döntően antiliberális politikai kultúra és a liberális eszmerendszer célkitűzéseivel javarészt szembemenő politikai folyamatok keretéül szolgált fennállása elkövetkező húsz évében, annak ellenére, hogy a liberális párt ebből a húsz évből tizenkettőt kormányon töltött. A liberális demokrácia bizonyos értelemben önmaga bűnbakjává vált.
Vajon a kilencvenes években az állami vagyon privatizációja a nyilvános, világos szabályok szerint zajló pályáztatás szerint ment végbe, amiképpen az egy hatékonyságközpontú, liberális piaci szemlélet szerint dukált volna? Ezt manapság már azok sem állítják, akik ennek a folyamatnak a nyertesei voltak. Vajon a rendszerváltás utáni magyar kormányok határozott lépéseket tettek volna az állam hatékony és átlátható működését garantáló szabályok és törvények meghozatalára és ezen szabályok érvényesítésére? Komolyan vették a kormány és a közhatalmi szervek működésének nyilvánosságát és elszámoltathatóságát, ahogy az egy liberális demokráciában többé-kevésbé természetes? Vajon a pártfinanszírozás hazánkban meghonosodott technikái, a politika és a gazdaság átláthatatlan összefonódása, a következmények nélküli korrupció, az igazságszolgáltatás nevetségessé válása a vonatkozó ügyekben, az olykor öt-tíz évig tartó, sehogy vagy komikus büntetési tételekkel végződő eljárások egy rendeltetésszerűen működő liberális demokrácia ismérvei? Ne tessék viccelni! És vajon melyik, a maga sztenderdjei szerint működő liberális demokráciában képzelhető el, hogy a diktatúra titkosszolgálati iratainak teljes körű feltárását húsz év alatt sem sikerül elérni, hogy a fülkeforradalom vezetője végül az egészet végleg taccsra vágja az utolsó civil bizottság feloszlatásával. És akkor még nem ejtettünk szót a gazdaságpolitikáról, egy liberális demokráciában azért többé-kevésbé mégiscsak érvényesülő költségvetési fegyelemről (amely alig néhány évig, nagyjából 1996 és 2000 között érvényesült úgy-ahogy), a sokat emlegetett, az államháztartás alapszerkezetét érdemben átalakító, részben piacosító reformok hányatott sorsáról. Mindezek hiánya a szakmai közmegegyezés szerint ólomsúllyal nehezedik a magyar gazdaságra, és egyenes összefüggésben van a stagnálással, a szegénységgel, az eladósodással és a leszakadással. Ez lett volna a neoliberalizmus féktelen tombolása, amely a katasztrófa szélére sodorta az országot? Marhaság!
Húsz év alatt volt egy félbeszakadt, majd most totálisan fölszámolt nyugdíjreformunk, egy felemásra sikeredett, de az adóssággödörből az országot átmenetileg kisegítő privatizációs boom, mindkettő még a kilencvenes évek második felében, néhány fontos, de kisebb jelentőségű liberális szellemű intézményi reform az oktatás- és a szociálpolitikában, és ilyennek tekinthető az azóta már szintén sóval behintett Költségvetési Tanács. Nagyjából ezek tekinthetők liberális „vívmányoknak” vagy a liberális uralom „országrengető kártételeinek” húsz év alatt. Azután volt egy egészségügyi reformkísérlet, amiből semmi sem lett. Ezen kívül részünk volt két-három kiigazító, megszorító csomagban (Bokros, Gyurcsány, Bajnai), amelyek végszükségét liberális oldalról sosem vitatták, de amelyek éppen a pillanatnyi politikai haszonszerzés érdekében folytatott, fedezet nélküli állami költekezés és a liberális reformok elmaradása miatt váltak újra meg újra elkerülhetetlenné.
Az államháztartás ésszerű és fenntartható gazdálkodásának megalapozását célzó változtatásokat az ún. „balliberális” kormányzás idején is az antiliberális ellenzék és a nagyobbik kormánypárt úgyszintén antiliberális csoportjai akadályozták meg. Mikor melyik melyiket. E két társaság közös aggodalma volt, hogy liberális reformok esetén az állam által kontrollált javak és jövedelmek feletti politikai befolyás és hasznosítás kiterjedése és lehetősége csökkent volna. Valójában nem koncepcionális, hanem merőben terület- és érdekkör-felosztási konfliktusok állították őket szembe egymással. Viszont mindkettő a liberalizmus elleni föllépésben találta meg önmaga küldetését. Az elmúlt húsz évben rengeteg szó esett a liberális reformok szükségességéről vagy kártékonyságáról, a liberális értelmiség nagy erővel, ahogy mondani szokás, látványos médiajelenléttel ágált mellettük, de mindez a valóságos politikai folyamatokra csekély hatással volt. Úgy látszott, mintha a politika fősodrában a liberális politikai agenda megvalósulása lenne, holott ez a hangos diskurzus valójában ennek az elmaradásáról, hiányáról tudósított nagy hangerővel. Így sikerült a liberalizmus ellenfeleinek azt a hamis látszatot kelteniük, hogy Magyarország olyan ország, ahol a liberalizmus túlburjánzása ellen kell a kisemmizett népnek élethalálharcot folytatnia. Húsz éven keresztül úgy folyt a „neoliberálisozás”, hogy a liberális gazdasági és politikai reformok legfontosabbjai valójában nemhogy megvalósításra, de terítékre sem kerültek. A liberalizmus – legalábbis Magyarországon – elsöprő vereséget szenvedett. Ebben utólag különösen az a dühítő, hogy annak ellenére járt így, hogy lényegében szóhoz sem hagyták jutni. Azok, akik az országot egyébként ide juttatták.
- Folyamatos jelen [7]