[1]
A kurrens kormányzati kurzus egyik kitüntetett ideológiai jelentőségű hazugsága, hogy a tavalyi parlamenti választásokat megelőző négy, nyolc, tizenhat vagy éppen húsz év nem része a magyar demokratikus hagyománynak, mivel a hatalom gyakorlói és/vagy a hatalomgyakorlás intézményi keretei nem ütötték meg a demokratikus körülmények között elvárható minimumot. Ez az állítás az elmúlt háromnegyed évet meghatározó, minden előzetes várakozást felülmúlóan agresszív intézményrombolás egyik legfontosabb legitimációs forrása: ami ma folyik, azt egy minden korábbinál erősebb politikai felhatalmazással rendelkező, következésképp szükségszerűen a valós társadalmi érdekeket képviselő, demokratikusan megválasztott kormány teszi, a letűnt korszak politikai erőinek és intézményeinek megsemmisítése pedig ilyen körülmények között nem csupán alkotmányos lehetősége, hanem egyenesen kötelessége a kormánynak.
Ezzel a diszpozícióval a kormánypárt legalább három legyet üt egy csapásra. Egyfelől a társadalmi többség által nem különösebben sokra becsült húszéves demokratikus periódus rendszerellenzékeként definiálja magát, elhárítva magától az érte viselt felelősséget. Másfelől megalapozza azoknak a radikális intézményi átalakításoknak a legitimációs bázisát, amelyek nem összeegyeztethetők az elmúlt húsz év alkotmányos-demokratikus normáival. Harmadrészt a kormánypárt kifogja a szelet a szélsőjobb vitorlájából: Radikális változásokat akartok? Akkor jó, mert mi is! – mondja a Fidesz a Jobbik-szavazóknak. Ugyanakkor kínosan ügyel rá, hogy Kis János óvatosan optimista esélylatolgatásával ellentétben (lásd: Fordulóponton. Élet és Irodalom, LIV. évf. 17. szám, 2010. április 30.) fel se merülhessen, hogy valamiféle demokratikus minimum létrehozására törekszik a szélsőjobb ellenében az előző kormánypárttal. A Fidesz, követve a két világháború közötti korszak magyar jobboldali hagyományát, nem elszigetelni akarja a szélsőjobboldalt, hanem domesztikált formában apportálni saját választótáborába.
A jobboldali választói bázis szocioökonómiai adottságainak fényében ez a törekvés ugyan érthető, de minden valószínűség szerint hibás. A jobboldal társadalmi bázisának jelentős – ám korántsem biztosan többségi – része ugyan kulturálisan valóban nyitott a szélsőjobb eszmevilága iránt, ám a jobboldali szavazók többsége egészen biztosan nem érdekelt a Jobbik által képviselt társadalom- és gazdaságpolitikai megoldásokban. A demokratikus normák felrúgása és az állami önkény intézményesülése által kiváltott negatív hazai reakciók és a jól hallható külföldi tiltakozás ugyanakkor erodálják a kormánytöbbség társadalmi bázisának kohézióját. Életképes politikai alternatívák hiányában ez ugyan egyelőre alig-alig látszik a közvélemény-kutatásokban, az alternatívák megszületése és/vagy a gazdasági helyzet látványos romlása esetén (bármelyik viszonylag rövid időn belül bekövetkezhet) azonban gyorsan megroggyanhat a kormány támogatottsága. Másfelől ha a Fidesz ügyesen politizál, a gazdasági helyzet pedig nem romlik (amire szintén van esély), az új intézményi berendezkedés sikeres konszolidációjával a jelenlegi hatalom akár évtizedekre bebetonozható, összhangban a kötcsei vízióval.
A demokratikus konszenzus határai
Nagyjából ezek a jelenlegi politikai helyzet alapparaméterei, ezek között kellene a demokratikus normákhoz ragaszkodni kívánó ellenzéknek komolyan vehető politikai alternatívát teremtenie. Ennek az az egyik feltétele, hogy a demokratikus ellenzék pártjai, bármit is gondoljanak saját politikai identitásukról, képesek legyenek egymás demokratikus politikai erőként való elismerésére. Ennek első lépése annak belátása, hogy sem az elmúlt húsz év – benne a 2002–2010 közötti időszakkal – politikai folyamatainak irányításáért viselt felelősség, sem ezeknek a folyamatoknak a radikális kritikája önmagában nem helyez kívül senkit a demokratikus konszenzuson. Ami 1990 és 2010 között Magyarországon történt, beleértve az időszak két utolsó, szocialista vezetésű kormányzati ciklusát is, az minden hibájával és bűnével együtt a magyar demokratikus fejlődés része. Van mit kritizálni rajta, de összességében bizonyosan nem tekinthető antidemokratikusnak.
Ennek a periódusnak a legtöbbször elmarasztalt, demokratikus mivoltában leginkább megkérdőjelezett szakasza Gyurcsány Ferenc 2004 és 2009 közötti kormányzása, benne a 2005–2006-os választási költségvetéssel, az őszödi beszéd körüli, a kormánytöbbség által soha kellően komolyan nem vett hitelvesztéssel és a rendőrség által 2006 őszén elkövetett jogtalanságokkal. Gyakran és joggal kárhoztatott jellemzője továbbá a rendszerváltást követő húsz-, illetve a 2002 utáni nyolcéves időszaknak a kiterjedt korrupció. Mindezek természetesen kritizálható és kritizálandó jelenségek. Mindegyikért lehet megérdemelt választási vereséget szenvedni, ha van jobb, hitelesebb politikai alternatíva – ám egyik sem helyezi kívül a politikai rendszert és annak vezetőit a demokrácia keretein.
Ilyen és ehhez hasonló súlyos hibák és felelőtlenségek a világ szinte valamennyi demokráciájában előfordulnak. A demokrácia nem attól demokrácia, hogy a kormány soha nem viselkedik felelőtlenül, vagy hogy soha nem hágja át a demokrácia írott vagy íratlan szabályait. Hanem attól, hogy a hatalom gyakorlói önkorlátozást tanúsítanak, amennyiben alávetik magukat a jogállam, az állampolgári jogegyenlőség és a hatalomért folytatott demokratikus versengés szabályainak, és az esetenkénti normasértések dacára általában nem kérdőjelezik meg az elemi demokratikus normákat. Az ilyen kormány hatalmának jellegét tekintve akkor is demokratikus, ha elveszíti a társadalmi támogatottságát: biztosan tudható róla ugyanis, hogy esetleges választási vereségét követően távozik majd a hatalomból. Az ilyen demokratikus kormányok támogatottságuk drámai mértékű megrendülésekor nem azért írnak ki gyakran előrehozott választásokat, mert ez demokratikus kötelezettségük (nem az), hanem mert saját rövidebb és hosszabb távú politikai törekvéseik szempontjából ez jelenti számukra a racionális magatartást. Tudják ugyanis, hogy a politikai legitimációt tartósan nélkülöző kormányzás diszkreditálja őket és politikai céljaikat a választók előtt.
Jogi és politikai legitimitás
A politikai legitimáció nem azonos az eljárásjogi értelemben vett legitimitással. A politikai legitimáció fenntartásának egy demokráciában szükséges, de nem elégséges feltétele a jogi értelemben vett legitimitás: nemcsak a választásokon kell győzni, hanem a választások után is méltónak kell maradni a kormányzásra. A politikai legitimáció fenntartása ugyanakkor nem azonos a népszerűséggel: egy kormány lehet népszerűtlen, de politikailag legitim, amennyiben a társadalmi többség akkor is elismeri, hogy méltán formál igényt a hatalom gyakorlására, ha a politikájával történetesen nem ért egyet.
A jogi legitimitás kulcsmozzanata a választás és a hatalomgyakorlás szabályainak betartása. A politikai legitimitás kulcsmozzanata a hatalomgyakorlás társadalmi elfogadottságának fenntartása; akkor is, ha a kormány politikai törekvései az erőviszonyok módosulásának következtében történetesen nem élveznek többségi támogatást. A jogilag illegitim kormányzás definíció szerint nem demokratikus. A jogilag legitim, de politikailag illegitim kormányzás demokratikus, mivel a demokratikus választásokon kivívott többségi támogatottságon alapszik; csak éppen hosszabb távon nem racionális, mivel a tartós tekintélyvesztés lehetetlenné teszi az eredményes kormányzást, és megpecsételi a kormányzó erők sorsát a következő választáson.
Az előző kormányzati ciklusban, amikor a tavalyi földcsuszamlásszerű jobboldali választási győzelem feltételei kialakultak, a kormány nem antidemokratikus fordulatot vett, hanem delegitimálódott. A társadalom politikailag aktív részének nyolcvan százaléka, közte saját korábbi támogatóinak nagyobbik része elfordult a kormánytöbbségtől. Ilyen körülmények között nyilvánvalóan lehetetlenné vált a sikeres kormányzás, noha a gazdasági válság kezelése során és egy sor más, nagyfontosságú ügyben – például a nyugdíjrendszer fenntarthatóvá tételekor – nagyon is eredményes intézkedések születtek. Politikailag azonban a helyzet menthetetlen volt, jelentős részben éppen az Őszöd körüli kudarc miatt: a miniszterelnök és környezete előbb nem mérte fel reálisan a történtek súlyát, később pedig politikai mozgásterének nagyarányú beszűkülésére nem az adekvát lépéssel – a lemondással – reagált. Ehelyett – jelentős részben a koalíciós partner SZDSZ nyomására, illetve a liberális értelmiség támogatásából fakadó legitimációtöbblet reményében – erőltetett reformpolitikába kezdett, amivel azután baloldali támogatói jó részét is elvesztette. Az eredmény a 2008. márciusi népszavazáson előállt négyötödös jobboldali többség volt, ami azután megismétlődött a két évvel későbbi parlamenti választásokon.
A baloldal felelőssége
Fontos hangsúlyozni, hogy elhibázott politikájával a 2006 és 2010 közötti kormányoldal ugyan valóban nagymértékben járult hozzá a mai helyzet kialakulásához, maga azonban soha nem hajtott végre antidemokratikus fordulatot: tiszteletben tartotta a jogállam intézményeit, és esetenkénti normasértései dacára sosem kérdőjelezte meg a demokratikus normák relevanciáját. Hogy csak egy példát említsek: nem csökkentette, hanem növelte a közjavak feletti kormányzati ellenőrzés átláthatóságát, még ha ez némely szocialista és liberális politikusokat nem is akadályozott meg a közjavak magáncélú felhasználásában. A sukorói kaszinóberuházás ügyében az LMP által 2009 őszén tett Gyurcsány elleni feljelentésnek például egy olyan jogszabály képezte az alapját, amelyet a szocialista–liberális parlamenti többség alkotott meg.
Bauer Tamásnak ezért igaza van, amikor az LMP-t és vezetőjét elmarasztalja, amiért a jobboldali kórushoz csatlakozva antidemokratikus fordulattal vádolja az előző ciklusok Gyurcsány-kormányait (A Schiffer András-jelenség. Magyar Narancs, XXIII. évfolyam 1. szám). Schiffer egy másik fontos állításával azonban, miszerint ezek a kormányok aktívan hozzájárultak a jobboldal négyötödös fölényének kialakulásához, azaz közvetve akkor is felelősséget viselnek a mai helyzetért, ha nem nevezhetők antidemokratikusnak, Bauer nem vet számot. Feltevésem szerint azért nem, mert véleménye szerint a 2006 és 2010 között folytatott kormánypolitika, benne a 2008-as népszavazáson élesen elutasított egészségügyi reformpolitikával, alapvetően helyes volt. Bauer szerint a kormány azt tette, amit tennie kellett, ha a 2002–2006 közötti elhibázott gazdaságpolitika 2006-tól jelentkező következményei, a gátlástalanul populista ellenzék, az Alkotmánybíróság által alkotmányellenesen engedélyezett 2008-as népszavazás, valamint a világgazdasági válság negatív hatásai meg is akadályozták abban, hogy politikáját a választókkal elfogadtassa.
A helyzet azonban az, hogy egy demokráciában nem lehet tartósan a választók ellenében politizálni, bármennyire szűk is a kormány mozgástere. A választói preferenciák tartós figyelmen kívül hagyása a kormányzati politika delegitimációját eredményezi, és komolyan szóba jöhető demokratikus alternatívák hiányában, valamint egy világgazdasági válság szociális következményei közepette, nagyon is előfordulhat, hogy egy antidemokratikus fordulatnak készíti elő a terepet. Ez történt 2006 és 2010 között, és ennek tanulságait a demokratikus normákhoz ragaszkodó politikai erőknek is le kell vonniuk.
Nem azt állítom, hogy a politikai erők feladata pusztán a választói preferenciák reprezentációja, a kormánynak pedig a mindenkori többségi társadalmi álláspontot kell követnie. A politikai preferenciák egyrészt változnak, másrészt a politika szereplői maguk is formálják őket. Ezzel együtt is igaz azonban, hogy egy demokratikus kormány nem ignorálhatja tartósan a választói igényeket. Ha ezt teszi, előbb-utóbb cselekvésképtelenné válik, és a terepet más politikai erők veszik át tőle, adott esetben nemkívánatos erőfölényt szerezve.
A demokratikus politika egyik legnagyobb kihívása a helyesnek tartott, ám népszerűtlen politikai álláspontok társadalmi támogatásának megszervezése. Egy autokratikus kormány tekintélyelvű módon biztosítja a társadalmi támogatottságát, az alternatív álláspontok létjogosultságát is elutasítva. A demokratikus politikai erők kénytelennek racionális vitában megkísérelni a támogatás megszerzését, ám ha sikerül, az többnyire stabilabb, az ennek nyomán megszülető közpolitikai megoldások pedig jellemzően jobbak, mivel kiterjedtebb érdekreprezentációt tükröznek az autokratikus döntések nyomán előállóknál.
A demokratikus politika elengedhetetlen eleme a kormány által javasolt közpolitikai megoldások köré szervezett társadalmi koalíciók létrehozása. Erről akkor sem lehet lemondani, ha a többségi támogatás megszerzése eleve reménytelennek tűnik. A koalíciók létrehozása ugyanis nemcsak az adott közpolitikai megoldások stabilizálásához vezethet el, hanem – demokratikus körülmények között legalábbis – a politikai legitimáció megőrzéséhez is nélkülözhetetlen.
- Folyamatos jelen [7]