Kétszáz­kilenc­ven­egy

Szvoren Edina [1]

Legjobb lett volna átaludni a vasárnapokat.

Desnya lábujjhegyen járt az előszobában, és hangosan ropogtak a csontjai. Hiába hajtotta be a nappali ajtaját, csörgött a rádióújság papírja meg a kefires pohár fedele. Ha huzat volt, táncolt a tokban az ajtó, pedig még zsebkendőket is szorítottam a résbe. Villa koccant a kovászos uborka üvegéhez, madárláb zörgette az ereszt. Bármi felébresztett, mert aludni szerettem volna. A vekkert már szombat este törülközőbe csavartam, és száműztem a sütőbe. A terráriumot pokróccal takartam le, nehogy a teknős idő előtt motozni kezdjen.

Mikor kimentem pisilni, Desnya a tükör előtt szépítkezett. Tizenegy óra volt. Eltátotta a száját, míg a szemhéját zöldítette be. Hagyd abba, mondta, mert szokás szerint a gyakorlóütőmmel dekáztam. A gyakorlóütőkön vékonyabb a szivacs. Így pisiltem, így kevertem kakaóport a tejbe. Hagyd abba, ismételte. Desnya ideges. Egyszer a vécébe esett a pingponglabda. Desnya akkor öklendezni kezdett. Lemostam a labdát, folytattam a dekázást.

Nem kérdeztem, hova készül, mire föl a smink. Míg csak lehetett, kerültem a kérdezősködést. Mint Desnya nevében a régi magánhangzók, valahogy megszégyenítettek a kérdéseim. Jobban szerettem a válaszokat. Lehúztam a vécét. Aznap sehogy sem sikerült átlépni a kétszázötvenes lélektani határt – persze minden határ lélektani. Kakaókészítés közben szakadt meg a sorozat, a labda a szemetes felé gurult.

A sminkelő nők a haverom szerint butának látszanak. Desnya tátott szájából ráadásul kovászos uborka szaga áradt, mert megint nem bírta megállni, hogy a kovászlét meg ne igya. Minden vasárnap megfogadja, hogy soha többé. Szóval nem kérdezősködtem: szégyenüljön meg ő. A lábán nem utcai cipő volt, hanem magasított sarkú, virágmintás mamusz. Desnya föl-alá rohangált a ruhásszekrény, a vécé és a konyhai falióra között. Gondoltam, a barátnőjét várja. Mióta kiderült, hogy egyetlen barátnője immunbeteg, néha moziba járnak. Egyik hétvégén vidámparkba mentek, mert a barátnője gyengéje a hullámvasút. Miközben magára kanyarította a kasmírsálat, amit Nussdorfból kapott, véletlenül a pingponglabdára taposott. Ingerülten odébb rúgta volna, de még időben megbánta a mozdulatot. Desnya nem tudott beszéd közben mosolyogni, állítólag ez genetikus. Remegett a szája, ahogy erőlködött. Azt mondta, vendége lesz. Rendben, akkor a pingponglabda mától a pingponglabdám, a kakaó a kakaóm. A szobámba mentem, a terráriumról lehúztam a pokrócot. A terráriumomról a pokrócomat.

Nem akartam kínozni a teknőst – hozzáérni sem volt gusztusom. Arra voltam csak kíváncsi, hogyan megy ki belőle az élet, ha nem kap enni. Már három napja éhezett, de semmi. A kövek alól mindennap előásott valamit, ami életben tartotta: száraz­eledelt vagy egy rothadó levélfoszlányt. Az állattartást pszichológus javasolta, a pszichológust pedig Desnya fátyolos hangú barátnője. Hétfőn könyvtár, kedden edzés, csütörtökön pszichológus, péntek este a haverommal lógunk, vasárnap váratlan dolgok. Idővel persze a váratlan dolgoknak is kialakul egy meghatározott köre. Hetek óta képtelen voltam nevet adni a teknősnek, de szerencsére senki nem sürgetett.

A vendég csontos, kitaposott arcú férfi volt. Nem csöngetett, elegendő volt az ajtón motoznia. A szemgödre, mint valami kráter Novaja Zemlján. Desnya nem csinált belőle titkot, hogy társkereső rovatokban hirdet, de a váratlan dolgok körén ez a látogatás kívül esett. Pezsgőt hozott a vendég. Úgy feküdt karján a palack, mint egy csecsemő. Ez rossz jel is lehetett volna, de jó volt, mert Édesapa annak idején a nyakánál fogva tartotta az üveget. A férfi fényesre suvikszolt cipőjén átütött a bütyök. Teknősneve volt: Elemér. Azt mondta, erdőmérnök, és beszéd közben mosolyogni tudott. Ő volt az egyetlen, akit nem riasztott el Desnya latin nyelvű jel­igéje. Cito pede labitur aetes, az idő gyors lábon rohan. Észrevettem, hogy az idegen szavakban nem feszélyeznek a magánhangzók, de hiába kérleltem Desnyát, hogy hadd tanuljak nyelveket. Édesapa műveletlen volt, a je­l­igét aligha értette volna, és Nussdorfba költözött. Nussdorf magyarul Diófalva, mesélte egyszer Desnya. Pályaudvara csendes és tiszta, mint nálunk csak a temetői padok. Havonta-kéthavonta kaptunk csomagot. Édesapa vezeték nélküli telefont küldött, faliórát meg görkorcsolyát. Hungarocell-morzsákkal bélelte ki a dobozokat, azok aztán mindenhez odatapadtak, mint a fejtetű serkéi.

Desnya összehúzta magán az Édesapától kapott kasmírsálat, aztán rám mutatott: a fjam. Még sosem harapott el semmilyen szóban semmilyen szótagot. Talán szégyellte, hogy szombatonként Édesapa születésnapját játsszuk meg a lottón. Október tizennegyedikére adott pénzt a bankautomata, nyílt ki a kertkapu. Az erdőmérnök bólintott, nem akart megérinteni. Desnya papucsot keresett, de negyvenhármas lábra valót nem talált. A férfi kioperálta lábát a cipőből, és pingponglabdányi bütykeit hozzáérintette a lakásunk padlójához. Sötétkék zokniján kikopott a sarokrész meg a bütyök körüli terület. Nem mertem lélegzetet venni, csak a szájamon, így viszont azt képzeltem, megeszem a szagot, az ordenáré bütyköket.

Desnya azt mondta, vegyem föl a rozsdabarna pamutmellényemet, amit szomszédoláskor meg karácsony első napján szoktam csak hordani. Börzsönyszínű, mondta az erdőmérnök, hogy imponáljon. Desnya a kertkapuig kísért az alkalmi mamuszban, kezembe nyomott egy tányér süteményt. Búcsúzóul azt mondta, vegyem le a kapucnit, és ne rakjam zsebre a kezem, ha a szülőkkel beszélek.

A szomszédék lánya leukémiából gyógyult föl, az apja pepit hordott. Desnya nem szerette őket, a sugárkezelés idején mégis átjártunk hozzájuk pogácsával vagy pitével. Desnya pogácsái szárazak és aprók voltak, csuklottam tőlük percekig. Egyszer a sütőben felejtettem a vekkert, de csak a műanyag kakasa olvadt meg, mikor Desnya pogácsát sütött. A lány anyja a fogyasztóvédelmi felügyeleten dolgozott, egyszerre két szemüveg lógott a nyakában. A nappali­jukban járólap volt, meg szamárhát­íves perzsaszőnyeg. A tömörfa komódon nagyság szerinti rendben sorakoztak az ezüst cigarettatárcák. Tudtam, hogy nem Lenkének hívják a lányt, de kép­telen voltam megjegyezni a nevét. Az apja madáretetőt barkácsolt a garázsban, az anyja pedig már orrhegyére illesztette az egyik szemüvegét, hogy panaszkönyvi beírásokból tartson felolvasást. A kredencfiókban gyűjteménye volt reklamációkból. Konyhaasztalukra tettem és kicsomagoltam az izzadó bolti zserbót.

Desnya azt hazudta a szülőknek, hogy diszlexiás vagyok. A lány ugyanabba az iskolába járt, mint én, az irodalomtanárunk úgy tartotta a lábfejét, mint Chaplin. Nemlenke október végén kívülről fújta a János vitéz kijelölt énekeit. Még kemoterápiára járt, mikor Desnyá­nak és nekem egy vasárnapi pogácsázáskor állva kellett végighallgatnunk három éneket. A lány arcán búzakalász alakú gyűrődés vonta el a figyelmemet, meg hogy végigcsuklottam a szavalást. Még a hangsúlyokat is jó helyre tette, bólogatott Desnya. Minek majmot csinálni a gyerekből, jegyezte meg otthon, és egy szuszra megivott négy deci kovászlevet.

Most a lány szobájába vonultunk tanulni, az emeletre. Apuska műanyag csúszásgátlókat ragasztott a lépcsőfokok szélére, mutatta a lány. Mikor leültünk, a széklábak mályvaszínű padlószőnyegbe süppedtek puhán. Az erkélyajtó üvegét aranyozott fűtőszálak osztották tizenkét egyenlő nagyságú négyzetre. Elhoztam a diktafont, amire Desnya pár hónappal azelőtt fölmondta nekem az egyik éneket. Semmi sem használt. Ha a rímekre összpontosítottam, a sorokat felejtettem el, ha a sorokra meg az értelemre, akkor a rímeket. A memóriám már az előtt rossz volt, hogy a buszpályaudvaron letérdepeltetett egy rongy alak. Elindítottuk a diktafont. Desnya szinte énekelve skandált, nem gondoltam, hogy a szomszéd lány előtt szégyellni fogom. Mint mikor úszósapkában ment lángosért az uszodában: amit eltakart, még jobban látszott. Ha tanulás közben az erkélyajtón kinéztem, a házunk oldalhomlokzatát láttam, a hálószoba trapézszerűen kiugró ablakát. Tizenegy éves könnyezőpálmánk óriáslevelei emberarcokra hasonlítottak. A bólogató levélcsúcsok hegyes férfiállak is lehettek akár, a levélszövet tenyérnyi hiányai szemgödrök. Az ablakkiszögellésben a pamlag. Desnya aggódott, amiért atomkísérletekről olvasgatok. Rám uszította a barátnőjét, hátha vele megosztom, mi tetszik a Novaja Zemlja-i atomrobbantás után maradt két kilométer átmérőjű kráter légi fotóján. Az íróasztalom fölé szögeztem. A haverom halakat tartott, s azt mesélte, merevedése van, ha a guppik összedörzsölik az uszonyukat. Állatterápiára is jártam egy ideig. Kutyát simogattam, meg madarakat, a kezembe zárt katicabogár pedig jól­esőn csiklandozta a tenyeremet. Gyapjas hajú haverom keresztnevén szólította az anyját, akinek óriási orrlukai voltak. A haverom nagyszülei joruba négerek, és egyetlen tanév alatt mázsásra hízott. Figyelsz? A leukémiás lánynak áttetsző volt a bőre, látni lehetett az érhálózatát. Görbén tartotta magát, de Ica néni sosem állította falhoz, mint a többieket, hogy kiegyenesítse a görbületet. Idősebb volt nálam másfél évvel, mert a kemoterápia miatt halasztott az iskolában. Nemlenke úgy mondta, kemo. A manzárdablak alatt parafa tábla lógott, gombostűvel felszögezett színes szárnyú lepkék sorjáztak rajta. A sárga foltosat a kórházkertben fogta. Ülepke, mondogatta régebben Édesapa. Eszembe jutottak a szóviccei, de a hangszínét sehogy sem tudtam fölidézni. Desnya örökké rekedt barátnője páráztató gépet állított föl a nappalijában. Tengeri sót inhalált, de a dohányzást nem hagyta abba. Hullámvasutazás után fölszakad a fátyol, de néha a hegymászás is segít. Táncházba vitt, mikor Desnyát a lábkörmével műtötték. Nem tudom, honnan volt bennem annyi bátorság, hogy megpördüljek a sarkamon, forgás közben pedig kitárjam a két kezem. Elszégyelltem magam. Valahol bekapcsolódott egy fűrészgép, és elnyomta a házőrző kutyák ugatását. Figyelsz? Nemlenke leállította a magnót. Betakartam a szemem, mintha a verset tanulnám, és két ujj közt kukucskáltam át. Nem mertem nyíltan a hálószobaablakunk felé nézni. Ha homlok volt a megbillent levél, akkor az erdőmérnök U alakban kopaszodott; ha kéz, akkor elindult valamerre, és félúton megállt. Nem számított, mi történt valójában, mert már a történés lehetősége is szégyenbe hozott. Nyolc, cipzárral ellátott bőrkockába Desnya szivacshulladékot töltött, az ablakbeugróban pamlagnak rendezte el. A bőrkockákat Nussdorfból kaptuk. Figyelsz egyáltalán?, bökött meg a lány. Hétvégi délutánokon Desnya vastag frottírzokniba bújt, mert az ablaknál húzott a hideg. A virágállvány sarkában éppen elfért egy fületlen bögre, a vizes földnek penészszaga volt. Desnya háton fekve olvasgatott az újságok hétvégi mellékletéből, míg el nem nyomta az álom. Nem tudta, hogy horkol, mert Édesapa annak idején elhallgatta előle, tapintatból. Én mondtam meg neki. Figyelsz? Fölkapcsolódott egy villany a könnyezőpálma túloldalán, és úgy sütötte át a növény egyik levelét, hogy szemmé és szájjá változtassa a lyukacsokat. Nem arc, levél. Nem levél, arc. Persze, hogy figyelek.

Meglepett, hogy a lány anyja kopog, mielőtt benyitna. Nálunk ez nem volt szokás. Desnya azt mondta, a zsebpénz is túlszabályozás. Kérjek inkább, ha kell valamire – és mindig minden ajtót nyitva hagyunk. A szomszéd nő kecske­körömmintás ezüsttálcán kínálta a bolti zserbót. Félretolta a szöveggyűjteményt, és fürjes szalvétát tett elénk. A pogácsák hiánya kikiabálta, hogy Desnya rossz útra tért. A haverom anyjának nemcsak szeretője, férje is volt, mégis jobban értettem az olyanféle hiányt. A haverommal persze kémkedtünk utánuk, és addig nem nyugodtunk, míg egy csepeli gyárbejárat előtt csókolózni nem láttuk őket. A csók lemondás a táplálékról, mondta a haverom, egyfajta etetés. A haverom zsebpénzéből taxiztunk utánuk. A haverom anyjának a nyelvét mintha vízbe áztatták volna, akkora volt. Aztán a guppikról beszéltünk.

Hogy haladtok, kérdezte Nemlenke anyja, és Nemlenke hallgatott. Sértett a kéretlen cinkosság, nekem ő ne falazzon. Inkább sajnáltatom maga, mint hogy sajnáljanak. Egy versszakot ha tudok, vallottam be gyorsan. Az anya megsimogatta a fejem – tenyerére hungarocell-morzsa tapadt –, és megpróbálta összefoglalni, mi is a diszlexia. Nemlenke fölhúzta az orrát, hogy hülyének nézik, és arra kért, mondjam föl a verset. Az anya föltette az egyik szemüvegét, és keresni kezdte a könyvben a versszakot. Mire megtalálta, elakadtam.

Az apa is megérkezett. Mivel az ajtó nyitva volt, a félfán kopogott. Lépcsőmászás közben homlokára csúszott a pepije. Bejelentette, hogy kész a madáretető. Olyan aprókat harapott a zserbóból, hogy azt hittem, sosem fogy el. Puffadt, kalácsszerű keze szeplőkkel volt telehintve, pedig én azt képzeltem, csak lányok lehetnek szeplősek. Az anya arra biztatott, bújjak ki a rozsdabarna mellényemből. Az anya állt, és székünk háttámláján tartotta a kezét, az apa meg a heverő szélére telepedett. Rövid lábát a másikra kanyarította, jobb kezével kitámasztotta magát, mint egy bennfentes idegen. Ha azt hitték, meghal a lányuk, minek vettek hosszabbítható ágyat. Az egyszínű kordkárpiton domború búzakalászminta ismétlődött. Ahogy az apa fölemelte a kezét, hogy visszautasítsa a második zserbót, tenyerén kirajzolódott egy búzakalász. Édesapáról kérdezősködtek. Az anya úgy tett, mintha még nem hallott volna a válásról. Nussdorf azt jelenti, Diófalva, magyaráztam. Az apa jóváhagyást várva nézett Nemlenkére, mert ő tanult németül. Nemlenke kitűnő tanuló volt, és csalódást okozott, mikor kiderült, hogy életben marad. Diófalva, biccentett. Az apa lábáról leesett a papucs. Bézsszínű zoknija, mint a madártej: se bütyök, se kopás. Édesapa neve kezdett lerövidülni. A lány ablakából nem látszott a verandánkhoz vezető terméskő járda, de attól féltem, a földszintről igen. Reméltem, hogy nem látták az alkaron fekvő pezsgőt, a jó jelet. Desnyának az volt a véleménye, hogy nem lehet mindig igazat mondani. Szomszédainknak ezek szerint azt hazudta, hogy az erdőmérnök kolléga. Konferenciát szerveznek a Balatonnál, nemzetközit. A hihető hazugsághoz, tanította Desnya, szükség van részletekre. Az emberek többnyire tudni vélték, hogy Desnya csupán úgy tesz, mintha viccelne, és azt állították, kevésbé haragudnának rá, ha nem csomagolná iróniába a véleményét. De ez nem volt igaz: ha nem csomagolta, még jobban haragudtak. Megrázott a fiók fogantyúja, miután levettem a mellényt. Nem fél-e Desnya, kérdezte a leukémiás lány anyja. Hiszen bármikor ránk gyújthatja a házat egy volt beteg. A lány apja mentegetőzött, amiért a felesége túl sok pletykalapot olvas, közben hintáztatta magát a heverőn. Végtére is az elmebetegek nem bolondok. Elújságoltam, hogy a Spartacus portását Desnya osztályán kezelték. És felsoroltam néhány politikust. Méltatlankodtak, hogy az igazságügy-miniszter veri a feleségét, bipoláris. Aztán kérdezték, mi a foglalkozása Édesapának. Csoportvezető, válaszoltam. Az nem foglalkozás, jelentette ki Nemlenke. Hogy a faggatásommal végre felhagyjanak, azt hazudtam, novemberben Édesapa meglátogat. Egy versenyemre utazik haza. Nemzetközire, mert a részletek fontosak. Erre kezembe nyomták Nemlenke szánalmas ütőjét meg egy takonyzöld pingponglabdát. Számolni akarták, meddig jutok. Minek majmot csinálni a gyerekekből. Az ütő egyik oldalán sérült volt a borítás, arra fogtam, hogy nem megy. Ha koncentrálok, semmi sem sikerül. Húsznál elakadtam.

Menjünk játszani, mondták. Anélkül hogy kinéztem volna az erkélyajtón, fölálltam. Követtem a háziakat. A lépcsőn kipróbáltam a csúszásgátlót, és majdnem orra buktam, ahogy lefékezett. Visszaszaladtam a mellényemért, mert odalent hidegebb volt. A meleg levegő fölfele száll, magyarázott később Nemlenke. Az ebédlő falán madárfészek lógott. A fészek cipőfűzőkből volt összefonva, a fióka mézzel összetapasztott spárgadarabokból állt. Nemlenke apja fabrikálta. Az ablakkal szemközti székre ültettek, így a kertkapunkra láttam. Az ebédlőasztalon kiteregették egy társasjáték foszladozó kartontábláját. Féltem, hogy nem fogom érteni a játékszabályokat, ezért már figyelni sem tudtam. Koncentráltam. De azért elkezdtük, és én voltam a kék űrhajó. Sok hatost dobtam. A hülyék szerencséje. Hol jársz?, kérdezgettek. Nem bírtam kimondani teljes terjedelmükben a következő édeskés szavakat: űrszemét, vízóraállás, meg persze november. Hiába jöttem rá, hogy, mint Desnya szoros úszósapkája, ezek a kihagyások kiemelik, amit takarniuk kellene, képtelen voltam tagoltan beszélni. Rám is szólt az apa. Azt mondta, a versek segítenének ezen. Épp a versek. Lám, ő gyerekkorában dadogott. Figyelek.

Dupla hatost gurítottam éppen, mikor a kertkapunk előtt megjelent az erdőmérnök és a nussdorfi kasmírsál egy­ötöde. Desnya tudta jól, hova álljon, hogy ne lássam. Hárman egyszerre csapták össze a kezüket, hogy beszippantott egy fekete lyuk, de még egyszer dobhatok. Az erdőmérnök hátrafordult a kapuból. Kezében a kilincs. U-alakban kopaszodott, és irgalomért esedezett a tekintete. Nemlenke minden kör végén elrendezte a bolygóközi megállapodások talonját, aztán a Tej­út vonalára illesztette sápadt ujjvégeit. Nemlenke anyja követte a tekintetem, és azt kérdezte: kéred? Neked adjuk a fészket, ha akarod. Levette az egyik szemüveget, és föltette a másikat. Apuska már gyermekláncfűből is barkácsolt madárfészket. Az apuskában legalább egyenlő számban szerepeltek mássalhangzók és magánhangzók, de a becézést a pepi meg az egykori dadogás számlájára írtam. Nem, nem, köszönöm. Az apa bolygóján kezdetét vette az evolúció. Nemlenke azt mondta, a társasjáték egyházi változatában evolúció helyett teremtést mondanak. Az apa nevetett. A haverom nigériai nagyszülei jorubák voltak, és nem Jézusban, hanem Olodumaréban hittek. Ezért volt a haverom haja gyapjas, az anyja bőre hamuszínű. Figyelsz? Desnyának egyszer holt-tengeri sóból készült arckrémet hozott a nussdorfi posta, de ez sem segített a szarkalábain. Hogyne figyelnék. Az erdőmérnök a kasmírsál felé lépett, a kasmírsál kihátrált a képből. Húztam a talonból egy lapot. Belém zuhant Nemlenke bolygója. Az apáén vízmolekulákat találtak. A haverom anyjának a nyelve végignyalt a férfi ajkain, a fogsoron, beleakadt a szájszegletbe, aztán ráérősen visszafordult. Azt hittem, a csók helye a szájüreg, de Csepelen a haverom anyja fényesre nyalta a szeretője száját, mint egy porcelán tányér peremét. Etetés, mondta a haverom. De az a nyelv csöppet sem úgy viselkedett, mintha adna: inkább visszavett. Aztán taxit hívtunk. Figyelek. A biztonsági öv végét nem tudtam a résbe illeszteni, annyira remegett a kezem. A csillagködből kivált egy protocsillag, egy tízezer éves civilizációt pedig üstökös fenyegetett. Hallottam a kertkapunk kézzel fékezett csapódását.

Úgy tettem, mintha nem venném észre, hogy Desnya a teraszajtó előtt ácsorog. Kulcscsomójával megzörgette az üveget. Levert a cipősarkáról némi sarat. Nemlenke apja nyitott ajtót, kezében dobókockákat csörgetett. Desnya eljátszotta, hogy didereg. Összehúzta magán a sálat, meg is csomózta, hogy csináljon valamit. Megevett egy zserbót, de a lekvár megizzasztotta a szeme alatt. Nem kérdezte, mi van a verssel, a pillantásomat kerülte. Éktelenül csámcsogott. Székkel kínálták, de a konyhapultnak dőlve várta meg, hogy fölrobbanjon a világegyetem. A tarkómat nézi, tudtam. Nem nyert senki sem. A leukémiás lány elpakolta az űrhajókat, a dobókockát, a bolygóközi egyezményeket. Már búcsúzkodtunk, mikor Nemlenke apja kilépett a papucsából, és fölállt egy székre. A madárfészket leemelte a szögről, és azt mondta, az enyém. Ha akarom. Desnya fölvonta a szemöldökét, amit régebben csipesszel ritkított a széleken. Mikor kórházba vonult, s én a sarkamon pörögtem, abbahagyta. Megvontam a vállam, elfogadtam a fészket. A spárgafióka billegett. Nemlenke fölszaladt a diktafonért, amin Desnya skandálja a megjegyezhetetlen verseket. Az apa a pepije alá fújt, miután összeszedte a bátorságát, és előhozakodott az igazságügy-miniszterrel. A pepi megemelkedett. Bécsben kezelik, árulta el Desnya, és szemöldöke nyugalmi állásba ereszkedett. Még az ebédlőjükben ácsorogtunk, amikor Nemlenke anyja mellkasára ejtette a szemüvegét, és a partvis után nyúlt, hogy összesöpörje a Desnya cipőjéről levált sarat. Házimunka közben a szemüvegláncok egymásra tekerednek.

Némán, libasorban kullogtunk haza. Régebben a kabátom kapucnijától vártam új életet. A kertkapun begépeltem Édesapa születési idejét, aztán a kasmírsál csomójába kapaszkodva Desnya előresietett. Kinyitotta az ajtót. A paradicsom nélküli paradicsomkarók között két pár egymás felé forduló lábnyom. Ami eleve rossz, nem romolhat el. Desnya nem vont kérdőre, amiért az igazságügy-miniszterről pletykáltam. Megizzasztott a bolti zserbó, jelentette ki. A harag rossz tanácsadó. Le sem vettem a kabátot, csak megkerestem a gyakorlóütőt. Desnya kezébe fogta a madárfészket, és a fejét csóválta: micsoda giccs. A mélyhűtőben matatott. Nem kérdezte, mit kérek vacsorára, egy fagyott csirkemellre forró vizet engedett. Zsebkendőket szorítottam a résbe, és bezártam az ajtót. Az íróasztalhoz ültem, lábat az ágyra. Cipőstül, nem sáros az. Hátradőltem a forgószékben, és a terrárium falán egyérintőztem, míg rám nem sötétedett. Egy kicsit még azután is. Mivelhogy nem koncentráltam, nem ronthattam el. Kétszázkilencven, kétszáz­kilencvenegy. A forgószéket Édesapa levélben ígérte meg, de végül mégsem Nussdorfból szereztük. Desnya hozta a munkahelyéről, ahol a Spartacus portását kezelték. Forogtam vacsoráig. Nem levél, arc.

A teknős négy napig húzta még. Haláltusája alatt napköziben ültem. Ica néni a vállamba mélyesztette körmeit, és a táblának nyomott, hogy tartsam magam egyenesen. Mire legközelebb szóba álltunk, Desnya berekedt a némaságtól. Nem firtatta, miért nem járok az emeletre. Bütykökkel fertőzött hálószobájából nyílt a gardrób. A könnyezőpálmát pajzstetvek zabálták. Esténként fölírtam egy papírlapra, hogy melyik ruhámat szeretném fölvenni másnap, és reggel ott találtam a földszinti kanapén. A ruháim hidegek voltak, mert a földszinten kikapcsoltuk a fűtést. A támlára vetve várt csőnadrág, feliratos póló, előszaggatott pulóver. Hogy kiengeszteljen, Desnya eleinte ki is vasalt. Aztán hozzászokott. Idővel persze minden ruhámban csalódnom kellett. A házimunka összekuszálja a szemüvegláncokat. A jorubák bőre hamuszínű, mint a fenekem luka, amit zsebtükörben láttam. A csók visszakéri, amit fölajánlott, a hétpöttyű katica pajzstetvekkel táplálkozik. Hat lába van, és tenyérbe zárva úgy kepeszt, mintha mókuskereket hajtana.

• Kultúra [6]