A koreai félsziget légterében, 1950. december 17-én történt az első légi összecsapás két híressé vált sugárhajtású harci repülőgéptípus: a szovjet MIG–15-ös és az amerikai F–86 „Sabre” között. A két gép meglepő hasonlóságot mutatott egymással.
Egészen a 80-as évek végéig nagyra értékelt és a világ orvostársadalma által gyakran forgatott mű volt a „Pernkopf-atlasz”, Eduard Pernkopf osztrák anatómus megbecsült anatómiai lexikona az emberi testről.
„Egy kis lépés egy embernek, de óriási lépés az emberiség számára” – hangzott el Niel Armstrong mindenki által ismert mondata, midőn az USA által a Holdra juttatott első ember lábával megérintette a Hold talaját.
A fenti három epizód, amelyeknek látszólag nincs közük egymáshoz, nagyon is szoros kapcsolatban áll egymással. Valójában egyetlen történetről van szó, amelynek sok ága van, ám ezeket közös keretbe foglalja származási helyük, valamint közös vonásaik a főszereplőket és ezek sorsát illetően.
Németország – a történet kezdete
A történet kezdete valamikor a 30-as évekre tehető, a helyszín Németország, Hitler hatalomra jutása után. A náci hatalomátvétel után gyökeres változások kezdődtek Németországban nemcsak társadalmi és gazdasági téren, de a technikai és a tudományos kutatásokban is. Mindezek célja a náci ideológia gyakorlati megvalósítása, gyakorlatba való átültetése. Ezt célozták nemcsak a hadiipar szolgálatába állított műszaki kutatások, fejlesztési programok, de a vegyi, kémiai kutatások és az egyre bizarrabb orvosi „kutatási” programok is.
Tagadhatatlan, hogy a náci Németország sikeres volt olyan haditechnikai ágak fejlesztésében, mint a repülés és a rakétatechnika. A német tudósok legjava állította meggyőződésből vagy kényszerből tudását, elért eredményeit és alkotó energiáját a náci rezsim szolgálatába.
A háború kitörése után a hitleri rendszer fokozta erőfeszítéseit a minél hatékonyabb fegyverek kifejlesztése terén, valóban előremutató, a szembenálló szövetségeseket messze megelőző tudományos és technikai eredményeket felmutatva. Megszülettek a „csodafegyverek”, szerencsére már csak a háború végső szakaszában, így ezek nagyobb tömegű előállítására és bevetésére már nem került sor.
Általánosan ismert, hogy a világon az első hadrendbe állított gázturbinás sugárhajtású, sőt rakétahajtómű-meghajtású repülőgépek a német Luftwaffe fegyvertárába tartoztak, korukat jóval megelőző konstrukciókat képviselve. Sok fantasztikus eredménnyel kecsegtető program a hajtóművek és repülőgép-konstrukciók terén már nem került kivitelezésre a náci rendszer összeomlása következtében. Ugyancsak ismert, hogy a német rakétatechnika eredménye az első, gyakorlatban is használható ballisztikus rakéta, a V–2, amelyet nagy számban vetettek be elsősorban London és Antwerpen, valamint kisebb számban más angliai, franciaországi, belgiumi és holland városok ellen a háború utolsó szakaszában. Kevéssé ismert viszont az a tény, hogy fejlesztés alatt álltak az A–4-es rakéta (V–2) további, többlépcsősre tervezett változatai, amelyek egyike ember vezette szárnyas rakétaként az amerikai kontinens bombázására lett volna alkalmas.
A hadszíntereken megjelenő, bevetésre érett német fegyverek valójában csak a jéghegy csúcsát jelentették. A sokéves kutatás, technikai fejlesztés, a többéves kísérleti tevékenység eredményei komoly lehetőségeket jelentettek újabb, eddig nem próbált, valóban előremutató eszközök kifejlesztésére. Az egyre kétségbeejtőbb hadi helyzetbe jutó Németország az elkerülhetetlen vereség közeledtével elővett eddig praktikus okokból elvetett technikai elképzeléseket, és ezek gyorsított fejlesztésére fordította utolsó energiáinak egy részét. A háború befejezésének idején ígéretes konstrukciók voltak születőfélben a német repülőgép- és hajtóműgyártó üzemekben. Komoly értéket képviseltek az alapkutatások és a kísérletek eredményei is, dacára, hogy ezek gyakorlatba való átültetésére a háború befejezéséig már nem került sor.
A háború befejeződik, a történet folytatódik
A későbbi szövetségesek kormányai a háború kitörése előtt már aggódva figyelték a német atomkutatás és általában a haditechnika eredményeit, majd a háború során találkoztak a fejlett német haditechnikai eszközökkel. Egymás szigorúan titkos tudományos és technikai fejlesztési programjainak eredményeiről a hadviselő feleknek ugyan általában nem volt konkrét tudomásuk, de tudtak a folyó kutatásokról és fejlesztésekről.
Európa addig németek által megszállt területeire, majd a magába Németországba benyomuló szövetséges haderők ezért kiemelten fontos feladatnak tekintették az elfoglalt területeken található német technikai és tudományos eszközöknek, valamint a kutatások és fejlesztések dokumentációinak szisztematikus összegyűjtését. De talán még ennél is fontosabbnak tekintették a kutatók, szakemberek azonosítását és „összegyűjtését”.
Megindult a versenyfutás elsősorban a nyugati szövetségesek és a szovjet haderő, másodsorban Anglia, Franciaország és az USA között a német tudományos és technikai vívmányok, valamint az ezeket létrehozó német szakemberek felkutatására és biztonságba helyezésére. Ennek a „versenynek” van néhány kevéssé ismert, dicstelen fejezete is.
Az eredményesség érdekében jól megszervezett és megfelelő szakembergárdával ellátott szervezetek létesültek úgy szovjet, mint amerikai részről. A 60-as években vált ismertté az USA e téren kifejtett tevékenységének kódneve: Operation Paperclip (gémkapocsművelet). Ennek jól definiált célja elsősorban négy területre összpontosult. A rakétatechnika, a repülés, a kémiai fegyverek és kémiai reakciók, valamint az orvosi kutatások területére. Emellett ezzel párhuzamos tevékenységek is zajlottak, például a német kriptográfiai eredmények felkutatása és hasznosítása (TICOM program) és a német atomkutatási eredmények felderítése, valamint szakembergárdájának összegyűjtése az Operation ALSOS keretében. Az amerikai hírszerző szolgálat, az OSS némi habozás után igénybe vette a németek Szovjetunió elleni hírszerzésének vezetője, Reinhard Gehlen tábornok „szakismereteit” is. Ez a kapcsolat később különösen hosszúnak és gyümölcsözőnek bizonyult. Gehlen lett a háború utáni nyugatnémet titkosszolgálat Kelet-Európa és a Szovjetunió ellen folytatott hírszerző tevékenységének, a Gehlen-szervezetnek a feje, amely egészen a 60-as évekig szorosan együttműködött az OSS utódszervezetével, a CIA-val.
Hasonló szovjet tevékenységről is vannak ismeretek, elsősorban az ezekben részt vevő német szakemberek visszaemlékezései alapján. A Szovjetunió a repülési és rakétatechnikai eredmények iránt érdeklődött elsősorban. Közvetlenül a front mögött technikai képzettségű szakembergárda követte a Vörös Hadsereg egységeit, akik az elfoglalt területek gyárait, üzemeit, kutatási intézményeit, kísérleti telepeit vizsgálták át haditechnikai eszközöket, ezek dokumentációit és szakembereit keresve, a nyugati szövetségesekhez hasonlóan. A repüléssel kapcsolatos anyagot az Osoaviachim elnevezésű szervezet koordinálta.
A fenti akciók komoly eredményekkel jártak. Az Operation Paperclip, vagy ahogy először nevezték, az Operation Overcast során mintegy 700, a náci rendszer szolgálatában álló tudós, technikai szakember, orvos került az USA-ba. Szakemberek és technikai személyzet került hosszabb-rövidebb időre Angliába és Franciaországba, valamint a Szovjetunióba is.
De vegyük sorjában az egyes tudományos és technikai területeket, a fenti akciók eredményeit és ennek következményeit.
Repülés – Messerschmitt a Szovjetunióban
Az I. világháborút követő békeszerződés megtiltotta Németország számára a hadi repülés fejlesztését. Nem tiltotta azonban meg ezt a polgári repüléssel kapcsolatban, még kevésbé az elméleti kutatómunka terén. A 1920-as évek második felétől kezdődően Németországban egy sor, különleges elképzeléseket megvalósítani szándékozó, repüléssel foglalkozó zseniális szakember kezdte meg tevékenységét. Olyan nevek nyomán, mint Alexander Lippisch, Ernst Heinkel, Anton Flettner, Heinrich Focke, Hans von Ohain, Werner von Braun, Eugen Sänger, Richard Vogt, a Horten fivérek, dr. Kramer és mások, úttörő megoldások születtek a repülőgép-konstrukciók, a sugárhajtású gázturbina-hajtóművek és a rakétameghajtás terén. Sok úttörő elképzelést eleinte nem támogatott az 1933-ban hatalomra került hitleri rendszer. A hatékony fegyverkezés és tömeggyártás érdekében elsősorban a már bevált, tisztázott elvek alapján működő, könnyen gyártható, egyszerűbb konstrukciók fejlesztését részesítették előnyben. Ezért elmaradt például a Hans von Ohain által konstruált gázturbinás hajtómű fejlesztésének támogatása, amelyet a fiatal konstruktőr pártfogója és munkaadója, Ernst Heinkel végül saját forrásaiból fejlesztett tovább. Ezzel el is vesztette a náci rendszer jóindulatát, így a He–178 modell további fejlesztését nem finanszírozták, pedig az a világon elsőként, 1939-ben gázturbinás meghajtással működött és már sikeresen repült. Ugyanerre a sorsra jutott sok hasonló konstrukció is, többek között Werner von Braun függőlegesen felszálló, rakétameghajtású elfogó vadászgépének terve, a Horten fivérek különös, aszimmetrikus kialakítású gépeinek tervei, az ún. csupaszárny konstrukciók és más, addig ki nem próbált, egzotikus repüléstechnikai ötletek.
Mindamellett a náci rendszer súlyt helyezett új konstrukciók kifejlesztésére, amelyektől a technikai fölény megszerzését remélte majdani ellenfelei felett. Ennek során végül sor került a gázturbinás, valamint a rakétaüzemű sugárhajtóművek fejlesztésére, a nagy sebességű repülést lehetővé tevő hátranyilazott szárnyszerkezet elméleti alapjainak kidolgozására és gyakorlatba való átültetésére, sőt légi harcra tervezett irányítható, valamint légelhárító rakéták kifejlesztésére is. Végül három gázturbinás sugárhajtómű is sorozatgyártásra került a háború utolsó két évében: a Junkers-gyár Jumo–004 jelű, a BMW művek BMW–003 megnevezésű és a Heinkel művek He S–011 nevű hajtóművei. Több kisméretű, repülőgép meghajtására alkalmas rakétahajtómű is gyártási fázist ért el, ezek közül a Walter HWK 509A–2 megnevezésű volt a legsikeresebb és legnagyobb számban gyártott. A fenti hajtóművek birtokában végül lehetőség nyílt néhány sugárhajtású repülőgép sorozatgyártására, hadrendbe állítására és bevetésére is. Így került sor az ismert Messerschmitt-féle Me–262 jelű kétmotoros sugárhajtású vadászgép hadrendbe állítására, amely a II. világháború leggyorsabb vadászgépe volt, vagy a még különlegesebb, Walter-rakéta meghajtású, Me–163 jelű, Komet (üstökös) névre keresztelt, már a hangsebességet megközelítő repülőgép bevetésére. (A Komet repülőteste – vagy ahogy nevezik: sárkányszerkezete – dr. Lippisch mesterműve, a törzs és szárny egybeépített szerkezetével a mai űrsiklókhoz hasonló, évtizedekkel előremutató konstrukció.) Sorozatgyártásra került a háború végén még egy léglökéses repülőgéptípus, a He–162, amely egyszerűsége, olcsósága és magas sebessége révén lett volna hivatott erősíteni az ország légterének védelmét, a konstrukció azonban idő és anyagi eszközök híján nem volt igazán kiforrott.
A német repülésügyi minisztérium (RLM) támogatott néhány igazán különleges projektet is, az ezektől várt stratégiai előnyt szem előtt tartva. Ilyen volt dr. Eugen Sänger elképzelése a légkörön kívül, mintegy tízszeres hangsebességgel orbitális pályán haladó óriás stratégiai bombázóról, amely mintegy 3,5 tonnás bombaterhét a világ bármely pontjára eljuttathatta volna. A többévi tervezési és kísérleti tevékenység 1941-ben leállt, később pedig már nem volt lehetőség a program újraindítására. A megvalósítás fázisába jutott el a Junkers Ju–287 jelű, különleges, sugárhajtású motorokkal ellátott bombázója is, amely addig soha nem alkalmazott előrenyilazott szárnyainak dacára már a prototípus próbarepülései során megközelítette a 700 km/h sebességet. A típus hadrendbe állítására már nem került sor.
A technikai fejlesztés irányában tett erőfeszítések növekedtek a II. világháború kitörése után, és tovább fokozódtak a náci rendszer katonai helyzetének romlásával. A háború utolsó két évében ismét előkerültek a korábban racionális gazdaságossági szempontból megvalósíthatatlannak ítélt elképzelések, és ezek fejlesztésére ismét lehetőség nyílt. A kétségbeesett német vezetés új, olcsó és hatékony légi harci eszközök kialakítására is pályázatokat hirdetett, amelyek nem is maradtak eredmény nélkül. Fantasztikusabbnál fantasztikusabb konstrukciók tervei láttak napvilágot, jutottak el a prototípus megépítésének fázisáig, sőt előszériák gyártásáig.
Jó példa erre az Erich Bachem által tervezett, rakétameghajtású, indítóállványról függőlegesen felszálló elfogó vadász, a Natter, amelynek egyetlen fegyverzete a gép orrában elhelyezett 30-40 kisméretű rakéta volt. A BA–349 jelű gép gyorsasága miatt akadály nélkül a nagy bombázó kötelékek közvetlen közelébe kerülhetett, összes rakétáját egyetlen gépre irányítva, majd vitorlázó repülőként visszatérve bázisára.
Tipikus olcsó, de jelentős újításokat felvonultató szükségmegoldás volt a Junkers EF–128 jelű ún. miniaturjäger (törpe vadász) is, amelynek He S–011 sugárhajtású motorja, katapulttal ellátott pilótaülése és a farok helyett (amely teljesen hiányzott) a hátranyilazott szárnyakon elhelyezett függőleges vezérsíkjai voltak. A gép megvalósítása végül a prototípus építésének fázisáig jutott csak el.
Mindenképpen megemlítendő a Horten fivérek Ho–229 jelű tervezete. Ez a rakétameghajtású, kisméretű, „csupaszárny” elfogó vadászmodell, amely egyes, a NASA sok évtizeddel későbbi X-szériás kísérleti modelljeihez hasonlítható, szintén a prototípus építésének fázisáig jutott el.
A német háborús repüléstechnika talán legértékesebb két darabja szintén csak papíron, tervek formájában, illetve prototípusként érte meg a háború végét. Az egyik a Messerschmitt gyár ígéretes terve, a Messerschmitt P.1101 jelű léglökéses repülőgép, amely az újszerű orrfutómű és a második generációs gázturbina-hajtómű mellett a világon először változtatható szögállású, hátranyilazott szárnyakkal rendelkezett. A másik érdekes konstrukció a Focke-Wulf Ta–183 jelű tervezete volt. A sugárhajtású, hátranyilazott szárnyú gép motorjának légbeömlő nyílása az orrban kapott helyet, üzemanyagtartályait a szárnyba építették. A gép jelentős hasonlóságokat mutatott a Messerschmitt P.1011 modellel.
E jelentős újításokat, előremutató megoldásokat, komoly hadászati értéket jelentő eszközök, ezek fejlesztési dokumentációi és ezeknek megalkotói kerültek a Németországba benyomuló szövetségesek kezére. A több ezer, a nyugati frontot követő amerikai hírszerző között a tudományos élet nagy nevei is szerepelnek. Közöttük találjuk például Theodor von Karmant, azaz a magyar származású Kármán Tódort is, aki az aerodinamika és az áramlástan talán legnagyobb tekintélye. Az ő feladata a nagy sebességű és szuperszonikus repüléssel kapcsolatos német aerodinamikai kutatások eredményeinek biztosítása a helyszínen.
Érdekes figyelemmel kísérni a hadizsákmányként lefoglalt hajtóművek, repülőgépek, dokumentációk sorsát a háború befejezését követően. Általánosságban elmondható, hogy a jelentős számban amerikai, angol és szovjet kézbe kerülő gázturbinás hajtóművek tanulmányozása komoly lökést adott az érintett országokban folyó megfelelő hajtóművek fejlesztésének.
Az amerikai Paperclip akció egyik legértékesebb zsákmánya a Messerschmitt P.1011 prototípusa és dokumentációjának jó része volt. A prototípust idővel az USA-ba szállították, ahol helyrehozták a megrongálódott modellt, és a Bell Aircraft szakemberei kimerítő teszteket végeztek rajta. A lefoglalt dokumentáció, a gép tanulmányozása, valamint a próbarepülések eredményei rengeteg hasznos tapasztalattal gazdagították az amerikai repülőgép-fejlesztőket. A technikai ötletek, megoldások egy részét viszontlátjuk később nemcsak a Bell Aircraft kísérleti X jelzésű modelljein, de később a sorozatban gyártott egyéb modelleken is. Különösen nagy hasznára volt az USA harci repülőket fejlesztő és gyártó vállalatainak a Paperclip akció keretében lefoglalt dokumentáció, amely a hátranyilazott szárnyak elméleti és gyakorlati problematikáját oldja meg. Ezek a megoldások azonnali alkalmazásra találtak az USA első igazán sikeres, nagy tömegben gyártott és bevetett léglökéses harci repülőgépének, az F–86 Sabre-nak tervezésénél és kivitelezésénél.
Talán még a lefoglalt dokumentációknál és ígéretes prototípusoknál is nagyobb jelentőséggel bírt a Paperclip akció keretében az USA-ba került tudósok és repülésügyi szakemberek jelentette érték. A hadizsákmányként lefoglalt kísérleti modellek, valamint az Amerikába került technikai gárda a mára legendássá vált Wrigt-Patterson légibázis (Ohio) próbatelepeire és laboratóriumaiba kerültek a háború utáni években. Itt gyors haladás indult meg a különleges repülőgépmodellek fejlesztésében, amely fejlődés napjainkig tart. (Itt fejlesztették ki például a lopakodó technikát megvalósító repülőgépmodelleket.)
Lehetetlen felsorolni az összes jelentős szakembert, akik a háború befejezését követően Amerikában folytatták munkájukat. Csak néhány ismert név ezek közül: dr. Alexander Lippish, aki a Wrigt-Patterson légibázison kifejtett kezdeti tevékenysége után több amerikai repülőgépgyártó nagyvállalat munkatársa és technikai konzultánsa lesz. Részt vesz többek között az első deltaszárnyú harci gépek tervezésében és fejlesztésében, aktív az USA-ban egészen 1976-ban bekövetkezett haláláig. Dr. Anton Flettner, az első hadrendbe állított sikeres német helikopter, az Fl–182 (Kolibri) megalkotója, aki részt vesz az USA hadseregének helikopterfejlesztési munkálataiban. Idővel saját vállalatot alapít az USA-ban, amelyet 1961-ben bekövetkezett haláláig vezet. Hans von Ohain, a német gázturbinás reaktív hajtómű feltalálója és kifejlesztője, aki szintén a Paperclip keretében kerül a Wrigt-Patterson légibázisra. Von Ohain 1956-ban már az USA légierő repüléstechnikai laboratóriumának igazgatója, 1975-ben az Aero Propulsion Laboratory tudományos vezetője. Hans Multhopp, a legendás TA–183 jelű, utóbb nagy karriert befutott német léglökéses repülőgépmodell (később erről még sokat hallunk) tervezője, aki a kezdeti idők után a baltimori Glenn L. Martin repülőgépgyár technikai gárdájának befolyásos tagjaként dolgozott.
Az USA hatóságai nagyon szerették volna megtalálni és az USA-ba „csábítani” a hadizsákmányként lefoglalt fantasztikus Ho–228 és Ho–229 modelleket megalkotó Horten fivéreket is, ők azonban a háborút követően Peron Argentínájába menekültek. Ugyanez történt a Focke–Wulf sok előremutató modellt megalkotó tervező-főmérnökével, Kurt Waldemar Tankkal, aki az argentin légierő számára kifejlesztette annak első léglökéses gépét, a német TA-183 terveit továbbfejlesztve.
Természetesen nem csak az USA hasznosította a német repülés terén elért eredményeket. A már említett P.1101 jelű Messerschmitt modell teljes mikrofilmre vett dokumentációja francia kézre került, amelyet végül nem osztottak meg szövetségeseikkel. Franciaország és Anglia is hozzájutott a gázturbinás motorok több példányához, amelyeket kimerítően tanulmányoztak. Az ugyancsak több példányban angol és francia kézre jutott Me–262 jelű, sugárhajtású Messerschmitt gép próbarepülései és szerkezetének vizsgálatai ugyancsak hasznos tapasztalatot jelentettek az angol és francia konstruktőrök további munkájához.
Dr. Eugen Sänger rakétakutató, az Amerika-bombázó tervezetének atyja és munkatársai Franciaországba kerültek, ahol évekig segítették a francia hadirepülőgép- és rakétagyártást. Maga Sänger idővel az USA-ban telepedett le, ott folytatva munkásságát. A Sänger-féle Amerika-bombázó Sztálin fantáziáját is izgathatta, mert Sängert a szovjet titkosszolgálat egy ízben – sikertelenül – megpróbálta elrabolni, és a Szovjetunióba juttatni. A bombázó terve civil változatban újból napirendre került a 70-es években, RAM-jet meghajtású, személyszállító űrrepülőgépként.
Bár a különböző kísérleti repülőgépmodellek, prototípusok és ezek dokumentációi zömmel a nyugati szövetségesek kezére kerültek, a Szovjetunió sem maradt értékes hadizsákmány nélkül. A lefoglalt BMW, He és Jumo sugárhajtású hajtóművek a Szovjetunióba kerültek, ahol további fejlesztés után több korai szovjet léglökéses repülőgéptípus hajtóműveként szolgáltak. Egyes repülőgéptípusokat, mint például az Me–262-t a Szovjetunióban lemásoltak, további tanulmányozás és tapasztalatszerzés céljából.
A Vörös Hadsereg által elfoglalt dessaui kísérleti telepen szovjet fennhatóság alatt tovább folyt a fejlesztési munka az eredeti német személyzettel a fontosabb projekteken. Különleges érdeklődést keltett a már korábban említett előrenyilazott szárnyú, Ju–287 jelű bombázó, valamint az ugyancsak itt fejlesztés alatt álló, EF–126 jelű léglökéses törpevadászgép. Az eredményes munkát követően a német személyzet a Szovjetunióba került, sokéves „együttműködés” céljából.
A legnagyobb fogást mégis egy, csak papíron létező repülőgép terveinek teljes dokumentációja jelentette, amelyre a szovjet szakértők Berlinben, a Légügyi Minisztériumban találtak rá. Ez a Ta–183 jelű, léglökéses Focke-Wulf vadászgép dokumentációja volt. A Hans Multhopp-féle tervezetet a szovjet szakértők több mint ígéretesnek tartották, és egy próbapéldányát megépítették a Szovjetunióban. A modell, amely 1947-ben repült először, további módosításokon átesve 1948-ban végre kiforrott gépként, MIG–15 néven vonult be a repülés történetébe, mint a legnagyobb példányszámban gyártott, egyben az első igazán sikeres szovjet léglökéses harci repülőgép.
Peenemünde rakétái
A német haditechnikai kutatások és fejlesztések legnagyobb jelentőségű hasznosítása a győztes szövetséges hatalmak részéről kétségen kívül a német rakétatechnika eredményeinek átvétele volt. A háború befejezéséig nagy utat tett meg a rakétakutatás a 20-as évek kezdeti lépéseitől. A kezdeti korszak nagy nevei Oroszországban, később a Szovjetunióban Konsztantyin Ciolkovszkij, aki lefekteti a folyadék-üzemanyaggal hajtott rakéták fizikájának elméleti alapjait, az USA-ban Robert H. Goddard, aki 1926-ban elsőként bocsát sikeresen útjára folyadék-üzemanyagú rakétát, Németországban pedig Herman Oberth teoretikus, az Űrhajózási Társaság (VfR) nevű civil egyesülés első elnöke. De míg az USA-ban Goddard sikerei anyagi eszközök híján viszonylag szerény mértékűek, a szovjet erőfeszítések sem azon a szinten mozognak, ami átütő előretörést eredményezne, addig Németországban a rakétakutatás nagy lépésekkel halad előre a 30-as évek elejétől kezdve.
A német hadvezetés hamar felfigyelt a rakéták haditechnikai lehetőségeire, csakúgy, mint a programban már ekkor központi szerepet játszó fiatal Werner von Braunra.
Hitler hatalomra jutása után gyors előrelépés következik a rakétatechnika fejlesztésében, természetesen a náci haderő keretein belül. A 30-as évek közepére a rakétakutatással kapcsolatos tevékenység kinövi a Berlin körüli létesítmények nyújtotta lehetőségeket, és határozat születik egy új kutató, kísérleti és gyártási központ létesítésére. A választás a balti-tengeri Rügen félszigeten lévő, félreeső Peenemünde helységre esik, ahol hamarosan megépül az új központ. A hatalmas létesítmény katonai vezetője Walter Dornberger tábornok, maga is rakétakutató, a technikai vezető az ekkor még csak húszas éveiben járó Werner von Braun.
Itt gyűlt össze a német rakétakutatás színe-java. Hamarosan körvonalazódik a kutatás-fejlesztés célja is: egy tonna robbanóanyagot mintegy 250-300 km távolságú célba juttatni. A kezdeti, kevéssé sikeres A–3 jelű, 1937-ben megvalósult rakétakonstrukciót ennek áttervezett, nagyobb, A–5 jelű utóda követi. Az erőfeszítések 1938-tól már az A–4 jelű rakéta megvalósítására összpontosulnak. Von Braun, aki ekkor már a náci párt tagja, sikeresen vezeti a fejlesztési munkálatokat. Ekkor már egyre kevesebb szó esik a világűr kutatásáról és a rakéták tudományos hasznosításáról.
A háború kitörése után az A–4 rakéta fejlesztése már kiemelt jelentőséget, 1942-től prioritást élvez. A sikerek látványosak. Az első sikeres fellövésre 1942 októberében kerül sor. Ugyanebben az évben megkezdődik a sorozatgyártás. 1943-ban Dornberger tábornok már a világűr katonai célú meghódításáról beszél. A kitűzött cél ekkor már havi 900 db A–4-es rakéta előállítása.
1943 augusztusában szövetséges légitámadás éri a peenemündei központot. Az ekkor már 18 000 embert foglalkoztató, saját elektromos erőművel és szuperszonikus légcsatorna-berendezéssel rendelkező létesítményt érő károk nem igazán jelentősek, biztonsági okokból a gyártást és a kutató tevékenység egy részét mégis elköltöztetik Peenemündéből. Az új, föld alatti létesítményekben folytatódó gyártás az SS felügyelete alatt, embertelen körülmények között történik. A Nordhausen közelében épített óriási földalatti létesítmény, az elhíresült „Mittelwerk Dora” a német haláltáborok körülményeit idéző, rabszolgamunkán alapuló létesítmény. A gyártás itt és más helyeken sikeresen folytatódik a háború végéig.
A részben helyrehozott peenemündei telepen sem szünetel a fejlesztési munka. 1943 végére az A–4 fejlesztései gyakorlatilag befejeződtek. Ekkor már elkészültek a rakéta hordozható kilövőállomásról, sőt tengeralattjáróról való indításának feltételeit biztosító rendszerek is. Ezután került sor von Braun vezetése alatt a nagyobb hatótávolságú és teherbírású rendszerek fejlesztési munkálataira. Elindultak a szárnyas, nagyobb hatótávolságú, A–9 jelű rakéta fejlesztési munkálatai, valamint a többlépcsős, A9/A-10 és A–12 jelű interkontinentális rakéták tervezése. Dornberger és von Braun csapata részt vett rakéta repülőgép-hajtóművek és légelhárító rakéták kifejlesztésében is (Wasserfall projekt).
1944. szeptember elején megindult London bombázása az A–4-es rakétákkal, amelyeket az utókor V–2 rakéta néven ismer. Ezt megelőzően London már szenvedett a V–1 szárnyas bombáktól, azonban a szövetségesek előrenyomulása miatt a nyugati fronton ezek kilövő állomásairól végül már nem lehetett Angliát elérni. A mintegy 3200 (!) ténylegesen elindított V–2-ből kb 1100 db ért célt és mintegy 2700 (egyes források szerint ennéll jóval több) ember életét oltotta ki. A sebesültek száma és az okozott anyagi kár ugyan jelentős volt, de messze nem állt arányban a rakéta fejlesztésére és a gyártásra fordított erőfeszítésekkel. A V–2 rakéta végül hatalmas technikai sikernek, de irracionálisan drága, kis hasznú fegyvernek mutatkozott.
A háború végét von Braun ezredesi rangban, az SS tagjaként érte meg. A csaknem teljes peenemündei kutatógárda Dornbergerrel és von Braunnal az élen az amerikai csapatoknak adta meg magát, gondosan elkerülve a Vörös Hadsereget. Peenemünde szovjet kézre került, míg a nordhauseni létesítmények a nyugati szövetségesek fennhatósága alá.
Német rakétakutatók az USA-ban és a Szovjetunióban
A nordhauseni létesítményt elfoglaló amerikaiak hatalmas értékű hadizsákmányra tettek szert. Mintegy 100 db kész A–4-es rakéta, sok V–1 szárnyas bomba, rengeteg alkatrész, sok tonna dokumentáció került amerikai kézre. Az angol csapatok sem maradtak hasonló zsákmány nélkül (Operation Backfire), bár kisebb mennyiségben. Az USA végül 14 hajórakomány rakétát, alkatrészt és dokumentációt szállított az Egyesült Államokba a Paperclip akció keretében.
A szövetségesek számára már ezt megelőzően sem voltak teljesen ismeretlenek a német rakétakutatás eredményei. A megszállt területeken folytatott hírszerzés adatain kívül döntően fontos információt szolgáltattak az 1943-ban Svédországban lezuhant V–1-es és V–2-es kísérleti példányok. Összesen hét szárnyas bomba (V-1) és egy A–4 rakéta zuhant a semleges Svédország területére. Ezekről a korabeli sajtó is megemlékezett, találgatva a lezuhant eszközök mibenlétét. Érdekes, kevéssé ismert fejezete a rakétakutatás történetének ezeknek a példányoknak a sorsa.
A V–1 szárnyas bombák maradványait a svéd katonai jellegű kutatásokkal foglalkozó intézmények (Repüléstechnikai Kísérleti Intézet – FFA, valamint a flotta torpedóegysége) alaposan átvizsgálták. A vizsgálatokról szóló, a 90-es években nyilvános okmányokká minősített jelentésekből, tanulmányokból kiderül, hogy ezek szerkezetét sikerült teljesen rekonstruálni. A V–1 szárnyas bombát irányítószerkezetével együtt a svédek később lemásolták. Ez lett az alapja a svéd SAAB (Svensk Aeroplan Aktiebolaget) későbbi, egészen a mai napig tartó rakétatechnikai tevékenységének.
A lezuhant maradványokat a svédek az angol hatóságok rendelkezésére bocsátották vizsgálat céljából, megosztva velük saját vizsgálataik eredményeit is. Ugyanez lett a sorsa az 1944-ben Svédországban lezuhant A–4 rakétának is, amelynek maradványait Angliába szállították. Mindezekből és Európa más területein fellelt maradványokból a V–1 lelkét alkotó giroszkopikus navigációs berendezés és a V–2 legjelentősebb részei rekonstruálhatók voltak. A V–2 esetében ennek azonban már csak a háború utáni idők számára volt jelentősége. A V–2-vel szembeni védekezés lehetetlen volt, gyakorlatilag igaz ez a mai napig.
A svéd kitérőtől függetlenül túlzás nélkül állítható, hogy az USA-ba került nagyszámú A–4 rakéta képezte nemcsak a háborút követő néhány év rakétatechnikai fejlesztési munkáinak alapjait, hanem a további fejlődésnek is irányt szabott. Ebben az USA-ba került német szakembergárdának döntő szerepe volt. Ahogy már említettük, a német rakétakutatással és fejlesztéssel foglalkozó peenemündei gárda csaknem maradéktalanul a nyugati szövetségeseknek adta meg magát. Von Braun mintegy 120 kollégájával az Operation Paperclip keretében már 1945 szeptemberében az Egyesült Államokba került. Egy rövid kezdeti periódus után, amelynek során a Németországban lefoglalt dokumentáció rendszerezésével voltak megbízva, a rakétatechnikai gárda a texasi El Paso közelében lévő Fort Bliss katonai támaszponton lett elhelyezve, amely az 50-es évek kezdetéig otthonukként szolgált. A gyakorlatilag internált státust „élvező” tudósgárda itt széles körű tevékenységet fejtett ki az amerikai személyzet kiképzésében, az USA-ba került A–4 rakéták felépítését, kezelését és kilövését illetően. A rakétatechnikai tevékenység évekig az A–4 rakétákkal történő próbákból, valamint ezek tanulmányozásából és módosításából állt. A német gárda ebben nélkülözhetetlen volt. Hamarosan megkezdődtek a tanulmányok a rakétatechnika amerikai fejlesztésének lehetőségeiről, amelyben az élenjáró, tapasztalt peenemündei csapat alapvető részt vállalt és kapott.
Megindulnak a légelhárító rakéták gyors kifejlesztését célzó munkák, és a kezdeti éveket követően új rakétarendszerek fejlesztése is. Von Braunnak oroszlánrésze van az első amerikai hordozórakéta, a Redstone kifejlesztésében.
A Fort Bliss-i német kolónia körülményei konszolidálódnak, az internált státus lassanként megszűnik. A rakétakutatók jelentős része idővel integrálódik az amerikai társadalomba, jelentős szerepet betöltve a további kutatási programokban, befolyásos állásokhoz jutva az amerikai katonai-gazdasági komplexumban. Maga Werner von Braun káprázatos pályát fut be az USA-ban. 1950-ben a Peenemünde-csoport az alabamai Huntswillbe települ át. Itt von Braun a Redstone-program fejlesztési főnöke lesz. A Redstone utóda, a Jupiter–C nevű rakéta az első amerikai mesterséges hold, az Explorer–1 hordozórakétája lesz 1958 januárjában. Két évvel később, a NASA huntswilli rakétafejlesztési központjának, a Marshall Space Fligt Centernek igazgatóját már Werner von Braunnak hívják. Ezt a posztot 1970-ig tölti be. Itt fejlesztik ki az embert a Holdra juttató Apollo rendszer óriás hordozó rakétáját, a Saturn–V-öt, von Braun vezetésével és elképzelései alapján. 1972-ben szétválnak a NASA és von Braun útjai. Von Braun az évek során különböző rakétatechnikai és űrkutatási egyesületek tagja, vezetőségi tagja a Fairchild Industries repüléstechnikai vállalatnak, az amerikai űrkutatás ünnepelt alakja 1976-ban, 65 éves korában bekövetkezett haláláig.
Walter Dornberger tábornok nem került azonnal az USA-ba. Háború utáni pályafutása egy kétéves angliai hadi- és vizsgálati fogsággal kezdődött. 1947-ben azonban már ő is az USA-ban ünnepli a karácsonyt. Itt hamarosan részt vesz irányítható rakéták fejlesztésében, mintegy folytatva a Peenemündében, sajnálatos körülmények következtében félbeszakadt ígéretes munkát. Tevékenységét hamarosan a kísérleti repülőgépeket is kifejlesztő Bell Aircraft, az USA Air Force és a NASA befolyásos munkatársaként folytatja.
A népes gárda egy harmadik tagjának pályája is figyelemre méltó. Arthur Rudolph Werner von Braun egyik főmunkatársa volt a peenemündei időkben. Gyártási főmérnökként oroszlánrésze volt a V–2 rakéták előállításában és sorozatgyártásában. A Paperclip akció keretében ő is az USA-ba kerül, ahol von Braun mellett hamarosan korábbi szerepét tölti be az amerikai rakétagyártás keretein belül. A von Braun vezetése alatt működő Marshall Space Centerben az amerikai holdrakéta, a Saturn–V gyártási vezetőjeként tünteti ki magát. A hadsereg és a NASA megbecsült munkatársa. Sorsa a 80-as évek végén vesz drámai fordulatot. Ebben az időben kongresszusi vizsgálat indul – alaposan megkésve – az USA-ban működő német rakétatechnikai szakemberek múltjáról. Előkerülnek a korabeli kihallgatási jegyzőkönyvek, és fény derül sok kellemetlen tényre. Az amerikai Igazságügyi Minisztérium súlyos ellentmondásokat talál Rudolph beszámolójában háború alatti tevékenységéről. Az idős Rudolph kénytelen lemondani amerikai állampolgárságáról, és visszaköltözik Nyugat-Németországba. Ott pert indítanak ellene háborús bűnök elkövetéséért, amely azonban felmentéssel végződik.
Így történt, hogy Truman elnök határozott utasítása ellenére – amely szerint a hitleri náci rendszer egyértelmű hívei, háborús bűnösök nem léphetnek az USA földjére a Paperclip akció keretében – mégis nagyszámú volt náci párttag, volt SS-tag, esetenként háborús bűnösök vehettek részt az amerikai rakétatechnika fejlesztésében évtizedeken át. Döntő szerepük volt nemcsak a rakétatechnikai fejlődésben, de gazdasági és politikai befolyásra is szert tettek a 60-as évekig, talán jóval ezután is.
Komoly jelentőséggel bírtak a német rakétafejlesztés eredményei a Szovjetunió számára is. Bár a nordhauseni létesítmények, valamint a peenemündei gárda amerikai fennhatóság alá került, magát a peenemündei létesítményt a Vörös Hadsereg foglalta el. Itt, bár hiányos, de tekintélyes mennyiségű dokumentáció volt fellelhető. Szovjet kézre került két V–2 rakéta is Lengyelországban, amelyeket a Szovjetunióba szállítottak tanulmányozás és tesztelés céljából az Osoaviachim program keretén belül. A Vörös Hadsereg által megszállt területeken is jelentős mennyiségű V–2 dokumentáció került elő. A végül szovjet övezethez került, már elhagyott nordhauseni létesítmény is tartogatott még némi meglepetést néhány félkész hajtómű és irányítástechnikai berendezés, valamint hiányos dokumentációk formájában. Bizonyos mennyiségű dokumentációt és rakétatechnikai „hardware”-t a nyugati szövetségesek is átadtak a szovjet félnek.
Nagyszámú, a rakétatechnikai fejlesztésekkel kapcsolatban álló német technikai személyzet, mérnök és középszintű tudományos munkatárs került szovjet fennhatóság alá. Von Braun egy tudományos főmunkatársa is (dr. Gröttrup) szovjet fogságba került. Megindult Németország szovjet megszállási övezetében a német technikai személyzet összegyűjtése, toborzása, valamint segítségükkel az információ rendszerezettebb gyűjtése. Ez a tevékenység 1946 végéig folyt a megszállt övezetben.
A valamelyes jelentőséggel bíró technikusokat, kutatókat, rakétatechnikai szakembereket végül 1946 végén a Szovjetunióba deportálták. A deportáció mintegy 1400 szakembert foglalt magába, családtagjaikkal együtt az akció mintegy 7000 embert érintett. A német csoport kiemelt körülményeket élvezhetett a háború sújtotta Szovjetunióban. Megfelelő lakást, ellátást kaptak, valamint a szovjet szakembereknél jóval magasabb fizetést. Maga Gröttrup, aki a kialakult három csoport egyikének a feje lett, hatszobás villában lakhatott családjával, saját sofőr vezette gépkocsi felett rendelkezett, és 50 százalékkal magasabb fizetést kapott, mint Koroljov, a szovjet rakétakutatás Werner von Braunja.
Hasonlóan az amerikai eljáráshoz, a személyzet az első időkben a német nyelvű dokumentáció rendszerezésének és értelmezésének feladatával foglalkozott. Részt vettek a zsákmányolt rakétahajtóművek tesztjein, kiképzéssel, gyártási és üzemeltetési tapasztalataik átadásával voltak megbízva, majd egy módosított A–4 rakéta fejlesztési munkáiban vettek részt. A csoport három területen volt hivatott együttműködni a szovjet kutatókkal: az A–4 rakéta rekonstruálásában, rakéták irányítástechnikai berendezéseinek fejlesztésében, valamint új hajtóművek kifejlesztésében.
Első lépésként az A–4 sikeres rekonstruálása és kipróbálása után egy nagyobb hatótávolságú és teherbírású, A–4 típusú rakéta kifejlesztésében (G-1 program) vett részt a német gárda. Ezt követően, illetve részben ezzel párhuzamosan működött már a szovjet rakétafejlesztés önálló ága, amelybe ennek előrehaladtával bekapcsolódtak a német szakemberek is. Sok új technikai megoldással, peenemündei tapasztalataikkal termékenyítették meg a szovjet rakétatechnikai kutatást ezekben az években.
A szovjet fél az egyre eredményesebb rakétatechnikai fejlesztés során komoly haszonnal támaszkodott a német csport munkájára, a vezetés azonban vigyázott rá, hogy a német csoport az összképtől elszigetelten dolgozzon. 1948 második felétől a német személyzet egyre kisebb részt vállalhatott a gyorsan fejlődő, már önálló szovjet rakétafejlesztési munkálatokban. Megkezdődött a német személyzet hazatelepítése Németországba. 1950 második felében az utolsó német rakétatechnikai szakember is visszakerült Németországba – ekkor a szovjet rakétafejlesztés már saját útját járta.
Német erőfeszítések az atomkutatás területén
Érdekes fejezete a náci rendszer tudományos eredményei utáni vadászatnak a német atomkutatás eredményeinek felderítése. 1938 decemberében Lise Meitner és Otto Hahn felfedezik az atomhasadás jelenségét. A Nature tudományos folyóiratban erről hamarosan megjelenő cikk izgalomba hozza a tudományos világot. Nyilvánvalóvá válik, hogy a jelenséget felhasználva lehetséges energia termelése atomreaktorban, és óriási pusztító erőt képviselő atombomba megépítése is. A háború kitörésekor a témában elért kutatási eredmények közlése természetesen megszűnik.
Az USA-ban hamarosan megkezdődik az első kísérleti atomreaktor építése, amelyet 1942. december 2-án siker koronáz: beindul a chicagói sportaréna alatt a Fermi vezetésével létrehozott atommáglyában az első láncreakció. 1941 végén indul a híres amerikai Manhatten-projekt is, amelynek célja atombomba létrehozása. A szövetségesek természetesen számolnak hasonló német erőfeszítésekkel, konkrét tudomásuk azonban az elért német eredményekről nincs.
A háború elején Németországban megalakul egy szervezet az amerikaiakéhoz hasonló célkitűzésekkel. A szervezet vezetője Werner Heisenberg, a kvantummechanika atyja, (aki a háború kitörésének hírére visszatér Németországba), tagjai között van Otto Hahn is. A kutatás viszonylag szerény keretek között folyik, bár Speer fegyverkezésügyi miniszter hajlandó lenne jelentősebb forrásokat is az atomkutatás rendelkezésére bocsátani. Idővel megépül egy kísérleti reaktor, amelyben azonban láncreakciót nem sikerül elérni. Az atombomba megépítéséről Heisenberg és csoportja egyelőre lemond, helyette működő atomreaktor konstruálására fordítják energiájukat. Egy tengeralattjárók meghajtására alkalmas erőforrás kifejlesztését helyezik kilátásba a türelmetlen német hadvezetés számára.
A munka azonban lassan halad, komoly kutató és kísérletező tevékenység szükséges az elméleti alapok tisztázásához. Bizonyítja ezt Heisenberg látogatása volt mentoránál, Niels Bohrnál a megszállt Dániában. Bohr azonban nem kapható a segítségre, a német tudósok egyedül, elszigetelten küzdenek az elméleti problémákkal. A háború végéig a német atomkutatás nem jutott el a hasznosítható berendezések előállításának fázisáig. Sem működő atomreaktort, még kevésbé atomfegyvert nem voltak képesek előállítani.
A német földre benyomuló nyugati szövetségesek természetesen nagy érdeklődést mutattak a német eredmények megismerése iránt. Hasonlóan a repülési és rakétatechnikai területekhez, igyekeztek megtalálni a területen tevékenykedő német kutatókat, tudósokat, részben az eredmények megszerzésének céljából, részben, hogy ennek lehetőségétől megfosszák a szovjet szövetségest. Az Operation Paperclip keretében a német atomkutatás ismert alakjai mind a nyugati szövetségesek fogságába estek. A tíztagú csoportot, amelynek tagjai többek között Werner Heisenberg, Otto Hahn, von Weizsäcker, Diebner, Wirtz, von Laue, Angliába deportálják. Elhelyezésükre a Cambridge melletti Farm Hall uradalom épületeiben kerül sor. Az ismereteik megszerzését célzó akció neve Operation ALSOS.
Az ALSOS keretében sor kerül többek között a tudósok közti beszélgetések titkos lehallgatására és rögzítésére is. Ezek során bebizonyosodik, hogy a német kutatók alapvető elméleti problémákkal küzdöttek, és hibásan ítélték meg az atomrobbanáshoz szükséges kritikus tömeg nagyságát is; azt a valóságosnál mintegy 1000-szer nagyobbnak gondolták.
A háborút követő időkben a német atomkutatók hangoztatták, hogy valójában nem igyekeztek atombombát előállítani, az ilyen irányú munkát igyekeztek háttérbe szorítani.
Bárhogy is áll a dolog ezzel az állítással, az ALSOS program eredményei nyilvánvalóvá tették, hogy a nyugati szövetségeseknek nincs mit tanulniuk a német kutatások eredményeiből. A német tudósok mintegy fél év elmúltával szabadon távozhattak Farm Hall-i fogságukból.
Dr. Mengele és kevésbé ismert kollégái
A Harmadik Birodalom tudóstársadalma tevékenységének egyik legborzasztóbb fejezete az orvosi „kutatások” története. A megalkuvást nem ismerő náci rendszer hamarosan ideológiájának szolgálatába állította a német orvostársadalmat is. Az áltudományos fajelméleti meggondolások első németországi áldozata a náci hatalomátvételt követően Németország zsidósága, amelynek társadalmon kívüli helyzetét a hírhedt nürnbergi törvények rögzítik. A német orvostársadalom ideológiai meggyőződésből, esetenként a megfélemlítésnek engedve hamarosan a náci ideológia megvalósításának szolgálatába áll. Beindul és általánossá válik az eutanáziaprogram, valamint a sterilizációs programok, amelyek célja a gyógyíthatatlan betegek, öregek, nyomorékok „eltávolítása” a társadalomból, valamint a genetikailag nem kívánatos tulajdonságúaknak minősített személyek utódlásának megakadályozása orvosi beavatkozással, sterilizációval.
Ezzel párhuzamosan kiépülnek először Németországban, majd a háború alatt az elfoglalt Norvégiában és Hollandiában a Lebensborn program intézményei. A program célja a náci faji meggondolásokból értékesnek ítélt embercsoportok szaporítása. Ez Németországban erre a célra létrehozott táborszerű intézményekben történik, míg az említett két megszállt országban a német katonák és a helyi lakosság női tagjai közötti kapcsolatok ösztönzése és a született gyermekekről történő kiemelt gondoskodás formájában.
A fajelméletet indokolni igyekvő orvosi „kutatások”, valamint a sterilizációs és eutanáziaprogramok már a háború előtt is az orvosi eskü megcsúfolását jelentették, mindez azonban csak előgyakorlat volt a később elkövetett borzalmakhoz képest. A náci törvénykezés és a fenti programok előkészítették a talajt a valóban minden humanitást, orvosi etikát és emberi tisztességet félredobó későbbi orvosi kísérletek számára.
A haláltáborok létrehozása bőséges emberi anyagot szolgáltatott a legbizarrabb, legkegyetlenebb, embereken végzett „kutatásokhoz”. Ezek alapvetően három területre koncentrálódtak: A náci fajbiológiai tételek igazolása céljából végzett kísérletek; az emberi szervezet teherbíró képességét extrém helyzetekben vizsgáló kísérletek, a német haderő tagjai túlélési esélyeinek növelése céljából; gyógyszerek és kezelési módok kipróbálása kísérleti alanyokon ezek megfertőzése által.
Az első csoportba tartozó tevékenység legismertebb alakja az auschwitzi táborban tevékenykedő dr. Josef Mengele, akit az utókor a „halál angyala” néven emleget.
Érdeklődési területei közé tartoztak az ikreken végrehajtott orvosi kísérletek mellett az emberi tulajdonságok (pl. szemszín) megváltoztatására irányuló és a testi fogyatékkal születettek, az általa „abnormális életformák”-nak nevezett egyéneken történő kegyetlen kísérletezés. Kiemelt érdeklődést tanúsított az ikerpárok (gyermekek) iránt, mivel azt remélte, olyan eredményekhez juthat, melyek segítségével gyorsíthatja a meghódított területek benépesítését az „árja” fajjal. Mengele ugyancsak fontos területnek tekintette a különböző „fajok” betegségekkel szembeni ellenállásának vizsgálatát, a kísérletek alanyainak megfertőzésével, illetve sérülések létrehozásával. A kísérletek szenvedő alanyai (nemritkán gyermekek), amennyiben túlélték Mengele és stábjának „kezelését”, végül a gázkamrákban vagy a boncasztalon végezték.
A második csoportba tartozó kísérletek alanyai szintén a koncentrációs táborok foglyainak sorából kerültek ki. A kegyetlen kísérletek során a szerencsétlen kiválasztottakat a háború során előforduló legextrémebb szituációkat szimuláló helyzeteknek tették ki, regisztrálva az emberi test reakcióit, tűrőképességét. Az ilyen irányú kísérletek során embereket hosszan tartó extrém hidegnek, oxigénhiánynak, vákuumnak tettek ki, vagy tengervizet itattak velük. A kísérletek kivétel nélkül halálos kimenetelűek voltak.
A harmadik csoportba tartozó vizsgálatok során fertőző betegségekkel – maláriával, tífusszal, tuberkulózissal, sárgalázzal és egyéb halálos kórokozókkal fertőzték meg a kísérletező orvosok a koncentrációs táborok szerencsétlen halálraítéltjeit. Ugyancsak kísérleteket hajtottak végre különböző preparátumok kipróbálása céljából mérges gázok és foszfor okozta sérüléseket létrehozva. Elborzasztóak az utókor számára a kutatás címén végrehajtott sterilizációs, szerv- és csontátültetési kísérletek is, amelyek az emberi szervezet regenerációs képességét vizsgálták. A beavatkozásokat – a legbrutálisabbakat is –, melyek nagy részét bízvást tekinthetjük öncélú kegyetlenségnek, szadizmusnak, természetesen mindenféle érzéstelenítés nélkül végezték, egészen egyszerűen azért, mert a kísérleti alanyokat semmilyen szinten nem tekintették emberi lényeknek.
A háborút követő jogi eljárások során Nürnbergben külön orvospert folytattak le a győztes hatalmak. Ennek során 23 orvos és egészségügyi adminisztrátor ellen emeltek vádat. A Harmadik Birodalom legfőbb, orvosi területért felelős személye, dr. Karl Brandt és hat társa halálos ítéletet kapott az elkövetett embertelenségek, emberiség elleni és háborús bűnök elkövetéséért, hét kivétellel a többi vádlott is bűnösnek találtatott.
Mindez azonban csak a jéghegy csúcsa volt! Az embertelen náci rendszert kiszolgáló, készségesen jelentő és a tízezrek életét követelő eutanáziaprogramban részt vevő egészségügyi hálózat, a német orvostársadalom, amely a fajelméleti meggondolások készséges kiszolgálójává vált, végül megúszta a felelősségre vonást.
Különösen megdöbbentő mindezek után, ha szemügyre vesszük, milyen pályát futott be a háború után sok olyan orvos, aki részt vett ezekben a kegyetlen kísérletekben. Néhány nevet ezek közül érdemes megjegyezni. Herman Becker-Freising , Siegfried Ruff és Conrad Shaefer neve a 23 nürnbergi orvos-vádlott névsorában szerepel. Felelősek a Luftwaffe számára végzett nagyszámú, halálos kimenetelű kísérletért. Becker-Freising és Ruff még vizsgálati fogságuk alatt leírják tapasztalataikat a haláltáborok foglyain folytatott halálos kísérleteikről az Egyesült Államok Légierejének részére. Becker-Freising könyvet is ír börtöncellájában az amerikaiak számára. Ruff és Shaefer felmentő ítélettel a zsebében távozhat Nürnbergből. Shaefer az USA-ban, Texasban éli le hátralévő életét. Becker-Freising 20 éves börtönítéletét idővel 10 évre mérséklik, amiben az USA légierejének számára írt könyve szerepet játszhat. Theodor Benzinger, aki női foglyokon végzett mérgező anyagokkal és harci gázokkal kísérleteket, az amerikai Marylandben lévő haditengerészeti kórház-intézmény, a Bethesda Naval Hospital számára hasznosította korábbi tapasztalatait a washingtoni kormánnyal kötött szerződés értelmében. Kurt Blom, magas rangú náci orvosi vezető, a nürnbergi orvosperek vádlottja, a német biológiai hadviselés kutatásának tán legfőbb alakja volt. Blom, aki több száz hadifoglyon végzett halálos kimenetelű bakteriológiai kísérlet felelőse, szintén az USA-ban kamatoztatta korábban megszerzett tapasztalatait a háborút követően, a Paperclip akció keretében. Egy CIA-vel kötött szerződés értelmében a Washington közelében fekvő Camp King tábor területén, a kémiai hadviselés témájában folytatott kutatás egyik jelentős és jól megfizetett figurája. Eugen von Haagen, a náci biológiai hadviselés helyettes vezetője, a fertőzési kísérletek szakértője a háborút követően öt éven át dolgozik az amerikai haderő számára a biológia hadviselés kutatási területén. Ő „szerzi meg” Blomot, volt kollégáját a Paperclip akció számára. Végül francia nyomásra törvényszék elé kerül, ahol elkövetett bűneiért 20 év börtönbüntetésre ítéli egy francia bíróság. Két év után szabadul, majd pályáját professzorként folytatja. Walter Shreiber tábornok, aki formailag utasította a német orvosokat a foglyokon végzett orvosi kísérletekre, 1948-tól a texasi Randolp Field-i Air Force School of Medicine nevű orvosi intézmény munkatársa. Alkalmazásának híre megy, a kipattanó botrány miatt 1952-ben távoznia kell. Argentínában, a náci háborús bűnösök paradicsomában talál új hazát és alkalmazást. Megemlítendő még dr. Eduard Pernkopf osztrák anatómus neve is, aki közel 30 évvel halála után lett a világ orvostársadalmának késői botrányhőse. Pernkopf ismert anatómiai atlasza, amely többek között preparált emberi szervek képeit és leírásait tartalmazza bőséges számban, nem várt érdeklődés középpontjába került, miután fény derült arra a tényre, hogy a bécsi orvostani intézményekben Pernkopf professzor gondozásában preparált és tárolt emberi szervek a náci kísérletek szerencsétlen alanyainak testéből származnak.
Ismert, hogy a Paperclip akció által érintett személyek dossziéinak tartalmát az amerikai titkosszolgálat – amelynek az akció a hatáskörébe tartozott – módosította, kivéve belőle a kényelmetlen tények jelentős részét. Így kerülhetett sor Truman elnök azon rendeletének kijátszására, amely megtiltotta a német náci párt tagjainak és háborús bűnösöknek az USA területén való tartózkodását a Paperclip akció keretén belül. A kialakuló hidegháború által diktált érdekek sok esetben erősebbnek bizonyultak az erkölcsi megfontolásoknál.
Stockholm, 2005. Szeptember