Jelen szövegben ahhoz a recepciós irányhoz fogok kapcsolódni, amely bár búvópatakszerűen bukkan fel a burjánzó Bodor-értelmezések természetében, mégis hangot ad a Sinistra körzet boldogságának. (Ilyen például: Scheibner Tamás A rezervátum boldogsága. Elbeszélői identitás, cinikus irónia és groteszk a Sinistra körzetben című írása.) Az intimitás kódjait fogom vizsgálni, és ebből következően az érzékek közvetített, közvetítő természetét. Ezt rögtön megfordítva is kell gondolni, hiszen az érzékelésmódok (a Sinistra körzetben főként a szaglás és tapintás, érintés) közvetítettségében tud megnyilatkozni az intimitás, ami egyben a kultúra és az emberi (természet) összefonódásának a közege is. Az intimitásban saját, nem nyilvános kultúrában válik, senki mással fel nem cserélhető valakivé az intimitás alanya. Vagyis az intimitásnak más szabályai vannak, mint a nyilvánosnak, éppen ebben a másságban keletkezik. Ha nyilvánossá válik – és csak az alanyai révén válhat azzá –, akkor megszűnik. Ezért paradoxon az intimitásról beszélni vagy írni, mert nyilvánossá teszi. A Sinistra körzet nyomokban teremti az intimitás szöveghelyeit.
Az intimitás alanyai az intimitás törvényének engedelmeskedve válnak alanyokká, mely törvények általuk keletkeznek, de nem ők uralják. És ezek a törvények a legváltozatosabb módon szegülhetnek ellen a kulturális normáknak. Olyan távol is állhatnak kulturális elvárásainktól, hogy nem is érzékeljük intimitásjellegüket, viszolygást, borzongást, elutasítást váltanak ki idegenségükkel. Az intimitás törvénye azonban nem rendelhető alá a nyilvánosság által előírt, normatív szabályoknak, mert akkor nem jöhetne létre. Az intimitás ugyanakkor a kulturális különbségek kifejlésének a terepe is, hiszen ami az egyik kultúrában elfogadható, az egy másikban idegenkedést, iszonyatot válthat ki.
A Sinistra körzet nyolcadik fejezete (Hamza Petrika szerelme) sokkoló negativitásával egészen biztos, hogy kizárja a beleélő olvasásmódot, és épp e belső ellenállás kiváltásával késztet arra, hogy szövegszerűen olvassuk. Csupán valaminek a végkifejletéről értesülünk, közvetítő nyomokon keresztül: „Azon a helyen, ahol az este Hamza Petrika cigarettára gyújtott, a kerítésből egy cövekkaró fele hiányzott, el volt vágva derékban. Töve körül a földet illatos fűrészpor borította vastagon, már csak az éles hajnali fuvallatnak volt kicsit fémes szaga – kicsit sós, kicsit édes –, pont, mint a vérnek.” (Sinistra körzet, Magvető, 1992, 91.) – olvassuk az utolsó előtti bekezdést. Ez a körülírás húsbavágóbb, mintha leírás lenne, hiszen a hiányzó test nem (külső) képként válik jelenvalóvá (testesül meg), hanem szagban, illetve a sós és édes révén még inkább elevenünkbe hatol, mert az ízlelés érzékét is megidézi. A fejezet első mondata is ugyanezt a végkifejletet mondja el, csak másképp: „A két Hamza Petrika, aki az ősz egyik éjszakáján fölnyársalta magát, a Dobrin természetvédelmi területen, Oleinek doki medvészetében dolgozott.” (I. m. 80.) Tárgyilagos mondat, a szavak nem illatoznak, helyette a nyelvtanra kell figyelnünk, hiszen a mondat grammatikailag is egyként kezeli az ikreket. A két keretező mondat között három férfi intim viszonya válik múltbeliként, megszűnésében nyilvánossá. A közvetítő nyomok utólagosságban utalnak az ikrek és Oleinek doki viszonyára. Ilyen nyom például a szag, amely közvetítő médiumként identifikál: a gumicsizma szagáról ismeri fel Oleinek doki a hiányzó tulajdonosát. („Útközben egy üres üveget is fölrúgott, végül egy pár gumicsizmával tért vissza. – Az övé – morogta, miközben többször alaposan beleszagolt –, ráismerek. De hát mi üthetett bele, hogy levetette. Mezítláb hová a picsába mehetett?” I. m. 86.) A szaglás olyan érzékelésmód, amely a leginkább teremti a privát határát, a szaglásban tapasztaljuk meg leginkább a saját tűréshatárunkat (Érdekes párhuzam, hogy az elbeszélő Andrej ugyancsak „természetesen a szagáról” ismerte fel a sötétben előtte haladó, medveszagú Oleinek dokit.) A szagok szintén kulturális behatároltságunk körvonalait húzzák meg, azt is mondhatnám, hogy Andrej Bodor identitása éppen a szaglás médiumára figyelve ragadható meg a leginkább, hiszen gyakorlatilag bármire képes, ám az elhatalmasodó szarszag kiűzi a természet illatozó körzetéből. (Máshol fogok erről írni, itt csupán jelzem, hogy valami olyasmit juttat kifejezésre a könyv, hogy az ember/i a szaglóérzékelésén keresztül bizonyul a legvédtelenebbnek, bármilyen helyzetben muszáj lélegeznünk. A többi érzékelésünket hosszabb ideig visszatarthatjuk, a levegővételt nem. És számomra ez az igazi fenyegetése a szövegnek, hiszen a természeti körzetből éppen az űz ki, ami a természetnek a legsajátabbja, a [nem friss] levegő.)
A „dugi szivar” felemlegetése, amire a válasz egy csobbanó „csak” szintén az intimitás közös tulajdonosi létmódjára utal. („Ugyan biza megtudhatnám, miért nem kínálsz meg minket a dugi szivarodból? Erre Hamza Petrika ennyit mondott: – Csak. Mint csobbanás, úgy szólt ez.” I. m. 86.) A dugi szivar közvetve létrehozza a közöst, hogy mihez képest dugi, a „csak” válaszban pedig a számonkérés hangja elől kitérő intimitás alanyának szabadsága jut kifejezésre, nem a lelkiismeret, udvariasság eltérő normái szabályozzák a válaszát, hanem az intimitásuk számunkra ismeretlen törvénye. Az intimitás alanyain kívüliek ki vannak zárva, nem-értésre vannak ítélve ebben a helyzetben. Épp egy ilyen külső pozíció mutatja meg az intimitást privátként, hozzáférhetetlenként. (Az elbeszélés nyelvhasználatában is érzékelhető a megkülönböztetés: Oleinek doki karóba húzásról beszél, az elbeszélő fölnyársalásról.) Andrej Bodor beavatkozási kísérletére pedig alapos, elutasító válasz jön: „– Ne foglalkozzék vele. Ez az ő dolga, magának nincs joga megmásítani.”(I. m. 88.) Vagyis egy újabb nyom körvonalazódik: amire az intimitás alanyának joga van az intimitás törvényei szerint, arra egy kívülállónak nincs. Viszont az intimitásban vannak jogok, és ennek hangsúlyozása a körzet világában talán még erőteljesebbnek hat.
A homodiegetikus elbeszélés (Andrej Bodor harmadik személyben beszél magáról néhány rész kivételével) következtében Andrej saját intim viszonyában külső pozícióban is van. De épp a megkettőzés eltávolításában tud megmutatkozni az intimitás jelenlévőként. Az első fejezetben először látványként, élőképként (a fülbevaló rézkarikái később a fotón is megjelennek) közeledik Elvira Spiridon Andrej látóterébe, aki majd egyedi módon bemutatkozik egy bábakalács jóvoltából. Ez a sajátos „bemutatkozás” is kultúrafüggő, abban az értelemben is, hogy megidéz egy kulturális szokást, másfelől hogy mennyire érzékeljük intim történésként a következő jelenetet: „Amíg a szedres puttonyt hordóba ürítettem, és szitán szétteregettem az őzlábkalapokat, Elvira Spiridon leült a küszöbre, és miközben hatalmas fülbevaló rézkarikái körbe villámlottak, örömömre tekergetni kezdte bokájáról a bocskorszíjat. Nem haboztam, elébe térdeltem, ölbe vettem a lábát, és saját kezűleg bontottam ki a fehér posztókapcából.
Zömök kicsi lábfeje a nyári szénatakarások óta még mindig barna volt, illatosan borult rá az erek lila hálója. Talpa, mint aki mindig lábujjhegyen jár, majdnem rózsaszín volt, kicsit nyirkos és puha, ráadásul nem is tüske lapult benne, hanem egy szirom aranyos-ezüstös bábakalács. Természetesen a fogammal szedtem ki, aztán a körmöm hegyén megcsillantva megköpdöstem, és az ingem alá rejtettem. Elvira Spiridon lábát kezemben szorongattam, és ha valaki akkor megpillant, azt hiszi, éppen bemutatkoztam neki.” (I. m. 11.)
Látványként, illatként (külső nézőpontból ez nem föltétlenül illat, éppen ezért teremti az intimitás határát a szaglás ebben a jelenetben is), tapintással, érintéssel és az ízlelés érzékén keresztül gyűjtögeti össze, később pedig
Coca Mavrodin fényképei közül választja ki a „szépséges berkenyemadarat” Andrej Bodor, aki Elvira Spiridont mint tulajdonát kapja meg Coca Mavrodinnak köszönhetően – Severin Spiridon egy üveg szederpálinkát küld feleségével új birtoklójának, Andrejnek: „Dugójába tűzve tündöklő csillag, egy aranyos-ezüstös bábakalács.” (I. m. 61.) Itt egy olyan nyilvános szerkezet jogtalansága látható, ahol a házasság törvényét bármikor felülírhatja egy külső hatalmi döntés. Látszólag ebben a szerkezetben legkevésbé Elvira Spiridonnak vannak jogai, a hatalom szólama sem róla beszél, hanem mint a férje tulajdonáról, aki egyik tulajdonostól a másikhoz vándorol. Az, hogy Severin Spiridon épp a mohában csillogó, visszatérő, aranyos-ezüstös bábakalácsot küld ajándékba, ismételten múltbeliként férjet és feleséget mint az intimitás alanyait teremti meg. Hiszen tud a „bizonyos tövisügyről”, pedig nem volt jelen a kiszedésnél. És az Andrej házánál járt éjszakai látogató „lábnyomai, mint a hűség kötelékei tekerőztek körkörösen a falak mentén a hóban”. (I. m. 65.) A lábnyom mint a hiányzó jelenlét helye a férj és feleség intimitásának megszűnve megmutatkozó voltát viszi színre, hasonlóan Hamza Petrika csizmájának szagához. Elvira Spiridon szaga is azonosító funkciót idéz, csakhogy a távol lévő férjet ékeli be a szag intimitásába: „– A szagáról még nem is beszéltem. Ezt például, itt a kis nyakán, nagyon kedvelem. Nem akárkire vall. – Mielőtt elindultam, az uram megmosdatott. Bekent itt-ott mogyoróolajjal” – hangzik el a válasz. (I. m. 64.) Egy megszüntetett korábbi intimitás nyomaként hat itt az illat. Elvira nemcsak tologatható tárgyhoz hasonlít, hanem illatlenyomatokat (mogyoróillat, szénaillat) hordozó felületként van bemutatva. Ilyen tárgyszerűségében mégis hogyan válik az intimitás alanyává, intimitásban alannyá, azt a következő dialógussal fogom szemléltetni:
„– Nem felejtettem el az urat.
– Elmondhatom, magamban azóta is berkenyének, madárnak, berkenyemadárnak hívom. Ahányszor eszembe jut, annyiféleképpen.
– Nem értem pontosan, de azt hiszem, szépeket mond most az úr nekem.” (I. m. 63.)
Ebben a beszélgetésben valami olyan történik, ami után a beszélgető felek már nem maradnak ugyanolyanok, mint amilyenek a beszélgetés előtt voltak. Elvira Spiridon nem érti Andrej Bodor szavait, de ez nem valami szellemi alsóbbrendűség jele, nem érti, mert nem is értheti, hiszen metaforákat, katakrézist hall (olyan nyelvi képet, amelynek nincs jelöltje: berkenyemadár nincs, csak madárberkenye nevű növény). Viszont reflektál saját nem értésére, és esztétikai hatásként, szépként fogadja be. Ezzel közvetve rámutat a nyelv kettős természetére, a metaforák felcserélhető, önkényes nyelvére és az „érthető” szignifikatív (jelölő) nyelv különbségére. Az pedig, hogy valaki egy számára nem érthető nyelvet szépnek tételez, ez olyan bizalomnak a nyoma a másik irányába, amely csak ebben a nem-értő reflektálásban juthat kifejezésre. És ebben a (saját) tételezésben válik valóban a kijelentések alanyává, idegenként magáévá teszi ily módon a metaforákat.
Az, hogy a szöveg egy későbbi pontján épp a névre kérdez rá, ezzel a nyelvnek a szignifikatív funkcióját érvényesítve, ebben a név-igényben az intimitáson belüli másik jelölése keletkezik. („– Még nem tudom az úr nevét – riasztott fel váratlanul Elvira Spiridon.” I. m. 64.)
Ez a szituáció akár a nyelv eredetére vonatkozó elképzeléseinket is árnyalhatja, hogy tudniillik az intimitásban megszülető igény a másik megszólítására is lehetne az első emberi szó keletkezésének a színhelye. Ez a megszólító igény ugyanakkor, nyelvvé változva kívülre is helyezi az intimitás bensőségességét.
Elvira alakja nem csupán a nyelv természetének reflexív hordozója, hanem mint a körzet morális lénye is megmutatkozhat az Andrej-viszonyban.
„– Ha ezt is megteszi az úr – hajolt közel Elvira Spiridon, hogy lehelete szagából a fenyegetést is megéreztem –, azt szeretném, ha az alatt az idő alatt nem találkoznánk” – olvashatjuk az Aron Wargotzki ellen történő előkészületek során. Itt mint az intimitás szabad, autoriter alanya szólal meg, nem véletlen tehát a válasz: „– Amint parancsolod. Menj, el vagy engedve. Éld az életedet.” (I. m. 119. Kiemelés: D. M.) Ez szintén jól tükrözi az intimitás alanyainak kettősségét: egyszerre parancsolók és alárendeltek. Mindketten egyszerre parancsolnak és engedelmeskednek is. Hogy ezek után mégis a fejezet utolsó megszólalásaként: „– A mai napon kezdett hiányozni nekem az úr” (i. m. 120.) – mondatot olvashatjuk, és a bűn nyomaként is látható, természetbe sebet vágó sínyomba közösen áll be a két alany, az ugyancsak a morális (nyilvános) rend mellett erősebben ható másfajta törvényszerűségnek való engedelmesség eseményévé változik.
A női testek és természeti képek felcserélhetősége számos példával illusztrálható, itt most a moha, ér és bőr mentén sorolok fel példákat: „tócsák pereme jegesen bebőrözött” (i. m. 18.), Aranka Westin „bőre, mintha víz csordogálna alatta, hűvös volt, hasa alól rég kipusztult a moha” (i. m. 157.), „Elvira Spiridont kitakarta, és a nyírógépet a hasára, köldöke alá helyezte. Lassan, apró harapásokkal indult el vele lefelé, ahol a moha sötétlett” (i. m. 131.). „Kiválasztottam Elvira Spiridon combján egy eret, amely hol szerteágazva, hol összetalálkozva futkosott fölfelé” (i. m. 62–63). „Géza Hutira háza felé félúton kicsit kiszélesedett a völgy, az oldalból vörös ér csordogált a patakba. Zümmögő forrásnak nevezték a helyet, mivel a csalán közé eldobott üres üvegek száján éjjel-nappal a szél dudorászott. A zümmögő forrásból pezsgő, vasas ásványvíz buzgott elő, rozsdásra festette a kicsi medence falát, vörös lepedék borította a fenyőkéreg vályút, a köveket, gyökereket, amerre elcsorgott. Még a szaga is olyan volt, mint a vérnek. (…) Vézna gyermekcombján, csontos lábszárán keskeny, szertefutó erekben vér csordogált.” (I. m. 71–72.)
Elvira Spiridon és Andrej Bodor kiasztikus felcserélhetősége a nyelv önkényes, metaforikus természetéből is következik, hasonlóan a fenti példákhoz, ugyanakkor az intimitás törvényszerűségeiből is. Mindketten fagyott húsok lesznek, egyik maradva, másik Mustafa Mukkerman kamionjában, az a „női” tulajdonság pedig, amiért a kamionos nem veszi föl Elvira Spiridont, az épphogy Andrej Bodorhoz rendelődött a fejezetek során. A visszatérő, cédrusfa illatú Andrej Bodor pedig, aki idegenen fénylő ezüst haját „most éppen sötétkék selyemszalaggal kontyba kötve viselte[m]”(i. m. 156.), Elvira Spiridon lenyírt tincseit „mint valami frissen vasalt selyemszalagokat” (i. m. 130.) idézheti meg.
Hasonló módon követhető Bebe Tescovina és Géza Hutira intimitásban teremtődő kettőse is, itt csupán távolodó látványuk képét idézem: „Géza Hutira óriásira nőtt árnyalakjával. Szárnyaló léptekkel suhant a hegygerinc fölött, Bebe Tescovinát a vállán cipelte, fejét előretartva, nehogy a gyerek hasa megnyomódjék.” (I. m. 151. Kiemelés: D. M.) Ezt a képet Béla Bundasian szemüvegén keresztül látjuk az elbeszélő közvetítésében. Vagyis kétszeresen is közvetített, eltávolított kép, amelytől azonban az érintkezés leírásában mégis megérintettekké változunk a „nehogy” jelenléte révén.
Közvetve pedig az intim viszonyok alakulására figyelő értelmezés a novellafüzér és/vagy regény műfaji kérdéskörét az Egy regény fejezetei regényszerűségének irányában árnyalhatják.
Elhangzott a Beszélő 2011. február 4–5-ei Novellakonferenciáján.
- Kultúra [5]