A lojangi kutyavadászokban olvasható A legrövidebb novella című írás azonban ennek az írásnak a kommentárjait is közli, köztük egy figyelemre méltó korrekciót, miszerint A legrövidebb novella cím alatt a következő szövegnek kellene szerepelnie: „Mindig a másik hal meg.” Tehát mit is tekinthetünk a legrövidebb novellának? A lojangi kutyavadászokban olvasható Darvasi-írást vagy a Csin Akadémia közleményét? És ha az utóbbit: melyik közleményt? „Az ember meghal” vagy a „Mindig a másik hal meg” szövegét? Láthatjuk, A legrövidebb novella cím már legalább három novellát takar, így a legrövidebb novella – pontosabban a legrövidebb novella története (értsük itt a történet szót a legtágabb értelemben) – már nem is olyan rövid. 

 

Sok mindenről szeretnék beszélni. Szívesen szót ejtenék a történetről, a csábításról, a naivságról és az őrültségről, mint a Darvasi-próza központi kérdéseiről. De mindezek helyett a helyettesítésről fogok beszélni. A legrövidebb novella problémája is megmutatja, hogy ahogy az általános „egy emberből” a mindig egyedi „másik ember” válik, ahogy a legrövidebb novella is mindig egy másik novella, a Darvasi-próza egyik kitüntetett szervezőelve is a helyettesítés. Ahogy A Kleofás-képregényben olvashatjuk: „valami más helyett történik minden.” Miközben Darvasit olvasunk, könnyen az az érzésünk támad, hogy egy olyan kirakós játékot kell összeraknunk, aminek bár több részlete van a birtokunkban a kelleténél, a kép kirakásához mégsem áll elegendő darab a rendelkezésünkre. Voltaképpen ez az érzés attól független, hogy 16 vagy 1600 darabos puzzle-t akarunk kirakni – értsd: rövid vagy hosszú szöveget olvasunk –, a Darvasi-próza epizodikus szerkezete hasonlóan működik kis- és nagytávon, és úgy vélem, ezt a működést a rövidtörténet egy sajátos változata határozza meg. Ha ugyanis a rövidtörténet elbeszélésének sajátja a narratív elemek redukciója és az ebből fakadó metaforizáció,1 akkor azt kell látnunk, hogy Darvasi (rövid)történeteiben a redukált cselekményelemek metaforizációja ellehetetlenített; noha ezeknek az írásoknak a feszültségét épp az adja, hogy az elbeszélés kihasználja – hogy majd megtagadja – az olvasóban meglévő vágyat a rejtélyes cselekményelemek metaforizációjára.

 

A ’helyettesítés’ középpontba helyezése ugyanakkor azt is megmutatja, hogy a Darvasi-novellák ’rejtélyessége’ és ’történetszerűsége’ voltaképpen összetartozó fogalmak, a történet mindig valamilyen rejtély, hiány, titok körülbeszéléssel való helyettesítése. A rejtély, a titok, a hiány valójában elbeszélhetetlen – ettől titok –, azonban sejtésem szerint van egy olyan jel, amely a Darvasi-prózában a titok helyett áll, a titkot mintegy észlelhetően – a legrövidebb formájában – helyettesíti. Ez pedig a név. Vagyis mégsem a helyettesítésről, ehelyett a névről fogok beszélni.

 

Mindezt talán az is indokolhatóvá teszi, hogy már eleve kétnevű szerzőről beszélünk. Ha Szív Ernő szövegeire nem a Darvasi-életmű járulékos összetevőjeként gondolunk, akkor a két szerzői nevet – a Darvasi Lászlót és a Szív Ernőt – egyenrangúnak kell tekintenünk. Az, hogy az utóbbi években a két szerzői névhez tartozó szövegek próza­poétikai megoldásai egyre jobban közelednek egymáshoz, épphogy erősíti azt a megállapítást, hogy a Szív Ernő ne­vű szerzőt semmiképp sem hagyhatjuk figyelmen kívül. Miért ne tekinthetnénk e két nevet egymást helyettesíthető ne­veknek? Igaz, a korai Szív Ernő-írások­ban már maga a Szív Ernő név is önmagát helyettesíti: a Szív Ernő nevű szerző szövegeiben egy Szív Ernő nevű szereplő történeteit olvashatjuk. Később a névnek ez az önmagától való különbsége eltűnik, de érdemes az emléke­zetünkbe idézni az Összegyűjtött szerelmeim egyik történetét, amelyben a neveket megjegyezni képtelen Mary Smith mindig a szerelme, Szív nevét kérdezi, de Szív csak történetekkel válaszol. Feltevésem szerint a Darvasi-prózában (amin természetesen mindig Darvasi–Szív-prózát értek) a legfontosabb törés nem a megtörtént és az elképzelt között van, hanem a történet és – jobb szó híján nevezzük most így – a név között. Egy-egy történet egy-egy név körülírása, és talán nem csak a Szerezni egy nőt írásainak esetében, ahol egy-egy fejezet címe egy-egy nő neve.

 

Szilasi László A Borgognoni-féle szomorúság Magyar novelláinak címei kapcsán állapítja meg: a novellacímben Koller, a férjként megnevezett Koller nem férj, Kardos, a rendőr nem rendőrként van jelen, a Frank nevű ember pedig már nem ember, vagyis a név pontatlan jelölőnek bizonyul, a történethez szükséges szereplők meghatározhatatlanok.2 Ugyanígy a nevek pontatlanságát mutathatják Darvasi korai novelláinak roncsolt német nevei – Veinhagen és Veisz sima v-vel, Witemberg egy t-vel – vagy később a hangsúlyozottan kitalált nevek – például Carmen Bank, akinek a nevét kérdőjellel kell írni. Valóban: lehet, hogy minden nevet kérdőjellel kellene írni? Ugyanakkor a Darvasi-próza nevei – és legfőképp: e nevek történetben betöltött szerepei – nem csupán a név és a név viselője közötti kapcsolatnak az esetlegességéről adnak számot. A név viselőjét meghatározza a neve – igaz, akkor is, ha ez a meghatározottság épp meghatározhatatlanságot okoz. A Darvasi-prózában a névnek igenis hatalma van, még ha ez a hatalom kiszámíthatatlan is: a Koller, a férj című novellában is hiába bizonytalan jelölő Koller is, a férj is, mégiscsak leginkább a „Jánoskám, egyetlenem” megszólítással válhat Koller Géza férjjé, akkor is, ha ez a férj sohasem létezett azelőtt. Talán az sem véletlen, hogy Darvasi naiv, bűnösen együgyű elbeszélőinek nincs nevük: gondoljunk a Vizsgálat a rózsák ügyében elbeszélőjére, akit hol a kosárfonó kopasz fiaként, hol kopasz hányósnak neveznek, de néven soha.

 

A név, a történet és a helyettesítés viszonyát megvizsgálandó emlékezzünk A Kleofás-képregényben olvasható kisregény-terjedelmű szövegre, amelynek címe: A zord apa, avagy a Werner-lány hiteles története. A szöveg cselekményvezetése virtuóz, története szinte kalandregényszerűen bonyolult, olyannyira, hogy az olvasónak néha az az érzése támad, valójában a történetmesélés lehetőségeinek túlhajtott paródiá­­jával szembesül. De tegyük fel a naiv kérdést: miről is szól a történet? Már maga a cím is rögtön helyettesítéssel él: a zord apáról, avagy a Werner-lányról lesz szó. De a történet során épp arra derül fény, hogy Werner, a zord apa nem apa, következésképpen a lány sem lehet Werner-lány, és a történet hitelességével is akadnak problémák. A történet során a Werner-lányról először az derül ki, hogy többen Mosolygós Micinek hívják, bár a lány egyik fő tulajdonsága éppen az, hogy soha nem mosolyog, mintha „élőhalott” lenne. Ám csak addig, amíg a kalandos történet végkifejletében a szerelmes főhős immár minden megtörténhető szörnyűségen túl kimondja a lány nevét, aki ezután már mosolyogni fog, és kimondja a főhős nevét is. Mondanom se kell: mi, olvasók mégsem ismerjük meg egyik nevet sem. Az igazi név: mindig titok.

 

A lojangi kutyavadászok több történetében is egy-egy név egy-egy rejtélyes történet látszólagos megoldását jelenti. Az Őszi vadászat című novellában a császár úgy teszi próbára helytartóit, hogy megfigyeli, hogyan reagálnak arra, ha egy szarvast lónak neveznek. Az egyik helytartó azonban makacsul csak annyit válaszol: „A nevem Yüo Fen.” Ez a válasz a rejtélyre rejtéllyel felel: miközben a saját név kimondása a hazugság elkerülésének eszköze, arra is emlékeztet, hogy minden név esetleges (nem mindegy, hogy valamit lónak vagy szarvasnak hívunk?), ugyanakkor a történet zárlatában Yüo Fen maga válik szarvassá, hiszen az lesz a „büntetése”, hogy a császár vadászának kell majd rá vadásznia. Ugyancsak A lojangi kutyavadászokban olvasható az a történet, amely egy olyan híres fejedelemről szól, akit – az elbeszélés szerint – „nem szükséges néven nevezni”, a történet azonban éppen az ő nevéről, az ő nevének változásairól ad számot. A fejedelmet, akit mindenki – már a születése előtt is – Félfülűnek hív (bár senki sem tudja, hogy miért), csak addig nyugtalanítja nevének hatása, amíg valóban le nem vágják a fél fülét; igaz, ezután már senki sem fogja Félfülűnek hívni. Ahogy ebben a novellában olvashatjuk: „a névadás a természet rendjével ellentétes megnyilvánulás, a természetes állapotából fordítja ki a világot, s így rejti el a dolgok valódi arcát”. A Darvasi-prózát leggyakrabban illető kritikák egyike épp az efféle szentenciaszerű kifejezések bölcselkedését illetik, de ha erre a prózára eleve a különböző narratív elemek metonimikus érintkezésén alapuló, egymáson elcsúszó egységeként tekintünk, akkor talán pontosabb, ha ezeknek a szentenciáknak sem tulajdonítunk összefoglaló, tanulságlevonó jelentőséget, hanem a szentenciákat is egy-egy narratív egységnek tekintjük a sok közül, amely érintkezik vagy különbözik a többi narratív egységtől. Így a megállapítás, mely szerint a név elrejti „a dolgok valódi arcát”, valójában ironikusan felel arra a történetre, melyben a név maga vezet el ahhoz, hogy megcsonkíttassék az arc.

 

Darvasi novelláinak nyelvszemlélete szerint ugyanakkor minden szó: név. Ahogy A veinhageni rózsabokrok elbeszélője írja le otthonának körülményeit: „mindennek külön neve van. Ez persze nem erény, s főképp nem mentőkörülmény”. A Kutyák Lojangból története például azt sejteti, hogy „a dögök azért vannak többen, mert ők többet beszélnek róluk”, vagyis a megnevezésnek hatalma van, még akkor is, ha ez a hatalom uralhatatlan és kiszámíthatatlan. A dolgok megnevezhetőségének parabolája a főszereplője nevét kapó, Stern úr című novella is. Stern úr épphogy máshogy gondolkodik a nevek és a természet kapcsolatáról, mint amiről a félfülű fejedelem történetéből értesülünk: Stern úr szerint a „dolgokat néven kell nevezni, ha van nevük, mert ez természetes”. A megnevezhetőségbe vetett hite azonban hübriszként lepleződik le, amikor a világ dolgairól tartott utolsó előadása után – amelynek Istenről kellene szólnia – szép sorban elveszíti a szavakat. A szavak őrületbe torkolló elvesztése után azonban, amikor Stern urat – valószínűleg – Isten ragadja szó szerint magához, Stern úr története Bombitz Attila olvasata szerint is értelmezhető: „Stern úr csillaggá, saját nevévé [válik], mert egykori vágya szerint »Minden elhangzott szó ott ragyog majd, akár az égbolton a csillagok«.”3 

 

Ha elfogadjuk, hogy a Darvasi-prózában minden szó: név, a nevek és viselőjük viszonyát, a nevek történetben betöltött szerepeit vizsgálva azt láthatjuk, a név nem esetleges jelölő. Ha a név és viselője kapcsolatát a valóságábrázolás egyfajta példázatának tekintjük, akkor a Darvasi-próza nyelvszemléletét sem a jelölők összefüggéseket nélkülöző motiválatlanságával, sem az úgynevezett mágikus referencia fogalmával nem lehet leírni. A Darvasi-próza valóban mintha egyfajta sajátos, fonák mágikus referenciát vinne színre: ebben a prózában nem a név és a megnevezett közötti kapcsolat esetleges, hanem a név létező hatalma és a hatása közötti kapcsolat kiszámíthatatlan. 

 

Stern úr „betegsége” azonban azt is megmutatja: a szavak elvesztése nemcsak maguknak a szavaknak az elvesztését jelenti, de a szavak és a jelentések összefüggését is. Ugyanígy vész el azonban a kapcsolat a történetet alkotó narratív elemek között is: a Darvasi-novellákban legtöbbször összekapcsolódnak a narratív elemek, csak az összekapcsolás mikéntje nem nyilvánvaló. „Azt mondta 

a nyomozó, hogy a lány eltűnése és a veinhageni rózsabokrok lehányása között valami titkos, habár nyilvánvaló kapcsolat van”, olvashatjuk A veinhageni rózsabokrok című novellában, amelynek története a történet megváltozásával írható le. Az egyik a másik helyébe lép, azt helyettesíti. A vizsgálat – a novellából készült színmű kifejezésével – a „rózsák ügyében” indul, azonban a történet épp a történet megváltozásává (a festőlány meggyilkolásává) válik. Megint csak „valami más helyett történik minden”. Ennyiben a történet is név: hiszen helyettesítés. Csak azt nem tudni: mi zajlik mi helyett, hiszen az egymást helyettesítő darabkák egymás mellé helyezhetetlenek.

 

Talán ez is alátámaszthatja, hogy a nyilvánvaló, habár titkos kapcsolatokat színre vivő Darvasi-prózát azért lehetett a történet rehabilitálása címkével illetni,4 mert annak fő szervezőelve a tör­ténetszerű elbeszéléshez nélkülözhetetlen metonímia. Ám egy ideáltipikus történetszerű elbeszéléshez nemcsak idő- és tér-, de okságbeli kapcsolatok is szükségesek, és az utóbbira való igényt Darvasi novellái nemcsak kihasználják, de meg is tagadják. Az összefüggésekben bízni naivitás vagy őrültség: ám véletlen-e, hogy Darvasi oly sok írásában játszik fontos szerepet az egymással összefüggést nem nélkülöző naivitás és az őrültség?

 

 

 

1 Thomka Beáta: A pillanat formái. Forum, Újvidék, 1985, 11–34.

 

2 Szilasi László: Jánoskán, egyetlenem – mégis oly sokféle. In: Hárs Endre – Szilasi László: Lassú olvasás. Ictus-JATE, Szeged, 1996, 60–83.

 

3 Bombitz Attila: Szerelmünk, Darvasi. Forrás, 1993. március, 27–34.

 

4 Mikola Gyöngyi: A történet rehabilitálása. In: Csipesszel a lángot. Nappali Ház, Budapest, 1994, 209–217.