Skip to main content

Novellába illő sors?

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
Rakovszky Zsuzsa: A Hold a hetedik házban

A novellában mindig közel a vég; és ezt már kezdettől fogva tudni lehet – ha meg is ajándékoz a tágasság érzetével, akkor is a zárlat felé halad, ami lekerekíti vagy berekeszti az anekdota, esetleg a rossz vicc brutalitásával. A novella számára az idő tagolatlan hömpölygése vagy megújulása illúzió, mert maga a forma tagol és bevégez. Rakovszky Zsuzsa életművében, mely nem csak a vers és csak a regény jegyében áll, az ilyen módon értett klasszikus novellaforma alkalmazása hangsúlyos gesztus, reflexió. A Hold a hetedik házban című kötet hosszú novellái hatalmas, ugyanakkor zárt alakzatok; zártabbak, mint a jelentéktelenségre ítélt hangok emlékműveként megszólaló szerepversek vagy a tudat sokrét(eg)űségét föltáró regények. A klasszicizáló novellaforma realista ábrázolást ígérne (előzményeként, ihletforrásként Rakovszky Alice Munrót említi), ám ennél kegyetlenebb megállapítás, sőt, ítélet nem hangozhat el az ember élettörténetéről, mint hogy: zárt, a szabadságtól megfosztott (– mondhatjuk úgy is, hogy novellába illő, szemben a „regényes”, „regénybe illő” élettel). Rakovszky Zsuzsa kilenc novellája a determináltság számtalan mozzanatát, aspektusát, tárgyi részletét bemutatja, de a szabadság lehetőségét nem; ebben a világban efféle nem létezik.

Ami a kötetben első pillantásra talán a legfájóbb módon mutatkozik zártnak, az két ember kapcsolata – a viszonyok; vagy a viszonyok hiánya, a magány. Rakovszky történeteiben a kapcsolatok érzelmi függőséget jelentenek, az egyik fél kiszolgáltatottságát a másiknak; a behódolás vagy a lázadás egyaránt kényszer hatására történik. Persze hasonlóképpen kiszolgáltatott (a viszonynak, saját érzelmeinek) a hatalmat gyakoroló fél is. Ilyen dinamika szerint tartozik össze a férj és a feleség, a szülő és a gyerek. Van, hogy a szüntelenül alárendelődő meglátja a fölötte uralkodóban annak esendőségét; de ez is az engedelmesség gesztusa – nincs kilépés a függőségi viszonyból, csak katasztrófa vethet neki véget (vagy talán az sem, lásd Az álom című novellát). Zárt a kommunikáció: a nyomásgyakorlás és az érzelmi zsarolás játékairól olvasunk, arról, ahogyan egy-egy szereplő körül szorul a mondat-hurok, ő pedig elnyeli, amit mondana, és mást mond helyette.

A zsarnokság a hétköznapi viszonyokban nyilvánul meg. A svédek című novellában több irányból, több oldalról árad a megvetés a főszereplő kislány felé, aki megpróbál belekapaszkodni még meglévő szabadságába, és e szabadság szimbólumába, az anyjába – de az anya, a függetlenségét épp a szemünk előtt feladó fiatal nő is csak hányódik. Talán ők azok, akik a Kalkutta liegt am Ganges…-ben visszatérnek, vagy csak a nevek és a helyzetek csengenek össze; mindenesetre ott már egy kamasz lány és az anyja indulatokkal, áldozathozatallal és manipulációval teli kapcsolata van előttünk, és az a pillanat, amikor a szoros kötelékbe belép a harmadik – ez esetben az új férj. A harmadik sem hoz kitörést vagy felszabadulást, sőt, a még meglévő összetartozást is feldúlja – az elidegenedésből izoláció lesz, az alárendelődésből rabság. A háromszög-kapcsolatot kettős megfelelési kényszerként mutatja be Az álom: a női főszereplő vergődését zsarnoki apja és férje közt.

Rakovszkynál mindegyik történet végére rácsattan a zárlat. A svédekben a lánya figyelem- és szeretetigényére haragos kitöréssel válaszoló anya mondatai rekesztik be a szöveget – a megvetésről szóló történet egzisztenciális csalódással zárul. A Kalkutta liegt am Ganges… végére beteljesül a legrosszabb forgatókönyv, és ezt egy szimbolikus tárgycsere pecsételi meg: a haszontalanságában egyfajta szabadságot jelentő velencei tükör helyett az uralom új eszköze, a tévé kerül be a háztartásba – a szöveg záróképe pedig egy tévéfilm-zárókép.

Az érzelmi zsarolás, a pár- és a háromszögkapcsolatok játszmái Rakovszkynál mintha közkeletű pszichológiai forgatókönyveket írnának szépirodalommá – mintha, például, Eric Berne sorskönyv-elmélete elevenedne meg; mintha vulgár-freudi álomértelmezésre nyílna lehetőség Az álom című novellában. De ez a mintha-érzés nem marad reflexió nélkül; Rakovszky pontos iróniával jelzi, hogy éppen az élettörténetnek sorskönyvvé, forgatókönyvvé írása az, amire e kíméletlen realizmus fókuszál – hiszen van a novelláknak pszichológus szereplője és más, „a lelki izékhez értő” szereplője is (Az ismeretlen tényező); említődnek itt mindenféle közkézen-közszájon forgó terápiás elgondolások és más önsegítő módszerek. És ilyen értelemben mind a keresztény szektába, mind pedig az ezoterikus csoportba való belépés sem egyéb, mint kísérlet rátalálni az önmegváltás forgatókönyvére (Mája fátyla). Az álom című novella csattanója az, hogy kiderül: a női főszereplő álomképében nem a tudatalatti üzen, hanem maga a rémálom válik valósággá; az apját meglátogató asszonyt férje kizárja a lakásból. A pszichologizáló remény úgy írná tovább a történetet, hogy ez akár kitörési pont is lehet. Rakovszkynál viszont a kizáratás totális, nincsen jóvátétel, nincs egzisztenciális fizetség – aki egész életében a másikat szolgálja, nem nyeri el méltó jutalmát; aki sajnál, nem kap sajnálatot. A zebrapinty című novellában a megalkuvásmentes szeretet iránti igény kamaszos, nyughatatlan önsorsrontásként, a korlátlan elfogadás pedig altruista gyávaságként értelmeződik. Az ismeretlen tényezőben a főszereplő elragadtatott odaadása a nyomorultak, kitaszítottak iránt nevetséges pszichózis. Ennek olyan szenvtelenül válik terepévé a novella-forma, mint amilyen szenvtelenséggel végzi munkáját Az álom pszichológusa, aki hagyja hallgatni és vesztébe futni páciensét.

Közkeletű pszichológiai forgatókönyv az is, hogy szüntelenül ismétlünk: a ­hibákat, a rossz választásokat, beideg­ződéseket; és ha ezt felismerjük, változ­tathatunk. A Mája fátyla három főszereplőnője éppen ezzel próbálkozik, de erőfeszítésükért nem jutalmaztatnak új kezdettel – az ismétlés itt nem valamiféle pszichológiai meghatározottság, hanem személytelenül kegyetlen univerzális törvényszerűség. Rakovszky Zsuzsa idő-versei beszélnek hasonló módon a múlthoz való rögzítettségről, arról, ahogyan a valaha volt döntések, választások meghatározzák a jelent. És arról is, hogy minden pusztulása, eltűnése felé tendál. De míg a versek, ha ezt egy-egy életen, hangon keresztül mutatják be, figyelmükkel kiemelik tárgyukat a jelentéktelenségből, gazdag metaforicitásukkal mégis jelentőség­telivé teszik létét, addig a novellák nyelve mintha arra törekedne, hogy alulsti­­lizáljon, a szereplőket visszaszorítsa tucat-mivoltukba (ne engedje őket kilépni a félkegyelmű jótevő, az alárendelődő szerető, a kiszolgáltatott gyerek, a kiégett magányos ember, a dacos lázadó stb. szerepéből). Talán ez a legfőbb különbség A Hold a hetedik házban szövegei és a velük rokon Téli napforduló című hosszúvers között, amit Rakovszky egy interjúban előzménynek, verses novellának nevez.

Rakovszky idővíziója: hatalmasra duzzadt múlt és kérlelhetetlen múlás – ezen nem sok nyomot hagy egy-egy novellányi, anekdotányi életút. Hétköznapi időészlelésünkhöz mégis a cím­adó szöveg áll a legközelebb – a két, egymást szerető, de ezt a szeretetet leg­inkább csak elrontani, elszalasztani képes ember története évtizedekbe oldódik bele. Ez, a többihez képest, kíméletes elbeszélés: a kóda a csattanó után hoz feloldást is. A férfi temetésére utazó nő összekeveri a temetőket. Utána sétálni megy, és visszajut egy közös, boldog emlék színhelyére – az idő, pontosabban a múlt ilyen pillanatokat is tartalmaz tehát. Ezzel szemben a Triptichon című szöveg befejezése már semmiféle engedményt nem ad, a csattanó a rossz vicc agresszivitásával vet véget az írásnak. A háromosztatú darab a kilenc novellát tartalmazó kötet mértani közepe; valójában három kép az öregségről: az otthonban az öregkori elbutulás szélén álló, majd az elbutuló öregasszony, és hasonló állapotában az idős férfi. A kötet e kiemelt pontján a pusztulás totális és elháríthatatlan méltatlansága ábrázolódik; az olvasó ugyanúgy feszeng, ahogyan a történetben a jóindulatú, de tehetetlen látogató: az öregség, ami itt minden leépülés szimbolikus jele is, megoszthatatlan. A létből hiányzó jóvátétel ekkor a legtranszparensebb. A zárlat szerint az idős férfin annyira elhatalmasodik az emlékezetvesztés, hogy ellenőrzi, nem kutya-e – ez a mozzanat összefoglalja az elembertelenedés folyamatát.

Mindezek után, ebben a foglalatban értelmezhető A véletlen című novella legvége, ahol a barátnőjük életének tönkremenetelét végigasszisztáló asszonyok azon vitáznak, hogy társuknak, aki elnémulva halt meg az öregotthonban, volt-e sorsa. Aztán e fogalmat elvetik; az a kérdés, hogy van-e „valamiféle erő… amelyik direkte, gonoszságból úgy intézi a dolgokat, hogy nekünk sose sikerüljön semmi? Hogy mindig minden a legrosszabbul alakuljon?” Vagy pedig: „mindez puszta véletlen”?

„– De hát akkor ki tehet róla? – sírta haragosan Sári.

– Senki – felelte Etel. – Senki az égvilágon. A dolgok csak úgy megtörténnek.

– Hát ha így van – mondta Sári, nagyon elcsendesedve –, az még sokkal rosszabb!”

(E novella is csattanóval, sőt, poénnal zárul – az asszonyok kártyáznak, és osztás után az egyikőjüknél hét ász van.)

Rakovszky novellái e személytelen, sodró erő megjelenítésének színterei. A nagy novellagép dolgozik; minden kísérlet a pusztulással való szembeszállásra, sőt arra, hogy a személy története értelemmel bíró narratíva, „sors” legyen, groteszk igyekezetként jelenik meg. Rakovszkynál a kötött alakzat mélységesen ironikus eszközzé válik, összefonódik a forma és a történetek dinamikája: a hosszú novella tágas teret ad a kitörési pontok keresésének,
a megoldás, új kezdet, új forgatókönyv iránti vágynak, a reménynek; majd pedig épp ezekre cáfol rá a zárlat – és
a történet minden értelemben folytathatatlannak bizonyul. (Ha mindezt egyfajta különös, ironikus empátiaként értjük, akkor mondhatjuk, hogy Rakovszky Zsuzsa novellái Takács Zsuzsa és Szvoren Edina írásaival rokoníthatók – és talán felvethető a kérdés, hogy a kortárs magyar irodalom jelen pillanatában van, volna sajátos női novellisztika.)

A zártság, a fullasztó viszonyok ellenpontja visszatérő motívum a kötetben: az ég látványa, a táguló, sőt, kozmikus perspektíva. Ez a személytelen látvány olykor émelyítően idegen, olykor pedig magával ragadóan gyönyörű. A líra ezeken a pontokon tör be szövegbe, a narráló szereplők hangján megszó­laló prózanyelvbe. Megragadhatat­lanul vad, erős látképek állítódnak szembe az esendőséggel. A legutolsó novellában, a Mája fátylában egyenesen az univerzum víziója nyílik meg a főszereplő előtt, és egy pillanatra magához is engedi: „odafönn lebeg az éjszakai ég csöndjében, és felülnézetben látja az utcát, a nedves háztetőket, a némán elhúzó autók fémesen csillogó tetejét, a hangtalan szélben ingadozó fákat. Pár másodpercig minden boldogító és tökéletes.” Zárlat: „Aztán visszahuppan a mélybe.”

Rakovszky Zsuzsa: A Hold a hetedik házban. Magvető, 2009, 352 oldal, 2990 Ft

Elhangzott a Beszélő 2011. február 4–5-ei Novellakonferenciáján.

Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon