Szűcs Teri

Nyomtatóbarát változat

A novellában mindig közel a vég; és ezt már kezdettől fogva tudni lehet – ha meg is ajándékoz a tágasság érzetével, akkor is a zárlat felé halad, ami lekerekíti vagy berekeszti az anekdota, esetleg a rossz vicc brutalitásával. A novella számára az idő tagolatlan hömpölygése vagy megújulása illúzió, mert maga a forma tagol és bevégez. Rakovszky Zsuzsa életművében, mely nem csak a vers és csak a regény jegyében áll, az ilyen módon értett klasszikus novellaforma alkalmazása hangsúlyos gesztus, reflexió. A Hold a hetedik házban című kötet hosszú novellái hatalmas, ugyanakkor zárt alakzatok; zártabbak, mint a jelentéktelenségre ítélt hangok emlékműveként megszólaló szerepversek vagy a tudat sokrét(eg)űségét föltáró regények. A klasszicizáló novellaforma realista ábrázolást ígérne (előzményeként, ihletforrásként Rakovszky Alice Munrót említi), ám ennél kegyetlenebb megállapítás, sőt, ítélet nem hangozhat el az ember élettörténetéről, mint hogy: zárt, a szabadságtól megfosztott (– mondhatjuk úgy is, hogy novellába illő, szemben a „regényes”, „regénybe illő” élettel). Rakovszky Zsuzsa kilenc novellája a determináltság számtalan mozzanatát, aspektusát, tárgyi részletét bemutatja, de a szabadság lehetőségét nem; ebben a világban efféle nem létezik.

Ami a kötetben első pillantásra talán a legfájóbb módon mutatkozik zártnak, az két ember kapcsolata – a viszonyok; vagy a viszonyok hiánya, a magány. Rakovszky történeteiben a kapcsolatok érzelmi függőséget jelentenek, az egyik fél kiszolgáltatottságát a másiknak; a behódolás vagy a lázadás egyaránt kényszer hatására történik. Persze hasonlóképpen kiszolgáltatott (a viszonynak, saját érzelmeinek) a hatalmat gyakoroló fél is. Ilyen dinamika szerint tartozik össze a férj és a feleség, a szülő és a gyerek. Van, hogy a szüntelenül alárendelődő meglátja a fölötte uralkodóban annak esendőségét; de ez is az engedelmesség gesztusa – nincs kilépés a függőségi viszonyból, csak katasztrófa vethet neki véget (vagy talán az sem, lásd Az álom című novellát). Zárt a kommunikáció: a nyomásgyakorlás és az érzelmi zsarolás játékairól olvasunk, arról, ahogyan egy-egy szereplő körül szorul a mondat-hurok, ő pedig elnyeli, amit mondana, és mást mond helyette.

A zsarnokság a hétköznapi viszonyokban nyilvánul meg. A svédek című novellában több irányból, több oldalról árad a megvetés a főszereplő kislány felé, aki megpróbál belekapaszkodni még meglévő szabadságába, és e szabadság szimbólumába, az anyjába – de az anya, a függetlenségét épp a szemünk előtt feladó fiatal nő is csak hányódik. Talán ők azok, akik a Kalkutta liegt am Ganges…-ben visszatérnek, vagy csak a nevek és a helyzetek csengenek össze; mindenesetre ott már egy kamasz lány és az anyja indulatokkal, áldozathozatallal és manipulációval teli kapcsolata van előttünk, és az a pillanat, amikor a szoros kötelékbe belép a harmadik – ez esetben az új férj. A harmadik sem hoz kitörést vagy felszabadulást, sőt, a még meglévő összetartozást is feldúlja – az elidegenedésből izoláció lesz, az alárendelődésből rabság. A háromszög-kapcsolatot kettős megfelelési kényszerként mutatja be Az álom: a női főszereplő vergődését zsarnoki apja és férje közt.

Rakovszkynál mindegyik történet végére rácsattan a zárlat. A svédekben a lánya figyelem- és szeretetigényére haragos kitöréssel válaszoló anya mondatai rekesztik be a szöveget – a megvetésről szóló történet egzisztenciális csalódással zárul. A Kalkutta liegt am Ganges… végére beteljesül a legrosszabb forgatókönyv, és ezt egy szimbolikus tárgycsere pecsételi meg: a haszontalanságában egyfajta szabadságot jelentő velencei tükör helyett az uralom új eszköze, a tévé kerül be a háztartásba – a szöveg záróképe pedig egy tévéfilm-zárókép.

Az érzelmi zsarolás, a pár- és a háromszögkapcsolatok játszmái Rakovszkynál mintha közkeletű pszichológiai forgatókönyveket írnának szépirodalommá – mintha, például, Eric Berne sorskönyv-elmélete elevenedne meg; mintha vulgár-freudi álomértelmezésre nyílna lehetőség Az álom című novellában. De ez a mintha-érzés nem marad reflexió nélkül; Rakovszky pontos iróniával jelzi, hogy éppen az élettörténetnek sorskönyvvé, forgatókönyvvé írása az, amire e kíméletlen realizmus fókuszál – hiszen van a novelláknak pszichológus szereplője és más, „a lelki izékhez értő” szereplője is (Az ismeretlen tényező); említődnek itt mindenféle közkézen-közszájon forgó terápiás elgondolások és más önsegítő módszerek. És ilyen értelemben mind a keresztény szektába, mind pedig az ezoterikus csoportba való belépés sem egyéb, mint kísérlet rátalálni az önmegváltás forgatókönyvére (Mája fátyla). Az álom című novella csattanója az, hogy kiderül: a női főszereplő álomképében nem a tudatalatti üzen, hanem maga a rémálom válik valósággá; az apját meglátogató asszonyt férje kizárja a lakásból. A pszichologizáló remény úgy írná tovább a történetet, hogy ez akár kitörési pont is lehet. Rakovszkynál viszont a kizáratás totális, nincsen jóvátétel, nincs egzisztenciális fizetség – aki egész életében a másikat szolgálja, nem nyeri el méltó jutalmát; aki sajnál, nem kap sajnálatot. A zebrapinty című novellában a megalkuvásmentes szeretet iránti igény kamaszos, nyughatatlan önsorsrontásként, a korlátlan elfogadás pedig altruista gyávaságként értelmeződik. Az ismeretlen tényezőben a főszereplő elragadtatott odaadása a nyomorultak, kitaszítottak iránt nevetséges pszichózis. Ennek olyan szenvtelenül válik terepévé a novella-forma, mint amilyen szenvtelenséggel végzi munkáját Az álom pszichológusa, aki hagyja hallgatni és vesztébe futni páciensét.

Közkeletű pszichológiai forgatókönyv az is, hogy szüntelenül ismétlünk: a ­hibákat, a rossz választásokat, beideg­ződéseket; és ha ezt felismerjük, változ­tathatunk. A Mája fátyla három főszereplőnője éppen ezzel próbálkozik, de erőfeszítésükért nem jutalmaztatnak új kezdettel – az ismétlés itt nem valamiféle pszichológiai meghatározottság, hanem személytelenül kegyetlen univerzális törvényszerűség. Rakovszky Zsuzsa idő-versei beszélnek hasonló módon a múlthoz való rögzítettségről, arról, ahogyan a valaha volt döntések, választások meghatározzák a jelent. És arról is, hogy minden pusztulása, eltűnése felé tendál. De míg a versek, ha ezt egy-egy életen, hangon keresztül mutatják be, figyelmükkel kiemelik tárgyukat a jelentéktelenségből, gazdag metaforicitásukkal mégis jelentőség­telivé teszik létét, addig a novellák nyelve mintha arra törekedne, hogy alulsti­­lizáljon, a szereplőket visszaszorítsa tucat-mivoltukba (ne engedje őket kilépni a félkegyelmű jótevő, az alárendelődő szerető, a kiszolgáltatott gyerek, a kiégett magányos ember, a dacos lázadó stb. szerepéből). Talán ez a legfőbb különbség A Hold a hetedik házban szövegei és a velük rokon Téli napforduló című hosszúvers között, amit Rakovszky egy interjúban előzménynek, verses novellának nevez.

Rakovszky idővíziója: hatalmasra duzzadt múlt és kérlelhetetlen múlás – ezen nem sok nyomot hagy egy-egy novellányi, anekdotányi életút. Hétköznapi időészlelésünkhöz mégis a cím­adó szöveg áll a legközelebb – a két, egymást szerető, de ezt a szeretetet leg­inkább csak elrontani, elszalasztani képes ember története évtizedekbe oldódik bele. Ez, a többihez képest, kíméletes elbeszélés: a kóda a csattanó után hoz feloldást is. A férfi temetésére utazó nő összekeveri a temetőket. Utána sétálni megy, és visszajut egy közös, boldog emlék színhelyére – az idő, pontosabban a múlt ilyen pillanatokat is tartalmaz tehát. Ezzel szemben a Triptichon című szöveg befejezése már semmiféle engedményt nem ad, a csattanó a rossz vicc agresszivitásával vet véget az írásnak. A háromosztatú darab a kilenc novellát tartalmazó kötet mértani közepe; valójában három kép az öregségről: az otthonban az öregkori elbutulás szélén álló, majd az elbutuló öregasszony, és hasonló állapotában az idős férfi. A kötet e kiemelt pontján a pusztulás totális és elháríthatatlan méltatlansága ábrázolódik; az olvasó ugyanúgy feszeng, ahogyan a történetben a jóindulatú, de tehetetlen látogató: az öregség, ami itt minden leépülés szimbolikus jele is, megoszthatatlan. A létből hiányzó jóvátétel ekkor a legtranszparensebb. A zárlat szerint az idős férfin annyira elhatalmasodik az emlékezetvesztés, hogy ellenőrzi, nem kutya-e – ez a mozzanat összefoglalja az elembertelenedés folyamatát.

Mindezek után, ebben a foglalatban értelmezhető A véletlen című novella legvége, ahol a barátnőjük életének tönkremenetelét végigasszisztáló asszonyok azon vitáznak, hogy társuknak, aki elnémulva halt meg az öregotthonban, volt-e sorsa. Aztán e fogalmat elvetik; az a kérdés, hogy van-e „valamiféle erő… amelyik direkte, gonoszságból úgy intézi a dolgokat, hogy nekünk sose sikerüljön semmi? Hogy mindig minden a legrosszabbul alakuljon?” Vagy pedig: „mindez puszta véletlen”?

„– De hát akkor ki tehet róla? – sírta haragosan Sári.

– Senki – felelte Etel. – Senki az égvilágon. A dolgok csak úgy megtörténnek.

– Hát ha így van – mondta Sári, nagyon elcsendesedve –, az még sokkal rosszabb!”

(E novella is csattanóval, sőt, poénnal zárul – az asszonyok kártyáznak, és osztás után az egyikőjüknél hét ász van.)

Rakovszky novellái e személytelen, sodró erő megjelenítésének színterei. A nagy novellagép dolgozik; minden kísérlet a pusztulással való szembeszállásra, sőt arra, hogy a személy története értelemmel bíró narratíva, „sors” legyen, groteszk igyekezetként jelenik meg. Rakovszkynál a kötött alakzat mélységesen ironikus eszközzé válik, összefonódik a forma és a történetek dinamikája: a hosszú novella tágas teret ad a kitörési pontok keresésének,
a megoldás, új kezdet, új forgatókönyv iránti vágynak, a reménynek; majd pedig épp ezekre cáfol rá a zárlat – és
a történet minden értelemben folytathatatlannak bizonyul. (Ha mindezt egyfajta különös, ironikus empátiaként értjük, akkor mondhatjuk, hogy Rakovszky Zsuzsa novellái Takács Zsuzsa és Szvoren Edina írásaival rokoníthatók – és talán felvethető a kérdés, hogy a kortárs magyar irodalom jelen pillanatában van, volna sajátos női novellisztika.)

A zártság, a fullasztó viszonyok ellenpontja visszatérő motívum a kötetben: az ég látványa, a táguló, sőt, kozmikus perspektíva. Ez a személytelen látvány olykor émelyítően idegen, olykor pedig magával ragadóan gyönyörű. A líra ezeken a pontokon tör be szövegbe, a narráló szereplők hangján megszó­laló prózanyelvbe. Megragadhatat­lanul vad, erős látképek állítódnak szembe az esendőséggel. A legutolsó novellában, a Mája fátylában egyenesen az univerzum víziója nyílik meg a főszereplő előtt, és egy pillanatra magához is engedi: „odafönn lebeg az éjszakai ég csöndjében, és felülnézetben látja az utcát, a nedves háztetőket, a némán elhúzó autók fémesen csillogó tetejét, a hangtalan szélben ingadozó fákat. Pár másodpercig minden boldogító és tökéletes.” Zárlat: „Aztán visszahuppan a mélybe.”

Rakovszky Zsuzsa: A Hold a hetedik házban. Magvető, 2009, 352 oldal, 2990 Ft

Elhangzott a Beszélő 2011. február 4–5-ei Novellakonferenciáján.

• Kultúra

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges