Ha komoly költői életművel rendelkező szerző jelentkezik prózakötettel, az első reakció általában az összehasonlítás, a műfajok közötti kapcsolatok vizsgálata, a motívumok vándorlásának felfejtésére tett kísérlet szokott lenni. Takács Zsuzsa prózájának esetében sem történt ez másképp, különösen, hogy ez a kötetnyi novella, amiről jelen esetben beszélhetünk (s ami a korábban megjelent, A bűnök számbavétele című elegyes kötet ide illő darabjait is tartalmazza), nemcsak egyszerűen utal az őt körülvevő lírai közegre, de egyenesen azon keresztül, mintegy abból következve értelmezi önmagát is.
Az átjárhatóság ugyanakkor mégsem olyan egyszerű, mint amilyennek talán első látásra tűnik, végeredményében pedig a gondolati és motivikus vibrálás, ami összekapcsolja a novellákat és a verseket (ugyanakkor erős utalásokkal fordul a szerző esszéi felé is), egyúttal a másféleképpen való megszólalás kísérletét is indokolja.
Azt a típusú és pozicionáltságú prózát, ami Takács írásművészetén belül összegző módon A megtévesztő külsejű vendég1 című kötet novelláiban jelenik meg, általában a költői próza jelzőjével szokás illetni. Reményi József Tamás például a Népszabadságban megjelent kritikájában2 egyenesen úgy fogalmaz, hogy „minden, látszólag elbeszélő gesztus valójában a másként elmondott vers kelléke”. Kicsivel később, ezt a meglátását fokozva és szentenciaszerűen összesűrítve, úgy értelmezi a Takács-féle novellát, mint „óvatosabb költeményt”. Ehhez képest, s mintha talán ez lenne a termékenyebb értelmezői út, Bodor Béla Literán megjelent elemzésének3 rögtön a legelején erős és indokolt distinkcióval él, amikor elválasztja egymástól a költői próza (általa Juhász Ferenchez, Nagy Lászlóhoz vagy Pilinszkyhez kapcsolódó) kategóriáját a költő prózájának fogalmától. Eszerint Takács Zsuzsa novellisztikája nem költői próza, de egy költő prózája. Bodor értelmezése szerint ezekben a szövegekben ugyanazokkal az eszközökkel él a szerző, melyeket költészetében is előszeretettel és kimunkáltan használ, tehát „a szakadozottan, mégis valamiképp áttekinthetően előadott történetalkotás”, „az álomszerű logika”, „erős képiség”, „a narrátor megszólalásainak megkülönböztetett szituáltsága”, „a motívumok egymásba öltése”, illetve „a jeleneteknek az ismételt felbukkanása” lennének a meghatározó építőelemek. Prózává pedig azáltal válnak a szövegek, hogy a versek egy részében meglévő, de többnyire csak kifejtetlen magként funkcionáló narratív alakzatok itt nagyobb teret s a (legalább részleges) kibontakozásra alkalmas nyelvet kapnak. A Takácsra jellemző novellamondatról állíthatjuk tehát, hogy még ha töredékes is, és erős elhallgatásokkal dolgozik, egyértelműen tetten érhető benne a törekvés a prózaként való megszólalásra, s ez különbözteti meg a költői próza fentebb említett képviselőitől. Hasonló prózapoétikára a magyar irodalomban meglehetősen nehéz példát találni, mondja Bodor, s meglátása szerint Takács novelláinak nyelvi-gondolati működésmódja inkább a mágikus realizmus alkotóira jellemző eljárásokhoz áll közel.
Ezzel szemben – bár a költői prózától való megkülönböztetést (ami, tulajdonképpen innen olvasva egyáltalán a kategória létjogosultságának a kérdését is felveti) indokoltnak érzem – úgy gondolom, hogy a mágikus realizmushoz legfeljebb csak felszíni elemeiben kapcsolódik ez a próza (erős látomásosság, álomszerűség etc.), sajátos elemeinek efelé haladó értelmezése inkább leszűkíteni, mint gazdagítani látszik a novellák olvasati lehetőségeit. A Bodor által is említett analógiák közül távolabbról Kafka, közelebbről Camus tűnik progresszív hatásúnak. A leginkább mégis, azt gondolom – s őket Bodor már nem említi –, mintha az a prózaépítkezési igény lenne tetten érhető Takácsnál, ami mondjuk Sebald vagy Blanchot regényeit, illetve, magyar példát említve, mindenekelőtt Marno János kisprózáját jellemzi. Vagyis Takács novellái nem egyszerűen prózára fordított versek (avagy „óvatosabb költemények”), hanem olyan elbeszélő szövegek, melyek a líra gondolkodásmódjának, a versnyelv leegyszerűsítés- és lekerekítés-ellenes mentalitásának az ellenszérumával lettek beoltva.
Az Egy másik kezdés című novella sokat idézett alaptézise szerint a beszélőnek „[a] nyelvbe vetett bizalma rendült meg, mint mondta. Nem akart úgy beszélni, ahogy a tanáraink vagy a tankönyvek, rokonszavakat keresett, nem létező fordulatokat talált ki, és a füzetét egy alkalommal üresen adta vissza a dolgozatírás után.”4 Csakhogy a bizalom megrendülésének forrása itt nem (azaz nem elsősorban) nyelvfilozófiai probléma, s éppen ezért Takács Zsuzsa prózája lényegét tekintve nem is mondható posztmodernnek. A nyelv iránti bizalmatlanságnak nem a nyelvi közvetíthetőségbe vetett hit megroppanása az alapja, hanem az, hogy a nyelv vázából (mint Győrffy Ákos versében a teknőshéjból a teknős teste) mintegy kirohadt az én. Takács figurái éppen ezért, ha jobban szemügyre vesszük, egyfolytában beszélnek, kényszeresen mondják, mondanák a magukét, ha lenne olyan, hogy maguk: „Teljesen értelmetlennek éreztem azt a szót, hogy magam. Kongó, üres hordó voltam, melyet fölfelé rugdosok egy rámpán, ahelyett hogy hagynám, amit a nehézkedés törvényének engedelmeskedve mindig is akart: zuhanjon lefelé, és csattanjon el a betonon.”5
Az a személyiségmodell, amely A megtévesztő külsejű vendég szövegeiben megjelenik, nem egyszerűen megsokszorozódott, nyelvileg konstruált és ezért változékony én, hanem egy olyan alakzat, amelynek határozott emlékei, elképzelései, vágyai vannak önmagáról, sőt, elvárásai is saját magával szemben. Ezeket azonban, mivel nem szervesülnek, váratlanul és szeszélyesen fellépő hiányként kénytelen elszenvedni, nem egyszerűen egy állapotként, inkább úgy, mint egy változékony folyamatot. A Beszélgetések termében jól nyomon követhetők ennek a mechanizmusnak az egymásra és egymásból következő stációi: „nem akarok többé ebben a világban élni”, mondja először, majd: „nem akarok élni”, végül pedig megállapítja: „Nem élek”.
Az egyes novellák hiánybeszámolóiból azonban, hálózatosan, bizonytalanul, de mégis kiépül valamiféle személyes történet. A megfogalmazás, az elbeszélés nagy erőfeszítésének végső soron éppen az az eltökélt szándéka, hogy akárhogyan is, de körülírjon egy (illetve legalább két) központi alakot, akik köré szerveződnek a történetek: egy férfit és egy nőt, akik hol összecsúsznak, hol egymás történeteit beszélik el, nemet váltanak, vagy éppen a másik ellenében fogalmazzák meg magukat, de valamiképpen mégis léteznek, amire, ha más nem is, a hol intenzívebb, hol alábbhagyó szorongás emlékezteti őket.
„Ez a történet nem velem esett meg, de első személyben tudok csak beszélni róla.”6 Ezzel az odavetettnek tűnő, de nagyon lényeges megjegyzéssel kezdődik a kötetnyitó Tanyai történet című novella, melynek férfi elbeszélője egy olyan történetet elevenít fel, melyet, mint később megtudjuk, egy kolléganőjétől hallott, s mindezt persze Takács Zsuzsa írja. A megszólalások ilyen egymásra rétegződése a „mondta y, mondta x, mondom én” spirálszerű narráció sebaldi technikáját idézi fel, s ahogy ott, Takácsnál is a személyes történet és a történelem egymást továbbforgató, ugyanakkor az egységes ént bedaráló működésére kerül a hangsúly. Mert a Tanyai történet kölcsönvett alapszövetébe rögtön beleivódik a személyes emlékezet jellegzetes pillanataiból szivárgó saját anyag. Ebben az esetben egy spanyolországi ösztöndíj emléke, amin belül az olvasmányok, tehát a fikció külsőbb rétege is kiemelt szerepet kap (Nietzsche, Borges és Camus említésén keresztül), de ennél korábbról felidéződik egy fiatalkori réteg, a katonaság tapasztalatán át, s egy diktatórikus berendezkedésű közeg, a kádári Magyarország is, egy szerencsétlen falfirka kapcsán. Mindezek mögül azonban egyszer csak kisiklik egy négyéves korában halálra szomjaztatott kislány szörnyű története, hogy az utolsó mondatban egyberánduljon az egész: „Hallottam így is, hogy apjának szólít.”7 De amint ebbe az egyetlen pontba eljutottunk, a következő novella rögtön egy ellenirányú mozgással távolítani kezd innen. A Visszapillantásban megjelenik a kolléganő, akitől a történet származik,8 látjuk az elmesélés körülményeit, majd a két szereplő ambivalens, de sorsszerű találkozásából kibontakozik a közös, homályos emlékezetű gyerekkori metatörténet is. Takács kötetének egyik legerősebb vonulata éppen ez, a roncsolt, nyomasztó, búvópatakként újra és újra előbukkanó, idegenné vált gyerekkor önkéntelen, sokszor balesetszerű felidéződése. A megtévesztő külsejű vendég metaforikus hangoltságú szövegvilágában valóban tetten érhető egy, a motívumokat novellák között rímeltető, poétikus eljárás, amit több kritikusa is megemlít9. Rövid felsorolásként érdemes talán összefoglalni a legfontosabbakat: ide tartozik a már említett, szomjan halt kislány, egy diktátor szobrának felrobbantási terve, a Szabadsághegyi Gyermekszanatórium, a fenyegető megjelenésű Pobeda autó, az el-ksar El-Kabír-i romok, a tanya vagy akár a félelmetes gyerekmesék, elsősorban a Jancsi és Juliska, valamint Az anyaszív rejtelmei.
A Visszapillantás két szereplője éppen innen, Az anyaszív rejtelmeitől kiindulva fejti fel közös, elhallgatott és szégyellt gyermekkori traumáját. A munkahelyen hallott szörnyű történet párjaként idéződik fel egy másik, korábbi rémes elbeszélés, a Dunába hullákat daráló ÁVO-sokról, aminek, mint kiderül, nemcsak a hallgatója (a férfi), de az elbeszélője is ugyanaz volt (a kolléganő). Végül ennek a felfedezésnek a katarzisa teszi lehetővé, hogy a két figura közel kerüljön egymáshoz, de most is csak úgy, „mint két hajótörött”10.
Ugyanakkor nemcsak ők ketten kerülnek ilyen hajótörött-helyzetbe, jellemző ez a kötet összes szereplőjére. Úgy vannak jelen az életükben, ahogy a történelem partra vetette őket, körülvéve egykori vagy egykor lehetségesnek látott életük roncsaival, törmelékeivel. Éppen ez a helyzet magyarázhatja azt is, hogy miképpen változnak, torzulnak az egyes motívumok, részletek a különböző novellák között. Egy falfirka egyszer „Vesszen Kádár!”-ként, máskor „Vesszen Rákosi!”-ként jelenik meg, a szülők az egyik szövegben egy bombatalálattól összeomló ház, a másikban egy autóbaleset következtében halnak meg, a férfikarakternek előbb nincs gyereke, se felesége, később az elvált feleségnél lévő gyerekéről beszél, a testvérek együtt menekülnek Kanadába, míg anyjukat lelövik a határon, egy másik novellában viszont csak az egyik testvér kerül külföldre, Svájcba, és még hosszan lehetne sorolni. A különféle változatok azonban nem önkényesen következnek egymásból, Takács novelláiban éppen ezeken a precíz, finom torzulásokon alapszik a nagyobb kompozíció működése, az emlékezet közös többszörösei tartják mozgásban a kötet narrációs szerkezetét, mint ahogy ezeknek az elemeknek köszönhető elsősorban az a feszültségteli hangulat, az a szöveg-huzat is, ami az egyes elbeszélések egymásra nyitott ablakain keresztül átjárja az egész kötetet. Így válhat ki a részvétlenségből valahol mégis az együttérzés, a bizalmatlanságból a bizalom iránti vágy legalább, a szeretetlenségből egy suta érintés, ha másképp nem, akkor legfeljebb úgy, ahogy az utolsó oldalon, amikor „két egyforma dzseki átöleli egymást”11.
Elhangzott a Beszélő 2011. február 4–5-ei Novellakonferenciáján.
Jegyzetek
1 Takács Zsuzsa: A megtévesztő külsejű vendég. Magvető, Bp., 2007.
2 Reményi József Tamás: Kivilágított. Népszabadság, 2007. május 25.
3 Bodor Béla: Próza feltétlenül és feltételekkel. Litera.hu, 2007. június 2.
4 Takács i. m., 26.
5 Takács i. m., 27–28.
6 Takács i. m., 9.
7 Takács i. m., 15.
8 Itt talán érdemes megemlíteni, hogy ez a novella a Bűnök számbavétele (Jelenkor, 1998) című kötet címadó darabja volt, s ott még a következő jegyzet járult hozzá: „A történet eredeti változatát elmesélő ismerősöm maga is író. Nemrég jelent meg Lélekmadár címen regénye a Tinta Kiadónál.” Mindezt a DIA honlapján egy kiegészítő megjegyzés is kíséri: „[Agócs Károly. Bodor Béla jegyzete.]” Vö. http://dia.jadox.pim.hu/jetspeed/displayXhtml?offset=1&origOffset=-1&docId=566&secId=50537&qdcId=3&libraryId=-1&filter=Tak%C3%A1cs+Zsuzsa&limit=1000&pageSet=1 [2]
9 Lásd Szegő János: Megtévesztő vendég-szövegek [2]. Beszélő, 2008/3.
10 Takács i. m., 22.
11 Takács i. m., 223.
- Kultúra [7]