Amanda ven­dég­könyvébe

Vajda Mihály [1]

Kedves Amanda,

mondja, lehetek ma komoly?

Ugyanis mindenképpen Bazsányi Sándor „…testének temploma…” – Erotika, irónia és narráció Nádas Péter prózájában című könyvéről szeretnék írni a Vendégkönyvébe (ezt a könyvet meg komolyan veszem. Nem a maga vendégkönyvét, a Bazsányit). Hogy miért? Egyrészt, mert amikor Sándor megtisztelt azzal, hogy elhozta nekem könyvét, azonnal kijelentettem: talán írni is fogok róla. Hogy miért tettem ezt a – belátom, felelőtlen – kijelentést? Ha csak annyit mondok: szeretem Bazsányi írásait, igazat szólok ugyan, mégis hazudok. Eddig is szerettem írásait, s mégsem írtam róluk. Már miért is írtam volna? Sándor jártas ugyan a filozófiában is, de azért igazából az irodalomban érzi otthon magát. Témája – mert valamiért van neki témája is – az irónia, az irónia meg, mint tudjuk, mindenekelőtt az irodalomban érzi otthon magát. És Szókratész? És Kierkegaard? – de hát mondtam, hogy Bazsányi jártas a filozófiában is. És ne féljen, drága Amanda, mindkét név előfordul a Nádas-könyvben. Akkor meg miért érzem kijelentésemet felelőtlennek? Mert akkor még nem tudtam, jóllehet tudhattam volna: szerinte az erotika és az irónia is csak a nádasi narráció tükrében értelmezhető – ebben Bazsányinak feltehetően igaza van –, csakhogy ha én a nádasi narráció Bazsányi-féle elemzésének elemzésébe ártanám magam, akkor a leghatározottabban átlépném illetékességem körét. Nagyon is vigyáznom kell, hogy mindama dolgok közül, melyekhez nem értek – de hát mihez értek én egyáltalán? –, csakis azokhoz szóljak hozzá, melyek esetében hozzánemértésemet némi elmeéllel pótolhatom. Azaz elviccelhetem a dolgot (Witz németül nemcsak viccet, hanem elmésséget is jelent). Hogy fogok én az irodalomelméletben jártas Bazsányi Nádas-könyvéhez hozzászólni? Most persze csalok, hiszen írtam én már Nádas-kritikákról. Csakhogy akkor is csaltam: úgy tettem, mintha a Nádas-kritikákról írnék, s végül is Nádasról írtam. Egyik-másik kritikát éppenséggel megemlítettem, de Nádasról írtam, mert Nádas regényeit nagyon szeretem. S éppen ez lenne a második válaszom a fenti miértre. Persze a Nádasról szóló írásom igazából nem érintette a formaproblémákat, de ebben csak minden irodalomról szóló szövegem – számomra fájdalmas – hiányában osztozik. Mert nekem is meggyőződésem, hogy a művészetet csakis a formaproblémák elemzésén keresztül lehet megközelíteni.

S e hosszú lére eresztett bevezető sorok után, melyek sem nem Nádasról, sem nem Bazsányiról szólnak, hanem csakis rólam magamról, hadd kezdjem e vendégkönyvi bejegyzést (jegyzetet) a következővel: nagyon megfogott a Bazsányi-könyv felütése, melyet a József Attila-mottó (három közül az egyik) már jelzett: „…fecseg a felszín, hallgat a mély…” E mottót Bazsányi összefüggésbe hozza Nádas egy kijelentésével: „Ezért a történésből bármit sikerülne is megfogalmaznom, történetemben mindig csak önmaga hiányaként lesz jelen.” Ergo: az igazi történés csakis mint hiány, önmaga hiánya van jelen Nádas történeteiben. Ebben a pillanatban úgy néz ki tehát, hogy a mindig a felszínen, a jelenségvilágban mozgó történet arra való, hogy megértsük azt, amit elfed. Csakhogy ez hál’ istennek nem igaz. Ha igaz lenne, Nádas sem az Emlékiratok könyvében, sem a Párhuzamos történetekben nem szakított volna a klasszikus regényformával, márpedig szakított. „A motivikus vagy szövegszerű áthal­lások gazdag tárháza: az Emlékiratok könyvének tizenkilencedik század végi történetszála, amelynek hőse a Thomas Mann- és/vagy Marcel-alakmás, a szép­író Thomas Thoenissen. Ugyanakkor az »igencsak tisztelt, tehát nem kevés elné­ző gúnnyal szemlélt mester« (Thomas Mann) és a másik »nagy csonkoló stiliszta« (Proust) életművei Nádas szerint teli s teli vannak olyan »hiányokkal«, amelyeket »ilyen vagy olyan okokból nem írhattak meg, vagy egyáltalán nem is akartak megírni«, és amelyekről Nádas úgy véli, hogy »helyettük kéne megírnia«. […] A felszámolandó hiányok »kultúránk« – Foucault által is elemzett – »határozott tiltásairól« árulkodnak…” (80.) Nádasnál viszont az igazi történés mint hiány, mint önmaga hiánya nem árulkodik, nem tanúskodik kultúránk határozott tiltásairól. Nem árulkodik az semmiről. Nádasnál nincsenek felszámolható hiányok. Az igazi történésnek mint önmaga hiányának az ábrázolását Nádasnak nem tiltaná semmi. (Hacsak ízlése nem, melyet e tekintetben biztos osztok. Hajassal, Schwarzkoglerrel szemben ellenérzései vannak. No és Sade? Ah, lehetetlen mindazt elemeznem, amibe belekapok. Elég legyen egy idézet. Nádas Péter „saját életvilágában önnön legkínzóbb kérdéseinek józan »adminisztrátoraként« viselkedik, a művészet áttételes közegében viszont bármikor hajlandó pokolra szállni; így hát sosem hágja át a határokat.” [71.]) Nádas meggyőződése szerint az igazi történés… De ezt itt most kénytelen vagyok abbahagyni; hogy Nádas ugyancsak sok csavarral tűzdelt meggyőződését Bazsányi nyomán tisztázzam, még sok mindent el kell mondanom.

Vissza tehát a „felütéshez”. „Az irónia Nádasnál mindent átható szemléleti alakzatként, következésképpen meghatározó, műveinek minden egyes porcikájában érzékelhető, szövegszervező erőként működik.” (13.) S ez legfőképpen abban mutatkozik, hogy regényeit egyszerre kell a platonizmussal való nagyszabású szakításnak (Radnóti) s a hiány, az itt-nem lét, a beteljesületlenség és a befejezetlenség platonizmusának tekinteni, amely mélységesen és teljes hosszában átjárja legalábbis az Emlékiratok könyvét (Balassa). Jé, nem is kellett olyan sok mindent elmondanom, hogy tisztázzam Nádas fenti, Bazsányi által értelmezett meggyőződését. Miszerint: az írónak az a feladata – hogy már Proustnak és Thomas Mann-nak is ezt kellett volna tennie, azt most hagyjuk1 –, hogy történeteiben megpróbáljon leásni a mélybe, holott zsigereiben érzékeli: nincsen valamifajta felszín, aminek mélye volna. Remélem, jól értem Bazsányit: abban látja Nádas regényeinek ironikus szervezőelvét, hogy a szöveg szakadatlanul a leírt történet mögötti, a mélyben zajló igazi történésre látszik utalni, holott a szöveg mint „felszín” önmagában hordja, ha tetszik, „mélyebb” értelmét. Proust vagy Thomas Mann tényleg sejtenek (mit… sejtenek… tudnak!) valamit, amit kimondani nem akarnak, Nádas viszont mindent kimond. Csakhogy: az önmaga lényegét felmutató szöveg mégis a sejtetés látszatát kelti, mi több, a sejtetés látszatát kell, hogy keltse, mégpedig azáltal, hogy a persze benne (nem mögötte!) „megmutatkozó” mélyebb lényeg sohasem egyértelmű. Ha az lenne, akkor az Emlékiratok könyvét giccsnek, a Párhuzamos történeteket rémregénynek, a bűntények kimenetelét illetően megoldatlan rossz kriminek és pornónak lennénk kénytelenek minősíteni. Idemásolom, hogyan értelmezi Bazsányi a Párhuzamos történetek három kötetének egymásutánját – címükkel együtt –; ennek fényében végképp nem hinném, hogy félreértettem őt: „A Párhuzamos történetek első kötetének (A néma tartomány) »némasága« […] nem bírható szóra, még a második kötet (Az éjszaka legmélyén) mélységekbe merülő törekvéseinek »éjszakájában« sem; és éppen ebből az ironikus színezetű kudarcból születik meg lassacskán a nem véletlenül hosszú harmadik kötet (A szabadság lélegzete) befejezésének önfeledt »szabadsága«, amely: lemondás a tükrös helyettesítések végső titkának megragadásáról, a látszatok mögött feltételezett lényegről.” (125.) Ergo: „…nincs semmiféle titok, […] a felszín nem önmagán túl […], hanem saját magában hordja az értelmét, saját »érzéki lényegét«”. (138.) Ahogy Isolde Döhring mondja: „A dolgoknak nincsen mélyük vagy nincsen felszínük.” (Idézi Bazsányi uo.) Kénytelen vagyok még ezeknek a Nádas-féle irónia Bazsányi által adott értelmezése szempontjából kulcs­fontosságú mondatoknak a folytatását is idézni: „Isolde többféleképpen értelmezhető mondatát akár úgy is tovább­gondolhatnánk, hogy a dolgok egy­idejű felszíne és mélysége csakis ironikusan, vagyis a leplező felszín és az álcázott mélység egymást semlegesítő összalakzatában hozható szóba.” (138.) De – kérdem én – ez a továbbgondolás vajon nem alakítja-e át az összképet? A dolgoknak nincsen mélyük, nincsen felszínük; ezzel azért csak-csak nem ugyanazt állítjuk, mint amikor a leplező felszín és az álcázott mélység egymást semlegesítő összalakzatáról beszélünk. De vegyem észre: Nádasnak Bazsányi által quasi „öröklött” iróniája nem engedi ezt a két külön-külön is ironikusan érintett mondatot-félmondatot holmi alazónra jellemző módon szembeállítani egymással. Hiszen mind-annyian tudjuk, hogy a dolgoknak igen­is van felszínük, amely a mélyüket takarja, s amikor rájövünk, hogy ez még sincsen így, az nem azt jelenti, hogy eddig mélységes tévedésben leledztünk, hogy üres szavakkal dobálóztunk… Amanda, drága, érti, ugye? Mondhatom talán úgy is, hogy a mélység – nevezzük itt lényegnek – a felszínen van, csak legtöbbször nem látjuk, jóllehet a felszín szemléletekor rátekintünk. S az írónak, aki ma már csakis ironikus lehet, az a feladata, hogy úgy ábrázolja a felszínt, hogy rájöjjünk: az nemcsak önmaga, hanem más is, s rá­adásul minden olvasónak másik más.

Örömmel olvastam a könyv Függelékét, melyben az ekphrasziszról, valami vizuális formában adottnak a szóbeli leírásáról van szó. Nádas összefüggésében: az Emlékiratok könyve tizenkilencedik századi betétjében Thomas Thoenissen kísérleteiről az „antik fali­képet”, illetve Gyllenborg fotográfiáját leírni. A Párhuzamos történetekben pedig az Isolde lakásában a falon függő Leistikowot illető eszmefuttatásokról. A kérdés nem az, hogy mi rejlik a kép mögött; semmi ugyanis. Hanem az, hogy mi van a képben. Ez pedig nem mondható meg egyértelműen.

S még mindig nem jutottam túl az előbbi, számomra kulcsfontosságú két oldalon. „Az önmagát felszámoló kettősség nyomán ugyanakkor párhuzamba vagy ellentétbe rendezhetjük a regény fontosabb szereplőit: vannak ugyanis olyan figurák, akik jól érzik magukat a felszínen, illetve még mindig ott képesek leginkább elviselni létezésük tragikus terhét; és vannak olyanok, akik folyamatosan a mélységbe törekednek, mégpedig létezésük iszonyatos terhétől űzve. A Nádas-féle irónia tehát – vagy az egyik, vagy a másik formában – a világban való létezés felszámolhatatlanul tragikus voltát jelöli.” (138–139.)

De ha már a szereplőkről van szó. „A dolgoknak nincsen mélyük vagy nin­csen felszínük.” Isolde megállapítása értelemszerűen nemcsak a „dolgokra”, a másik emberre is vonatkozik. Nem azért reménytelen a másik embert elérni, mert nem tudhatjuk, hogy mi van külső megjelenése, gesztusai, magatartása mögött. Általában tudhatjuk ugyanis. Ha akarjuk tudni, ha jók vagyunk abban, amit „emberismeretnek” nevezünk, azaz ha nem vagyunk előítéleteink, ideológiai elfogultságaink foglyai. Valódi lénye, emberi igazsága mintegy bele van rajzolva az ember külső megjelenésébe, gesztusaiba, magatartásába. Csakhogy ez a külsőben kirajzolódó lényeg ugyancsak nem egyértelmű. Ott van sokértelműen, az egyik réteg mögött mindig feltárul egy másik, ott van tehát – megközelíthetetlenül. Mert „lelkeknek egyesülni nincsen menyasszonyágy”. Babits persze elválasztja a lelkek egyesülését a testekétől. Nádas éppen hogy egybelátni szeretné őket. A heteroszexuális és a homoerotikus szerelmi jelenetek mindegyike (még a margitszigeti orgiasztikus homoszexuális játék is) arról szól, azt „kérdezi”, hogy vajon a testek érintkezése elvezet-e a lelkek legalább pillanatnyi egymásra találásához. De „még a szeretkezés testnyelve sem elég a teljes közléshez, közelséghez; legfeljebb csak még inkább felmutatja annak lehetetlenségét, mi több, a regényvilág egészét (és persze minden egyes részletét) meghatározó távolságtapasztalat áthidalhatatlan voltát: »Tulajdonképpen azt szerette volna kimondani, hogy haljanak meg együtt.« […] Szerette volna, de nem tudta. S jó, hogy nem tudta. Ha tudta volna, banálisan hangzott volna. Amit viszont mondani tud, az csupán a szeretkezés technikájára vonatkozik (»olyan vagy, mint egy technikus«), és nem az úgynevezett lényegére. […] Mely lényeg persze többszörösen is megközelíthetetlen.” (123.) Gyöngyvér és Ágost „hiába baszik” tehát. De talán a szerelemben sincs más, mint „…a közös felületen megnyugvást találó vágy véges öröme…”? (148.)

Az előbb egy idézeten belül kétszer is beszélt Bazsányi tragikumról. Egyszer létezésük – azaz létezésünk – tragikus terhéről, azután pedig a világban való létezés felszámolhatatlanul tragikus voltáról olvashattunk. De kérdem, ahogy a világban a gyilkosságból bűntény lesz2, nem lesz-e a tragikumból egyszerűen elviselhetetlen szörnyűség, borzalom? Később Bazsányi azt mondja: „A tragédia […] csakis ironikusan ábrázolható – vagy nincsen könyve poétikai rendszerén belül. Míg mondjuk a Párhuzamos történetek hideg és értéksemleges iróniája egyenesen felszámolja bármiféle tragikum lehetőségét.” (167.) Aztán viszont nem egészen ötven oldallal később megint előkerül a tragikum. Bazsányi „a tragikus ívű regény egyik legtragikusabb és legbrutálisabb sűrűsödési pontjá”-ról szól (213.), újabb két oldallal később meg azt állítja: „A regényszerkezet repedései – a plasztikus apollóni formát lávaként áttörő dionüszoszi belátás szövegszerű lenyomatai – esztétikai síkon érzékeltetik a regényvilág megannyi borzalmát, a létezés változatosan kiterjedt felszínének engesztelhetetlenül tragikus mélyszerkezetét.” (215.)

Jaj, Amanda, drága (mert komolykodásaim közben sem feledkeztem meg róla, hogy a maga vendégkönyvébe írok), most elakadtam. Ezt a dolgot a tragikummal sajnos nem tudom egy ironikus kézlegyintéssel elintézni. Nem mintha zavarna, ha Bazsányi könyvében esetleg (feltéve, de meg nem engedve) ellentmondásokra, végiggondolatlanságokra bukkannék. Mindannyiunk könyveiben vannak ilyenek. Ami zavar, az a következő: ha ez tényleg ellentmondás, végiggondolatlanság lenne, akkor ez magának Bazsányinak is szükségképpen feltűnt volna: kiszúrja ugyanis az ember szemét. Bazsányi meg a leghatározottabban odafigyel arra, amit ír. Szóval nem érzem lehetségesnek, hogy legyintgessek. Kénytelen vagyok tehát szokásom­hoz hűtlenül szőrözni. Szóval: egyszer szó van létezésünk tragikus terhéről, a világban való létezés felszámolhatatlanul tragikus voltáról. Itt a szerző – meg­ítélésem szerint – nem egyszerű­en arról beszél, hogy Nádas a világban való létezésünket felszámolhatatlanul tragikusnak s ezt a tragikus lé­tezést tehernek tekinti. Bazsányi maga is osztja Nádas világszemléletét. Semmi sem utal arra, hogy elhatárolná magát tőle. A következő két idézet aztán tragédiáról, tragikumról szól, s arról, hogy a tragikumot Nádas az Emlékiratok könyvében, annak poétikai rendszerén belül csak ironikusan tudja ábrázolni, a Párhuzamos történetek meg egyenesen felszámolja mindenféle tragikum lehetőségét. Nézzük csak: az első regény nézőpontjából van tehát tragikum a világban, de ennek a regénynek a poétikai rendszerén belül az csak távolságtartón, mintegy idézőjelbe téve ábrázol­ható. Úgy tűnik fel nekem, hogy az Emlékiratok könyvében – ha már szőrözök, pontosnak kell lennem – nem merül fel még annak a lehetősége sem, hogy a tragikum ne lenne jellemző emberi létezésünk legmaibb formáira is, ne maradt volna meg mindmáig az emberi lét ontológiai sajátosságának; csak egy valami változott: a viszonyunk (vagy legalábbis Nádas viszonya) hozzá.

Igen ám, de Bazsányi itt nem a létezés tragikumáról, hanem konkrét, netán egyszeri tragédiákról, azok ironikus ábrázolásáról tesz említést – vegyem már észre. S ildomtalan lenne a különbséget figyelmen kívül hagyni azzal, hogy ha létezésünk alapjai nem hordozzák magukban a tragikumot, akkor konkrét tragédiák sem lehetségesek. Az Emlékiratok könyvében tehát a tragédia csak ironikusan ábrázolható, a Párhuzamos történetekkel, annak hideg és értéksemleges iróniájával viszont Nádas egyenesen felszámolta bármiféle tragikum lehetőségét, az újfajta ironikus látásmód tehát – úgy tűnik – ontológiai szemléletváltást eredményezett.

Mintha lassan megnyugodhatnánk. Csakhogy akkor mit jelent a fentebb utolsónak idézett mondat (most rövidítve): „A regényszerkezet […] [itt is a Párhuzamos történetekről van szó! – V.  M.] repedései esztétikai síkon érzékeltetik a regényvilág megannyi borzalmát, a létezés változatosan kiterjedt felszínének engesztelhetetlenül tragikus mélyszer­kezetét [kiemelés tőlem – V. M.].” Maradjak végül is annál, hogy a második Nádas-regény felszámolta ugyan bármiféle tragikum lehetőségét, a regényvilágban „csak” borzalmak vannak, tragikum nincsen, de ettől függetlenül az emberi létezés tragikus mélyszerkezete változatlanul maradt? Korunkban tragédia nem lehetséges többé (hogy miért, azt most hadd ne fejtsem ki, sokan kifejtették), magának az emberi létezésnek a mély tragikumát azonban – még ha szembenézni vele nem is vagyunk hajlamosak – semmi nem számolhatja fel. Még ha a Sorstalanság attól zseniális is, hogy nem akarja, nem tudja tragédiaként ábrázolni Auschwitz borzalmait, mert akármilyen pokolian borzalmas is Auschwitz, mégsem tragikus, attól még létezésünk mélyszerkezete magában hordozza a tragikumot, a tragikum lehetőségét – a felszínen is. Persze – vissza most már az iróniához! – ha van neki mélyszerkezete. Az utolsónak idézett Bazsányi-mondat a pfeileni koncentrációs táborban történt kettős kivégzéshez kapcsolódik: „…a péppé vert Kramer szemei előtt vízbe fojtott Gregor Peix tetemét olyan közönnyel dobják a gyilkosai a Niers folyóba, mint amilyen flegmán kotorta odébb seprűjével a Samsa család bejárónője ama bizonyos másik – nagyon másik – Gregor féregtetemét.” (213.) A Kafka-asszociáció különben telitalálat! Bár szerintem Kafka a mélyben sem lát semmiféle tragikumot. Most már csak arról kellene elmélkedni, hogy ez a létezés változatosan kiterjedt felszínén végrehajtott pokoli gyilkosság magában rejti-e lényegét, pontosabban a lényeget, vagy van-e mögötte a mélyben valami. Persze, még ha nincs is, már csak nyelvileg sem tudunk szabadulni attól, hogy a pokolra asszociáljunk.

Summa summarum: Bazsányi keltette zavarom (hogy időnként ő is megzavarodott-e mindezenközben, azt döntse el ő) számomra nagyon is termékenynek, „tanulságosnak” bizonyult: talán mégsem szabad kiiktatnom a szó­tá­ramból a tragikus, a tragikum szavakat.

A magam számára feljegyzett témák közül már csak Bazsányinak a szexualitás nyelvével kapcsolatos elmélkedései maradtak kipipálatlanul. Elsőre ismét idézetek. „Első megközelítésre – a két francia szerző [Barthes-ról és Foucault-ról van szó – V.  M.] gondolatainak közös metszetében – még akár úgy is vélhetnénk, hogy a »szimbólumok nyelvének« kitüntetett változata, a szépiro­dalom volna az a hely, ahová a test, a szexualitás és a szerelem kényes témái visszahúzódhatnának az obszcenitás és a klinikum hatalomelvű diskurzusaiból.” (37.) „Hiszen az irodalom elsősorban éppen erre való: a társadalmi térben vagy a történelmi tudatban elfojtott vagy elfinomkodott, vagyis a felismerhetetlenségig eltorzított témák újszerű(n fenomenális), következésképpen botrányos, mégpedig nyelviségében botrányos s így félreérthető szóba hozatalára.” (38–39.) Az első idézet feltételes módja („vélhetnénk”) teljesen helyénvaló, ha az utóbbi évtizedek irodalmára gondolunk, s abból származik – mármint a feltételes mód –, hogy a klasszikus irodalom hozzászoktatott bennünket a test, a szexualitás és a szerelem kényes témáinak a „szimbólumok nyelvébe” való visszahúzódásához. Lukács, aki, mint köztudott, a modern irodalommal nem tudott mit kezdeni, mindig azt mondogatta, hogy az irodalom a szerelmi aktust magát nem, csakis az avant-t és az après-t ábrázolhatja. Nádas viszont nagyon is tudatosan, persze másokkal nagyjából egyidejűleg, de érzésem szerint ő az, aki ezt tökélyre viszi, felszabadítja a testet, a szexualitást és a szerelmet, méghozzá, ahogy Bazsányi mondja, két fokozatban: „…először az ábrázolás, má­sodszor a nyelvhasználat síkján. A két egymásra következő gesztust, különösen az utóbbit, persze nem mindenki, nem minden olvasó képes (vagy hajlandó) elfogadni: az 1986-os regény egyértelműen szerethető, a 2005-ös mű viszont nehezebben szerethető meg – többek között erről is árulkodik befogadástörténetük látványos különbözősége.” (39.) Talán csak két dolgot tennék hozzá ehhez: a Párhuzamos történetek amúgy is, minden tekintetben közelebb hozza a regény nyelvét a hétköznapok nyelvéhez. Ott pedig a szimbólumok nyelvének használata – ma már mindenképp – nevetségesnek tűnik. A másik: említést tennék egy olyan regénykísérletről, amely ugyancsak kiküszöbölni igyekezett a szimbólumok nyelvét, anélkül hogy az obszcenitás vagy a klinikum nyelvét használta volna. Elfriede Jelinek Kéj című regényére gondolok, melynek nyelvét jellemzendő valamikor ezt írtam: „Az emberi testtájak és a végrehajtott műveletek – annak bemutatása, hogy pontosan mi és hogyan történik – hétköznapi, ámde nem obszcén szavakkal vannak leírva, úgy mondanám: a józan tárgyiasság nyelvén. Nem ám »az igazgató seggbe bassza a nejét«, de nem is »az igazgató és neje análisan közösülnek«, hanem »az igazgató kemény hímtagjával áttöri a záróizmot«”. Ennek ellenére a Párhuzamos történeteket én mindjárt megszerettem, a Kéjről viszont máig sem állítanám ezt.

Számomra Bazsányit olvasni élvezet volt, önmaga okán is, Nádas okán is. S örömmel fogadom el Nádas Bazsányi közvetítette ajánlatát. Az idevágó szövegnek fentebb csak egy félmondatát idéztem. „A magunkban vagy a másikban rejtekező, feneketlen mélységek konok hajszolásának rossz végtelensége helyett a közös felületen megnyugvást találó vágy véges öröme: ez volna az irónia alakzatában (is) megnyilvá­nuló ajánlata Nádas gondolkodás- és írásmódjának.” (148.) Még egyszer: az ajánlatot köszönettel elfogadom. De azt is tudom, hogy ezzel a filozófiának annyi. Az mindig is a jelenség mögött kereste és vélte megtalálni a lényeget.

Bazsányi Sándor: „…testének temploma…” Erotika, irónia és narráció Nádas Péter prózájában. Műút könyvek, 2010, 309 oldal, 2500 Ft

Jegyzetek

1          Ha biztos lennék benne, hogy ez a Vendégkönyv elviseli a lábjegyzetet, akkor nem hagynám. Szerintem Proust elment addig, amíg elmehetett. Ezért nem éreztem hazugnak Volker Schlöndorff Un amour de Swannját, amikor Proust szellemében határozottan visszafogott volt ugyan, mégis sok mindent „kitakart”, ami Proust regényében még nem volt felmutatva, de a megjelenésének idejétől eltelt hetven év már lehetővé tett megmutatni. Thomas Mann viszont meg sem közelítette a még lehetséges határait. Nádas jogosan morog is rá ezért; legfőképpen naplóit illetően.

2          Lásd Borbély Szilárd: Egy gyilkosság mellékszálai.

• Vendégkönyv [6]