Szmrának, emlékül
Azt mondja nekem egyik nap Szmra:
– Ha akarod, megmutatom azt a szigetet, ahol fehéren virágzik a som.
– Nem sárgán?
– Akarod vagy sem?
Még nem világosodott, amikor érte mentem. Csepergett az eső, ám mire megvirradt, átértünk a hegyeken, és nemcsak a táj változott meg, hanem az idő is: kisütött a nap. Leeresztettük a kocsi ablakát, és egyik cigarettát szívtuk a másik után. Nem vagyok dohányos, de ha Szmra rágyújt, én is rágyújtok. Szeretem füstjébe fújni a füstömet.
Senjben a kikötő melletti parkolóban hagytam a kocsit. Szmra odarohant egy épp befutó motoros bárkához, és kis idő múlva már benne ültünk, a csónakos háta mögött. Novaljánál kikötöttünk, hogy bort és cigarettát vásároljunk. Olyan határozottan ugrottam a partra, mint aki mindenre elszánt. Átvágtunk a keskeny, pálmákkal szegélyezett rakparton, beléptünk a legközelebbi csehóba. Az ajtó mellett két férfi beszélgetett. Az egyik barátságosan biccentett, mintha ismerne. Úgy tűnt, Tvirko, egykori osztálytársam apja az. Ő viszont már rég halott. A pult előtti asztalnál magányos nő üldögélt, s közelről az arcába pillantva, Krkára emlékeztetett, a lányra, aki tizennégy éves korunkban bejelentette, hogy gyereket szeretne tőlem. S mintha teljesült volna óhaja, az asztal alól előbújt egy csöppség, és felmászott az ölébe. De nem gyerek volt, hanem bajuszos, kopaszodó férfi, amolyan mutatványostörpe. A sok füst és por meg a tengeri levegő egészen feketére cserzette az arcát.
Mire felpakolva visszatértünk a kikötőbe, bárkánknak se híre, se hamva. Új csónakot kellett bérelnünk. Ezúttal egy jóval kisebbet találtunk. A csónakos tök süket volt, Szmra hiába ordibált. Végül elmutogatta, mit akarunk, és merre kell menni.
A csónakos középen állt a kormánykeréknél, mi meg kétoldalt szorongtunk mellette. Élveztem, hogy bármit mondhatok, semmit nem hall belőle. Hermináról meséltem, a német lányról, akinek banán alakú ezüstpiercing csillogott a köldökében. Reggel nem nyitotta ki a szemét, amíg meg nem érezte a kávé illatát. Így kerültem én a képbe, a reggeli kávé mellé. Volt egy bődületes, hathengeres BMW-je, helyben is meg tudott pördülni vele. Rallyversenyekre járt, hol a lappokhoz, hol Afrikába. Beültetett maga mellé mitfahrerének, és ledöngettünk a Riviéráig; a nedves homokon szeretkeztünk. Elárulta, a férje szerint én csak az autójáért vagyok oda. De egyszer sem ajánlotta fel, hogy vezessem, pedig kipróbáltam volna, milyen kétszáznegyvennel száguldozni.
A süket csónakos keskeny betonmólóhoz kanyarodott, és oldalazva kikötött. Szmra nagy gesztusokkal magyarázta neki, hogy ez még nem az a hely… Tovább kell mennünk, a sziget túlfelére, sőt, azon is túl. A poros műszerfalra ujjával felírt egy nevet: VTRO, mire a csónakos bólintott, és újra beindította a motort. Ekkor szóltam, ha már kikötöttünk, bemennék a sziklák közé.
– Brunzolnom kell – közöltem Szmrával, miközben úgy, hogy ne vegye észre, intettem a csónakosnak, jöjjön velem.
Szmra azt hitte, a csónakos is brunzolni akar. Ahogy beértünk a sziklák közé, ujjal a föld felé bökve, kértem a férfit, várjon itt. Olyan fintorral pillantott rám, amilyet az apák vágnak, ha nekik kell megtörölni csemetéjük fenekét. Leült egy lapos kőre, rágyújtott, én meg visszasiettem Szmrához.
– Ismerős cimborákkal találkozott – lódítottam, s közben egy képzeletbeli poharat emeltem a számhoz. – Visszafelé majd felvesszük. Én majd ellavírozom a csónakot.
Nem tudom, mi járhatott a fejemben. Akkor sem tudtam. Talán azt terveztem, hogy a nyílt vízen leállítom a motort, és hosszan ringatózunk... Vagy valami egyebet? Nem jutott sok időm a rejtély találgatására, mert alighogy megkerültük a szigetet, Szmra máris rábökött a szemben feltűnő partra. Pár perc múlva odaértünk. Enyhe szél fújdogált, friss fűillat váltakozott kecskeszaggal. Kitoltam a csónak orrát, vasrúdhoz hurkoltam a kötelét, aztán elindultunk a ház felé. Szmra figyelmeztetett a kutyákra, de egyet sem láttunk.
A nappaliszerűségben a vaskályha fémlapja még langyos volt. Étel- és dohányszag érződött, de sehol senki. A ház mögötti karámban néhány kecske és juh. A teraszról az egész öblöt be lehetett látni. A délutáni szélcsendben kisimult a vízfelszín, eltűnt róla az ezüstös habfátyol, és a nap a mélység sötétlő kékjébe pillantott. Szvetko Bjelo, a narkomán tájképfestő képein vannak ehhez fogható kékek. Mintha tejet meg fekete tust egyszerre csepegtetnénk tintába.
– Egy házaspár jár ide Strgról, ők etetik az állatokat – mondta Szmra.
Kiültünk a teraszra, és az előttünk felfutó domboldalban gyönyörködtünk. Fehéren virágoztak a bokrok, teljesen befedték az oldalt.
– Ez tényleg som?
– Holnap reggel közelről is megnézheted.
Megbontottam a bort, töltöttem. A lemenő napkorong átragyogott a vörösborral teli poharakon.
– Honnan ismered ezt a szigetet? – kérdeztem.
– Egy történet játszódott itt.
– Miről szól?
– Egy nőről meg egy férfiról.
Azt gondoltam, minden történetben van egy férfi meg egy nő. És minden férfiban meg nőben van egy történet.
– Megírtad?
– Szeretném, ha te írnád meg.
Néhányszor lopva a hónaljam felé szaglásztam, nem vagyok-e büdös. Ismét járhatott valami a fejemben. Ám alighogy lehajtottuk az utolsó kortyot, Szmra felment a manzárdba, én meg elvackoltam magam a teraszról nyíló nappaliszerűségben.
Nem tudtam elaludni. A szélcsendben néha-néha ízeset csámcsogott az öböl vize. Többször felültem, abban reménykedve, lépcsőnyikorgást hallok. Ám Szmrát mozdulatlanság és nesztelenség vette körül. Elképzeltem, hogyan alszik, a haja a vállára hullva, elképzeltem a vállát, ahogy elernyed, és elengedi magától a kart, ahogy a kar odasimul az oldalához, és ahogy a bal melle, kicsit oldalvást fordulva, igyekszik ráborulni erre a karra. De az is lehet, hogy a mell meg se moccan: figyelmesen őrködik társával együtt. Később elképzeltem alvó csuklóját is, meg az alvó tenyerét, tenyerében az alvó vonalakat, ujjai begyén a rajzolatokat. Így húztam ki virradatig. A pirkadat kifehéredő csíkjában egy madár bukkant fel a távolban. Lassú, kitartó szárnycsapásokkal közeledett, majd a sziget előtt elkanyarodott a nyílt tenger felé. Soha még nem láttam ekkora madarat.
Arra ébredtem, hogy Szmra dúdolgat, miközben a poharakat pakolgatja. Hermina is ugyanezt a dalt énekelte vezetés közben, az a címe, hogy Desire, vagyis vágy.
Kint újra felerősödött a szél, hallottam, ahogy bele-belekap a píneák súlyos lombjába. Fölültem, és kipillantottam az ablakon. A szél hirtelen elállt. Megdöbbentő volt a váratlan átmenet. Egyetlen ág nem mozdult.
– Megmutatom a szigetet – javasolta Szmra, amikor megjelentem a kis főzőfülke előtt.
– Menjünk – bólintottam, bár szívesen kávéztam volna előbb.
Kitaposott ösvényen jutottunk föl az oldalba. Körülöttünk virágzó bokrok, virágjuk hófehér. Valóban som, felismertem a bordázott vesszőket.
– Milyen színű a termésük?
– Bíborvörös, mint a sárga virágú somé.
Tovább kapaszkodtunk, föl a tetőre. Szmra némán baktatott, hol előttem, hol mellettem. Csak amikor felértünk, akkor szólalt meg. Kevesen tudnak olyan jól mesélni, mint ő. Én nem érhetek a nyomába.
– Birkarakománnyal hajó érkezett ide egy nap. A birkákat kirakták, a hajó elment. De néhány nappal később visszatért, és fedélzetéről népes család szállt partra. Kipakolták a rakományt. Hetek alatt felépítették a házat, távolabb felhúzták az aklot a birkáknak, legyen hol meghúzódniuk a bóra nedves ostorcsapásai elől. A háború idején a sziget megint elnéptelenedett, mígnem egy férfi került ide. Nem tudni, miféle. Talán muzulmán lehetett, mert a fejét kopaszra borotválta, és meghagyta a szakállát. Először gombát meg vadkendert termesztett, de befuccsolt. Akkor rókaprémmel kísérletezett. Még most is áll az akolban egy sor vasketrec, rókák kiszikkadt ürülékével. Végül szerzett ő is egy szállítmány birkát. A nyájjal együtt egy fiatal nőt is lepakoltak a fuvarozók, ostorhajú, folyton dúdolgató lányt. A férfi eleinte csak annyi gondot fordított rá, mint a kutyáira, igaz, a kutyáival nem bánt rosszul. Lent tartotta a konyhában, ám pár hét után fölvitte magához. Néha megkorbácsolta, mint a kutyáit, de a lány mégis hálával gondolt rá, talán szerette is. Három év hosszú idő, arra is elég, hogy a gyűlölet szeretetbe forduljon. Vagy fordítva.
– Miért nem írod meg te? – kérdeztem tőle.
– Elvesznék benne – felelte, és elgondolkozva végigpásztázta a partot. Néhol hosszabban elidőzött, merengőn, mint akit megrohannak az emlékek.
Úgy sejtettem, Szmra titkos története zajlik e szigeten. Ahogy tekintetét követtem, észrevettem, hogy a szembogarában meg-megvillanó szemcsék ugyanolyan színűek, mint a szigeten mindenfelé felbukkanó narancssárga kövek. Nem kövek, inkább csak kavicsok, diónyitól öklömnyi nagyságúig. Némelyik lyukacsos, mintha szél vagy kitartó eső lyuggatta volna, némelyik sima, fényes tükörcserép. Lehajoltam az egyikért, fölemeltem. Egyik fele lyukacsos volt, másik tükörsima. Lopva megnyaltam a peremét. Nem volt semmilyen íze.
– Mondd tovább.
Szmra folytatta. Beszélt a lányról, aki szeretett volna elmenni, vagy legalább felszárnyalni a magasba, mint a vitorlázó halászmadarak. Beszélt a férfiról, aki magához láncolta őt, de néha mégis elengedte, mert tapasztalt hajcsárként tudta, ha olykor-olykor eloldják a láncot, hatalma attól csak erősödik. Aztán a lány a szomszéd szigetek egyikén rábukkant valakire, és úgy tűnt, a szív varázsa erősebb a lánc bűbájánál...
– Azt hiszem, meg tudom írni – bólogattam.
Elindultam visszafelé, mert már nagyon hiányzott a reggeli kávé. És minél hamarabb neki akartam ülni a történetemnek.
Vacsora után, amikor megbontottuk a második üveg bort, felolvastam.
„Hol volt, hol nem volt…”, így kezdődött, végül azzal fejeződött be, hogy a lány beleszeret a szomszéd sziget lakójába, és nála marad.
– Ne röhögtess – fogadta Szmra a történetemet. – Csak eltölt ott egy délutánt. Nem szeret bele.
– Akkor talán majd most, hogy megírtam…
– Miért gondolod, hogy az írásnak ekkora hatalma van? – rázta meg fejét. – Ez az egész különben is rólad szól. Engem is olyannak írtál bele, amilyennek te szeretnél. Miért gondolod, hogy ilyen hatalmad van? – kérdezte ismét, majd választ sem várva, csalódottan felment aludni.
Jött, hogy utánavágjam a cigarettáját… Aki ír, nem mondhat ilyet! Megbontottam egy újabb üveg bort, és kiültem a teraszra. Rókaszagot éreztem, de csak a bornak volt valamilyen fura illata.
Azon gondolkoztam, miféle anyagból van a szerelem. Milyen dózisban hasznos, milyenben ártalmas? Minden tavasszal életre kel, mint a növények, vagy néha évekre begubózik, mint a bolhalárva?
Miután Szmra fönt eloltotta a lámpáját, sötét lett. A szél hangja megváltozott. Aztán elcsendesedett, előbb a szél, aztán a tenger. Tömény sötétség vett körül, kemény, szilárd tömbje visszatükrözte az arcomat. Megborzongtam. A tenger fölött lidérces fény derengett: benne fekete köd gomolygott az ég felé.
Keserű Hiányherceg, így neveztem el a szomszéd sziget lakóját. Fájdalmat ültettem a szívébe. És miután a lány elberreg csónakjával, kétségbeesésében megvakítja magát. Szemgödrében véres, fekete seb tátong. Akkor végre megpillantja az ördögöt, akiben hinni tud, és akit arra kér, hogy hozza el ismét a lányt.
Nem tudható semmi a szerelemről. Nem tudható semmi, és nem is érthető.
Később Szmra lejött hozzám. Mellém térdelt, átölelt. Válla fölött láttam a tengerből kiemelkedő holdat. Megpillantottam a kirajzolódó partot, a partról a hold felé vezető széles fényutat. Láttam magamat is, ahogy beleolvadok egy másik test fényébe. Mindez persze csak álom volt, felébredtem. Már javában tartott a reggel, ragyogott az égen a nap. De csak később, amikor már Szmra is lejött, akkor fedeztem fel a fekete somvirágokat. Döbbenten bámultuk az oldalt. Azonnal fölkaptattunk. Az elnyílt, hervadó szirmok is feketék voltak, és a ki nem fakadt virágbimbók is.
Miután visszatértünk a házhoz, Szmra fölvonult a szobájába, és ott ücsörgött egész nap. Ha valamiért lejött, nem állt velem szóba. Összeszedte, amire szüksége volt, aztán ismét felvonult. A másnap érkező házaspárt is én fogadtam. Nem csodálkoztak, hogy ott vagyok. Kipakoltak két láda élelmet, aztán elrendezték az állatokat. A férfi néma volt, az asszony is csak annyit közölt, hogy vásárláskor mennyit költöttek.
– Fizessem ki? – kérdeztem.
– Ahogy akarja – felelte.
Bementem a tárcámért, odaadtam a kért összeget. A nő barna csíkos műanyag zacskóba ejtette a pénzt, aztán beültek a csónakba. A férfi többször átpillantott a mellettük ringatózó bárkára, azzal érkeztünk mi. Talán felismerte...
– Megtennének egy szívességet? – kérdeztem.
Mozdulatlanul várták, hogy előadjam, miről volna szó.
– Ha tehetik, vontassák el a bárkát a szomszéd szigetig, második napja várja a gazdája. Onnan ismerik meg, hogy tök süket.
– Ismerjük – biccentett a nő, és máris átnyúlt a bárka kötőfékéért, ráhurkolta sajátjuk evezőtartó rúdjára. A férfi közben beindította a motort, aztán, kis manőverezéssel, elindultak az öböl túloldalán sötétlő part felé.
Reméltem, Szmrának feltűnik a csónak hiánya, és kíváncsisága megtöri hallgatását. Bár igen valószínű, hogy mindent végigkövetett az ablakából.
Legalább tízszer újraolvastam a szövegemet, hátha felfedezem, mivel borítottam ki Szmrát ennyire. Hogy a fekete somvirágok miatt ilyen, mégsem feltételezhettem komolyan.
Este billentyűk sztepptánca ütötte meg a fülemet. Sejtésem beigazolódni látszott, Szmra maga ült neki a történetének. Nem tehettem mást, várnom kellett. Elindultam, hogy körüljárjam a szigetet. Kecskék és juhok legeltek szanaszét. A sommal befutott dombra nem tudtak feljutni, mert a domb aljában drótháló kerítés húzódott. Persze, a kecske nem ismer akadályt, a dróthálóra is képes felkapaszkodni. A legnagyobb kos így járt pórul: jobb mellső lába beakadt az egyik hálószembe, és nem bírta kirángatni. Rémült mekegésbe fogott. Ahogy észrevette, hogy közeledem, hangosabban rázendített. Amikor mellé értem, a hátsó lábaival rugdalózni kezdett, a szarvával pedig felém döfködött. Nemigen tudtam, hogyan segítsek rajta. A hálót rángattam én is, hátha valamiképpen kiakad a lába. Tenyeremet felsebezte egy rosszul befont drótdarab, pont ott, ahol a stigmákat mutogatják Jézus testi-lelki követői.
– Hogy dögölnél éhen – sziszegtem dühösen, és visszamentem a házhoz.
„Ha most ott találom a teraszon, akkor minden rendbe jön” – gondoltam. De a teraszon egy elszemtelenedett sirályt leszámítva, senki. Szinte agyonvágtam a papucsommal. „Nem azt mondtam: ha egy sirály, hanem azt: ha ő.” Régebben a Szmrával kapcsolatos „előérzetek” mindig bejöttek. Sokszor kitaláltam, milyen színű ruha lesz rajta. Vagy mikor hív telefonon, és mi lesz az első szava… Távolodtunk egymástól.
Hátul, a fügefasor mögött megbújt egy fenyődeszkákból összetákolt árnyékszék. Szmra kedvelte azt a helyet; reggelente nem a fürdőszobát választotta, hanem inkább oda járt ki. Másnap, amikor se pá, se puszi, lejött, és elindult hátra az udvarra, gyorsan felosontam a szobájába. Rögtön kiszúrtam az ablak előtti asztalkán kinyitott laptopját. Odahajoltam a képernyő fölé, és beleolvastam a szövegébe. Amint sejtettem, a lányról, a hajcsárjáról meg a szomszédos sziget lakójáról írt. Szinte beleszédültem. Másképp hívták a lányt, másképp a Hiányherceget, ám nem vitás, ugyanaz a történet volt... Abban a mondatban, hogy „a sértődékeny kakadut is meg kéne látogatnom, de valahogy nem kívánom úgy, mint régen”, magamra ismertem. További részleteket akartam megtudni, kapkodva lapoztam előre-hátra. Levegőt is elfelejtettem venni, annyira izgatott a dolog.
Kis híján meg se hallottam Szmra lépteit. Már a lépcsőn lépdelt fölfelé, amikor észbe kaptam. Egyetlen hely volt, ahova elbújhattam. Így kerültem az ágy alá.
Szmra belépett, és nyomban odaült a géphez. Mint akinek egy rakás dolog eszébe jutott ücsörgés közben, legalább fél órát le sem vette ujjait a billentyűkről. Akkor felállt, lehuppant az ágyra, nagyokat sóhajtott. Teste meg-megrándult, talpát is felkapta olykor. Mintha az épp a fejében zajló, nem akármilyen jelenetbe élte volna bele magát.
Egy idő után megnyugodott. Az ágy alól kipislogva, egészen közelről láttam karcsú Achilles-inát, ha ugyan nőknél is ez a neve. Mire is vágyhatnék ennél többre? Itt vagyok a közelében, már-már illetlenség, annyira a közelében. Ha kibújnék innen, valami végképp elromlana.
Visszaült az asztalhoz, és csendesebb gépelésbe kezdett. Valószínűleg újraolvasta, amit írt, bele-belejavított. Bár nem az a típus, aki szívesen visszalapoz a múltba. Egyszer beavatott, utólag még azon sem változtat, ha két szó közé a szóköz helyett egy véletlen betűt üt be. Bedugta fülébe a fejhallgatóját, és ráeresztette a zenét. Olyan hangerővel, hogy hallottam az ágy alól is. Így legalább fesztelenebbül szuszoghattam.
Csak ekkor vettem szemügyre az ágy alatt elraktározott kavicsgyűjteményt. Legalább háromtucatnyi kavicsot számoltam össze. Mindenféle színű és alakú volt ott: akkora, mint egy borsószem, és akkora, mint egy tyúktojás. Magam elé rakosgattam őket. Egészen váratlanul elém tárult Szmra, olyan közelről, ahogy soha nem láttam, és talán senki más sem.
Szmra kövei... Bíborkő és más színűek, kék, zöld, barna, sárga, tarka, fekete. Csillogó fehér, belsejében rizsszemnyi buborék; ahogy mozgattam, mintha több millió éves őssejt integetne vagy kacsintgatna kifelé. És az alakjuk! Vágtató ló az egyik, szárnyaló madár a másik. A harmadik kőrózsa. Vajon ezt hol találta? Gyerekkoromban a Tplivicébe benyúló fatörzseken keményedett ilyen formájúra az iszap a tavaszi áradás után, ha elég száraz volt a nyár. Egy galambszürke, lapos kavics: ha a fény felé fordítottam, megsötétedett, a sötétben viszont kivilágosodott. Egy kicsi, háromlábú kutya… Miért pont ezt választotta ki a temérdek kavics közül? Felhőtlen kék ég az egyikben, a másikban meg a felhők. Dupla titok: a felhők alakja is beszédes volt.
Mindegyik kő egy történetet mesélt el Szmráról. Micsoda történetek voltak azok! Csak ámuldoztam… Nem csoda, ha a bámészkodásban elrohant az idő. Alig értem a hetedik kőig, amikor este lett. Szmra felállt az asztalkától, lekapcsolta a gépét. Felkattintotta a lámpát az ágy mellett, leoltotta az asztalit. Vártam, hogy kimenjen, de hiába. Én kibírom, akár egy egész álló napig is, azon viszont csodálkoztam, hogy ő is. Nem hagyta el a szobát. Bebújt a takaró alá, és elég hosszan olvasott még az ágyban. Aztán végre eloltotta a villanyt. És amikor már egyenletesen szuszogott, és azt hittem, mélyen alszik, egyszer csak halkan megszólalt:
– Elaludtam. Most észrevétlenül lemehetsz.
Kimásztam, mit is tehettem volna. Felemelkedtem. Nem láttam semmit. Aztán, nem tudom, honnan szűrődött be a fény, megvillant a szeme. Megpillantottam benne egy narancssárga kavicsot. Csak le kellett hajolnom érte.
S ahogy utánanyúltam, már zuhantam is. Mintha a tengerbe ugrottam volna. Összekeveredtek az érzékeim, nem tudtam, merre a fent és merre a lent, meddig tartok én, hol kezdődik a külvilág. Hallottam, hogy valamit suttog, de nem érdekelt. A kezembe akartam zárni a kavicsot, amely ott hevert, lent a mélyben. Pattogott a dobhártyám, feszült a mellkasom. Ekkor karját a derekamra fonta. Nem tudtam eldönteni, azért, hogy visszatartson, vagy azért, hogy velem hulljon.
- Kultúra [6]