A néhány oldalas tanulmányban, amelyben Beney Zsuzsa Pilinszky és Simone Weil szellemi találkozását és ennek vetületében Pilinszky lírájának nagy fordulatát elemezte, leírt egy mondatot, és a mondatban egy szót, amelyeknek a jelentőségét nem lehet túlértékelni. A közvetlen kontextus is különösen tömény és súlyos, még Beney Zsuzsa írásmódjának mércéjén is az. Fejtegetései szerint a költő azért fedezte fel valósággal megvilágosodásszerűen a filozófust, mert általa ismerte fel, kellett felismernie, akarta felismerni, hogy a modern világban a „szent” többé nem „személyes”, hanem szélsőségesen „személytelen”; tehát azt, hogy a jövőben nem Jézus alakjának és szavainak örökkévaló megjelenését kell megalkotnia, hanem ama világot, amelyben Simone Weil sorsának és minden sorának személytelenségre rendelt mártiriuma beteljesedett, vagyis „megszűnik”, „elveszít[tet]ett”. „És mégis itt állt”, (Mégis), így szól az előző korszak emblematikus sora, „s akár a moslék egybehuppan / tér és idő, ott, ebben a / tűző ganajban” (Példabeszéd), így szólnak a felismerés utáni korszak emblematikus sorai. Pilinszky maga a felismeréséből egy kivételes ars poetica tételezésére jutott: nemcsak, hogy minden művészet eleve vallásos, hanem megfordítva is, „minden vallásos élmény liturgikus kifejezése eleve a legmagasabbrendű művészet”1, ezt példázza egylényegűen Assisi Szent Ferenc, Hölderlin, Mallarmé, Kafka, József Attila és persze mindnyájuk ősalakjaként Jézus személye és költészete;2 és a képet is megtalálta, amelyben ennek a mindenkori kivételes művészetnek a lehetőségét szimbolizálta (egyébként e tekintetben is továbbírva egy mondatot, amelyben Simone Weil az emberi létet a kereszténység alapszimbóluma szerint meghatározta): „a kereszt két ágának egyetlen metszőpontján alkottatik és alkottathatik meg az, amit emberi létnek és művészetnek nevezünk”.3 E sorokat értelmezve fogalmazta meg Beney Zsuzsa a saját világszemléletének alapmondatát és alapszavát. Ő még ennél is sokkal radikálisabban, a bekövetkezett apokalipszis paradoxonában ragadja meg az eksztatikusan hívő lírai alkotó és az eksztatikusan hívő gondolati alkotó találkozásának végső tanulságát: „És valóban: a második világháborút, pontosabban a modern totalitarizmust megélt világ tulajdonságai elképzelhetetlenné teszik Isten jelenlétét – ugyanakkor pedig, éppen ezek, elviselhetetlenné hiányát” (I/466). „Elképzelhetetlen”: ellentétben Pilinszky és Weil egyetlen, de világmegváltó-világteremtő képével, Beney Zsuzsa azt állítja, hogy a teremtés és vele a teremtő bárminő képe-képzete megszűnt, végérvényesen negatíve (nem) létezik, ha van még igazi teremtés, akkor az egy „elképzelhetetlen” ponton szólal meg. Már itt idézem néhány ítéletét, nyomatékosítandó, hogy ezt az utóbbi időben inflálódott kategóriát Beney teljes eredeti értékében érvényesítette.4 József Attila Magány című verse „nyelvtani szabatossággal kifejezett abszurditás” (II/47), Anya című verséből egyre inkább azt kell megértenünk, „hogy nincs az”, aki a képek sorában megszólíttatik (II/68), miként általánosan fogalmazva, „oly racionális költészete” azt érteti meg, hogy „a bennünket körülvevő világ érthetetlen” (II/22). Radnóti illúziót, mítoszt teremtett – de ekként kitért az „elfogadhatatlan” és „megfogalmazhatatlan” „élmények” elől, életművének még utolsó korszakában is csak megsejlik, mintegy a „szövegek réseiben és repedéseiben” a nagy líra lehetősége (I/212–4, 308), minden Radnóti-kritika legempatikusabb és legszigorúbb ítélete szerint „Radnóti megpróbálja a sátáni kisértést angyaliba átfordítani” (I/324). Pilinszky képalkotásának alapelve „a paradoxon” (I/426); mivel világteremtésében az ember megváltatlan és megválthatatlan, nemcsak a földön elveszejtett, hanem „a transzcendens létet is idegennek látja”, egy olyan univerzumot jelenít meg, amelyben „az egyetemes létezés szférái nem kommunikálnak” (I/430) – e legutóbbi nyilvánvalóan már nem kép, hanem avizuális fantazmagória („elképzelhetetlen”), és Beney egyébként minden csodálata mellett azt is leírja, hogy az ilyen ábrázolás végül oda vezethet, hogy „önmagát tagadja”, „katatón sztereotípiák szorítják a leglázasabb látomásokat” (I/398), jellegzetes módon ezért emeli ki az Introituszt, azt „elevenebb, meztelenebb” (I/391) versnek ítéli. Weöres líráját pedig azért és épp azért nevezi a „képek költészetének” (I/25), mert a világ mindezen képei (eszünkbe juthatna a neves cikluscím: Orbis pictus) egy zenei értékű, „a végtelenig kitágított egyidejűséget […] jelent”-enek (I/26), miért is nem habozik ismételten megállapítani, hogy ez „az egész költészet” „a látszat ellenére” „filozófiai ihletésű”, „gondolati fogantatású” (I/37), a legnagyobb versek közül például a Salve Regina e filozófia „végpontjá”-ra, vagyis „a semmi partjai”-ra jut (I/95), a Háromrészes ének pedig „a filozófia nyelvére lefordíthatatlanul a költészet filozófiája” (I/137). (Érdemes megemlíteni, hogy Vörösmarty utódjának mondja (I/102), persze joggal – de mások esetleg Góngoráról, Mallarméről, Picassóról vagy éppen Füst Milánról írnának, akiknek a képi metafizikája nem a világ megőrült végzetét volt hivatott meg[nem]jeleníteni.)
Ezeknek az ítéleteknek a dimenziójában olvasva ennek a két kötetnek a több mint 1200 oldala az idézett mondatot és benne a központi kategóriát fejti ki és értelmezi szerteágazó, de egylényegű példákon. Szegő János, aki előszavában nemcsak sok pontos megfigyelést tesz, hanem azt sem titkolja, mennyire szuggesztív erővel hatottak rá a szerző élő szavai az egyetemi szemináriumokon, egy emlékezetes szintagmával „konok ismétléskényszer”-ről ír (I/17), amellyel Beney gyakran ugyanazokra a sorokra is visszatért, hogy megértesse, vagyis végül „elérhetetlen”-nek mondja a jelentésüket „a racionalitás és a misztika között” (I/7). Magam ezt úgy fogalmaznám, hogy Beney Zsuzsa teologikus esszéket írt a modern költészet négy alakjáról. Idézem, hogyan határozta meg elemzéseinek legfőbb és tulajdonképpen egyetlen témáját: „Minden elvont tartalom, legalábbis a zsidó-keresztény kultúrkörben, végső soron az Isten-fogalom absztrakciójára vezethető vissza.” (I/166) Meghatározása talán leegyszerűsít, de megvilágító érvényű: nem abban az értelemben teologikusak a tanulmányai, hogy feltétlenül foglalkozna Istennel vagy az Istenbe vetett hittel (ha ritkán igen, akkor fájdalmas szkepszissel, de hát a költők, akiket elemez, nem voltak boldog lelki szegények), és csak esetlegesen abban az értelemben, hogy Istent vagy az istenséget tematizáló verseket elemez – hanem abban az értelemben, hogy a költők szavait egy mindenkori, vagyis akár teljesen eltűnt Theos jegyében megélt lét megjelenítésének tekinti, ezt és csak ezt kereste bennük, az „elképzelhetetlen”-t, Szegő még azt is írja, „monomániás”-an. Egy helyen, méghozzá épp Radnóti egyik haiku(!)-versének az elemzésekor Beney szükségesnek tartotta három pontba foglalni, mit tart fontosnak a közelítésmódjában: „az értelmező sohasem viszonyulhat tárgyához idegenként”, „a vers megbonthatatlan entitás”, és minden kiválasztott szó „mögött” „jóformán az egész élet áll”. (I/354–5) Szükséges-e külön nyomatékosítani, hogy fejtegetéseitől tökéletesen idegen a lírainak mondott esszék lazán asszociatív közelítésmódja? Ellenkezőleg: határozottan és mindig közel marad a nyelvi anyaghoz, és határozottan fogalmi természetűen gondolkozik; és ha a stricto sensu irodalomelméleti fogalmakat valamelyest eltérően használja is, mint mondjuk a tankönyvek, ebben következetes és koherens – nem ok nélkül tekintik megkerülhetetlennek a tanulmányait azok is (leginkább a József Attila-kutatók közül), akik fogalmi akríbiával úgy vélik, hogy a retorika és stilisztika hermeneutikája magában foglalja a teremtés egész világát. Ezt a legutolsó tételt vagy hiedelmet persze Beney soha nem osztotta. Ő azért tudta mélyen és pontosan értelmezni a költői művek jelentését, mert anyagukon túl (meta-fizika) fenntartotta állandó mitologikus és még erősebben: állandó mítoszteremtő értéküket. Négy költőről íródnak, de mindegyikük kapcsán egy nagy közös témáról szólnak: a modern költői lét (ön)mítoszteremtését fogalmazzák meg újra és újra – mi sem jellegzetesebb, mint hogy Beney komplementer ciklusnak látja a Medáliákat és az Eszméletet, mivel mindkettő szerkezetét „a mágikus és a logikai” „egymást kizáró, mégis egyszerre jelen lévő különbözősége” (II/311) határozza meg, illetve hogy azonosságot talál József Attila, Weöres és Pilinszky egy-egy „hosszúverse”, tehát az Eszmélet („a racionalitás lényegét alkotó paradoxon […] válik a poézis kiindulópontjává”), a Medeia („a mitologikus és a mindennapi-logikus szemlélet különbözősége”) és az Apokrif („a transzcendencia […] egyéni […] misztikus élménye”) között, mivel mind a három kompozíció „idegennek, sőt inkoherensnek is tűnik, mégpedig nemcsak értelmünk, hanem világképünk […] szempontjából” (II/551–2).
Minden írásának állandóan visszatérő központi kategóriája a „metafora”. Kétszer szükségesnek is véli, hogy meghatározza, milyen („nem a hagyományos”) értelemben használja. A megfogalmazás kronologikus sorrendjét tekintve, először egy Weöres-elemzésben: „a kimondhatatlan és a képben kifejezett megfelelője között feszül”, „helye a lélekben és a szóban ez a tér nélküli tér” „a semmivel átitatott lét és a léttel átitatott, valóságként érzékelt világ között” (I/165). Utóbb pedig egy József Attila-elemzésben: „a gondolat mint gondolat metaforikus […] mintegy átmenet a létérzékelés kifejezése és ennek értelmezése között” (II/337). Weöres, miként ezt Beney Zsuzsa többször kifejti, egy olyan ponton alkotott, ahol minden szokásos „értékrend” „megszűnik” (I/47), „teremtésmítoszai egzisztenciális és nem etikai tartalmúak” (I/81), ugyanaz a világteremtés ismerszik fel a Mahruh veszésének „hatalmas haláltánc-freskójá”-ban „a pusztulás[ról] és a pusztítás[ról]” és a Dalok Naconxypanból „játékosnak ható képfüzéré[ben]” (I/107–109); és akkor már fűzzük hozzá a semmi esetre sem egyértelmű kijelentést, amelyikkel szintén a „káprázat[át]” akarta motiválni: „költői világával érzelmileg azonosulni szinte lehetetlen, és mégis, a lélek gyökeréig, érzelmileg is megrázza olvasóját.” (I/65) József Attila viszont, és különösen ahogy ő láttatja, a világ és önmagunk léte határozottan etikai tartalmú tragikumának volt a költője, vele, minden érzelmével és minden gondolatával stricto sensu a végletekig, vagyis az őrületet is súrolva azonosulni törekedett, le is írta: „József Attila mitológiám […] számomra egzisztenciális fontossága.” (II/481–2). És hát persze Pilinszky nyíltan és kizárólag az isteni, vagyis Isten nélküli teremtés etikai schizmájának, ahogy Beney látja, a bűn, a kegyelem és a hit öröktől fogva ismétlődő nem-találkozásának volt a költője. (Zárójelben fűzzük hozzá: miként az interpretációja szerint Radnótinak is a „megzavart istenhit” (I/318) etikumának tragikus paradoxonját kellett volna költészetében megfogalmaznia, ha nem menekül egy Isten által hierarchizált világ artisztikus illúziójába [I/256, 296].) Annál fontosabb tehát, hogy Beney mégis egylényegűnek láttatja őket világteremtésük metaforikus meghatározottsága alapján. Weöresre vonatkozóan például arra a lezáró megállapításra jut, hogy „a kép: ez a fogalomnál mélyebb, individuálisabb, de közösebb, az emberiség ősi magára eszmélését idéző kifejezésmód” (I/69); József Attila kapcsán pedig például arra, hogy életművének sajátossága „a lét és a nemlét szinkronitásának az abszurditásban történő megélése és tudatosítása” (II/574); és nemcsak Weöres kapcsán, ahol is erre számítani lehet, de József Attila kapcsán is „archetipikus szerepek” megköltéséről, illetve a „létérzékelés”-nek „az archetípusok világára” emlékeztető jellegéről ír (I/160, II/565), továbbá Pilinszky oratóriumának elemzésében is az „archetípusok megelevenítésé”-t taglalja (I/574).
A „metafora”, helyesebben: meta-fora ebben az értelemben ezeknek a meta-fizikus érdekű tanulmányoknak a központi kategóriája, nem kevesebbet hivatott jelenteni, mint a teremtés létének mindenkori és mindenkor megismétlődő „kétértelműségét”, „kettősségét”, „dichotómiáját” (számos közül pl. I/162, 171), azt tehát, ami annak a költészetnek, amelyik őt érdekli, az egyetlen igazi és mindenkori témája. Kezdve az „Isten” képzetével és megnevezésével. Beney többször is hivatkozik a zsidó hitre, amelyik tiltja az Isten bárminő megnevezését és bárminő megjelenítését (pl. II/145), és József Attila tematikus verseit elemezve (különösen: II/151–200) állítja, hogy Isten tulajdonképp önmaga metaforája, s ekként egyszersmind minden megnevezés és minden megjelenítés pusztán metaforikus érvényének egyetemes parabolája. Radnótiról kemény szigorral azt írja, akkor sejlett fel benne a nagy költő, amikor már nem tudta Fanni képét és az Istenét egybehangolni (I/315). Pilinszky verseinek nyíltan paradox képeit elemezve pedig azt ismerteti fel, hogy az Istent a világban csak egyetlen helyen, a bűn helyén, csak önmaga hiányának negatív metaforájában lehetne, vagyis nem lehet megjeleníteni (a legélesebb formulákat lásd I/531, 591), és ezt megfordítva is kifejti, legmélyebben József Attila versei kapcsán (de e vonatkozásban már a Pilinszky-életmű ismerete felől interpretálja a motívum jelentését József Attila lírájában): a „bűn” a kozmikus teremtés negativitásának a metaforája. Folytatva például az „Anya” archetípusának megköltésével: Weöres a Salve Regina szövegét, így az egészen kivételesen finom és sokoldalú elemzés, „az emberi világ és a transzcendencia metszőpontjá”-n komponálta meg, anyaalakja minden kozmikus kettősségek (isteni anyagtalanság / emberi anyag – világmindenség / valóság – lételőtti sötétség / világító szerelem stb.) „feloldhatatlan” megjelenítése, illetve megszólítása (I/113–125); József Attila tematikus verseiről szóló elemzéseinek már a címe is A két anya illetve József Attila inverz anyaképei (II/30–85, II/539–551), azt fejti ki bennük (vessük közbe: bárminő gátlás vagy megszorítás nélkül érvényesítve az életrajz, sőt a pszichopatológia szempontjait), miként alkotta meg a költő, különösen a Gyömrői-szerelem rajongásaiban és átkozódásaiban a valóságos anya élménye után a fiktív anya imágóját, hogy aztán egyre tragikusabb hangnemben írja tovább, és ne tudja összeegyeztetni a kettőt, a Kései siratóra gondolva úgy fogalmaznánk, ne tudja „összeállítani” azt, akiben az istenszülő Madonna mindenkor újra megjelenik, és azt, aki a halál kurvájaként mindenkor újra eltűnik; egy egészen meghökkentő, de ha meggondoljuk, kivételesen éleslátó megjegyzése szerint József Attila képei „nem is lehetnek mások, mint fragmentumok” (II/505). „A tiszta reggel rémlátás az éjnek, / homlokod íve űr a félhomálynak, ahol vonulnak véres századok […] ki szebb vagy mint ha szárnyad / forrás fölött lobog, / s mint tartó fonalad szövői, csillagok” (Salve Regina), írta Weöres, „Gyermekké tettél. Hiába növesztett / harminc csikorgó télen át a kín” (Gyermekké tettél), és: „haszontalan vagy! nem-lenni igyekszel / s mindent elrontsz, te árnyék!” (Kései sirató), írta József Attila. Akárhányan azért idéznék e tematikusan párhuzamos helyeket, hogy a két költő képzeletének különbözőségét mutassák meg. Tőlük tökéletesen eltérően Beneyt az érdekli, ami a két költő képzeletében közös. Weöres nagy kompozícióiról azt írja, hogy „valamennyi” „a zene téren- és időnkívüliségében” keletkezett (I/26), az Eszmélet elemzésében azt írja, hogy a szöveg a „helykeresés” „megszállottság”-ában halad előre, (II/371), a két meghatározás Beney szemléletének egyik alapmondatát fogalmazza meg, azt, hogy a művészi teremtés bármelyik helye a kozmosz sui generis „elképzelhetetlen” helyének a metaforája, legyen az akár az elvont spekuláció fogalmi vagy a szellemi érzékelés zenei kozmosza; az „Anya”-archetípusok elemzése ennek az alapmondatnak az értelmében mutatja meg az egyedi képek szerkezetéig hatóan a két költő alkotásának közösségét. (Lásd még pl. II/161, 300.) Másutt az Én és a Te mindenkori elszakítottságából értelmezi a költői teremtés metaforikus meghatározottságát. Ezt ismeri fel nyilvánvalóan a költők (legtöbbnyire megszólító retorikájú) Isten-verseiben. Tematikusan persze mindenekelőtt Pilinszky verseinek „világképében”, ahol az ember épp azért „bűntelen bűnös”, mert soha nem érheti el, egész pontosan: soha nem nevezheti meg az Istent, minden szava, vagyis minden verse egy „tartós diszharmónia” metaforája (I/400–403). Más oldalakon megmutatja, hogyan nyert ez az archetípus különleges értéket Weöres olyan verseiben, amelyekben a szöveg nem az Istent és nem az embert, hanem personát szólít meg; és megint egészen más különleges értéket József Attila olyan verseiben, amelyek épp arról szólnak, recte: azt (nem) jelenítik meg Möbius-szalagszerű képekben, hogy a megszólító és a megszólított reménytelenül egyugyanaz és reménytelenül kettő (közbe kell vetni: Beney azon tanulmánykötetének a címe, amelyben az írások mindegyike a hit lehetőségéről és lehetetlenségéről szól: Möbius-szalag)5; egy további megállapítása szerint, amelyre Martin Buber közvetlenül teológiai elméletére támaszkodva jutott, József Attila versei egy „nyílt vagy rejtett, de állandó megszólító mód”-ban íródtak – amely nála „az elérhetetlen vágy”, és még radikálisabban, a folytonosan „megújuló frusztráció” poétikai alakzata (II/432). Az Én-Te viszonynak az egyik vetülete nyilvánvalóan a szerelem, amelynek Beney nemcsak nagyon sok, hanem feltűnően erotikusan hangsúlyozott bekezdést szentel, hogy egy meglepő példát idézzek, még a Hazám első szakaszában is felismeri a Gyömrői-versek (és persze az Anya-versek) kozmikus erotikumának a továbbhangzását (II/528–530). Ezzel mindenesetre nemhogy kilép a kötet teológiai szemléletéből, hanem egészen különleges mélységgel megerősíti. Egyes exegézisek szerint a Teremtés könyve mellett az Énekek éneke a Biblia legerősebben áhitatos könyve, mivel azt ünnepli, hogy az ember megismétli a teremtés aktusát. Beney Zsuzsa ezt ugyan nem idézi, de azt igen, hogy a János evangéliuma első szakaszában a Férfi-Női princípium egymásbahatolását is fel lehet ismerni (II/114). Ennek szellemében az ő interpretációi szerint a Medeia a „halálbamerülés” történetén át „az elveszített teljesség” felidézésének a költeménye (I/54–60), a Salve Regina „a természet formaalkotásának [a] tükörképe” (I/89), az Óda szövegének „egyezése”-i és „összeolvadása”-i az „unio mystica”-t idézik (II/112), és a Gyömrői-szerelem verseinek Nő-alakjában „összeforrott az elérhetetlen szerelmes és az elérhetetlen anya, sőt a megváltó halálba vezető Koré és a megválthatatlan alvilágba mutató Hekaté alakja is” (II/447). Más helyeken megint más vonatkozásokban, például a fent és a lent ellentétében érvényesíti szemléletének uralkodó fogalmát – de nyilvánvalóan nem szükséges mindegyiket idézni. Minden elemzése egészen szokatlan mértékben (legyen, mert hiszen ő írta le e szót: „megszállott”-an) egységes – de a teremtés, vagyis a lét, vagyis a költészet (megint az ő szavával: „elképzelhetetlen”) metaforikus meghatározottságának elvében egységes. Még egyszer a legutoljára idézett vers példájával: mert a megszólított nőalakban felismeri a földi-mitikus kétértelműséget (Gyermekké tettél), tudja értelmezni a tekintetek „elképzelhetetlen” (ön)irányulását és (ön)kioltását egy másik versben ugyanahhoz (Magány) és megfordítva, mert felismerte a tekintetek „elképzelhetetlen”-ül sokféle és végül semmiféle (ön)alkotását és (ön)megszűntét, tudja értelmezni a szerelmes vers hősnőjében minden nőalakok komor végzetű sokaságát.
Teológiáját bizonyára kevesen követik, vélhetően se a hívők, se a nem-hívők nem akarják és leginkább nem merik vállalni az Isten vágyának és az Isten hiányának „paradox” „feszültség”-ét (I/403, 426). Ítéletei annyira következetesek, hogy kételyt is kiválthatnak, nem okvetlenül kell úgy látni, hogy Pilinszky akkor lett nagy költő, amikor fellazította versbeszédének szigorát, és esetleg nem kell egy egész filozófiai világrendet rekonstruálni ahhoz, hogy érzékelni és értelmezni tudjuk Weöres lírájának a nagyságát; és akik szeretik a technikai jellegű értekezéseket, a két kötet terminológiáját is esetlegesnek mondhatják. A lehetséges ellenvetések azonban legvégül sokkal inkább megerősítik, mintsem hogy megszorítanák Beney Zsuzsa tanulmányainak kivételes értékét. Így tudta elérni, ő úgy mondta volna, és nem jogtalanul: hogy halálos komolysággal íródtak, mi, az olvasók úgy mondanánk, hogy a tanulmányai mindig a legfontosabbról szólnak, hogy az állításai mindig súlyosak. Biztos lehet másképp is irodalmi tanulmányokat írni, hiszen (majdnem) mindenki másképp ír; de e két kötet olvastán senki nem térhet ki a megállapítás elől, hogy így biztos érdemes, és néhányunkat talán az a felismerés is megérinti, hogy csak így érdemes.
Beney Zsuzsa: Az elérhetetlen jelentés. Irodalmi esszék I–II. Szerkesztette: Ambrus Judit, Daróczi Anikó. Gondolat Kiadó, Budapest, 2010, 600 + 628 oldal
Jegyzetek
1 Pilinszky János: A mélypont ünnepélye. Szépirodalmi Kiadó, Budapest, 1984, I. 352–3.
2 I. m. I. 173., 224.
3 I. m. I. 466.
4 Ennek az ismertetésnek a során a közlendőm szerint váltogatom, hogy a költők kronologikus sorrrendjét vagy az esszék keletkezésének kronológiáját követem-e.
5 Beney Zsuzsa: Möbius-szalag. Vigilia Kiadó, Budapest, 2006.
- Kultúra [5]