Pór Péter: A lehetetlen emlé­kezés dimenziói

Nagyon sok mindenkihez hasonlóan, Szűcs Teri is Adorno minden mértéken túl elhíresült mondatától indul el; de nagyon sok mindenkitől eltérően, ő azt is tudja, mit nem jelent végképp ez a mondat (mert hiszen józan ésszel nem kívánhatta és még kevésbé gondolhatta egy percig is Adorno, hogy többé senki ne írjon verset, illetve hogy aki a mondatát olvassa, rémülten hagyja abba a versírást (jelzem, Yves Bonnefoy, az újabbkori francia líra egyik nagyja például éppen ezzel a diktummal szemben írta meg az első kötetét), tehát azt is tudja, hogy valójában mit jelent: azt, hogy Auschwitz után lírai alkotás csak akkor nem „barbár”, ha számon tartja a teljes korábbi világ (lírai) ihletének érvényvesztését.

• Tovább

Pór Péter: Az emberi világ és a transzcendencia metszőpontján

A néhány oldalas tanulmányban, amelyben Beney Zsuzsa Pilinszky és Simone Weil szellemi találkozását és ennek vetületében Pilinszky lírájának nagy fordulatát elemezte, leírt egy mondatot, és a mondatban egy szót, amelyeknek a jelentőségét nem lehet túlértékelni.

• Tovább

Pór Péter: Univerzum, nyitott térkép, búcsú

Annak, amit, ahogy ma vélem (de hát nem hiába olvastam újra Lengyel Péter életművét és hozzá másokét is1), sokkal több joggal neveznek posztmodern elbeszélésnek és még inkább posztmodern világteremtésnek, hogysem ezt érdektelen terminológiai vitának lehetne tekinteni, van egy alapvető paradoxona, amelyik éppen a nagyvonalúan elképzelt műveket, mondjuk Borges egyes novellafüzéreit vagy Carlos Fuentes Terra nostra című regényét határozza meg félreismerhetetlenül:

• Tovább

Pór Péter: Versek a világ visszájáról, vagyis a színéről

Néha valóban előfordul, hogy a külső olvasói tekintet élesebben lát, mint a közeli, mert nem zavarják meg a mű esetlegesen lassú kialakulásának szakaszai vagy az akár nehezen követhető különbözőségei, hanem a végső alkotást ismeri meg. A magyar kritika többnyire nem értékeli kedvezőtlenül G. István László verseit. Egy magyar-német költő, Kalász Orsolya, aki tehát kétlakian és kétnyelvien él és ír, és egy német költő, Monika Rinck, aki szokatlan mértékben érdeklődik más nyelvek költészete iránt, felismerték viszont, hogy G. István utolsó két kötetével (Amíg elalszom, vigyázz magadra; Homokfúga) olyan autonóm alkotást hozott létre, amely teljes figyelmet érdemel; és felismerték azt is, hogy ez a két kötet egységet képez, nem is annyira folytonosságuk miatt, hanem inkább mert egy közös poétikai indítékból íródtak, és mintegy tükrözik egymást.

• Tovább

Pór Péter: A „nem”-béli K. úr

• Tovább

Pór Péter: Hommage és búcsú

• Tovább

Pór Péter: A gondolkodás kísértetei

Raymond Aron néhány hónappal a halála előtt egy többórás televíziós beszélgetésben felidézte az életpályáját, és ennek során persze többé vagy kevésbé teoretikus szinten hosszan kommentálta a döntéseit és az elképzeléseit. Egy ponton azonban ugyancsak lakonikus választ adott, amelyben nemhogy nem teoretizálta a korábbi álláspontját, de negyven évvel a történtek után is alatta maradt bármilyen reflexió szintjének. Arra a kérdésre, hogy a londoni években, amikor is De Gaulle mellett dolgozott, tudott-e a megsemmisítő táborokról (fontos közbevetni: Raymond Aron zsidó volt), azt felelte: „nem tudom, hogy tudtam-e róluk.”

• Tovább

Pór Péter: Ki ne volna poeta mixtus közöttünk?

Az itt következő írást egy, a „keveredéssel” (métissage) foglalkozó konferencia (Saint-Etienne, 2005) lezárására írtam; ezért tárgya nem egy meghatározott mű vagy szerző tudományos elemzése, hanem egy többé-kevésbé laza meditációban megkíséreltem a „métissage” fogalmát egy sajátságos szempontból megvilágítani.

• Tovább