Pór Péter

Nyomtatóbarát változat

Az itt következő írást egy, a „keveredéssel” (métissage) foglalkozó konferencia (Saint-Etienne, 2005) lezárására írtam; ezért tárgya nem egy meghatározott mű vagy szerző tudományos elemzése, hanem egy többé-kevésbé laza meditációban megkíséreltem a „métissage” fogalmát egy sajátságos szempontból megvilágítani. Lehetséges, hogy éppen ma, a „biográfia”, illetve a „diskurzus” híveinek a magyar irodalomtörténet-írásban ismét fellángoló vitája miatt valamiféle külön aktualitása is van ennek. Az előadás ugyanis éppen azt mutatja meg, hogy semmi se „diszkurzívabb”, mint az „élettörténet”. Egy másik előadás persze az ellenkező állítást demonstrálhatná. Elég például Tandori Dezső legutolsó kötetére gondolni (Az Éj Felé, Tiszatáj, 2004), hogy megértsük, semmi sem „élettörténetibb”, mint a „diskurzus”.

Írásomban azt kívánom megmutatni, hogyan értelmezte néhány kiváltságosan nagy alkotó részint az életével, részint a műveivel a „keveredés” eszméjét. Felsorolom a neveket, kronológiai sorrendben: Goethe, Keats, Puskin, Nerval, Baudelaire (feltehetően sok olvasó felismerte, hogy e cikk címe Baudelaire híres mondatára utal vissza: „Ki ne volna homo duplex közöttünk?”)1, Nietzsche, Hofmannsthal, Thomas Mann, Apollinaire, József Attila.

Miként (majdnem) minden a modern korban, a költőszemélyiség új felfogása is Nietzsche alakjában találta meg emblematikus megjelenését, miszerint a költői személyiséget kevert eredete határozza meg. Kezdjük az életrajzinak nevezett adatokkal, amelyek végül is életrajziak is maradnak, ha közben megértjük, hogy az életrajz (is) akaratlagos alkotás. Művének különböző helyein Nietzsche büszkén hangoztatta lengyel származását, még a nevének ősi lengyel formáját is ismerni vélte. Idézem a két leghíresebb kijelentést, az Ecce homo lapjairól: „Lengyel nemes vagyok, pur sang, egy csepp rossz – legkevésbé német – vér sem csörgedezik ereimben.” „Egyszer majd Heinét és engem tartanak a német nyelv legelső művészeinek – akik fölmérhetetlen távolságra távolodtak mindattól, amit a csak németek műveltek vele.”2

A Harmadik Birodalom idején aztán, amikor is Nietzschében az ős-germán világ újraeljöttének prófétáját akarták ünnepelni, ezek a kijelentések határozottan zavarták a filozófus képét. Ezért Nietzsche egyik unokaöccse, aki egyszerűen meggyőződéses fasiszta volt, nekiült, és átnézte a levéltári anyagokat. Kutatásainak eredménye egyértelmű, azóta sem vitatta senki, akkor sem, amikor már eltűnt a náci világ, és vele a fajok tisztaságának az őrülete: a Nietzschék mind szászok voltak. De amikor a világ megint egy kicsit értelmesebbé vált, felmerült a kérdés, mi indította Nietzschét arra, hogy lengyel eredetet találjon ki magának. Az indíték megint csak életrajzinak látszik: Nietzsche azért fedezte fel családja lengyel őseit, hogy a nővérét feldühítse. Frankomán volt, filoszemita és kozmopolita, és ezért még békés kapcsolatuk idején is határozottan megvetette Elisabeth Nietzsche minden túlzás nélkül prefasisztának nevezhető nézeteit. Amikor aztán (egyébként inkább szférikus, mint erotikus) sétái Lou Saloméval a nővér dühödt féltékenységét váltották ki, Nietzsche felfedezte a lengyel ősöket, akiket 'Nietzschke'-nek hívtak. Nehéz lenne megmondani, mennyire hitt saját maga ebben a leszármazásban. Bizonyos, hogy utolsó, már deliráló levéltöredékeinek egyikében, amelyet „A méltóságos lengyeleknek” címzett, azt írta: „Hozzátok tartozom, inkább vagyok lengyel, mint Isten.”3 De minél kevésbé hitt ebben a genealógiában, annál autentikusabb a szándék: mert mi mást akart megértetni Nietzsche, mint hogy személyes élettörténetének minden mozzanata (nota bene: ami a világtörténetet illeti, arról már a Korszerűtlen elmélkedések óta tudjuk, mihez kell magunkat tartani), amennyire tényszerű, annyira ideologikus is, vagyis hogy semmi se végérvényes az élettörténetében, hanem minden, minden örökös teremtés, kezdve a származásán, amely azért értékes, mert bizonytalan és sokféle, „...és a metafizikussal ellentétben örül annak, hogy nincs egy »halhatatlan lelke«, hanem sok halandó lélek él benne”4, írta, s ez talán ennek a gondolatának a legerősebb megfogalmazása. Lehet, hogy filozófusnak és talán valamelyest őrültnek is kellett lenni ahhoz, hogy valaki egy istenítő teóriát kerítsen a Lou Saloméval (vessük közbe: ő valóban félig szláv eredetű volt) való, végtére is valamennyire véletlen találkozás köré. Az embléma azonban így csak még meggyőzőbb: a költő „sorssá” vagy „végzetté”5 vált, illetve állandóan azzá válik, éspedig azáltal, hogy emberfölötti Én-személyében összesűríti a legkülönfélébb eseményeket és alakokat, kezdve persze az eredeteken, amelyek épp azért oly ihlető erejűek, mert tökéletesen különfélék.

A tézis magja persze semmi esetre sem egészen új. Nerval olvasói például (hogy megint csak egy fölötte extravagáns és talán valóban őrült költőt idézzek – dehát mit jelentsen tulajdonképpen az, hogy egy költő őrült?) jól ismerik látszólagos önéletrajzi mondatait. Ezekben alapjában ugyanezt az elképzelést még ezoterikusabb és különösebb formában valósította meg, és Én-személyét több halhatatlan lélek otthonaként komponálta meg. Élete meghatározó élményeit azokban a levelekben fedezte fel, amelyeket gyerekkorában az anyja írt neki, mint ahogy azt gondosan felsorolja, „a Baltikumból vagy a Spree, illetve a Duna partjáról”, illetve később, ifjúkorában saját utazásaiban „valamilyen magányos tájon”. Továbbá azt állította, hogy egyidejűleg tanult „olaszul, görögül és latinul, németül, arabul és perzsául” (ha hozzávesszük ugye a franciát, eljutunk a hét nyelv mágikus számához). S egy mondatban, amit Nietzsche is elirigyelhetett volna tőle, feltette a retorikus kérdést: „Anélkül hogy akarnánk, nem vagyunk-e közvetlen és rejtett életrajzok tárgyai?”; és ezeknek a jegyében hol a Rajna-vidéki álmainak Aurélia nevű hősnőjéről írt, hol a Megváltóról, akit a rómaiak Palesztinában keresztre feszítettek, és megint máskor különböző indiai istenségekről.6 Az olvasónak itt eszébe juthat József Attila sokat idézett önmeghatározása A Dunánál második részéből: „Anyám kún volt, az apám félig székely / félig román, vagy tán egészen az.” Jól tudva, hogy a sorpárnak nincs valóságos biografikus értéke, ezt maga a költő a többé-kevésbé ugyanabban az időben papírra vetett pszichoanalitikus-pszichotikus feljegyzéseiben tételszerűen is kinyilvánította: „a verseim nem én vagyok”; és a versszöveg közvetlenül minden biográfiai tény teljes ellentétével folytatódik: „Anyám szájából édes volt az étel / apám szájából szép volt az igaz” –, hogy aztán genealógiája egy kozmikus Én-képzetben tetőzzön: „A világ vagyok – minden, ami volt, van: / a sok nemzedék, mely egymásra tör.”7

Dehát nem kellett hozzá, hogy valaki költő vagy filozófus vagy valamilyen formában őrült legyen, hogy ilyen Én-vallomáshoz jusson. Puskin például a legkevésbé se volt se az egyik, se a másik, tehetségét néha Mozartéhoz hasonlítják, életművétől az extatikus és a spekulatív hatások egyként idegenek. Emlékeztetnünk kell arra is, hogy még lázadó éveiben is mindig hirdette orosz identitását, később pedig, ő, a dekabrista összeesküvők hajdani barátja és szószólója (akiket, mint közismert, mind kivégeztek vagy hoszszú szibériai száműzetésre ítéltek), többször is ditirambikus sorokban ünnepelte a cárizmus egyik rémtettét, a lengyel felkelés eltiprását, arról verselve, hogy az interszláv vitát „Oroszország rágalmazói” meg se tudják érteni.8 Tudnivaló az is, hogy az ő családfájába valóban egy ugyancsak távoli elem is belekerült (különösen az akkori mérték szerint), lévén, hogy az egyik dédapja néger volt, akit gyerekkorában hurcoltak el Afrikából, majd a konstantinápolyi orosz nagykövet vitt át Törökországból a pétervári udvarba, ahol aztán karriert csinált. Puskin sohasem tagadta meg származásának ezt az ágát, életművében legalább tíz helyen említi (az egyik egy hosszú elbeszélés, a Péter cár szerecsene, amelyben elmeséli a dédapa hányattatásait, dicsőségét és halálát), emellett pedig számos rajzos önarcképében mindig hangsúlyozta néger eredetének a vonásait. Mindezek közül egy viszonylag rövid utalás a legmeghökkentőbb. Az Anyegin első fejezetében, még mielőtt elkezdené magát a történetet, Puskin hosszan elmélkedik a verses regény műfajának sajátosságáról, reflexív szakaszokban ír részint hősének a karakteréről, részint saját költői személyéről, és kifejezi hódolatát példaképei: Homérosz, Petrarca, Tasso, az orosz elődök és persze legfőképpen Byron iránt. Az egyik szakaszban aztán, amikor is hősével együtt éppen a Néva-parton mereng, a költő egy ugyancsak váratlan honvágyról vall: „Ideje itt hagynom sivár, / Ellenséges vizem s világom, / S elérve dél kék tengerét, / Meglátni Afrikám egét, / S bánkódni zord orosz hazámon…” És hogy az olvasó jól megértse, Puskin maga még egy egyoldalas jegyzetet is fogalmazott, amelyben összefoglalja ősének, Obrom Petrovics Annibálnak az élettörténetét.9 E sorok tanulsága egyáltalán nincs messze attól, amit Nietzsche hirdetett, tudniillik, hogy a lengyel-német, illetve a zsidó-német költők messze felette állnak „a csak németeknek”. Mintha a nosztalgikus beiktatással Puskin azt érzékeltette volna, hogy szelleme csak azért képes Childe Harold tökéletesen brit alakját felfogni és autentikusan orosszá alakítani, mert lelke mélyén európain kívüli identitást is rejt.

S még csak nem is ő volt az egyetlen, aki ilyen furcsa együttállást rakott össze. Thomas Mann például nagyon hasonlót ismételt el magáról szólva, de ő még többet akart benne felismertetni: közvetetten vagy közvetlenül életrajzi írásaiban következetesen vállalta „Kröger”-személyének „Tonio”-oldalát (vagyis anyjának brazil eredetét), mert meg volt győződve róla, hogy származásának latin-amerikai összetevője nélkül sohasem tudta volna megvalósítani legfőbb alkotói törekvését, vagyis hogy Goethe közvetlen utódjaként megtestesítse magát a német szellemet. Eszünkbe juthat Hugo von Hofmannsthal is, aki talán nem törekedett ilyesmire (vagy ravaszabbul rejtette el az ambícióit), de a keveredést még merészebben képzelte el, expressis verbis túllépve nemcsak az európai irodalomnak, hanem egyáltalán az irodalomnak a határain. Hofmannsthal abban vélte felfedezni az osztrák szellem hivatását, hogy rálát az Európán kívüli kulturális térre (csak nem fogjuk a térképcsinálókra hagyni, hogy megvonják a kontinens határait…), Bécs a „porta orientis”, és ezért eleve arra rendeltetett („prädestiniert”), hogy a pszichoanalízis, vagyis „a titokzatos Keletnek, a tudattalan birodalmának” az elmélete ezen a helyen szülessen meg.10

És ha már messzire jutottunk az irodalomtól, megkockáztatok egy kérdést, bár ezen a területen egyáltalán nem vagyok kompetens. Az, akit eredetileg Theotocopulinak hívtak és El Grecónak, A Görögnek nevezünk (egy jellegzetes apróság: El Greco még nevében is őrzi a kevert utakat, ilyen forma tulajdonképpen nincs, olaszul Il Grecónak, spanyolul viszont El Griegónak kellene hívni), tehát az El Greco nevezetű festő Görögországban született, nem is a szárazföldön, hanem a sokkal archaikusabb Krétán, majd Olaszországban, Tiziano iskolájában tanult, és aztán Toledóban élt haláláig, abban a városban, amelyik egy dombra felemelkedő hatalmas katedrális alatt terül el, de az utcákban mai napig őrzi a zsidó és az arab közösségek jelenlétének erős nyomait: ez az élettörténet kellett ahhoz, hogy valaki (még ezt is beiktatom: akinek születésétől kezdve erős szemtengelyferdülése volt) mindenkinél hitelesebben és talán egyetlenként megfesse, vagyis vonalba és színbe írja át a spanyol katolicizmus kvinteszszenciáját?

Visszatérve az irodalomra, Nietzsche, miként ez közismert, csak hirdette a játék örömét, valójában tépetten és keserűen írt, és akkor is, amikor a „szatírt” emlegette, inkább ijedelmet, mintsem vidámságot keltett. S azok is, akiket eddig idéztem, mind komolyan, olykor tragikusan láttatták a „keveredés” eszméjét. (Thomas Mann ugyan belevágott egy pikareszk regénybe, illetve annak modern paródiájába, s művében a hős folttalan német származását elhazudva mindenféle tarka elődöket talál ki magának, de az Egy szélhámos vallomásainak csak az első része készült el, töredék maradt.)

Ismerünk azonban egy életművet, Apollinaire-ét (egyébként ő sok Nietzschét olvasott), amelyik teljes egészében játékosan valósította meg ezt az önmeghatározást – és éppen ezért még általánosabban és még nagyobb erővel érvényesítette. Ami az életrajzi tényeket illeti, mivel Apollinaire apja ismeretlen, nem lehet tudni, hogy mennyire volt kevert a családfája. Az viszont bizonyos, hogy szerette misztifikálni és megsokszorozni az őseit. Egy részről gyakran büszkélkedett lengyel származásával (az anyja valóban lengyel származású volt), és ily módon rokonnak érezte magát Nietzschével, Joseph Conraddal és Przybyszewskivel;11 más részről olykor egy milánói érseket húzott elő őseként, olykor meg rabbikat.12 Amikor aztán képzeletbeli alakká írta át ezt a misztifikációt, saját „meggyilkolt költő” alteregójának egy vidáman összetett portrét komponált. Alakjának származása annyira bizonytalan, hogy határtalan is (4 kontinens 7 országának 123 városa vallja fiának, és mind más néven nevezi), de egyszer Apollinaire megírja az igazat: Párizsban született, méghozzá ugyanabban a pillanatban, amikor felállították („une belle érection”!) az Eiffel-tornyot. Egyetemleges és szüntelen vándorlásban tölti az életét, áthaladva minden időn és minden téren, e tekintetben az örök zsidóra emlékeztet; csakhogy nemcsak testi mivoltában kalandozik, hanem a szó szoros értelmében mesés olvasmányai során is, mert hogy persze poliglott, és különösen szereti a poliglott helyeket (Joyce Triesztje vagyis Dublin-Triesztje már nincs nagyon távol). Létének minden gesztusa „az eltört tükör” „végzetes tárgyában”13, vagyis eltorzított elemek félig esetleges egymásmellettiségében jelenik meg; és „apoteózis” gyanánt a hamis megváltó karneváli halálát halja. „Imádom, ha annak tűnök, ami nem vagyok”14 – ebben a paradoxonban foglalja össze szívszerelme kettőjük közös sorsát. Állítsuk szembe vele Novalis aforizmáját: „Sors és kedély ugyanannak a fogalomnak a neve”15 – ezzel az emberi sors végső metafizikai egységéről vallott kijelentéssel zárul Heinrich von Ofterdingen beavattatása; míg Apollinaire a kevert sorsú és kevert kedélyű költői (ön)arckép és (ön)élettörténet alkotásának játékos eszményét mondatja ki a hősnőjével.

A francia költészetben kicsit járatos olvasónak feltehetően eszébe jutott már, hogy az olvasmányokból való és a valóságos utazások teljesen egyenértékű kezelését valójában már Nerval kitalálta, és ugyancsak széles körben érvényesítette, Apollinaire csak a maga módján alkalmazta, vagyis játékos groteszkbe fordította. Nerval annyira misztikus meggyőződéssel hitt a kettő egyenértékűségében, hogy megpróbálta meg is élni, és hosszú utazást tett a Keleten. Ha biográfiáját tekintjük, Apollinaire ugyan nem sokat utazgatott, és azt is csak egy erősen lehatárolt európai térben; de eszménye szerint a költői létet csak kozmikus sokféleségben, csak örök mozgásban és változásban, áthághatatlan határok szüntelen áthaladásában tudta elképzelni, kopogtatva az árnyékok hegyének kapuján, követve a kikötői szirénák/szirének hívását, egyszerre jelenítve meg önnönmaga kevert létét, és beilleszkedve a külső megfigyelők határtalan menetébe.16 Ámde mi a helyzet Baudelaire-rel, akihez mindig vissza kell térnünk, ha a modern európai költészetről szólunk? (És valóban, az utas-költő mítoszát is ő ültette be a modern európai kulturális tudatba.) Röviden idézem a jól ismert életrajzi tényeket: fiatal korában megadatott Baudelaire-nek, hogy megvalósítsa álmai utazását, de tudjuk (a valósággal megrökönyödött levélből, amelyet a kapitány a költő nevelőapjának írt), hogy a hosszú út alatt jóformán semmi nem érdekelte, nagyon keveset hagyta el a kabinját, alig tette be a lábát a mesés szigetekre; hamarabb meg is szakította az utazást, és visszatért Párizsba. Visszatérte után aztán, ha egyáltalán, úgy Honfleurbe utazott (hogy pénzt kérjen az anyjától), vagy Brüsszelbe (hogy kiélje a belgák elleni megveszekedett gyűlöletét). A tengeren és a szigeteken azt értette meg, hogy csak egy tisztán imaginárius (a szó legerősebb értelmében: olyan, aminek elvileg semmilyen valóság sem felelhet meg) utazás lehet része önéletrajzi teremtésének : „folyvást cseréli célját, / S mert úgy sincs az sehol, oly mindegy, merre van”, „Egy ország […], amelyet a Nyugat Keletének lehetne nevezni”, „Bárhová, csak kívül a világon”,17 írja majd, amikor eljut e felismerés költői megfogalmazásához. Életművét a Teremtés, illetve a Teremtmény duplex, manicheus meghatározottságának eszméje uralta; de ezen belül soha nem törekedett arra, hogy eltompítsa az utazásnak, illetve az utazónak többszörös, mixtus meghatározottságát, sőt teljes egészében érvényesítette költői (ön)arcképének megalkotásában is. Idézek néhány formulát azokból a metafizikai-költői gondolatokból, amelyeket (természetesen Rousseau példája nyomán, vagyis vele szemben is) egy nagy önvallomásos műre készülve írt le. A Rakéták című részben előfordul egy mondat (egész pontosan két mondat, mivel kis változtatással megismételte), amelyet Baudelaire az arabeszk dicséretére szánt: „Az arabeszk minden rajz közül a leginkább szellemi”; „Az arabeszk a legeszményibb rajz.”18 A két-egy mondatban egyáltalán nem az ábrázolás technikájáról elmélkedik; mert hiszen az arabeszk-vonal mindig is arra szolgált, hogy tökéletesen különféle elemeket kössön össze: dicséretével Baudelaire a sokféleség szellemi világalkotását és önteremtését eszményíti. Valóban, néhány oldallal később önnön származását teszi arabeszkszerűen meghatározhatatlanná: „Őseim, mind félkegyelműek és mániákusok, ünnepi termekben, szörnyű szenvedélyek áldozatai”19 (hangsúlyoznám, a genealógia mindennapi értelmében egyetlen szó sem igaz ebből az arabeszk származásvonalból); és a jegyzetek második részében Liszt nevét idézi, hogy a „kalandozást”, a „bohém cigányéletet” és még általánosabban „a megsokszorozott élményeket”20 dicsőítse. (Liszt maga egyébként mindig F. Lisztnek írta alá a nevét, akkor is, amikor a műveit dedikálta, mivel a keresztnevében nem akart lemondani hármas genealógiájának – Ferenc / Franz / François – egyik eleméről sem.) A zeneszerző alakja annyira megragadta a költőt, hogy még a Thyrsus című prózaversbe is belevette. Az alak felidézésének különleges jelentőséget ad, hogy ez egyike azoknak a ritka prózaverseknek, amelyekben Baudelaire nyíltan „a költői értelmet” taglalja és dicsőíti. A szövegben, amelyben állandóan keverednek leíró és meditatív bekezdések, tulajdonképpen két alakot idéz fel, Bacchust („a szeszélyesen kanyargó vonalaival” és a „tekervényes virágaival”) és Lisztet (a zenészt, akinek a zongorája „a ködön keresztül” szól); a kettő kölcsönösen egymásra utal, és közösen emblematizálják nemcsak az „arabeszk vonalat” (a szintagma szerepel a szövegben), hanem annál még többet, „a szellem mindenható és oszthatatlan keveredését”.21

Egy ideig divatos volt „Baudelaire egzotizmusáról” írni. A kifejezés félrevezető, mert azt hihetni, hogy az (aránylag nagyszámú) szövegekben Baudelaire tulajdonképpen az igazi alkotói ihletétől idegen témát vagy témákat írt volna meg. Kortársa, a konzervatív katolikus Barbey d’Aurevilly ezt sokkal pontosabban látta. Kritikájában amennyire elképedten csodálja, annyira el is utasítja A romlás virágait (vagyis nagyon jól megértette, mit olvasott). Egy első pillantásra meglepő, de aztán megvilágító erejű párhuzammal írta le az egzotikus témák igazi jelentőségét: „Tehát miként az öreg Goethe, aki a Dívánban török pasztilla-árussá vált, és költői kötettel ajándékozott meg bennünket […] A romlás virágainak alkotója bitanggá, istenkáromlóvá, hitetlenné lett gondolatban, épp úgy, akár az öreg Goethe törökké.”22 Olvassuk e mondat nyomán újra A kreol nő leírását: „Arca sápadt s meleg és kábulatba kerget / barna nyakán a lágy, kényes, finom vonás” (Tóth Árpád fordítása) vagy a Spleen kezdősorát: „Emlékem több, akár száz éve gyűjteném” (Babits Mihály fordítása), hogy ezekben is felismerjük a költői (ön)alkotás baudelaire-i elvét. Dehát egy helyütt, de Quincey egyik mondatát kommentálva Baudelaire maga is igen különleges és erős meghatározásra jutott, azt írva, hogy az „emberi ész” nem más, mint „egy hatalmas és természetes palimpszeszt.”23 „Ősök” – „kalandozás” – „arabeszk” – „keveredés” – „palimpszeszt”: Baudelaire határozottan sokat sejtett a modern költő kevert (ön)meghatározásáról, és Nietzsche nem tévedett, amikor szokatlan tisztelettel írt róla.

Ezután már sok más név is az eszünkbe juthat: Pound, St. John Perse, Pessoa, akik végletesen kevert eredetet találtak vagy találtak ki költői személyüknek – és akkor elháríthatatlanul megfogalmazódik a kérdés, hogy mennyire modern jelenség a poeta mixtus önmeghatározása? De ennek a kérdésnek a megválaszolása túlságosan nehéz volna, és szétfeszítené meditációnk keretét – inkább követem Barbey d’Aurevilly utalását, és lezárásul visszatérve a kezdetekhez, idézem „a török pasztilla-árus” egyik szakaszát, amelyben Goethe egy kérdést tesz fel saját magának, és egyetlen sorban úgy válaszolja meg, hogy tágabban és derűsebben nem lehet a poeta mixtus eszményét meghirdetni.    

Előbb azonban egy valamivel korábbi idézet. Keats, akit mindig is az abszolút lírikusok között szoktak említeni, saját magát „kaméleon-költőnek” nevezte, és ezt az ugyancsak meglepő szintagmát érezhető szenvedéllyel fejtette ki: „A Költő minden létező közül a legkevésbé költői; mert nincs semmiféle Identitása – örökké csak keresi –, és betölt valamilyen más Testet – a Napot, a Holdat, a Tengert, a Férfit, a Nőt, amelyek valamilyen szándékból keletkeztek („creatures of impulse”), amelyek mind költőiek, és mindnek van egy változtathatatlan jellemzője – a Költőnek nincs; nincs semmiféle identitása – Isten Teremtményei közül ő egész biztosan a legkevésbé költői.”24 Egy évvel később jelent meg Goethe Nyugat-keleti dívánja. Ebben a verses- és prózakönyvben egyetlenegy felette ravaszul elhelyezett hamis (és végül egyáltalán nem hamis) rím, majd a rím reflexív továbbfejlesztése messzemenőkig megerősítik Keats tételét, hogy aztán végső soron tökéletesen visszautasítsák. Igen, a költő „kaméleon”, mindenféle identitásokat vesz fel – csakhogy épp ez a sokszerűség létének a kiváltsága. Távol bármiféle konfliktuózus tépettségtől vagy szomorúságtól, ez ihleti derűs (ön)teremtését. Szulejka kérdezi Hátemet, a perzsa prófétát:

Ezt álmodtam. Felparázslott
Már a hajnal, túl a fán.
Szólj, te költő, szólj, te látnok!
Jósálom volt ez talán?

A szöveg igazi jelentését csak az eredeti ismeretében lehet megérteni:

Also träumt ich. Morgenröte
Blitzt ins Auge durch den Baum.
Sag’ Poete, sag’ Prophete!
Was bedeutet dieser Traum?

„Morgenröte” / „Prophete” jól elmegy egy enyhén tájnyelvű ejtésű rímnek, de nyilvánvalóan azért íródott le, hogy elfedje és végül is egyáltalán ne fedje el a félrehallhatatlan teljes rímet: „Morgenröte” / ’Goethe’, Szulejka ’Goethe’ „költő”-„profétát” szólítja meg. A kérdező szavakkal, amelyeket a hősnője szájába ad, Goethe kinyilvánítja és vállalja, hogy ő az a költő is, aki a XIX. század elején valamilyen távoli világot talált ki, és az a perzsa költő-teremtmény is, aki ebben a távoli világban élt és alkotott volna. Valóban, néhány verssel később olvashatni a végleges választ a kérdésre:

„Egy s mégis kettős vagyok.”
„Daß ich Eins und doppelt bin.”25

Eszem ágában sincs akár csak egyetlen apró további megjegyzéssel is elrontani ezeknek a tökéletes soroknak az örömét.

Jegyzetek

1   Charles Baudelaire: La double vie par Charles Asselineau. In: Œuvres Complètes. Bibliothèque de la Pléiade, Paris, 1975, 2, 87. („Qui parmi nous n’est pas un homo duplex?”)

2   Friedrich Nietzsche : Ecce homo. Hogyan lesz az ember azzá, ami. Göncöl Kiadó, Budapest, 1994 (Második, javított kiadás), 18, 41. Horváth Géza fordítását kicsit javítottam.

3   Friedrich Nietzsche: Sämtliche Briefe. Deutscher Taschenbuch Verlag, Hamburg, 1986, 8, 577. (1889. január 4.)

4   Friedrich Nietzsche: Emberi, túlságosan is emberi. Szukits Könyvkiadó, Budapest, 2000, 171. Romhányi Török Gábor fordítása. Ezt az idézetet Michel Foucault rendkívül fontos esszéjében fedeztem fel: Nietzsche, la généalogie, l’histoire. In: Dits et Écrits 1954–1988. Gallimard, Paris, 2, 136–156. Cikkem koncepcióját nagyon erősen befolyásolta az ő elemzése.

5   Az Ecce homo egyik fejezetének a címe: „Warum ich ein Schicksal bin.”

6   Az idézetekre l. Gérard de Nerval: Promenades et souvenirs. Garnier-Flammarion, Paris, 1972, 70–76. – A legfontosabb szintagma: „biographies directes et déguisées”.

7   József Attila összes versei. Kritikai kiadás, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1984, 2, 288–9. A prózai mondat a Szabad-ötletek jegyzékében szerepel, in: Horváth Iván – Tverdota György (szerk.): Miért fáj ma is. Az ismeretlen József Attila. Balassi, Budapest, 1992, 437.

8   Oroszország rágalmazóihoz, A borogyinói évforduló. In: Puskin: Lírai költemények. Európa, Budapest, 1978, 349–354.

9   Puskin: Jegvenyij Anyegin. Drámák. Európa, Budapest, 1976, 30, 371. Áprily Lajos fordítása.

10  Hugo von Hofmannsthal: Wiener Brief II. In: Gesammelte Werke. Reden und Aufsätze II. Fischer Taschenbuch Verlag, Frankfurt am Main, 1979, 195.

11  L. pl. Guillaume Apollinaire: Tendre comme le souvenir. Gallimard, Paris, 1952, 79–80.

12  Németh Andor emlékezéseit követem. A szélén behajtva, Magvető, Budapest, 1973, 581. kk.

13  Guillaume Apollinaire: Le Poète assassiné. Œuvres en prose I. Bibliothèque de la Pléiade, Paris, 1977, 256. (A két szintagma a X., „Poésie” c. fejezetben szerepel.)

14  I. m. 281. (a XIV. fejezet utolsó mondata.) A mondat túl szép, hogy ne idézzem: „J’adore passer pour ce que je ne suis pas.” Szándékosan térek el Réz Pál pontos és szép fordításától („Imádok másnak látszani, mint ami valójában vagyok”), és vállalom az én mondatom enyhe magyartalanságát is, mert át akarom menteni a „passer” ige két jelentését: passer pour quelqu’un ou quelque chose: valakinek, valaminek látszani; passer: áthaladni.

15  Novalis: Werke. Beck, München, 1969, 271. Itt se mulaszthatom el, hogy az eredetit közöljem: „Schicksal und Gemüt Namen eines Begriffs sind.” (A nyilvánvalóan összefoglaló tisztű formula körülbelül öt oldallal az egyébként töredékben maradt szöveg vége előtt íratik le.)

16  A mondatban három versre utalok: Az utas, Landor Road kivándorlója, Menet.

17  Az első idézet Az utazás című versben szerepel, Somlyó György fordításában közlöm. In: uő: Szélrózsa. Összegyűjtött fordítások. Tevan, Budapest, 1995, II, 14.; a másik kettő a Le Spleen de Paris című prózaverskötetben szerepel (L’invitation au voyage, Anywhere out of the world), a két mondatot a saját fordításomban közlöm.

18  Charles Baudelaire: Mon cœur mis à nu. In: Œuvres complètes. 1, 652. Ezt is és a további idézeteket is a saját fordításomban közlöm.

19  I. m. 661.

20  I. m. 701.

21  I. m. 335. („amalgame”)

22  I. m. 1193.

23  Charles Baudelaire: Les paradis artificiels. I. m. 505. (A VIII. fejezet kezdete.)

24  Levél Richard Woodhouse-hoz, 1818. október 27. In: The Letters of John Keats 1814–1821. Ed. by Hyder Edward Rollins. Cambridge at the University Press, 1958.

25  Mindkét verset Kálnoky László fordította. In: Johann Wolfgang Goethe: Nyugat-keleti díván. Magyar Könyvklub, Budapest, 2001, 126., 128. A rímjáték emberi számítás szerint lefordíthatatlan. Németül Johann Wolfgang Goethe: West-östlicher Divan. Insel, Frankfurt am Main, 1974, 67., 69.

• Kultúra

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges