Találkoztam olyan véleménnyel, amely szerint
a Titanic fedélzetén játszó zenekarra emlékeztetünk.
Jan Jozef Szczepanski
Zycie Warszawy, 1981. december 12.
Fellélegezhetünk, adta tudtunkra december 13-a után a hivatalos magyar tömegtájékoztatás. Fellélegezhetünk, a legrosszabbat máris elkerültük. Lengyelország megmenekült a káosztól – s a lengyel hadsereg mentette meg, külső beavatkozás nélkül. Nem lesz könnyű rendet teremteni – kivált a fejekben –, de a végén Lengyelországban is az lesz, ami nálunk. Kikapcsolják a közéletből a Szolidaritás szélsőséges elemeit, és félreállítják a múlt hibáiért felelős pártvezetőket. A lehiggadó társadalom pedig egy megújult párt vezetésével elindulhat a boldogulás és a szocialista nemzeti egység útján.
Megúsztuk a lengyel válságot is, mint már annyit az elmúlt évtizedben.
Tiszteletre méltó, hogy a hazai propaganda leplezetlen megkönnyebbüléssel hajtogatja: nincs megszállás, nem vagyunk benne. Tiszteletre méltó, hogy nem siet élen járni a lengyel szervezett munkásmozgalom elleni uszító kampányban. Tiszteletre méltó, hogy amikor 1956 párhuzamát emlegeti, nem a leszámolás hónapjaira és nem a megtorlás éveire emlékeztet, hanem az összebékülés évtizedeire. Mindez valóban tiszteletre méltó. De nem öncsalás-e? Azt ígérik, hogy a lengyel nép a magyar stílusú konszolidációt kapja ajándékba a katonáktól – de hiszen mi, magyarok is csak három év kemény elnyomás után kaptuk meg!
Három ilyen évet a lengyeleknek. Ki garantálja, hogy a negyedik évben is minden a forgatókönyv szerint folytatódik: megnyílnak a börtönajtók, és a kabarékban rendszerellenes viccekkel csiklandozzák életre a dermedt közönséget. A magunk részéről kételkedünk benne. Komoly érvek szólnak amellett, hogy már az első három évet sem lehet megismételni: vagy visszatérnek a kormány, az egyház és a független szakszervezeti mozgalom közötti tárgyalásokhoz, vagy Lengyelország benn ragad a kátyúban. Az elhúzódó lengyel válság pedig a mi nyugalmunkat is veszélyezteti. Nem, egyáltalán nem úsztuk meg.
Elmondjuk, miért.
Magyarország 1957-ben
Októberben összeomlott a régi államhatalom három tartópillére. A hadsereg széthullott, az ÁVH-t megszüntették, a párt feloszlatta önmagát. A fegyveres ellenállás és a szervezett politikai tiltakozás letörése után mindent elölről kellett kezdeni. Ez roppant szervezőmunkát hárított a vezetésre, de fel is szabadította a kezét. Hiába szerettek volna az új erőszak-apparátus tagjai önálló politikát vinni, a kormány nem tőlük függött, hanem közvetlenül a szovjet vezetőktől. A párton belüli frakcióharcok sem terebélyesedhetnek ellenőrizhetetlen méretűvé: a két szélső frakció még ’56 végén elvesztette országos vezetőit. Végül nem kellett tisztogatást végezni a párttagság soraiban: aki akart, önként csatlakozott az MSZMP-hez, aki nem, önként kívül maradt.
Politikai űr tátongott a másik oldalon is. Az októberi és novemberi napokban rögtönzött demokratikus szervek nem élték túl a rájuk mért csapást. 1957 tavaszán a kormány egy megvert néppel állt szemben, amelynek semmiféle támpontja nem volt a kitartáshoz: nem voltak vezetői, akikhez hű maradjon, szervezeti hagyományai, szimbólumai, amelyekhez ragaszkodjék. Így hát a hatalom viszonylag könnyen leválaszthatta a maradék aktív ellenállókat a lakosság nagyobbik részéről.
Annál inkább, mert a megfélemlítés mellett más, „pozitív ösztönzőket” is latba vethetett. Persze a legkisebb pisszenést is megtorolta. De aki befogta a száját, annak nem esett baja. Nem kényszerítették nyilvános bűnbánatra, hűségnyilatkozat aláírására. Nem kellett gyűléseken lelkesednie, önkéntes ingyenmunkát vállalnia. Az ellátás számottevően javult, a bérszínvonal emelkedett. A szovjet, kínai és kelet-európai segélyek elegendőek voltak a kéthavi termeléskiesés pótlására, sőt, a gazdaság fellendítésére is. Aki a börtönt vagy az annál is rosszabbat megúszta, úgy érezhette, jobban él, mint azelőtt. Ez kellemes meglepetés volt, hiszen mindenki azt hitte, a forradalom leverői a sztálinizmust fogják visszahozni, a válogatás nélküli terrort, a szüntelen politikai mozgósítást, a nyomorgazdaságot. Így hát a többség hamar beletörődött a megváltoztathatatlanba, és a magánélet ápolása felé fordult. A kisebbségnek pedig lassan be kellett látnia, hogy nem képvisel senkit. 1960-ban egyes-egyedül az államvezetésen múlott, hogy mennyire lazítja meg a gyeplőt Mindenki [úgy] tudta: nem gyengeségből enged, hanem nagylelkűségből.
Lengyelország 1982 elején
Akik ’56 telére emlékeznek, meglepődhettek, mennyivel gyorsabban sikerült rendet csinálni Lengyelországban, mint annak idején nálunk. Három óra leforgása alatt internálták a Szolidaritás úgyszólván teljes törzskarát, legalább ötezer embert. Három hét alatt véget vetettek a nagyobb sztrájkoknak és utcai megmozdulásoknak. Hát igen. Ennyivel hatékonyabb az elnyomó gépezet, ha hazai terepen mozog, és gondosan kidolgozott hadműveleti tervet hajt végre.
Csakhogy nagy ára van ennek a helyzeti előnynek. Ha egy hadsereg egyszer beavatkozik a politikába, nem olyan könnyű visszatérnie szűkebb mesterségéhez. Márpedig a lengyel főtiszti kar nem a polgári kormányzat parancsára vezette be a szükségállapotot. Magához ragadta a „vezető szerepet” a kormányzásképtelen pártapparátustól, s immár a párton belüli harcokban is övé a végső szó. Rajta múlik, miféle embereket fognak kizárni, lemondatni vagy leváltani, s miféléket előléptetni. Nehéz elképzelnünk, hogy az a párt, amelyet katonatiszti felügyelet alatt szerveznek újra, egyhamar megszabadulhat a hadsereg gyámkodásától.
Másrészt azonban a hadsereg sem szabadulhat meg egykönnyen a frakcióharcokban őrlődő párttól. Hacsak nem vállalja a párt feloszlatásának terhét, vállalnia kell jelenlétének terheit: a párttagság megtisztításának gondját, az apparátusban dúló belharcokat. Aztán ott a másik tehertétel, a belügyi szervek. Minden hírforrás egybehangzóan állítja, hogy a sztrájkok és tüntetések felszámolására a karhatalmat vetették be, nem a sorkatonaságot. Márpedig az, akitől a munkahelyek és közterek rendje függ, nagyon nagy hatalom az államban.
Mégis úgy hisszük, a legfőbb gondot nem partnerei okozzák a kormányzó katonai tanácsnak, hanem ellenzéke, a munkásság. Nem áltatjuk magunkat, tudjuk, hogy a hatalom kezében erős ütőkártyák vannak. Számíthatnak a tömegek kifáradására. Már a nyár végén széltében-hosszában beszélték, hogy sokan belefásultak a szakadatlanul újrakezdődő, kilátástalan erőpróbákba. Számíthatnak a szükségállapot pszichológiai sokkhatására. A munkások december közepéig azt hitték, hogy legyőzhetetlenek. Most meg kellett tapasztalniuk, hogy az állam az erősebb, ha meri bevetni ellenük erőszakszervezeteit. Mostanáig biztosra vették, hogy miután kiegyenesítették a hátukat, többé nem lehet lealacsonyítani őket. Most pedig tömegével kénytelenek engedni a durva fenyegetésnek: Kilépsz a Szolidaritásból, vagy az utcára kerülsz!
De elegendő-e a magyar ’57 megismétléséhez az emberek gyengeségére, elbizonytalanodására, csüggedésére építeni? Egy biztos: 1957-ben nem csupán erre építettek. Csakhogy az akkori magyar kormány egyéb eszközei a lengyel katonai tanácsnak nem állnak rendelkezésére. Nincs mivel kellemes meglepetést szerezni a legrosszabbra felkészült lakosságnak.
Mert először is, ma mást jelent a „legrosszabb”, mint akkor. A sztálinizmus a régmúlté: az emberek a ’70-es évekhez viszonyítanak, amikor Lengyelországban alig volt politikai fogoly, és nem lőttek bele a munkásokba. Valószínűtlen, hogy bárki megkönnyebbülten sóhajtana fel csak azért, mert nem internálják, noha nem csinált semmit. Viszont nem elég semmit sem csinálni ahhoz, hogy ne zárják ki a pártból (ha párttag volt), és ne próbálják rázsarolni a Szolidaritás megtagadására (márpedig ki nem volt tagja a Szolidaritásnak). Másodszor, az életkörülmények nemhogy javulnának, a hivatalos jóslatok szerint is tovább romlanak. Befagyasztották a lakosság megtakarításait, tetemes áremeléseket ígérnek, megpróbálkoznak a hatnapos munkahét visszaállításával, általános közmunka-kötelezettséget vezetnek be. Közben az élelmiszer-ellátás további romlására és nagyszabású munkanélküliségre készítik elő az embereket.
Mindez annál meggondolkodtatóbb, mert a mai lengyel társadalom morális magárahagyatottsága távolról sem olyan teljes, mint 1957-ben a magyaré volt. Nem lebecsülendő, hogy a templomokban nap mint nap a kényszerintézkedéseket elítélő prédikációkat hallanak a hívők, de most nem erre gondolunk. Hanem arra, hogy a Szolidaritást nem lehet egyetlen jól irányzott csapással kihasítani a társadalom testéből, mint annak idején a Nagy-Budapesti Központi Munkástanácsot. A Szolidaritáshoz csaknem tízmillió lengyel másfél évi közös harcainak emléke kötődik. Tagjainak volt alkalma begyakorolni az összehangolt cselekvést, és próbára lenni a szervezet iránti lojalitását. Jelvényeik, dalaik, sőt emlékműveik vannak. Vezérük van.
A katonai kormányzat nagy esélye az lett volna, ha Walesa december 13-án megjelenik a tv képernyőjén, nyugalomra inti a munkásokat, és tudatja velük, hogy tárgyal a hatóságokkal. Csakhogy Walesa nem tárgyalt társai nélkül, őrökkel a háta mögött. S a Szolidaritáshoz hű munkások megértették: nincs alku, ki kell tartani.
Nem, nem győzhetik le ellenfelüket – de végérvényessé tehetik elszigeteltségét. Ő maga a megszálló szerepébe szorulhat, támogatói a kollaboránsok szerepébe.
Brazil minta?
De talán a tábornokoknak ez mindegy is. Így is, úgy is népszerűtlen intézkedéseket kénytelenek hozni. Mindenki tudja: a konszolidáció kulcsa, hogy a gazdaság talpra álljon, s a szétzilált lengyel gazdaságot csak a legkíméletlenebb sokkterápia rázhatja össze. Ehhez pedig vagy nagyon szilárd politikai konszenzusra van szükség, vagy az elégedetlenség keménykezű megfékezésére. Míg nem közelítik meg újra a ’70-es évek közepének életszínvonalát, semmi szín alatt nem lehet engedni a szorításon – utána pedig minden valószínűség szerint a lakosság is felenged a kormányzattal szemben.
Ésszerű feltevés, sokak fejében megfordul. De van egy hibája: a lengyel gazdaság fellendítéséhez nem elég árakat emelni, csökkenteni a forgalomban lévő pénzmennyiséget, megszigorítani a termelési fegyelmet, átmeneti munkanélküliséget teremteni. Legalább két további feltételnek is teljesülnie kellene, s mind a kettőhöz szükség volna legalább a látszatára a társadalmi egyetértésnek.
Az egyik: messzemenő decentralizáló reformokat kellene bevezetni, biztosítandó, hogy a növekedés hosszú távon jobban igazodjék a belső és külső gazdasági adottságokhoz. Csakhogy a vállalati önállóság jogi alanyait, az önigazgatási tanácsokat máris felfüggesztették, mert tagjaikat a Szolidaritás befolyása alatt választották meg. Ha a Szolidaritás végképp a föld alá szorul, akkor vagy fel kell adni az egész önigazgatási rendszert, vagy felülről vezényelt bábszervek útján kell működtetni. Bármelyik megoldás kerekedjék fölül, mindenképpen visszaáll a vállalatok függő helyzete, amit a vészes anyag- és alkatrészhiány miatt amúgy is nehéz elkerülni.
A fellendülés másik, rövidebb távú feltétele, hogy Lengyelország adósságfizetési haladékot és tetemes hiteleket kapjon nyugati partnereitől. Úgy látszik, a szükségállapot kitervelői komolyan számítottak rá, hogy az új helyzetben a lengyel állam valutapiaci lehetőségei nemhogy romlanának, egyenesen javulni fognak. Nem is alaptalanul. A nyugati pénzvilág az utolsó hónapokban mind türelmetlenebbül sürgette, hogy legyen már rend, és zabolázzák meg az elszabadult gazdasági folyamatokat. Vezető politikusok – egy Kreisky, egy Brandt – nyíltan a munkásokra hárították a felelősséget a lengyel gazdaság hanyatlásáért, és nem győzték hangoztatni, mennyire féltik az európai biztonságot a Szolidaritás meggondolatlan követelődzésétől. Hagyjuk most, hogy igazságos volt-e a vád – nem várhatjuk ezektől az emberektől, hogy a lengyel munkások osztályharcában mást lássanak, mint veszedelmes anarchiát. Azzal viszont igenis számolniuk kellett, hogy a katonai megoldás hívei buzdításnak veszik nyilatkozataikat.
Alighanem számoltak vele. Benyomásunk szerint a nyugati kormányok többsége valamikor a nyár vége felé eldöntötte, hogy nincs esély a párt és a Szolidaritás együttélésére, a Szolidaritás esetleges győzelméről pedig azt tartották, hogy végzetesen megbillentené a világhatalmi egyensúlyt, és veszélyeztetné a nemzetközi hitelrendszer stabilitását. Magától adódott a szomorú következtetés: a Nyugat legföljebb azt választhatja meg, hogy milyen változatban nyeli le a lengyel társadalmi mozgalom felszámolását. Nos, a katonai hatalomátvétel a legkevésbé rossz megoldásnak látszott. Feltéve persze, hogy sikerül megőrizni a látszatot, mintha a hadsereg egy szovjet inváziótól mentette volna meg a lengyeleket, s mintha az lenne a célja, hogy átmentsen a reformokból annyit, amennyit a Szovjetunió árnyékában egyáltalán lehetséges.
A reálpolitikusok balszerencséjére a gdanski elektroműszerészben[SZJ] és társaiban nem volt annyi államférfiúi bölcsesség, mint bennük. Hajthatatlan magatartásukkal rákényszerítették a katonai kormányzatot, hogy nyíltan vállalja valódi küldetését: szétverni a Szolidaritást. És ebből a szerepből már nem lehet látszatengedményekkel kitáncolni. Az élet külsődleges normalizálása talán elegendő lesz ahhoz, hogy a – főként amerikai – gazdasági szankciókat feloldják, ám ezek a szankciók amúgy sem túlságosan meggyőzőek. Valószínű, hogy a pénzük után futó bankok végül is megszavazzák a kért adósságtörlesztési haladékot. Esetleg kisebb kereskedelmi hiteleket is sikerül szerezni. De odáig most már csak valamilyen nagyon látványos fordulat után mehetnének el a nyugati kormányok, hogy mélyen a választóik zsebébe nyúlva előteremtsék azt a roppant pénzösszeget, amelyre a lengyel gazdaság rendbehozásához szükség volna. Az államok tartózkodó viselkedése pedig a magánbankokat is csak óvatosságra intheti.
Elmélkedjünk a következményekről!
A legnagyobb kelet-európai ország elhúzódó pangásra ítélve: a gazdaság romjai között egy illegális munkásmozgalom viaskodik a fennmaradásért egy illegitim kormányzattal. Gondoljunk bele, el lehet-e szigetelni ettől a látványtól a magyar belpolitikát. Gondoljuk meg, vajon a lengyel tapasztalat nem válik-e nyomássá, hogy másutt is fokozzák a fegyveres testületek politikai befolyását. Gondoljuk át, mi lesz, ha a lengyelországi válság hatására visszaesik a kelet-nyugati kereskedelem. És gondoljuk végig, hová vezet, ha a KGST rákényszerül, hogy – annyira-amennyire – helyettesítse Lengyelország nyugati szállítóit és hitelezőit. Ne feledjük: ez a teher olyan országokra nehezedik, amelyek amúgy is súlyos gazdasági bajokkal küszködnek. Mindenütt veszedelmesen csökken a növekedés üteme, erőteljesen hanyatlik a KGST-országok egymás közötti áruforgalma, miközben külső eladósodásuk gyengíti helyzetüket a nyugati piacokon: több országban visszatért a jegyrendszer meg az állandó sorban állás, és csaknem valamennyiben felgyorsult az infláció.
Ha kedvelnénk a Kommunista Internacionálé hajdani formuláit, most diadalmasan odavághatnánk: a szükségállapot kihirdetése nem a lengyel válság vége, hanem az általános kelet-európai válság kezdete. De semmi kedvünk ujjongani. A lengyel megújulás azzal kecsegtetett, hogy a fenyegető válság elkerülhető. Kompromisszumos megoldásban reménykedtünk, és a minta szemünk láttára kezdett alakot ölteni: a párt elfogadja vezető szerepének szükséges mértékű korlátozását, a társadalom pedig cserébe tudatos önkorlátozással elfogadja a párt vezető szerepét. S az alku keretében, közös megegyezéssel, kidolgozzák a gazdaság fellendítésének stratégiáját, amelyet a lakosság a magáénak fogad el, önként vállalván a vele járó, átmeneti megszorításokat. Nincs még kellő távlatunk a történtekhez: még nem tudjuk felmérni, min bukott el a kísérlet – de szembe kell néznünk vele, hogy elbukott, és nem vigasztal, hogy viszont a magyar mintájú konszolidáció sem fog sikerülni. Hogyan is örülhetnénk a lengyel népre és kelet-európai sorstársaira váró megpróbáltatásoknak! Akkor sem volna okunk örvendezni, ha biztosan tudnánk, hogy a szenvedésekből mégiscsak megszületik a „szebb világ”. De nem tudjuk; és nem tudjuk azt sem, hogy megint elölről kell-e kezdeni mindent, mint 1956 és 1968 után, vagy ezúttal marad valami közvetlenül folytatható.
Nekünk, akik ezt a lapot 1981 decembere előtt elindítottuk, személy szerint is van min eltűnődnünk.
- Beszélő [6]