Előre elhatároztam, hogy meg fogom írni. Ettől persze olyan furcsa lett az egész: egyrészt nyakig benne voltam a szituációkban – az én történetem is ment előre abban a három napban –, másrészt mintha mégsem lettem volna egészen benne: ott voltam, jelen voltam, átéltem – de közben kívülálló megfigyelőként már fogalmazgattam magamban a mondatokat, már készült a beszámoló, melynek ők a szereplői s én csak a szerzője vagyok. Pontosabban: amelynek én csak a szerzője lettem volna… Mert ahogy teltek a napok, ahogy szövődtek az új s lettek szorosabbak a régi barátságok, egyre több ponton tűntem föl magam is a történetben, s néha már nem is csak a beszámoló anyagát „csináltam”, hanem zavarbaejtően igaziból érveltem, győzködtem, vitáztam. Nem tudom, magamtól hogyan sikerült volna föloldanom ezt a kettősséget, de „szerencsére” a román állambiztonsági szervek az utolsó pillanatban a segítségemre siettek: közbelépésükkel egyértelműen – és visszamenőleg is – a történet szereplőjévé tettek.
Már vagy fél órája csak a mi kocsink állt a határállomáson. Nemigen értettük, mire várnak. Körülbelül három órája érkeztünk a határra. Egy román rendőr elvitte az útleveleinket, aztán csak vártunk, vártunk. Az első órában nem történt semmi; később jöttek a román vámosok, az összes kocsit alaposan kikutatták, bennünket meg félreállítottak. Végre nagy nehezen – újabb egy óra múltán – ránk is sor került. Meg is találtak mindent, ami nálunk volt; borotvát, fogkefét, szennyes ruhákat.
Amikor vége lett a vámvizsgálatnak, mindent visszapakoltunk a kocsiba, és vártuk az útleveleket. Lassan kiürült a határállomás. Már azok is továbbmehettek, akiknél találtak valamit; fél tíz körül ment át a sorompón az utolsó kocsi, már csak mi maradtunk. Fáztunk, hülyéskedtünk – és mi tagadás: kicsit szorongtunk.
Fél óra múlva odajött egy román határőr, és fölszólította az útitársamat[SZJ] (románul), hogy menjen vele. Én is kiszálltam a kocsiból, de gesztusokkal és tört magyarsággal értésemre adta, hogy maradjak.
Nem mondom, hogy nem lettem ideges. Első gondolatom az volt, hogy befelé nem néztek meg rendesen bennünket, eltrehánykodták a dolgot, és csak most jöttek rá, hogy a társam a hetvenegy aláíró között volt[SZJ]. Idefelé jövet gondoltunk rá, hogy emiatt talán nem fognak beengedni bennünket, de simán ment minden. Most kaptak észbe, gondoltam. Először jött a káröröm: no, hogy köszörülitek ki a csorbát? Aztán az ijedség: befelé simán visszaküldhették volna a társamat, de most már nincs más választásuk, mint hogy kiutasítsák.
Hát ez elég kínos, gondoltam, de legalább nem tart sokáig – és ebben a hiszemben rágyújtottam az utolsó szál cigarettámra. Mire végigszívtam, fél tizenegy is elmúlt. Nem tudtam elképzelni, mi a fenét csinálhatnak, hiszen ennyi idő alatt akár mind a hetvenegyet kiutasíthatták volna! Te jó Isten, nyilallt belém, már majdnem egy órája bent van!
Eszembe jutott, amit néhány órája Tóth Karcsi mesélt Váradon: utcára néző, második emeleti helyiségben folyt a kihallgatása, s amikor először megütötték, torkaszakadtából ordítani kezdett; azt akarta, hogy meghallják az utcán az emberek. Később belefásult. Második este már azt mondta a feleségének, hogy a verést is meg lehet szokni – pedig csak ezután jött a java. Úgy látszik, ők is fokozatosan lendültek bele: először csak „simogatták”, aztán a haját húzták, a hajánál fogva előbb hátrafeszítették, majd az asztal lapjához verték a fejét; később a falhoz állították, és kézzel meg ököllel ütötték, különösen a veséjét; ezután jött a gumibot, és végül már nem is verték, hanem mindannyian – voltak vagy négyen – rárohantak, leteperték, és ütötték, rúgták, ahol érték. A kiabálás persze nem okozott különösebb zavart, csak annyit sikerült elérnie vele, hogy átvitték egy másik helyiségbe. De a társam… Biztosan neki is eszébe jutott a történet. Úristen, lehet, hogy már jó ideje kiabál, csak nem hallatszik el idáig…
Elindultam az épület felé. Senki nem állított meg, senki nem kérdezte, hová megyek. Benyitottam. Az előcsarnok üres volt. Balra egy kis tolóablakos fülkében néhány román határőr és vámos beszélgetett, ügyet se vetettek rám. Jobbra és baka egy-egy folyosó nyílt az előcsarnokból. Jobbra voltak a mosdók, az üzletek, egy pénzváltó hely és egy bisztró vagy étterem. Már tizenegy óra is elmúlt, persze minden zárva volt. Sehol nem láttam egy teremtett lelket se.
Kizárásos alapon balra indultam el. A folyosó mindkét oldaláról szobák nyíltak, ajtajuk zárva volt. Sehonnan nem szűrődött ki zaj, és ez kicsit megnyugtatott; siettem levonni a hamis konklúziót: nem kiabál, tehát nem is bántják. De úgy látszik, mégsem veszett teljesen kárba az okítás, mert rögtön eszembe jutott, hogy ennek millió más oka is lehet, például, hogy elvitték innen, amíg én odakinn várakoztam.
Az egyik ajtó alatt fénycsíkot láttam. Nem sokat teketóriáztam: kopogtam és benyitottam. Egy pillanatra megláttam a társamat; rajta kívül még három férfi volt a szobában, egy asztalnál ültek mindnyájan, és olyan kihallgatás-beszélgetés jellege volt a szituációnak. Belépni nem tudtam, mert az ajtóhoz legközelebb ülő férfi fölugrott, kijött, bezárta maga mögött az ajtót, és elkezdett lökdösni a folyosón az előcsarnok felé. Közben dühösen sziszegett:
– Ne hallgatóddzon! Majd magára is sor kerül! Nem jöhet most oda! Ott most kihallgatás van!
Visszamentem az üres előcsarnokba, és fölültem a középen elhelyezkedő pultra. Szóval kihallgatás van – ennyit legalább megtudtam. És rövidesen én is sorra kerülök – szorult el a gyomrom. Már éjfél is elmúlt, amikor odajött hozzám az a férfi, aki az imént kituszkolt a szobából. Azt mondta, most én következem, menjek vele. Elindultunk. A folyosón szembejött a társam. Amikor mellém ért, rám nevetett, és talán mondott is valamit. A szavát nem értettem, de megnyugodtam: nagy baj nem lehet, ha két és fél órás kihallgatás után még nevet.
A szobában leültettek a hosszú asztal egyik oldalára. Két pofa leült velem szemben, a harmadik – a legidősebb – pedig tőlem balra, az asztalfőn helyezkedett el. Nagyon mérgesek voltak, a társamra haragudtak: nem tudta megállni, mondták, hogy valamit oda ne súgjon nekem. Ha akartam volna se tudtam volna válaszolni arra a kérdésükre, hogy mit közölt velem; nem is a kérdésre, inkább a hangnemére figyeltem, és nagyon megütköztem. Dühösek voltak, szidták a társamat – de mindezt valami furcsa, kedélyeskedő, családias hangnemben: csak a keresztnevén, sőt többnyire a becézett keresztnevén emlegették, és ettől – talán mert én is így szoktam őt szólítani – az a rossz érzésem támadt, hogy noha ki sem nyitottam a számat, mégis mintha engem is bevontak volna, mintha én is velük együtt csóválnám a fejem, hogy „hát igen, sugdolózni azért talán mégsem kellett volna”.
Próbáltam nem a szövegre, hanem a beszédre figyelni. Jól beszéltek magyarul, de azért észre lehetett venni, hogy nem az anyanyelvük: kicsit idegenes volt a kiejtésük, és néha keresték a szavakat.
Hamar rátértek a lényegre. Azért hallgatnak ki engem, mondták, mert romániai tartózkodásom alatt olyan személyekkel is találkoztam, akik a román rendőrség megfigyelése alatt állnak. Ők a Securitatétól vannak – megint kedélyeskedtek: a Szeku, biztosan így ismeri, így szokták emlegetni a barátai –, ők foglalkoznak ezekkel a személyekkel, és most kénytelenek néhány kérdést föltenni nekem. Rögtön föl is tették az elsőt:
– Ki fogadta magukat, amikor megérkeztek Kolozsvárra?
Nincs benne semmi, éppenséggel meg is mondhatnám, gondoltam, hiszen egy fél óra múlva tovább is mentünk a szállodába attól a kedves lánytól, aki este tizenegy óra után a koromsötét utcán, a kapualjukban várt bennünket, mert kiszámította, hogy most már rövidesen meg kell érkeznünk. Soha azelőtt nem láttam ezt a lányt, de már az első este – amikor szeretettel várt, szobát foglalt, vacsorával kínált – sokkal több közöm volt hozzá, semhogy most megmondjam a nevét ezeknek. Éntőlem akkor se fogják hallani, ha úgyis tudják. Talán annak a lánynak volt igaza – én meg magamban megmosolyogtam! –, amikor figyelmeztetett bennünket, hogy a szállodában semmiről ne beszéljünk, mert biztosan lehallgatnak; megfigyelték, mondta, hogy a magyarországiaknak mindig ugyanazokat a szobákat adják…
– Nem vagyok hajlandó válaszolni a kérdéseikre – mondtam.
Egy darabig dühöngtek, kiabáltak; ezzel nem megyek semmire, úgyis tudnak mindent. Végül elcsendesedtek, és megkérdezték, írásba adom-e nekik, hogy nem vagyok hajlandó együttműködni. Készséggel írásba adom, válaszoltam, ha leírhatom a körülményeimet is. Erre elém tettek egy darab papírt. Nagyjából a következőket írtam rá:
Nyilatkozat
Alulírott Hamburger Mihály, akit 1983. március 7-én a román hatóságok ki akarnak hallgatni azzal az indokkal, hogy olyan személyekkel vettem föl a kapcsolatot, akik a román rendőrség megfigyelése alatt állnak, kijelentem, hogy kérdéseikre nem vagyok hajlandó válaszolni. Indokom a következő: én a román törvényeket nem sértettem meg, az előszörre föltett kérdés nem a rendőrség által megfigyelt személyekre vonatkozott, magánemberként Romániában tett utazásomról és ottani személyes kapcsolataimról pedig nem tartozom elszámolással a román hatóságoknak. 1983. március 7., 1 óra 17 perc, Bors
Hamburger Mihály
Amikor befejeztem, átnyújtottam az asztalfőn ülő férfinak. Egymás után mind a hárman elolvasták. Az első kettő tett valami megjegyzést, a harmadik pedig – ugyanaz, aki korábban kidobott a szobából – fölugrott, és magából kikelve ordította:
– Ki van utasítva! Maga ezután nem léphet be Romániába! Soha! Soha!
– Ez azért nem olyan biztos – válaszoltam, mert semmi okosabb nem jutott az eszembe.
Most már gyorsan ment minden. Pár perc múlva hozták az útleveleket, átmentünk a sorompón, a magyar határőr katonáktól cigarettát is kaptunk (soha egyenruhába bújtatott embernek úgy még nem örültünk, mint ezeknek; talán még akkor is örültünk volna nekik, ha megrögzött antinikotinisták lettek volna) – aztán nem sokkal egy óra előtt (az itteni időszámítás szerint) végre elindultunk Pestre.
Én vezettem. A társam csendben ült mellettem, az utat bámulta. Egy idő után megkérdeztem:
– El akarod mesélni?
– Persze, csak kérdés, hogy tudom-e. Mert igazából nem az volt az érdekes, hogy ők mit kérdeztek, én meg mit válaszoltam – ezt néhány mondatban el tudnám mondani, de fölösleges, hiszen te is ki tudod találni: ők információkat akartak – hol? mikor? kivel? miről? –, én meg válaszolgattam, de – legalábbis igyekezetem szerint – információt nemigen adtam. Az talán már valamivel érdekesebb, hogy tulajdonképpen elég kevés dolgot kérdeztek meg direktben; inkább – hogy úgy mondjam – kérkedtek a rendelkezésükre álló információkkal. Rengetegszer kezdték például úgy a kérdésüket, hogy „és arról beszélt-e Géza…?; vagy „említette-e Tóth Károly vagy Attila…?[SZJ]” – és olyan információözönt zúdítottak a nyakamba, hogy alig győztem újabb fordulatokkal elhárítani. „Engem nem érdekel az ilyesmi”, „nem tudom, nem figyeltem mindenre” vagy „mi inkább más dolgokról szoktunk beszélgetni” – mondtam, mert nem akartam a feltételezéseiket sem cáfolni, sem megerősíteni. Aztán voltak másfajta információk is, és ezektől már kifejezetten rossz érzésem lett. Mindenkiről tudtak valami jellemző apróságot, valami szokását vagy magánéleti dolgot, és ezeket úgy szőtték bele a kérdésekbe, hogy – ha hagyom – ettől egészen meghitt lehetett volna a „beszélgetés” jellege. Én igyekeztem ezekre egyáltalán nem reagálni: csak a tárgyszerű és utunkra – illetve az én korábbi útjaimra – vonatkozó kérdésekre válaszoltam, de közben egyre rosszabb érzésem lett attól, hogy milyen elképesztő mértékben benne vannak az emberek hétköznapi és legintimebb magánéletében. Tudod, mi a furcsa? Végig az volt az érzésem, hogy ha nem magyarországi lennék, talán le is tegeznének. Emlékszel? Többen is mesélték, hogy milyen gyakori az ilyen egyoldalú tegezés a munkahelyeken, és mondtak példákat, román fordulatokat. Azt hiszem, ha velem most románul beszéltek volna, egytől egyig visszahallottam volna ezeket. Mellesleg többször próbálták románra fordítani a beszélgetést. Az elején megkérdezték, tudok-e románul, de úgy látszik, nem hittek nekem, mert kihallgatás közben többször tették föl románul a kérdéseket (és aztán megismételték háromszor-négyszer, hátha attól megértem). Volt, hogy valóban megértettem – néha még azt is követni tudtam, hogy miről beszélnek egymás közt románul –, de választ csak a magyarul föltett kérdésekre adtam. Kicsit elhallgatott, majd tűnődve folytatta:
– Tudod, volt egy pillanat, amikor egyszerűen nem tudtam, hogyan kellene viselkednem. A személyi adataim közé le kellett írnom anyám nevét is. Amikor megnézték a lapot, egyikük rákérdezett, eléggé félreérthetetlen hangsúllyal: – Zsidó?
Most kellene elküldeném a fenébe, gondoltam, vagy legalább visszakérdezni, hogy miért tartozik ez ide, de annyira nem volt semmilyen indulat bennem, és annyira mindegy volt nekem, hogy a szemben ülő férfinak milyen indulatai vannak, hogy végül száraz „igen”-nel feleltem – ugyanolyan tárgyszerű kérdésnek fogván föl ezt is, mint a korábbiakat, melyek azt firtatlak, hogy véletlenül nem Erdélyből származom-e. Bennem tényleg nem volt semmilyen indulat, de most már értem, hogy akik nap mint nap ebben élnek, azok nem képesek mindig emelkedettek maradni, és hogy sorozatban adódnak számukra olyan helyzetek, amelyekben egyetlen adekvát reakciójuk a gyűlölet. Most már értem, hogyan volt képes az a srác – tudod, akiről meséltek – olyan hideg fejjel, szinte műértő gonddal hülyére verni azt a román írót az írószövetségi üdülőben, mert a gyerekét illette a magyarokra használt szitokszóval. Ki tudja, hányszor nyelte már le, hányszor „emelkedett fölül” ilyen helyzeteken – de most az egyszer így kellett viselkednie, hogy a gyermek is pontosan értse, mi miért történik.
Megint csöndben haladtunk. Egy csomó dolgot szerettem volna kérdezni, de úgy láttam, a társamat eléggé fölzaklatták a történtek, hát nem erőltettem a beszélgetést. Később aztán mégis megkérdeztem – nagyon kíváncsi voltam, nem tudtam magamba fojtani –, hogy mennyit tudtak rólunk; tudták-e, hol jártunk, kivel és miről beszélgettünk?
– Hát ez nagyon furcsa – válaszolta. – Az volt a benyomásom, hogy a kolozsvári három napról nem sokat tudnak. Gézán kívül csak azokról a látogatásokról tudtak, amelyeket telefonon beszéltünk meg. A Nagyváradon töltött két órának viszont minden percéről elszámoltattak, ott már biztosan bennünket is figyeltek, nemcsak azokat, akikhez elmentünk; még azt is tudták, hogy először eltévedtünk, nem találtuk meg rögtön Attila lakását. És egyáltalán: végig az volt az érzésem, hogy Kolozsvárt még megbocsátották volna nekünk – az igazi bűnt azzal követtük el, hogy Attilát és Karcsit fölkerestük.
Már majdnem Pesten jártunk, amikor megszólalt:
– Volt azért egy egészen mulatságos epizód is. Megkérdezték, hogy milyen ajándékot hoztunk a barátainknak. Azt válaszoltam, hogy élelmiszert, például vajat. Mire az egyik fölcsattant: – Miért, Romániában nincsen vaj? – Persze nem válaszoltam, de alig tudtam megállni, hogy el ne nevessem magam. Eszembe jutott az a román vámos, akitől – még odafelé menet – megkérdezted, amikor készült belenézni a csomagtartóba, hogy dohányzik-e, és már nyújtottad is neki az erre a célra félretett csomag Kentet. Ő mégis belenézett a csomagtartóba, és halkan, de azért érthetően mondta: – Inkább egy Rama margarint – és már vette is el, mielőtt beleegyezhettél volna. Már éppen kezdtük rosszul érezni magunkat, hogy milyen megalázó lehet neki ez a szituáció, amikor megszólalt: – Tudja mit? Adja ide azért azt a csomag Kentet is!
Hajnalban futottunk be Pestre. Először hazavittem társamat. Búcsúzóul valahogy vigasztalni-nyugtatni akartam:
– Aludj rá egy nagyot, meglátod, holnapra elfelejted az egészet!
– Fene tudja… Nem is vagyok biztos benne, hogy el akarom felejteni.