[1]1981 decemberében, amikor bátor emberek megjelentették az első Beszélőt, én a balassagyarmati Bajcsy-Zsilinszky úti Általános Iskola büszke ötödikese voltam, és kevéssé foglalkoztatott a demokratikus ellenzék tevékenysége. Rendszer és életvilág dichotómiáját egy békés kisváros napi rutinjain keresztül érzékeltem, öntudatlanul és félelemmentesen. A világ áttetszőnek és kiszámíthatónak tűnt, ha nem is feltétlenül problémamentesnek. Feltételezem, hogy ezzel sokmillió polgártársam lehetett akkoriban így, miközben nem szeretném lebecsülni a kizsákmányoltak és megalázottak kínjait: ahol diktatúra van, ott diktatúra van, ha a körülmények szerencsés alakulásánál fogva sokan nem is érzékelik azt a bőrükön. A Beszélő egy infantilizált társadalom letompított valóságérzékeléséből emelkedett ki, és mutatott intellektuális alternatívát a rendszer és az életvilág szintjén egyaránt. Szerzői nyílt rendszerkritikát gyakoroltak, szerkesztői pedig valódi nevük mellett lakcímüket és telefonszámukat is feltüntetve szabadnak nyilvánították magukat.
Ma, huszonnégy évvel később nincs szükség ilyen heroikus gesztusokra: a társadalom ugyan sok tekintetben ma is magán viseli az infantilitás jegyeit, de szabad embernek lenni nem jelent rendszerkritikát. A demokratikus ellenzék tehát, ha úgy tetszik, győzött – de mi azért még nem fogytunk ki a mondanivalóból.
A liberális demokrácia esélyei ma itthon és világszerte egyaránt aránytalanul jobbak a huszonnégy évvel ezelőttinél. A hidegháború lezárulása, az amerikai szuperhatalmi dominancia, a gazdasági globalizáció és a technológiai fejlődés összességében és együttvéve minden ellenkező látszat dacára biztonságosabbá és élhetőbbé tette a világot. Magyarország pedig, történelmében először, szabad és demokratikus országgá vált. Van tehát okunk a bizakodásra, de kritizálnunk is van mit.
Ami Amerikát illeti, nem a hatalmával, hanem a hatalomhasználatának normatív kereteivel van gond. Az ugyanis önmagában örvendetes fejlemény, hogy a világ egyetlen szuperhatalma történetesen egy szabad és demokratikus ország – szabadabb és demokratikusabb szinte valamennyi, vele konfliktusba kerülő ellenfelénél. Amerika, amint az az utóbbi évtizedek számos lokális konfliktusa és világpolitikai feszültségforrása kapcsán megmutatkozott, a szabadság és a demokrácia legfontosabb előmozdítója a világban, sötét diktatúrák és környezetüket fenyegető antidemokratikus rendszerek legkomolyabb ellenfele. Nem mindig és nem mindegyiké, de nélküle aligha lehet hatékonyan fellépni bármelyikkel szemben is. Ettől azonban még nincs mindig igaza.
A helyes cél – egy saját lakosságára, környezetére és közvetve az egész világra veszélyes, stratégiailag fontos elhelyezkedésű, ENSZ-határozatok sorát megsértő, véres diktatúra elsöprése – érdekében indított második iraki háború esetében sem magával az amerikai beavatkozással van baj, hanem annak normatív kereteivel. Az irreguláris felkelők részéről a vártnál nagyobb ellenállásba ütköző, az iraki stabilizáció kudarcaitól frusztrált amerikaiak túlságosan gyakran változnak civilizált felszabadítókból barbár megszállókká, aláásva fellépésük morális alapjait. Márpedig a világ leghatalmasabb anyagi és technológiai erőforrásokkal rendelkező hadserege sem arathat győzelmet, ha közben lerombolja a saját értékeit: az igazságig lézer távirányítású rakétával sem hazudhatja magát keresztül senki. A kínvallatás gyakorlatát támogató, fogvatartottakat harmadik világbeli kínzókamrákba (európai repülőterek érintésével) exportáló amerikai kormányzat lehetetlen helyzetbe hozza a liberális demokrácia ellenfeleivel szembeni nemzetközi fellépést, mert ugyan melyik magára adó demokratikus kormányzat kíván hóhérok megbízóival kooperálni. A liberális demokrácia hívei ezért jól teszik, ha kritizálják a jelenlegi washingtoni adminisztrációt, de közben azt sem szabad elfelejteniük, hogy az amerikai hatalmi önkénynél csak az amerikai világpolitikai fellépés hiánya fenyegetheti jobban a szabadság és a demokrácia ügyét.
Egyértelműen örömünkre szolgálhat viszont az Európai Unió keleti kibővülése és benne Magyarország EU-tagsága. Különösen örvendetes, hogy a kisnemzeti lét nyomorúságaitól oly gyakran sújtott, egymással végtelenített zéró összegű játszmákba bonyolódó kelet-közép-európai államok egyszerre csatlakozhattak a szabad és demokratikus világ egyik legfontosabb entitásához. Reménykedve tekintünk az unió további keleti bővülése és az integráció – racionális kompromisszumokon és a tagállami önzés visszaszorulásán alapuló – mélyülése elé.
Hangozzék bármilyen furcsán és a magyar panaszkultúra kontextusában szentségtörően, nem vagyunk elégedetlenek a magyar politikai fejlődés elmúlt másfél évtizedes teljesítményével sem. A parlamentáris demokrácia és a piacgazdaság megszilárdulásával kialakultak a szabad és demokratikus Magyarország hosszabb távon is működőképesnek tűnő intézményi alapjai. Az életképtelen államszocializmust látványos kapitalista fejlődés váltotta fel, amely minden aránytalanság és társadalmi nehézség dacára a világ élvonalához közelítette Magyarországot. A demokratikus átalakulás akkor sem nevezhető kudarcnak, ha a politikai rendszer által felkínált alternatívák jelenleg nem is adnak választ a társadalmi fejlődés alapkérdéseinek jelentős részére.
A demokrácia és a piacgazdaság megszilárdulása ugyanis százezrek elfogadhatatlan mértékű nyomorával párosul, és a hátrányos társadalmi helyzetek milliószámra termelődnek nap mint nap újjá. Az állami jövedelem-újraelosztás mechanizmusai és az elitattitűdök meglepő folytonosságot mutatnak a Kádár- (valamint a Horthy- és Ferenc József-) korszakban megszokottakkal: az államot szapuló, de leginkább állami megrendelésekből élő, adózni nem kívánó, de állami transzfereket igénylő, teljesítménykényszernek ki nem tett, dzsentroid elitek uralmával. A baloldali-liberális politizálás igazi próbája az, hogy ezen képes-, illetve akar-e változtatni. A Gyucsányba vetett liberális remény – melyet némiképp aláásnak a miniszterelnöknek a magánhasználatú liftek költségelszámolásával kapcsolatos álláspontjáról szóló hírek – azon az elképzelésen alapszik, hogy igen. Az SZDSZ-be vetett bizodalmunk meg azon, hogy ők majd segítenek neki, ám itt meg a magasabb jövedelműeknek kedvező adócsökkentési elképzelések minden egyéb megfontolást elsöprő képviseletével van gond. De azért szurkolunk.
A 2006-os év mindenesetre fontos mérföldkő lesz az állami pénzforrásokkal való felelős gazdálkodás és a közjó szolgálatába állított állam megteremtésének ügyében. Ha ugyanis a választásokat követően sem sikerül konszolidálni az államháztartást, és a mainál racionálisabb keretek közé szervezni a közszolgáltatásokat, hamarosan bottal üthetjük a további európai felzárkózás nyomát, még szűk középosztályi perspektívából nézve is.
A rivális populizmusok mozgósító erejét összemérni hivatott tavaszi választásokra készülve Sólyom László mondta ki a legfontosabb szót: bármelyikük győz is, nem viszi romlásba az országot. Ezt persze igazából ő is inkább csak reméli, mint tudja, ám józan és demokratikus elkötelezettségű politikai beszédaktus-gyakorlóként az adott helyzetben az elnök nem mondhatott mást. A mindenkori kormány teljesítményénél ugyanis egy demokráciában mindig fontosabb az azzal szembeni normatív elvárásokat meghatározó közeg – a közvélemény – mozgása. Szorongó, a politikai ellenfélben (vagy a szomszédos autó vezetőjében) apokaliptikus veszélyt gyanító, azzal szemben bármilyen eszköz használatát elfogadó, hiszterizált választók preferenciaalkotása aligha alapszik a józan ész szaván. Kölcsönös érdekbeszámítás nélkül sem autót, sem országot nem lehet rendesen vezetni, és az elnök jól teszi, ha felhívja erre a figyelmet, a magyar politika legjobb bibói hagyományát követve. Az pedig csak hab a tortán, hogy mindezt a háta mögött elhelyezett nemzeti lobogó mellőzésével teszi, politikai választóvonalat húzva a zászló látványát nélkülözni képtelen szélsőjobb és a lélekfejlődésnek ezen a korai szakaszán már túljutott jobboldali hívei közé.
A kamaszkorba lépett magyar demokrácia felnövekedéséhez még sok ilyen elnöki gesztusra lesz szükség. Azt reméljük, hogy a maga sajátos múltjával és világlátásával a Beszélő is hozzájárul majd ehhez. Kedves olvasó, tarts velünk!
- Folyamatos jelen [6]