Gondolatok a közeljövőről

Kis János [1]

A magyar forradalom leverésére, Csehszlovákia megszállására egész Kelet-Európában a szentszövetségi reakció évei következtek. A demokratikus mozgalmak szétszórt maradványai nem tehettek mást: töprengtek a vereség tanulságai fölött, és várták az idők jobbra fordulását. Miközben a hivatalos Kelet-Európa a lengyel munkásmozgalom eltipróit ünnepli, óhatatlanul arra kell gondolnunk, hogy harmadszor is ugyanez fog történni.

Cikkemmel arról szeretném meggyőzni barátaimat, hogy a párhuzam megtévesztő. Bármi lesz is a hetvenes évek közepén aktivizálódott ellenzéki csoportok sorsa, a status quo nem szilárdul meg. Másrészt viszont, ha a magyar ellenzék átvészeli december 13-a utóhatásait, nem célszerű mindenben ugyanúgy folytatnia, ahogy december 13-a előtt csinálta. A ’80 augusztusa előtti helyzet számunkra sem fog visszaállni. Nem tér vissza a hetvenes évek közepe sem. Sem ami előtte volt.

A Sztálin utáni korszak vége Kelet-Európában

1956-ban és ’68-ban elég volt helyreállítani az egypártrendszerű diktatúrát, s azzal mindent elintéztek. A gazdaság megérezte ugyan a politikai válság következményeit, de a szovjet és más segélyek elegendők voltak a folyamatos áruellátás biztosításához s a termelés fellendítéséhez. A lengyel válság viszont gazdasági eredetű, tüneti kezeléssel nem lehet segíteni rajta. Ráadásul csak része az egész térség krízisének. Olyan súlyos a baj, hogy veszélybe kerültek a Sztálin utáni politika gazdasági alapjai.

1953 után – szovjet kezdeményezésre – a kelet-európai államok gazdaságpolitikájuk sarktételévé tették azt az elvet, hogy tiszteletben kell tartani a lakosság fogyasztói igényeit. Az életszínvonalnak együtt kell emelkednie az ipari felhalmozással, ha nem is ugyanolyan gyors ütemben; a beruházási feszültségeket nem szabad az áruellátás rovására feloldani a gyorsuló növekedés szakaszaiban, s a fékezést sem követheti a fogyasztás hirtelen hanyatlása.

Ez az elv nem magától s nem egyik napról a másikra vált elfogadott szabállyá. Berlin és Plzen 1953[SZJ], Poznan és Budapest 1956, Gdansk–Szczecin–Lódz 1970/71 meg a többi: sok-sok figyelmeztető tapasztalat kellett hozzá, míg a kommunista vezetők megtanulták, hogy jobban teszik, ha az életszínvonalat nem tekintik tetszés szerint csökkenthető mennyiségnek. De valóban tanultak. A korszak nagyobbik részében s a térség országainak többségében külön figyelmeztetés nélkül is óvakodtak tőle, hogy semmibe vegyék az emberek fogyasztási kedvét.

Ez komoly fordulat volt a sztálinista korszakhoz képest. Arra vallott, hogy Kelet-Európa vezető csoportjainak számára már nem egészen közömbös, belenyugszik-e uralkodásukba a társadalom. A fogyasztói igények elismerése együtt járt a tömeges terror leépítésével, és egy sereg távolabbi következményt vont maga után. Egyik forrása volt a revizionista mozgalmaknak az ötvenes évek közepén. Lökést adott a hatvanas évek gazdasági reformkísérleteihez. Siettette az enyhülési folyamatot, s a hetvenes évek elején nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a KGST tagállamai megnyitották gazdaságukat a fejlett nyugati országok áru- és hitelkínálata előtt. Közvetve abban is része volt, hogy a hetvenes évek derekán több országban felléphettek kisebb-nagyobb polgárjogi kezdeményező csoportok.

Igaz, ezek a változások külön-külön nem voltak visszafordíthatatlanok. Ám dacára minden fordulatnak, a fogyasztás az államgazdasági döntések egyre merevebb korlátja lett az idők folyamán, s így nem szűnő nyomást gyakorolt a térség politikai vezetőire. A fejlődés hol erre, hol meg arra tört utat magának, és szívósan haladt előre a visszaeséseken, elkanyarodásokon át.

Legalábbis így látszott a nyolcvanas évek elejéig, amikor aztán egyszeriben kétségessé vált, hogy a kelet-európai államok el tudják kerülni a hagyományosan megszokott életszínvonal összeroppanását. Romániában és Lengyelországban valóságos áruellátási katasztrófa következett be. Csehszlovákiában is súlyos hiányok keletkeztek. Erőteljes keresletcsökkentő intézkedéseket hoztak Bulgáriában és Magyarországon, majd az előbbi három országban is. 1982 elején egyedül az NDK tartja magát, úgy-ahogy.

A sztálinista korszak legelviselhetetlenebb borzalmai nem tértek ugyan vissza, de rendkívüli dinamizmusa sem. Akkoriban a fogyasztás megszorítása a feszített ipari felhalmozás és termelésnövekedés velejárója volt. Ma viszont a felhalmozási hányad csökkenésével, a gazdasági növekedés lefékeződésével jár együtt. 1975 óta egyfolytában lassul a térség fejlődése; 1980-ra több ország a stagnáció határához ért, van példa éveken át folytatódó abszolút visszaesésre is.

A hivatalos magyarázatok bár nehezen leküzdhető, de átmeneti kilengésnek állítják be a hanyatlást. A hetvenes évek robbanásszerű dolláreladósodását okolják a mai bajokért. Az évtized végére, úgymond, annyira felduzzadtak az adósságfizetési kötelezettségek, hogy az export nem képes egyszerre fedezni az esedékes törlesztéseket és a folyamatos növekedéshez szükséges importot – újabb hiteleket pedig egyre nehezebb felvenni. Ezért kell vállalni a növekedés lassulását egészen addig, míg a fizetési mérleg hiánya nem csökken elfogadható mértékre.

Így szól a magyarázat első megközelítésben. De hallgassunk csak bele a részletekbe: nyomban kitűnik, hogy a visszaesésnek nem csupán időleges okai vannak. Mivel is magyarázzák az eladósodást? Az egyik oldalon az importkiadások hirtelen felszökésével. Ezt részben azzal hozzák összefüggésbe, hogy a hetvenes évek derekán a nyugati bankok és kormányok annyi olcsó hitelt kínáltak, amennyi csak kellett; nagy volt tehát a csábítás, hogy a kelet-európai államok minél több modern ipari berendezést és félkész terméket hozzanak be kölcsönök igénybevételével, s a megnövekedett fogyasztói kereslet egy részét is kölcsönből fedezett áruimporttal kössék le. Részben pedig arról beszélnek, hogy amikor a ’73–74-es világpiaci árrobbanás[SZJ] nyomán több kelet-európai ország cserearányai erősen romlottak, a könnyű hitelek segítségével el lehetett halasztani a külkereskedelem szerkezetének módosítását: minden maradt a régiben, csak az importra fordított pénzkiadások növekedtek. Itt valóban átmeneti döntési hibákról van szó; hatásuk az adósságok visszafizetése után el fog múlni. Csakhogy – szemérmesen bár – egy harmadik okra is utal a hivatalos propaganda: barátaink újabban nem tudnak annyi nyersanyagot és energiahordozót szállítani, amennyire szükségünk volna. A megnevezés a Szovjetunióra céloz, s a szállítási nehézségek nem átmenetiek. A hetvenes évek közepéig a kelet-európai térség gyors gazdasági növekedésének egyik hajtóereje az olcsó szovjet nyersanyag és energia úgyszólván korlátlan kínálata volt. Ám időközben kezdtek kimerülni a Szovjetunió európai területein lévő, könnyen kiaknázható lelőhelyek; a kitermelés fokozatosan áttolódott a nehezen és drágán hasznosítható kelet-szibériai vidékekre. Az árak emelkednek, a kínálat mindinkább elmarad az igényektől. A kelet-európai országok dolláreladósodásának egyik oka az volt, hogy keményvalutáért kellett beszerezniük korábban rubelért vásárolt erőforrásaik egy részét, s ez a helyzet a következő évtizedben aligha változik.

A másik oldalon az exportbevételek nem kielégítő növekedésével szokták összefüggésbe hozni az eladósodást. Sokan emlegetik a rossz világpiaci konjunktúrát: úgyszólván minden termék piacán szűkül a kereslet, éleződött a szállítók közötti verseny. Ez valóban átmeneti baj, ha nem is lehet tudni, mikor lesz vége a pangásnak. Az viszont már a kelet-európai gazdaságok maradandó, szervi betegsége, amivel gyenge versenyképességüket az itteni sajtó is magyarázza: hogy iparcikkeik többsége drága és elavult, hogy késedelmesen szállítanak, hogy nem képesek folyamatosan biztosítani az alkatrészellátást, hogy lassan követik a kereslet változásait. Amióta a térség gazdaságait szovjet mintára valamilyen egyközpontú, hierarchikus irányítóapparátusnak rendelték alá, ezek a panaszok szünet nélkül ismétlődnek. Ezerféle intézkedést tettek, kampányt szerveztek orvoslásukra, mindhiába.

Indokolatlan optimizmus volna hát arra számítani, hogy hamarosan túl leszünk a nehezén. Évek óta tart a beruházás és a fogyasztói kiadások visszafogása, és Kelet-Európa adósságai még tavaly is halmozódtak. Közben Lengyelország és Románia külkereskedelmi forgalma teljesen szétzilálódott, a csehszlovák államvezetőség pedig – megrettenve a példától – drasztikus importkorlátozással zavarta meg a belső ellátást. Senki nem számít gyors javulásra; a kormányok is inkább csak azzal kecsegtetik a közönséget, hogy ennél rosszabb talán már nem lesz. Tétovázás, tanácstalanság mindenfelé.

Jobb híján még a gazdasági reform eszméjét is újra előveszik. Hátha a vállalatok nagyobb önállósága, az erőteljesebb érdekeltség meg a többi segít javítani a gazdálkodás hatékonyságán. A hetvenes évek harsány reformellenessége után szerencsésnek tarthatnánk ezt a fejleményt, ha komoly fordulatról lenne szó. A magam részéről azonban úgy látom, azoknak a megfigyelőknek van igazuk, akik szerint nem számíthatunk átfogó reformokra. Először is, az eddig elhatározott változások csupán tünetiek (a ’81 decembere előtti lengyel tervezeteket nem sorolom ide; a magyar gazdaságpolitikáról később beszélek). Másodszor, a nyugati eredetű import visszaesése mindenfelé kiváltja a reformmal összeférhetetlen, jól ismert intézkedési reflexeket is: növekszik a központi ellenőrzés alá vont anyagok és energiafélék köre, gyakoribbá válik a beavatkozás a vállalatok közötti forgalomba. Harmadszor – és ezt tartom a legfontosabbnak – a politikai viszonyok nem kedveznek komolyabb reformok bevezetésének.

Bármely nagyobb reform két összefüggő politikai probléma elé állítja a szovjetrendszerű országok állami vezetőit. Az egyik a gazdaságirányító apparátus nyílt vagy burkolt ellenállása. Kijátsszák a reformot a középirányító kormányszervek vezetői, mert attól tartanak, hogy feleslegessé válnak. Szabotálják a területi pártszervek funkcionáriusai, mert a hatalmukat féltik. Megkerülik a korábban védett helyzetben vegetáló nagyvállalatok vezérigazgatói, nehogy a piaci verseny tönkretegye kényelmes pozíciójukat. A másik probléma azzal kapcsolatos, hogy a megreformált rendszerben nehezebb kézben tartani az árak, a bérek és a foglalkoztatás mozgásait. A kereslet és kínálat szabadabb játéka átmenetileg súlyosbíthatja a hiányokat, erősödhet az inflációs nyomás, munkanélküliség keletkezhet. Fennáll tehát a veszély, hogy a reform bevezetése után növekedni fog a politikából kizárt társadalmi csoportok elégedetlensége. Nagy tömegeken lehet úrrá a meggyőződés, hogy a fejük fölött tönkretették a gazdaságot, s nem nézhetik tovább tétlenül, amit az ország vezetői művelnek. Ezt a kockázatot csökkenteni lehet, ha az állam jelentős áru- és devizatartalékokkal rendelkezik, s az átállás idején mozgósítani tudja őket a kereslet kielégítése, az árak stabilitása és a termelés fellendítése érdekében. Ha viszont nem állnak rendelkezésre ilyen tartalékok, a társadalmi elégedetlenség pedig már a reform előtt növekvőben van – mint most –, akkor az államvezetőség választani kényszerül. Vagy végig akarja vinni a reformot, és akkor politikai engedményeket kell tennie – az így megszerzett tömegtámogatást kihasználva letörheti az apparátus ellenállását. Vagy nem vállalja a politikai engedményeket, és akkor az apparátussal kell összefognia, hogy a társadalommal szemben erőt mutathasson.

December 13-a egész Kelet-Európa számára eldöntötte az alternatívát. A megegyezéses megoldás már akkor általános rémületet váltott ki a térség vezető köreiből, amikor a lengyel államvezetőség még némi hajlandóságot mutatott, hogy elfogadja. Amikor aztán a lengyel vezetők – megrettenvén a Szolidaritás erejétől – a szükségállapotba menekültek, végképp eldőlt a választás a többi ország számára is: egy tapodtat sem engedni. Inkább a szuronyok.

Ebben a kiúttalan helyzetben akármi megtörténhet. Sűrűsödhetnek az olyan tiltakozó zavargások, amilyenekre Délnyugat-Romániában került sor a múlt év őszén. Illegális csoportok szerveződhetnek, mint Lengyelországban ’81 decembere után. A szellemi szakemberek és a közvélemény-alakító értelmiségiek elidegenedhetnek a hatalomtól. Vezetési válságok következhetnek be, az apparátus megzavarodhat; újabb helyeken bízhatja uralmát a fegyveres testületekre, ha ugyan – ez sem eleve kizárt – nem rántja bele a káoszba azokat is.

Hogy az egész hol fog megállapodni, az természetesen nem csupán a térség belső viszonyain múlik, mint ahogy a lengyel uralkodó körök sem egyedül határozták el a Szolidaritás törvényes szervezeteinek megsemmisítését. A végső szó a szovjet vezetőké, akik politikailag változatlanul kézben tartják államuk kelet-európai befolyási övezetét, jóllehet arra már nem képesek, hogy a gazdasági bajból kisegítsék. Csakhogy válsággal küszködik a Szovjetunió is. Nemzeti jövedelme egyre lassabban növekszik, a hetvenes évek közepe óta szünet nélkül romlik a lakosság áruellátása, a gazdaság mind kevésbé bírja a fegyverkezési verseny terheit és az állam világhatalmi elkötelezettségének egyéb költségeit. Tarthatatlanná vált az enyhülés szovjet értelmezése. A nemzetiségek egyenlőtlen ütemű népességnövekedése mind jobban felemészti az orosz nemzetiség uralmának demográfiai alapjait. A legfelső politikai elit elöregedett, a fontos döntéseket évek óta halogatják, az utódlás bizonytalannak látszik.

A jelenlegi szovjet vezetőség már csak egyet akar Kelet-Európában: úgy-ahogy fenntartani a rendet. Utódainak azonban dönteniük kell majd, mit kezdenek az örökbe kapott csődtömeggel. Elhatározásuk bizonyára nem lesz független attól, hogy milyen kiutat választanak a Szovjetunió belső válságából és borulékony világhatalmi helyzetéből. Ha ugyan valóban választani fognak, s nem maguktól fogják kiváltani egymást a – kedvezőbb vagy kedvezőtlenebb – politikai események.

A mostani kelet-európai válság legsúlyosabb következményének azt tartom, hogy az elismert fogyasztói színvonalat letörő kormányzatok kiszolgáltatják magukat a szovjet politika előreláthatatlan fordulatainak. Minél kevésbé számíthatnak a lakosság csendes belenyugvására, annál jobban rá vannak utalva a Nagy Fivér mumusára. Jaruzelski jobban függ a szovjet vezetőségtől, mint Gierek függött; az 1981 utáni Ceausescu jobban, mint az 1981 előtti, és ha lehetséges, még egy Husák döntési szabadsága is csökkent.

Ebben az összehasonlításban a magyar államvezetőség eddigi teljesítményét kivételesen jónak, mozgási terét kivételesen tágasnak kell tekintenünk.

Magyarország két korszak határán

A magyar állam is erősen eladósodott[SZJ], de fizetési mérlegét és külkereskedelmi forgalmát egyelőre kézben tartja. Ez szigorú importkorlátozó intézkedéseket tett szükségessé, de a megszorítások nem fokozódtak a fogyasztói piac szétzilálásáig. Az árak emelkednek, de eléggé nagy népességcsoportok képesek – szabadidejük fokozottabb kizsákmányolásával – növelni pénzjövedelmüket. Egyre nehezebb megélni, de olyan hanyatlásra, amit csak a szuronyok fenyegetése tesz tűrhetővé, nem került sor. Az államvezetés nem fordult szembe a lakosság fogyasztói igényeivel, a lakosság pedig változatlanul úgy tekint az államvezetésre, mint a legjobbra ahhoz képest, ami Kelet-Európában lehetséges. Az emberek izgatottan falják a szomszéd országokból érkező híreket, és némi fölénnyel állapítják meg, hogy nálunk mennyivel jobb.

De vegyük észre: ez a fölény már nem olyan magabiztos, mint négy-öt évvel ezelőtt. Valami megfoghatatlan szorongás vegyül belé: hátha egyik napról a másikra nálunk is eltűnik a pultokról a hús, és sorba kell állni mosóporért, vécépapírért. Nincs látható jele, hogy katasztrófa közeledne, mégis terjed a félelemérzés. Nem ok nélkül.

A magyar gazdaság sikere nagyon viszonylagos. 1979 és ’81 között beállt a stagnáció, az életszínvonal csökkenni kezdett, s ezen az áron annyit sikerült elérni, hogy a külkereskedelmi mérleghiány halmozódása megállt. Számottevő többletre még a legjobb – a tavalyi – évben sem sikerült szert tenni; a régi hitelek esedékes törlesztését változatlanul újabb hitelek fedezik. Állandó szinten tartott függés a nemzetközi pénzpiactól és állandó szinten tartott stagnálás az életszínvonal látványos megroppanása nélkül – ez az a legjobb, amire a magyar gazdaság a jelen pillanatban képes, ha nagyobb baj nem történik. Csakhogy ebben a borulékony helyzetben nagy baj lehet az is, ami más körülmények között talán meg se kottyanna.

Becsületére válik a magyar államvezetésnek, hogy szorongatott helyzetéből nem a fogyasztás szempontjából kritikus fontosságú importok durva visszafogásával próbál kitörni, hanem az ország exportképességét javító reformokkal. S mivel a társadalom ellen még nem követett el semmi jóvátehetetlent, egyelőre csak az apparátus ellenállásával kell számolnia. De magával az apparátussal szemben is megvan az az előnye, hogy a reformellenes hangulatoknak – nem úgy, mint a hetvenes évek elején – a politikai vezetők körében ma nincs szószólója. ’79 óta az egész államvezetés ’68-as alapokon áll; általános a vélemény, hogy a magyar gazdaság viszonylagos sikerei annak tudhatók be, amit nem tudott elmosni a hetvenes évek elejének reformellenes hulláma, s hogy a reformot folytatni kell.

Egy és más történt is a folytatás érdekében: kimondták, hogy a vállalati tevékenység központi szabályozói alól nem szabad egyedi kivételeket tenni; összevonták az ipari minisztériumokat; egy sereg trösztöt részeire bontottak; törvényesítették a kisvállalkozás különböző fajtáit. Ezek az intézkedések még nem érintik az állami vállalatok és az állam közötti kapcsolat ma érvényes elveit. De azért így is megbolygatták a leülepedett viszonyokat. A szabályozók kötelező erejének, úgy látszik, nem sikerült érvényt szerezni, ám a kívánalom kimondása önmagában is fordulatot hozott a hetvenes évekhez képest, amikor egyenesen erényt csináltak a kivételezések gyakorlatából. A minisztériumok összevonása megzavarta a kormány és a vállalatok közötti hierarchikus érintkezést; a trösztök szétbontása egy csaknem húszéves összevonási tendenciát fordított meg; a kisvállalkozásokról szóló törvény alaposan kiszélesítette az elismert magánkezdeményezés körét. A gazdaságirányító apparátus megszokhatta, hogy változások idejét éljük.

A végeredmény mégis bizonytalan. A vállalatirányítás intézményeinek átfogó reformjáig még évek telhetnek el. Erősen kétséges, hogy sikerül-e addig kihúzni. A hitelek ma már nem folynak olyan könnyen, mint azelőtt; Lengyelország és Románia bukása az egész KGST fizetőképessége iránt kételyeket támasztott a nyugati pénzvilágban; a varsói katonai hatalomátvétel óta Magyarország éppoly nehezen jut kölcsönökhöz, mint a többiek. Pár hónap alatt persze mindez megváltozhat, de az ország mostani pénzügyi helyzetében néhány ilyen hónap a csődöt jelentheti.

S ha a csődöt sikerül elkerülni, akkor is számolni kell vele, hogy Magyarország egyre jobban elszigetelődik külgazdasági taktikájával. Kelet-Európa vezető köreiben erősödik a hangulat, hogy a KGST-nek újra el kellene zárkóznia világgazdasági környezetétől. Hogy a román és lengyel vezetők így beszélnek, ezen aligha csodálkozik valaki is: ők semmiképpen nem remélhetik, hogy teljesen rendbehozzák országuk nyugati forgalmát. Ám az autarch KGST előnyeit dicsérik Csehszlovákia vezetői is, s ez arra vall, hogy a még fizetőképes államok számára is nehezen elviselhető a hitelpiaci kiszolgáltatottság. Ha a növekvő türelmetlenség általános bezárkózási kampánnyá fajul, a magyar államvezetés is hátraarcra kényszerülhet.

De a reform esélyeit nemcsak külső nyomás teheti tönkre. A fizetési mérleg veszélyesen növekvő egyensúlyhiánya Magyarországon is ellentmondásos következményeket von maga után: miközben rehabilitálta a piac közvetítésével megvalósuló szabályozás eszméjét, erősítette a közvetlen beavatkozásra, a központi intézkedésekre való hajlamot is. A gazdálkodó szervezetek importjának mind nagyobb részét kötik tételes engedélyhez, anyag- és energiatakarékossági, létszámgazdálkodási kampányokat kezdeményeznek. Az export erőltetése közben hol ennél, hol annál a vállalatnál függesztik fel az érvényben lévő szabályozókat. Nem lehetetlen, hogy mire a vállalatirányítás átfogó reformjára sor kerülne, az utasítások alá rendelt tevékenységek köre már olyan széles lesz, hogy a piaci mechanizmusok csak papíron fognak működni.

Magyarországnak tehát szerencsére van szüksége, és elszánt vezetőségre, amely nem engedi, hogy eltérítsék külgazdasági taktikájától, s a központi akciókat sem hagyja annyira elhatalmasodni, hogy a reform értelmetlenné váljon. Korábban azt írtam, hogy az államvezetőség ma egységesen ’68-as alapokon áll, s hogy ez az egység előny, mert senki sem bátorítja az apparátust ellenszegülésre. Itt viszont a hátrányairól kell beszélnem.

1968-at nem az egész államvezetőség egyetértő fellépése tette lehetővé. A vezetőségnek volt egy erős magja, amely vállalta a felelősséget a reformért, s bár a változásokat óvatos körültekintéssel igyekezett adagolni, mégis tisztában volt vele, hogy bevezetésük harcban megy végbe, együtt jár a régi sztálinisták, az ’57–60-as restaurációban kompromittálódott elemek és az intézményrendszer központosításában érdekelt csoportok háttérbe szorításával. A győzelem érdekében ez a vezetői mag hajlandó volt bátorítani a közgazdasági szakértők és a szélesebb, közvélemény-alakító értelmiség kezdeményező fellépését. Hajlandó volt elfogadni, hogy a reform célja nem csupán életképesebbé, hanem demokratikusabbá is tenni a gazdaságot, s még attól az értelmezéstől sem zárkózott el, hogy a gazdasági reformokat politikaiaknak kell követniük.

A mai államvezetőségnek nincs olyan része, amelyik harcban kivívandó, progresszív változásokkal akarna kísérletezni. Csupán szeretnék átvészelni a nehéz időket. Valamennyien, együtt. Ehhez nem politikai szövetségesekre van szükségük, hanem ötletgyártókra. Bármilyen javaslatot hajlandók meghallgatni, hátha szükség lesz rá. Maguk intik le a túlbuzgókat, akik ideológiai tabuk emlegetésével vonnák szűkebbre a számításba jövő lehetőségek körét. De csak az érdekli őket, ami a fizetési mérleg kiegyensúlyozásában segíthet.

Valószerűtlen helyzet! 1948 óta soha nem lehetett ilyen szabadon gondolkodni a szovjet mintájú gazdasági rendszer alternatíváiról. A közgazdászok azon vitatkoznak, hogy milyen testületek vegyék át a kormányszervektől az állami vállalatokhoz fűződő tulajdonjogokat: elkülönült tőketulajdonosi szervezetek, a termelők önigazgatási tanácsai vagy vállalati felügyelőbizottságok. A központi jegybank és a hitelbankok szétválasztását, a tőkepiac hagyományos intézményeinek meghonosítását szorgalmazzák. Az állami terv szerepét néhány jól körülhatárolt makro-ökonómiai feladatra szeretnék korlátozni. Azt fontolgatják, hogyan lehetne megszüntetni a pártapparátus gyámkodását a vállalati gazdálkodás fölött.

Az államvezetőség arcizomrándulás nélkül végighallgatja őket – de nem látja szükségét, hogy új korszakot, újabb „új mechanizmust” hirdessen meg. Iránymutató állásfoglalásaiban következetesen a gazdaság hatékonyságának további javításáról, a reform folytatásáról beszél; elkötelezi magát a változások mellett, de horderejüket igyekszik alábecsülni. Mit akar ezzel a taktikával? Ki elől szeretné eltitkolni, hogy nagy dolgoknak kell jönniük?

Akármi a célja, azt biztosan elérte, hogy a reform tábora nem gyűlt össze, és nem is fog, amíg nem kap jelet. Azt viszont semmi nem biztosítja, hogy a reformellenes tábor is tétlen marad. Ha a ’79-ben megindult folyamat tovább tart, a gazdaságirányító apparátus egyre több csoportját fogja sérelem érni. Hiába igyekszik a vezetőség elterelni a figyelmüket, észre kell venniük, hogy érdekeik csorbát szenvednek. És az is biztosra vehető, hogy újra megtalálják vezetőiket, akik érteni fogják a módját, hogyan csináljanak a reform ellen érveket a gazdaság ingatag helyzetéből. Nem okvetlenül azok lesznek az új hangadók, akik a hetvenes évek elején a reformellenes koalíció élére álltak: tehát a magas beosztású párt- és szakszervezeti funkcionáriusok. Akár a gazdaságirányító szakapparátus éléről is jöhetnek, az importengedélyek osztogatói, a vállalati energiafelhasználás felügyelői, a szűkös anyagok adagolói közül. Előbb-utóbb el kell dőlnie, hogy az államvezetőség a lakosságot provokáló gazdasági döntéseket akarja-e elkerülni, vagy az apparátuson belüli erőpróbát. Kérdés azonban, hogy addigra nem lesz-e késő.

Nem lehet megmondani, mit ér Magyarország mai helyzeti előnye: tartósan elkanyarodunk-e az uralkodó kelet-európai áramlattól, vagy csak késve sodródunk bele. Ezzel az alternatívával szemközt kellene a magyar ellenzéknek kialakítania elképzeléseit közeljövőjéről. Ismerjük el: nem vagyunk felkészülve rá, hogy helyzetünkről ilyen széles összefüggésekben gondolkozzunk.

Válaszúton az ellenzék

Készületlenségünk okai egészen a kezdetekig vezetnek. A magyar ellenzék nagyjából egy időben jelent meg a kelet-európai polgárjogi mozgalmakkal. Politikai, taktikai elképzeléseit ezek közös gondolatkincséből merítette. Mint a hetvenes évek derekán mindenki más, mi is abból indultunk ki, hogy sem a rendszer forradalmi átalakításával, sem felülről pártfogolt megreformálásával nem érdemes kísérletezni. Amíg a térségben a Szovjetunió az úr, minden ilyen kísérlet katasztrófával vagy a vívmányok visszavételével végződik. De van lehetőség demokratikus kezdeményezésre akkor is, ha a rendszert adottnak tekintjük. Mert a rendszer nem zárt: szabályai között rések, hézagok, ellentmondások lappanganak. Így egyfelől a büntető törvények izgatásként, szervezkedésként, sajtóbűntettként üldözik az emberi jogok gyakorlását; ami nem esik törvényes szankció alá, azt adminisztratív megtorlással sújtják; az állam arra szoktatja a társadalmat, hogy csak különc, beilleszkedni nem tudó, netán beteg emberek várják el szabadságjogaik tiszteletben tartását. Másfelől magas szintű jogszabályok rögzítik ugyanezeket a jogokat, sőt betartásukat nemzetközi megállapodások szavatolják.

Hosszú ideig minden épeszű ember számára nyilvánvaló volt, hogy a szabadságjogok csak díszítőelemek, szabályozó ereje csupán a büntető törvényeknek és a megszokott adminisztratív intézkedéseknek van. A hetvenes évek közepe táján azonban változni kezdett a hangulat. Két politikai eseménysor gyorsította fel a változást. Az egyik a szovjet szamizdat és a körülötte összeálló mozgalmak felvirágzása az évtizedforduló tájékán. A példa azt sugallta, hogy kezd beérni a Sztálin utáni korszak szívós evolúciója: már közvéleményt lehet teremteni az emberi és állampolgári jogok körül, s az állam érzékenyebbé válik a közvélemény nyomására…

A változás másik gyorsítója a nemzetközi enyhülés és a világgazdasági nyitás volt. A két tömb szabályozott együttműködésének feltételeként a Nyugatnak el kellett fogadnia a Szovjetunió jelenlétét az Elbától keletre, de valamit a Szovjetuniónak is kellett cserébe adnia – s az ellenszolgáltatás az az ígéret volt, hogy a szovjet befolyási övezet államai komolyabban veszik polgáraik szabadságjogait. Ezt az alkut rögzítette a Helsinki Egyezmény.[SZJ]

Megszületett tehát az új taktika: cselekedjünk úgy, mintha nem a büntető törvények és az adminisztratív rendszabályok volnának a mérvadók, hanem a magas szintű jogi elvek. Teremtsünk cenzúrázatlan sajtót, alapítsunk jogvédő bizottságokat, kezdeményezzük szabad szakszervezetek létrehozását. Bármilyen kicsinyek lesznek a kezdeményező csoportok, bármilyen kezdetlegesek első próbálkozásaik, az odafigyelő közvélemény megtanulja, hogy az ilyesmi lehetséges. Az állam pedig, hogy nem kifizetődő durva kényszert alkalmaznia a kezdeményezések letörésére, mert van már közvélemény, amely nem tekinti természetesnek, hogy mindent el lehet intézni erőszakkal, és mert a nyugati nyilvánosság sem veszi jó néven az egyezményben vállalt kötelezettségek szembetűnő megszegését.

Ezt a taktikai elgondolást elsőként a lengyel demokratikus ellenzék szószólói fejtették ki, s mindjárt nagyon merész távlatba állították. Idővel a társadalom egyre nagyobb része szerveződhet meg a kezdeményező csoportok módján – mondta Kuron és Michnik –, s a szervezett társadalom fellépése egyezkedésre, a pluralizmus valamilyen korlátozott változatának elismerésére kényszerítheti a kormányzatot. Csakhogy ők nem egyszerűen azzal számoltak, hogy negyedszázaddal Sztálin után az állam már nem bánhat olyan cinikusan a szabadságjogokkal, mint valaha. A rendszer fejlődésében egyszersmind bomlási folyamatot láttak; az államhatalom eróziójára, az alapvető osztályok gyors aktivizálódására számítottak. Ami Lengyelországot illeti, nem tévedtek.

A magyar társadalom viszont nyugvó állapotban volt, az állam szilárdan állt a lábán, amikor nálunk kezdett összeállni az ellenzék. Bármennyi ihletet és reményt merítettünk a lengyelektől, a belátható jövőben nemigen számíthattunk többre, mint hogy kis csoportoknak sikerül megvetniük a lábukat a hivatalos intézményrendszer roppant hálózatán kívül. Ebben inkább a csehekre hasonlítottunk. Abban viszont tőlük is különböztünk, hogy milyen hátterű és társadalmi státusú csoportok kezdeményezték az ellenzéki mozgalmat. Prágában a ’69/71-es politikai tisztogatások[SZJ] áldozatai közül kerültek ki az alapítók. Éles társadalmi határvonal választotta el őket úgyszólván minden értelmiségitől és szakalkalmazottól, aki hűségnyilatkozattal, mások elárulásával megvásárolta állását. 1963 és ’69 között valamennyien politikai szerepet játszottak. Budapesten hiányzott ez a politikai múlttal rendelkező mag; nálunk olyanok kezdték az egészet, akik Prágában a külső kört alkották: szakmai konfliktusaik miatt peremre szorult értelmiségiek, vízválasztó politikai élmények nélkül, fokozatosan váltak le a beilleszkedett értelmiségről anélkül, hogy szembekerültek volna vele. Úgy hiszem, ezekkel az induló különbségekkel függ össze a két mozgalom eltérő karaktere.

A Charta ’77[SZJ] alapító nyilatkozatában világosan meghatározta céljait, szóvivőit lefektetett szabályok szerint váltogatja, és kidolgozott egyeztető eljárásokkal hangolja össze különböző csoportjainak véleményét. A magyar ellenzék ezzel szemben soha nem jutott el arra a szintre, hogy cselekvési programot adott volna magának. Csupán néhány szimbolikus gesztussal jeleztük, hogy azoknak a kelet-európai mozgalmaknak a közösségéhez tartozunk, amelyek az ember és polgár jogaira hivatkoznak: a ’77. januári levéllel, a ’79. októberi tiltakozásokkal.[SZJ] Egyébként beértük annyival, hogy gyakoroljuk ezeket a jogokat: létrehoztuk a szamizdat és a Szabad Egyetem „második nyilvánosságát”, majd az önkéntes társadalmi segítségnyújtás szervezésére a Szetát. Azt pedig végképp elmulasztottuk, hogy bármiféle mechanizmust alakítsunk ki a lazán egymáshoz kapcsolódó köreink között támadó viták lebonyolítására. Ez van a veszteségek oldalán.

A nyereségek oldalán viszont elkönyvelhetjük, hogy tevékenységünk nem szorult vissza befelé építkező intézményeink védelmezésére. Ami Prágában elképzelhetetlen lett volna: a Bibó-emlékkönyvben vezető írók, kritikusok, társadalomtudósok szerepeltek együtt cégéres ellenzékiekkel; beérkezett képzőművészek tolongtak a Szeta aukcióján;[SZJ] jogsérelmek ellen kollektív petícióval tiltakozni bevett nem ellenzéki szokássá vált; s hol egy irodalmi lap szerkesztőségének, hol egy szakmai egyesülés tagságának magatartása mutatja, hogy az ellenzék fellépése óta eltolódtak a számon kérhető engedelmesség határai.

Utólag lehet vitatkozni rajta, hogy mi lett volna jobb: vállalni a kisebb hatást (és kisebb védettséget) azért, hogy világosabban meghatározzuk politikai céljainkat, és jobban kiépítsük intézményeinket – vagy megfordítva. Ám akár jól csináltuk, akár rosszul: tovább semmiképp nem csinálhatjuk ugyanúgy.

A magyar ellenzék igazi, nagy sikereit a hetvenes évek második felének politikai szélcsendjében érte el, amikor már kései utórezdülései is elültek a hatvanas évek reformjainak, de a társadalmat még nem csapta meg a nyolcvanas évek vészterhes levegője. A jobbulás ideje elmúlt; egyre kevesebben reméltek változásokat; akik nem érték el, amit akartak, kezdtek türelmetlenkedni, s akik elérték, azok sem tudták már teljes magabiztossággal vállalni mindennapos megalkuvásaikat. De az általános biztonságérzet még nem ingott meg; inkább nőtt, ahogy időben távolodtunk a sztálinizmus és az ’56 utáni megtorlás éveitől. Ebbe a tehetetlen, kiábrándult, de még szorongásmentes közhangulatba talált bele az ellenzék kihívó fellépésével. Elég volt elvetnie az unt, utált magatartási mintákat, elég volt másképp viselkednie, és máris valamilyen megfoghatatlan kristályosodási folyamat indulhatott el körülötte.

Ilyen hatásra a nyolcvanas években nem számíthatunk. A társadalom csupa aggódás; minden bizonytalanná vált; lehet, hogy a következő években újabb nemzedékekre eldől az ország sorsa – mit számít ebben a helyzetben, ha ötven helyett ötszáz példányban jönnek ki a szamizdatok? Vagy lesz az ellenzéknek mondanivalója a politika nagy kérdéseiben, vagy jelentősége a létszámával és szervezettségével arányos méretekre olvad. Ami nem okvetlenül baj. Cenzúra nélkül beszélni, ébren tartani a szociális érzéket, rászorulókon segíteni minden körülmények között jó dolog. Akinek ennyi a célja, nyugodt lélekkel végezheti tovább a magáét. Aki viszont abban a reményben csatlakozott az ellenzékhez, hogy az ilyen kezdeményezéseknek távolabbi jelentősége is lehet, annak szembe kell néznie vele, hogy politikai taktikának a szabadságjogok kihívó gyakorlása már nem elég.

Ellenzéki politika Lengyelország árnyékában

Manapság sokan gondoljuk úgy, hogy baj van az ellenzékkel. De általában más tapasztalatok, más érvek alapján, mint amelyeket az imént előadtam. Legtöbb ismerősöm a lengyelországi rendcsinálás csüggesztő leckéjére hivatkozik, meg arra, hogy valahányszor Kelet-Európa egyik országában levernek egy demokratikus tömegmozgalmat, az egész térségen végighullámzik a reakció.

A magam részéről célszerűnek tartanám, hogy ennél mélyebbre tekintsünk. Nemcsak azért, mert a megtorpanás ideje általában az önvizsgálatra való. Meggyőződésem, hogy olyan gyakorlati tanulságokra juthatunk, amelyekre nem figyelhetünk fel, amíg – megbabonázva a lengyel demokratikus mozgalomra mért csapástól – semmi másra nem tudunk gondolni, mint december 13-ra és utóhatásaira.

Nem azt javaslom, hogy gondolkozzunk úgy, mintha nem egy újabb nagy vereség után, nem egy újabb restaurációs időszak elején volnánk. Számolnunk kell vele, hogy tevékenységünk feltételei szigorúbbá válnak. Meglehet, a lengyel válság hatására felbillen a szélesebb politikai közállapotok nyugodt egyensúlya is. Komolyan kell vennünk ezt a veszélyt, mert semmi jót nem várhatunk attól, ha Magyarország elveszíti a hatvanas–hetvenes években szerzett előnyeit. Az erkölcsi érzék és a politikai realizmus egyaránt azt súgja, hogy csak olyan fejlődést szabad kívánatosnak tartanunk, amely a meglévő vívmányokra épít, nem az ország gazdasági és politikai elnyomorodására.

De komolyan kell vennünk azt is, amire cikkemben igyekeztem felhívni a figyelmet: hogy a hanyatlás akkor is bekövetkezhet, ha mindenki jól viseli magát. Mert a nyolcvanas évek eleje nem csupán a restauráció és reakció ideje Kelet-Európában, hanem a terjeszkedő gazdasági és politikai válságé is. És nincs rá biztosíték, hogy a magyar államvezetés végig tudja kalauzolni az országot a veszélyes útszakaszon.

Másfelől a kelet-európai válság nem csupán nagy veszélyeket tartogat számunkra: nagy lehetőségeket is. A következő években mindenfelé kiszámíthatatlan események várhatók, melyeken a gazdaságilag és politikailag meggyengült rezsimek nehezen lesznek úrrá. S miközben a szaporodó bajok lekötik a – szintén meggyöngült – Szovjetunió vezetőinek figyelmét, Magyarország növelheti külső önállóságát és belső viszonyainak pluralizmusát – ha gazdaságilag szilárd marad, ha nem szakad le a világpiacról, és nem halasztja el a szükséges reformokat. Ez az esély ad perspektívát ahhoz, hogy politikában kezdjünk gondolkodni.

Az ellenzék hagyományaiban ugyanis van valami, ami egyértelmű előny a mai, jóra és rosszra egyaránt nyitott helyzetben. Mint már láttuk, az államvezetés a gazdasági rendszer korábban sérthetetlennek vélt elemeit is hajlandó változandónak tekinteni, ha a változástól azt reméli, hogy segít átvészelni a nehéz időket. De a puszta túlélésnél távolabbra mutató lehetőségek nem érdeklik; nem akarja feltétlenül a szükségesnél jobban megbolygatni a kialakult viszonyokat. Az állami intézmények sáncain belül mozgó értelmiségi csoportok – nagyon kevés kivétellel – ugyancsak ebben a távlatban gondolkodnak. Természetesen nagyon sokan vannak, akiknek választott értékei, társadalmi eszményei, politikai elvei túlmutatnak a szovjet rendszerű szocializmuson. De csak a ’77/81-es ellenzék indul ki abból, hogy már most lehet tenni valamit e rendszer meghaladásáért – még ha kicsiben is.

A nyolcvanas években azonban nem kicsiben: országos összefüggésekben kellene gondolkodnunk. Akarunk-e, képesek leszünk-e felelni erre a kihívásra? Az első kérdés megválaszolásának legésszerűbb módja bizonyára az lenne, ha nyilvános vitát folytatnánk szándékainkról. S azt is vitában kellene tisztázni, milyen feltételek teljesülésén múlik, hogy a második kérdésre igenlő választ adhassunk. Cikkem végén ehhez szeretnék hozzájárulni három megjegyzéssel.

Először, az ellenzéknek ideológiára van szüksége. A szamizdathoz, a Szetához meg a szabadegyetemhez elég volt – hallgatólagosan – egyetértenünk az emberi jogok kötelező érvényében. A többség valószínűleg a liberális demokrácia elveit is elfogadta, magáénak vallotta a nemzeti függetlenség és nemzetiségi autonómia eszméjét, és nem hiszem, hogy sokan volnának közöttünk, akik ne azonosulnának a szocialista hagyomány valamelyik részével. De mindez a háttérben maradt. Ha viszont politikai alternatívákat akarunk megfogalmazni és értékelni, akkor világossá kell tennünk eszményeinket, meg kell indokolnunk, hogy miért ragaszkodunk hozzájuk, és ki kell fejtenünk, hogy megközelítésüket milyen intézményes megoldások által képzeljük el.

Másodszor, tudatosítanunk kell, hogy módosultak az ellenzéki tevékenységben való részvétel feltételei. Kezdetben az volt az elv, hogy minél több ember vállalja nevével a részvételt: így demonstráltuk a nyilvánosság előtt, hogy valami egészen természetes dolgot csinálunk. Újabban viszont erősen növekszik a névtelen kezdeményezések aránya; még kollektív kiadványok is megjelennek egyetlen szerkesztő és szerző megnevezése nélkül. Ne bánjuk ezt az eltolódást: arról tanúskodik, hogy olyanok is keresik a megszólalás lehetőségeit, akik a szaporodó adminisztratív rendszabályokat nem kívánják vállalni. Inkább törekednünk kell az együttműködés ilyen formáinak gyarapítására, hiszen szükségünk van rá, hogy bővítsük szellemi kapacitásainkat.

De főképp arra van szükség, hogy oldódjon bennünk a lengyelországi vereség feldolgozatlan élménye miatti bénultság. Amíg nem látunk hozzá a tanulságok elemzéséhez, addig csak egyet tudunk: a Szovjetunió már megint nem engedte. Ha viszont belefogunk az elemzésbe, akkor észrevehetjük, hogy a szovjet nyomással legalábbis egyenrangú része volt az események alakulásában a belső tényezőknek. Én a lengyel vezető garnitúra inkompetenciáját, züllöttségét és tehetetlenségét tartom a legfontosabbnak. Ezek az emberek képtelenek voltak intézményi változásokat kezdeményezni, amikor még nyeregben voltak, és igazodni a rájuk kényszerített változásokhoz, amikor a szervezett munkásság már magához ragadta a kezdeményezést. Így aztán a társadalom aktivizálódott része csak megvetést és gyűlöletet érzett irántuk, s amint tehette, szabadulni próbált tőlük. A gdanski egyezség[SZJ] még létrejött, de betartásához nem voltak partnerek: olyan bomlási folyamatot indított el, amely csak egy győztes forradalommal vagy ellenforradalommal juthatott nyugvópontra. Mivel az erőszakszervezetek sértetlenek maradtak, az ellenforradalom győzött. Ebből azonban nem következik, hogy a szovjet vezetők vállalták volna a közvetlen katonai beavatkozást, ha a forradalom kerekedik felül. Többször is tanújelét adták, hogy tisztában vannak cselekvési szabadságuk korlátaival:[SZJ] 1980 szeptemberében és decemberében, majd ’81 márciusában–áprilisában. Ha tétovázásukat összehasonlítjuk 1956-os viselkedésükkel, azt kell mondanunk: most jóval közelebb voltak ahhoz, hogy egy győztes forradalommal kiegyezzenek.

Másrészt nemcsak a szovjet vezetés magatartása változott, nem egyformák a kelet-európai országok vezető garnitúrái sem. A mai magyar mindenképpen jobb, mint a lengyel: összeszokottabb, kevésbé korrupt és lényegesen több készséget mutat a szükséges változások elfogadására. A lakosság nem tartja kormányzásra képtelennek, és nem táplál heves indulatokat vele szemben. Ha egyszer a kezdő lépés megtörténik, nálunk lényegesen jobb esélyei lennének a megegyezéses kibontakozásnak, mint Lengyelországban volt 1980/81-ben. Ezt érdemes emlékezetben tartanunk, jóllehet a különbség belátható következménye inkább az, hogy nálunk viszont jóval kisebb esély van a kezdő lépés megtételére. Kivált most, amikor a lengyelországi terror meg a romló kelet-európai gazdasági helyzet láttán az emberek még inkább hajlamosak kiegyezni viszonylag előnyös helyzetükkel, mint valaha.

A lengyel ellenzék szószólói a hetvenes évek közepén azt mondták: ha a lakosság nem szerveződik meg tárgyalóképes, fegyelmezett mozgalomban, a hatalommal szembeni harag pusztító erővel fog kitörni. Magyarországot nem az indulatok elszabadulása fenyegeti, hanem a túlzott önfegyelem. Miközben mindenki óvakodik nehézséget okozni a kormányzatnak, szép lassan belesüllyedhetünk a válságba – vagy legalábbis elszalaszthatjuk az alkalmat 35 éve megoldatlan problémáink rendezésére.

Meg kell törni a csendet. Figyelmeztetni kell a veszélyre, emlékeztetni a lehetőségekre. Ám ezt csak egy olyan politikai közösség teheti meg, amely kívül áll a közmegegyezésen: tehát a demokratikus ellenzék. Tudom, a feladat nem az 1977/78-as ellenzék adottságaira szabott. De már azzal is előbbre lépnénk, ha elkezdenénk gondolkozni róla.

1982. március–április 

• Vita [7]