A magyar gazdaság válságban van. A nemzeti jövedelem 1979 óta alig nőtt. A beruházások visszaestek. Néhány vezető iparág termelését a piaci kereslet szűkülése korlátozza; mások a pénzügyi megszorítások, az anyag- és alkatrészhiányok miatt kénytelenek visszafogni a tevékenységüket. A fogyasztói árak gyorsabban emelkednek a jövedelmeknél, miközben az áruellátás és a szolgáltatások színvonala romlik. Hatósági szükségintézkedések zavarják meg a vállalati gazdálkodást. Lökésszerű áremelések húzzák keresztül a háztartások számításait.
A 60-as, 70-es években a társadalom hozzászokott, hogy az életkörülmények javulását legfeljebb rövid időre töri meg egy-egy alkalmi visszaesés. Most azonban tartós hanyatlásra kell berendezkednie. Ez nemcsak a közhangulatot rontja; megváltoztatja az államvezetéssel szembeni várakozásokat is. Amíg jól mentek a dolgok, a nagy többség beérte annyival, hogy bizonyára hozzáértő és jószándékú emberek viszik a gazdaság ügyeit, nem sokat törődött vele, hogyan csinálják. A válság kikezdi ezt a feltétlen bizalmat. Hogy a társadalom higgyen a vezetés cselekvőképességében, világos, meggyőző cselekvési programot kell kapnia tőle. Az 1978 utáni Magyarországon ez a kívánság teljesül is, meg nem is.
A vezető testületek és személyek nyilatkozataiból összerakható egy „gazdasági kormányprogram”. Rövid távra: visszafogni a (nem rubel elszámolású) behozatalt, és fokozni a (nem rubel elszámolású) kivitelt. Hosszú távra: továbbvinni a gazdasági mechanizmus 1968-ban megkezdett, ám a ’70-es években félbehagyott reformját. A rövid távú intézkedések célja megmenteni az állam külső fizetőképességét – akár azon az áron is, hogy a belső gazdasági növekedés visszaesik, s felbolydul a termelés-fogyasztás megszokott rendje. A hosszú távra szóló reformok célja olyan mechanizmust teremteni, amely e megszorítások és zavarok nélkül is fenntartja a gazdaság külső egyensúlyát.
Ez a program jó irányba mutat. Mi több: a ’60-as évek közepe óta ez az első hivatalos program, amely nagy horderejű intézményi változásokat helyez kilátásba. Azt várhatnánk tehát, hogy felkavarja, izgalomba hozza a közvéleményt – de legjobb esetben is csak bágyadt érdeklődést vált ki. Hogy akiknek a reform sértené az érdekeit, nem lelkesednek: ez még csak érthető. De miért olyan rezignáltak azok is, akiknek érdekében állna?
Részint bizonyára a külső helyzet miatt: ki várna csodát éppen a külgazdasági viszonyaira annyira érzékeny Magyarországon az elhúzódó világpiaci pangás, a nemzetközi hitelrendszer megrendülése, a KGST-országok fejlődésében és egymás közti forgalmában beállott hanyatlás láttán? Részint talán azért, mert bármennyire jelentős reformokról beszéljen is az államvezetés, ígérni csak nagyon szerény javulást tud: hogy néhány év alatt megáll a visszaesés, majd lassan újra megközelítjük az 1978-as életszínvonalat. Részint azonban arról van szó, hogy a kormányzat e romló viszonyok között ugyanúgy áll a társadalom elé, ahogy a jó időkben megszokta. Ragaszkodik hozzá, hogy 1957 óta mindig helyes politikát űzött, legfeljebb a végrehajtásban estek hibák. A szorító intézkedésekről és a reformokról zajló vitákat zártkörű bizottságokba és albizottságokba igyekszik terelni; a közönséget csak a már hivatalos pecséttel ellátott döntésekről tájékoztatja. Nem beszél világosan az elkerülhetetlen áldozatokról; homályos körülírásokba csomagolja a kellemetlen tényeket. Társadalmi vita címén olyan testületek elé terjeszti intézkedési terveit, amelyek a lakosság szemében az államot képviselik, nem a társadalmat. Meg sem kísérli az érdekelt csoportok közötti egyezkedés tárgyává tenni, hogy ki mit vállaljon a válság és az átállás terheiből.
Előre látható, hová vezet a felemásság: társadalmi támogatás híján a reformtervezetek ellaposodnak az irányító apparátusok közötti bürokratikus alkudozásban, s ami mégis határozattá lesz belőlük, azt könnyen magához idomíthatja a nagyvállalati vezetők, a kormányhivatalnokok és a területi pártszervekben dolgozó funkcionáriusok begyakorlott összjátéka.
A Beszélő javaslatai egy olyan kibontakozást körvonalaznak, amelyben a nyilvánosság nagyobb és aktívabb szerepet játszik, mint jelenleg. Mit várunk a megfogalmazásuktól? Nem gondoljuk, hogy az államvezetés kapva kap rajtuk. Nem adja jelét, hogy másképp akarna bánni a társadalommal, mint eddig. Ragaszkodik a hatalomgyakorlás megszokott módjához, nem szívesen változtat politikai stílusán. Ám ehhez a stílushoz az is hozzátartozik, hogy a kormányzat igyekszik elnyerni a lakosság mértékadó csoportjainak jóindulatát – elsősorban azzal, hogy szabadabb kereseti lehetőségeket s a keresetek elköltéséhez jobb áruellátást kínál nekik, mint Kelet-Európában szokás. S tudja, hogy ez a képessége most veszélybe került. Tudja, hogy még ha a pénzügyi összeomlást sikerül is az életszínvonal túlságos leszorítása nélkül megúszni, a tartós veszélyeztetettség állapotából csak messzemenő reformok révén juthat ki a magyar gazdaság. Érdemes tehát szembesíteni vele, hogy mire kell elszánnia magát, ha meg akarja őrizni a köznyugalmat, és a reformokat sikerre akarja vinni. Érdemes emlékeztetni: kedvezőbb helyzetben van kelet-európai társainál ahhoz, hogy a maga választotta módon kezdeményezze a változásokat, s ne csak akkor lépjen, amikor a társadalmi nyugtalanság már kényszerpályára szorítja. Természetesen nem elég, hogy mindezt mi mondjuk, egy kis példányszámú folyóirat szerkesztői és munkatársai. De az sem sokat ér, ha bizalmas emberei a fülébe sugdossák. Az államvezetés akkor fog mozdulni, amikor lesz közvélemény, amely erkölcsi és intellektuális nyomás alatt tartja. Ehhez szeretnénk hozzájárulni javaslatainkkal, amelyeket most a nyilvánosság elé terjesztünk.
Az I. szakaszban arról beszélünk, hogyan lehetne a gazdasági tájékoztatást elfogadhatóbbá, a gazdaságpolitikai vitákat kielégítően nyilvánossá tenni. A II. szakasz az érdekvédelmi intézmények megújítására tesz javaslatot. A III. szakaszban a jól működő nyilvánosság és érdekvédelem jogi feltételeivel foglalkozunk. Végül a IV. szakaszban a könyv- és lapkiadás egy lehetséges reformjának példáján mutatjuk be, hogyan gondoljuk el javaslataink lépésről lépésre haladó, fokozatos megvalósítását. Az I. szakasz kapcsolódik a legszorosabban a válsággazdálkodás és a mechanizmusreform napi problémáihoz; később egyre inkább a problémák megoldásának háttérfeltételei kerülnek szóba. Javaslatainkat nem dolgoztuk ki részletesen; mindenütt csak annyit mondunk el, amennyi a megoldási irány kijelöléséhez okvetlenül szükséges. Ebből bizonyos egyenetlenségek adódnak: például a tájékoztatási törvény kibocsátására tett indítványt (I. 1.) jóval kevésbé részletezzük, mint az állampolgárok jogi biztonságának növelésére vonatkozókat (III. 3.).
I.
Vigyék nyilvánosság elé a gazdasági helyzet tényeit és a reform előkészítésének munkáját.
1. Bocsásson ki az Országgyűlés tájékoztatási törvényt, amely meghatározná, hogy miről (és milyen formában) köteles a kormány hivatalos tájékoztatást adni a lakosságnak. Egyebek között előírná,
a) hogy legalább félévenként ismertetni kell a gazdaság állapotát, kellően részletezett, összehasonlítható és értelmezhető adatokkal (beleértve az állam külső adósságállományának nagyságát és az adósságszolgálati terhek időbeli megoszlását is);
b) hogy közleményt kell kiadni a külső feltételek minden olyan változásáról, amire a kormány szükségintézkedéssel kénytelen válaszolni; például
– ha nem sikerül megvalósítani az éves tervben számításba vett hitelfelvételi ügyleteket;
– ha az ország valamelyik külkereskedelmi partnere nem tesz eleget jelentős szállítási kötelezettségének;
– ha egyik-másik hazai iparág a világpiaci kereslet csökkenése miatt kénytelen korlátozni termelését;
c) hogy a közönségnek megfelelő felvilágosítást kell kapnia a kormány szükségintézkedéseiről; például, ha a hatóságok importkorlátozáshoz folyamodnak, közöljék, hogy
– melyik államigazgatási szerv kapott felhatalmazást a vállalatok importigényeinek elbírálására;
– megbízatása mennyi időre szól, és hogyan teljesíti;
– kinek tartozik felelősséggel intézkedéseiért.
2. Hozzon létre a kormány független szakértőkből álló tanácsadó testületet, amely 3-4 havonként nyilvánosan értékelné az ország gazdasági helyzetét és a gazdaságirányító apparátus tevékenységét.
– Célszerűnek tartanánk, hogy a kormány a testület tagjainak legfeljebb a felét nevezze ki, s a többit – választás útján – tudományos intézetek, szakmai társaságok delegálják.
– Elemzései megjelennének a szaksajtóban, a napilapok ismertetést adnának róluk; időről időre közzétennék üléseik jegyzőkönyvét.
3. A párt és a kormány megbízásából működő reformbizottságok tevékenysége legyen nyilvános.
– Ismertessék a közönséggel, hogy milyen bizottságok létesültek, mi a feladatkörük, kik a tagjaik, milyen szerv számára készítik jelentéseiket.
– Tájékoztassák a nyilvánosságot a reformbizottságok ügyrendjéről; jelentéseiket ismertesse a sajtó, vitaanyagaikba bármely érdeklődő állampolgár nyerjen betekintést.
4. Bocsássák nyilvános vitára a javasolt tanácsadó testület és a reformbizottságok dokumentumait. A vitában ne csak egyének vehessenek részt, hanem önkéntes munkaközösségek is.
– Legyen mód az ilyen munkaközösségek folyamatos működésére; nézeteiket képviselhessék klubokban, szakmai társaságokban és a sajtóban.
– Legyen mód rá, hogy elemzéseket és javaslatokat terjesszenek megvitatásra a javasolt tanácsadó testület vagy valamelyik reformbizottság elé.
II.
Legyen társadalmi vita és egyezkedés tárgya, hogy melyik csoport mit vállaljon a válság és a kilábalás terheiből.
1. Az alternatívák nyílt végiggondolása nyomán nyilvános vita döntse el, hogy milyen fajtájú és milyen mértékű egyenlőtlenségeket visel el a társadalom a válsággazdálkodás és a reformok sikere érdekében.
a) Minden szakértői javaslattól elvárható, hogy legalább durva közelítésben jelezze: milyen csoportok között és milyen mértékben növelné a jövedelmi egyenlőtlenséget, milyen mértékű és fajtájú munkanélküliséggel járna. Elvárható továbbá annak vázolása is, hogy milyen szociálpolitikai intézkedések, munkanélküli-segélyezés és átképzési formák ellensúlyozhatják (és milyen mértékben) e következményeket.
b) A hátrányosan érintett csoportok érdekvédelmi szervezeteit még az egyik vagy a másik alternatíva hivatalos rangra emelése előtt be kell vonni a döntési folyamatba. Módot kell kapniuk arra, hogy megbízóik érdekeire hivatkozva igyekezzenek befolyásolni a választást.
c) Ahol lehet, nyitott döntéseket kell hozni, választási lehetőségeket hagyva maguknak a közvetlenül érdekelteknek is. Például: ha az állam nem akarja tovább viselni egy veszteséges vállalat támogatásának költségvetési terheit, több lehetőséget állíthat a dolgozók elé:
– ragaszkodnak munkahelyükhöz, s cserébe elfogadják, hogy bérük meghatározatlan ideig stagnál, esetleg csökken;
– vállalják az átmeneti munkanélküliséget megfelelő kárpótlás fejében, biztosított munkanélküli-segélyre és átképzési lehetőségre számítva;
– vagy (ha a munkahely adottságai ezt megengedik) átveszik szövetkezeti kezelésbe üzemegységüket.
A legfőbb nehézséget az okozza, hogy az államnak jelenleg nincs a társadalom által elfogadott partnere az ilyen megállapodásokhoz. Ezért
2. Szükség van az érdekvédelmi rendszer alapos reformjára. A szakszervezeti hierarchia alsó – munkahelyi – szintjeinek megújítása látszik a legsürgősebb feladatnak.
a) A SZOT dolga lenne új szervezeti szabályzatot alkotni, amely biztosítaná, hogy a munkahelyi szakszervezeti tisztségviselők valóban azoknak legyenek felelősek, akik megválasztották őket. Néhány ésszerű alapelv:
– Minden tisztségviselőt titkos szavazással választanak meg, előzetes jelölőlisták nem készülnek. A megválasztottakat csakis választóik hívhatják vissza; magasabb szakszervezeti testületek csupán javaslatot tehetnek az elmozdításukra.
– A függetlenített tisztségviselők, megbízatásuk lejárta után, visszatérnek eredeti munkakörükbe. Valamely társadalmi szervezet apparátusába vagy munkahelyükön előnyösebb beosztásba csak választóik – titkos szavazás útján kifejezett – jóváhagyásával kerülhetnek.
– A magasabb szintű szakszervezeti testületek tanácsot, javaslatokat és tájékoztatást adhatnak a munkahelyi tisztségviselőknek, de nem utasíthatják őket. Csak olyan kezdeményezésüket tilthatják meg, amely törvényt sért, vagy ellentmond a szakszervezet működési szabályzatának.
– A munkahelyi szakszervezeti bizottságok nem kötelezhetőek munkaversenyek és egyéb termelési kampányok lebonyolítására.
b) Az Országgyűlés dolga lenne szakszervezeti törvényt alkotni, amely
– újraszabályozná az érdekegyeztetési eljárások rendjét;
– meghatározná a törvényes nyomásgyakorlási formákat; egyebek között a sztrájkjog tisztázatlan kérdését is rendezné;
– intézkedne a szakszervezeti tisztségviselők hathatós védelméről;
– körülhatárolná azokat az ügyeket, amelyekben a szakszervezet tárgyalást követelhet és akciót kezdeményezhet.
c) Célszerű volna, ha a kormány ezzel egy időben nyilatkozatot adna ki arról, hogy milyen természetű követeléseket visel el mai helyzetében a magyar gazdaság. Ez a nyilatkozat azonban csupán iránymutatóul szolgálna, nem rendelkeznék kötelező erővel, különben az éppen megadott jogok önkényes korlátozásaként hatna. Ám ha az államvezetés kész magától teret biztosítani az ésszerű követeléseknek és a méltányos megegyezéseknek, akkor nem kell a gazdaságot szétziláló, ésszerűtlen követelőzéstől tartania.
d) A javasolt intézkedéseket azzal a záradékkal lehetne kiegészíteni, hogy meghatározott idő (2-3 év) múltán mind a szakszervezetek, mind az Országgyűlés és a kormány megvizsgálják a szakszervezeti reform tapasztalatait, és fontolóra veszik, hogy miként lehet a változásokat fokozatosan kiterjeszteni a szakszervezeti hierarchia magasabb szintjeire.
3. Néhány területen indokolt volna új érdekvédelmi és érdek-képviseleti szerveket létrehozni.
a) Külön érdekvédelmi szervre szorulnak azok a társadalmi csoportok, amelyeknek létbiztonságát a gazdasági válság az átlagosnál jobban veszélyezteti.
– A legnagyobb veszélyeztetett kategória a nyugdíjasok, akik jelenleg szét vannak szórva az ágazati szakszervezetek között.
– Ugyancsak nagy lélekszámú – és mind a jövedelmi helyzetet, mind a foglalkoztatottsági biztonságot tekintve a veszélyzónában lévő – kategória a cigányság. Noha a cigányok hátrányos helyzete összefügg cigány voltukkal, mind ez idáig nincs saját érdekvédelmi szervezetük.
– Példa a kisebb, de szintén veszélyeztetett és védelem nélküli kategóriákra: az alkalmi munkákból élő, állástalan érettségizettek és diplomások.
b) Szükség van az 1982. január elsejétől engedélyezett, különböző fajtájú kisvállalkozások közös érdekképviseletére.
4. Rendezni kell az önkéntes társadalmi segítségnyújtás jogi feltételeit. A szegények és más okból rászorultak támogatása nem lehet állami monopólium. Karitatív kezdeményezésekre a legbőkezűbb jóléti államban is szükség van, mert az állam nehézkes apparátusai sok helyre nem jutnak el, ahová a mozgékony kezdeményező csoportok el tudják vinni a segítséget.
– Tudomásul kell venni, hogy a jótékony kezdeményezések túlnyomórészt vallási közösségek, egyházközségek körül szerveződnek meg. Olyan jogi helyzetet kell teremteni, hogy ne lehessen egyházi szervezkedésért üldözni őket, mint manapság.
– Biztosítani kell a jogi lehetőségeket meghatározott célra vagy korlátlan időre összeálló, világi kezdeményező csoportoknak, hogy gyűjtést indítsanak, jótékony célú rendezvényeket szervezzenek, jogi tanácsadó szolgálatot hozzanak létre.
III.
Közeledjék a politikai intézményrendszer a jogállamiság követelményeihez.
1. Növeljék a törvényhozó hatalom súlyát, és erősítsék meg képviseleti jellegét.
a) Csökkentsék a végrehajtó hatalom szervei által kiadott rendeletek, határozatok, utasítások szerepét a jogszabályalkotásban; növeljék az Országgyűlés által alkotott törvényekét. A törvény-előkészítés munkáját vigyék nyilvánosság elé, kezdeményezzenek társadalmi vitát a kibocsátandó törvényekről.
b) Kapjanak az Országgyűlés állandó bizottságai széles körű meghatalmazást törvényességi felügyelet gyakorlására; bizonyos esetekben fellebbezési fórumként működhessenek.
c) A meghirdetett választójogi reformnak elsősorban a jelöltállítás eljárásain kellene változtatnia. A magyar Országgyűlés képviselői nem politikai programokra szavazó állampolgárokat, hanem társadalmi csoportokat képviselnek: annyiban ugyanis, hogy – akárcsak a társadalomban – van köztük munkás, paraszt, író, pap, pártfunkcionárius stb. A belátható jövőben ez így is marad. De abban már most lehetne változás, hogy az egyes társadalmi csoportok képviselőjelöltjeit maguk ezek a csoportok állítsák, szakmai egyesületeik, érdekvédelmi szervezeteik nyilvános döntése útján. Jelölje az írót az írószövetség választmánya, a tudóst – az akadémiai intézetek voksait összegezve – az MTA elnöksége, a munkást a nagyüzemek szakszervezeti titkárainak gyűlése stb. A Hazafias Népfront keretében lehetne egyeztetni, hogy mely szervezetek hány jelöltet állíthatnák, és hogyan rendeljék hozzá a jelölteket a választókerületekhez.
2. Növeljék a bírói hatalom szerepkörét és önállóságát.
a) Létesítsenek Alkotmánybíróságot, amely vitás esetekben megvizsgálná, hogy valamely hatályos jogszabály összhangban van-e az alkotmánnyal, illetve más elvi jelentőségű törvényekkel.
b) Hozzanak létre közigazgatási bíróságot, amely az államigazgatási szervek működésének törvényességére felügyelne, és – rendes bírósági eljárás útján – ítélkeznék magánszemélyek és magánszervezetek, illetve a hatóságok közötti peres ügyekben.
– Megjegyezzük, hogy az államigazgatási eljárásról szóló törvény végrehajtási utasítása (63/1981. [XII. 5.] MT) indokolatlanul szűkre vonja azoknak az eseteknek a körét, amelyekben az állampolgárok bírósághoz fordulhatnak a személyükre nézve sérelmes államigazgatási határozatok ellen. Például egyáltalán nem ad módot a BM és a rendőrség határozatainak bírósági megtámadására. Ez a kormányrendelet mindenképpen sürgős kiegészítésre szorul.
c) Utalják bírósági hatáskörbe az egyesületek, kisvállalkozások engedélyezését, bejegyzését, felfüggesztését és megszüntetését. Ehhez olyan egyesületi és vállalkozási törvényre volna szükség, amely viszonylag keveset bíz a bírák szabad belátására, s amelynek alapján nyugodtan alkalmazni lehet azt a szabályt, hogy amit a törvény kifejezetten nem tilt, az automatikusan megengedett.
d) Hozzanak intézkedéseket a bírói függetlenség és a pártatlan bíráskodás szavatolására.
3. Növekedjék az állampolgárok jogi biztonsága.
a) Töröljék vagy tegyék pontosabbá a büntető törvénykönyvnek azokat a paragrafusait, amelyek a vitás cselekmény minősítésében megengedhetetlenül tág teret hagynak a bírói önkénynek. Így az izgatásról szóló 140. §-ban és a közösség megsértéséről szóló 269. §-ban a bűntény kimerítésének kritériuma az, hogy a cselekmény „gyűlölet keltésére alkalmas”. Ez a meghatározás a bíró ízlésére épít; nem teszi lehetővé, hogy a vád tényekkel bizonyítsa, a védelem tényekkel cáfolja a bűncselekmény fennállását.
b) Módosítsák vagy semmisítsék meg azokat a rendeleteket, amelyek a belügyi szerveket önkényes eljárásokra hatalmazzák fel. Így a rendőrhatósági kényszerintézkedésekről (4/1976 [VII. 7.] BM) és a rendőrhatósági figyelmeztetésről (8/1976 [XII. 17.] BM) szóló belügyminiszteri rendeletek lehetővé teszik, hogy az illetékes rendőrkapitányság vezetője egy állampolgárt bizonyító eljárás nélkül kitiltson lakóhelyéről, súlyos korlátozásokkal járó hatósági felügyelet alá helyezzen vagy figyelmeztetésben részesítsen olyan magatartásért, amelyet – bűncselekmény híján – egyetlen bíróság sem volna hajlandó büntetéssel sújtani. A külföldre utazásról és az útlevelekről szóló kormányrendelet (53/1978. [XI. 10.] MT) pedig, mivel nem kötelezi az útlevélhatóságot, hogy esetleges elutasító döntését tényekre hivatkozva indokolja meg, annak tetszésére bízza, hogy kinek ad és kinek nem ad útlevelet. A sérelmet szenvedő egyik esetben sem fordulhat bírósághoz jogorvoslásért.
c) Nyilvános rendeletben szabályozzák, hogy a BM alkalmazottai milyen körülmények között hallgathatják ki az állampolgárokat. Tegyék köztudottá, hogy szabályos idézés nélkül, kivált pedig hivatalos helyiségen kívül senki nem köteles felszólításra megjelenni, kérdésekre válaszolni, s hogy büntetendő cselekménynek számít, ha valakit pszichológiai nyomással próbálnak erre rábírni.
d) Érvényt kell szerezni annak az elvnek, hogy a munkaviszony (külön meghatározandó kivételektől eltekintve) magánszerződéses viszony, tehát a munkaadót nem illetik meg a hatósági jogok a munkavállalóval szemben, és hatósági szervek nem avatkozhatnak be a munkaszerződésen alapuló jogok gyakorlásába. Mondja ki a Munka Törvénykönyve,
– hogy a szokásostól elütő, de törvénybe nem ütköző életmódjáért, politikai vagy világnézeti különvéleményéért, törvényes állampolgári kezdeményezésekben való részvételért senkit nem érhet hátrány a munkahelyén vagy új munkaviszony létesítésekor;
– hogy munkahelyen kívüli magatartásért csak abban az esetben szabad munkahelyi fegyelmi eljárást indítani, ha a munkaszerződés kifejezett magatartási előírásokat tartalmazott; az ilyen előírások azonban külön indoklásra szorulnak, és minden esetben összhangban kell lenniük az alkotmány előírásaival;
– hogy a munkahelyi vezető nem felelős beosztottainak munkahelyen kívüli magatartásáért, s erre vonatkozóan sem feletteseitől, sem külső személyektől nem köteles utasítást elfogadni;
– hogy a munkaadót nem illeti meg véleményezési jog olyan ügyekben, amikor a munkavállaló kérelemmel fordul valamilyen hatósághoz, például útlevelet, tanácsi rendelkezésű lakást kér;
– hogy munkahely-változtatás esetén a régi munkaadó írásban köteles közölni a munkavállalóról alkotott véleményét az új munkaadóval; a munkavállalónak joga van betekinteni a jellemzésbe; általa nem ismert jellemzést az új munkaadó nem fogadhat el; a munkavállaló bírósághoz fordulhat, ha a jellemzést igazságtalannak tartja, vagy ha a munkahely-változtatási eljárást szabálytalanul bonyolították le, s emiatt nem tudott elhelyezkedni.
IV.
Megjegyzések a könyv- és lapkiadás reformjáról
A mai könyv- és lapkiadási gyakorlat változtatásra szorul. A bajok ősforrása köztudomásúlag a laza törvényi szabályozás, tehát az, hogy a hatóságokat alig korlátozzák számon kérhető jogszabályok a lapokkal, könyvkiadókkal szembeni magatartásukban. Csakhogy a jelenlegi helyzet viszonylagos előnyei is ezzel a lazasággal függnek össze: mivel – például – nincsenek írott cenzurális megkötések, aránylag rugalmas együttműködés alakulhat ki a publikálók és a felügyeleti szervek között. Így mindkét fél aggodalommal gondol a formális újraszabályozás lehetőségére. A hatóságok attól tartanak, hogy jogkörük pontos körülhatárolása esetén kicsúsznék kezükből a könyv- és lapkiadás ellenőrzése; az írók, publicisták, kiadók pedig attól, hogy az állam olyan szabályozást kényszerítene rájuk, amely szűkítené mozgási terüket. Hogyan lehet kilépni ebből a rossz körből? A következő megoldást javasoljuk:
Kezdetben nem az egész könyv- és lapkiadási rendszert kellene újraszabályozni, hanem a jelenlegi rendszer peremén létrehozni új publikációs formákat. Például:
– Szakmai és kulturális egyesületek lapot, könyvkiadót alapíthatnának, amely fölött az alapító egyesület választott testülete gyakorolna felügyeletet. Ez a testület nevezné ki és ellenőrizné a lap főszerkesztőjét vagy a kiadó igazgatóját.
– Megfelelő szabályozás után magánvállalkozásként is létesülhetne lap- vagy könyvkiadó.
Ezek az új típusú lapok és kiadók bizonyos szempontból előnyösebb, más szempontból hátrányosabb helyzetben volnának, mint a hagyományosak.
– Előnyösebb helyzetben volnának annyiban, hogy a hatóságok nem avatkozhatnak be adminisztratív úton a kiadási politikájukba; csupán arra volna joguk, hogy bírósághoz forduljanak, ha a lap vagy kiadó megszegte a működésére vonatkozó szabályokat.
– Hátrányosabb helyzetben volnának annyiban, hogy a róluk rendelkező jogszabály korlátozná a profiljukat, és ezen túlmenő, tartalmi cenzurális előírásokat is megállapítana. Az egyesületi alapítású lapok és kiadók esetében azonban mind a profilkorlátozás, mind a cenzúra enyhébb lehetne, mint a vállalkozóiaknál. (Például elképzelhető, hogy az utóbbiak csak szépirodalmi és művészeti tárgyú írásokat jelentethetnének meg, míg az előbbiek társadalomtudományiakat is. Vagy: a vállalkozói lapok és kiadók előzetes cenzúra alá esnének, míg az egyesületiek vonatkozásában csak utólag érvényesítenék a cenzurális kikötéseket – bár, természetesen, az előzetes cenzúrát is bíróság gyakorolná, a magánkiadókra és -lapokra vonatkozó cenzúrarendelet előírásai alapján.)
– Nem baj, ha a profilkorlátozások és cenzurális megkötések kezdetben szorosabbak a feltétlenül szükségesnél; a legfontosabb ugyanis az, hogy az új publikációs alrendszer a jogszabályok sűrű hatósági megsértése nélkül is működni tudjon. Célszerű volna viszont meghatározott időre (pl. 3 évre) hozni a korlátozó rendelkezéseket, az Országgyűlésre bízva, hogy a határidő letelte után vegye fontolóra, lehet-e enyhíteni a megszorításokon.
– Ezzel párhuzamosan azt is megvizsgálhatná az Országgyűlés, hogy van-e mód fokozatosan kiterjeszteni az új alrendszer elveit a könyv– és lapkiadás hagyományos területeire.
Javaslataink nem adnak ki teljes körű programot. Egyetlen, úgyszólván napi problémára terjesztettünk elő megoldási elképzeléseket: arra, hogy miként lehet társadalmi konszenzust teremteni a válsággazdálkodás és a gazdasági reform ügyében. Megoldásunk kulcskifejezései azonban kirajzolják egy lehetséges politikai program körvonalait: a közügyek nyilvánossága, működő érdekvédelem, jogállamiság. Nem kizárólag a közvetlen feladat természete korlátozta fantáziánkat erre a három irányra, hanem az a meggyőződés is, hogy adottnak véve Magyarország mai belső és külső helyzetét, még mindig elgondolható olyan politikai evolúció, amelyért érdemes cselekedni. Más szóval, vannak fontos politikai célok, amelyek megközelíthetők a rendszer alapintézményeinek bolygatása nélkül. Ezért nem beszéltünk a párt és a kormány, a párt és az Országgyűlés viszonyáról, a párt személyzeti ügyekben gyakorolt fennhatóságáról, a pártirányítás alatt álló tömegszervezetek független megfelelőinek hiányáról. Aki szerint ez túlságosan szűkös perspektíva, annak Bibó Istvánnal azt feleljük: viszonylag szűk részterületeken is nagy jelentőségű változásokat lehet véghezvinni, ha a változás számára kijelölt területek világosan elhatárolódnak az érintetlenül hagyott területektől, és külön szabályozás alá esnek. Aki pedig túlságosan kockázatosnak tartja javaslatainkat, az fontolja meg, hogy ezzel a módszerrel lépésről lépésre haladva is változtatni lehet.
Ilyen evolúció persze csak akkor mehet végbe, ha nem ütközik az állam merev ellenállásába. Javaslataink túlnyomó része egyenesen a jogszabályalkotó államhatalmi szervek és az intézkedő államigazgatás közreműködését feltételezi. Kivételes esetekben azonban az állampolgárok az állam közreműködése nélkül is változtatni tudnak. Véleményünk szerint érdemes élniük ezzel a hatalmukkal, ha a közvélemény számára világos, hogy alkotmányos jogaiknak megfelelően cselekszenek, s ha számítani lehet rá, hogy az állam odafigyel a közvéleményre – viszont nem remélhető, hogy az adott tevékenységre vonatkozó alacsonyabb szintű jogszabályok a belátható jövőben közeledjenek az alkotmány előírásaihoz. Ilyen meggondolásból hoztuk létre lapunkat, a Beszélőt. Kívánatosnak és lehetségesnek tartjuk, hogy a Beszélő egy nap a bejegyzett lapok közé kerüljön. De tisztában vagyunk vele, hogy a sajtó reformja a mai viszonyok között csak fokozatosan valósulhat meg, s ha a folyamat egyáltalán elindul, a miénkhez hasonló, független politikai lapok jogi helyzetének rendezésére akkor is csupán a vége felé kerülhet sor. Addig tehát nem építhetünk törvényes garanciákra – de építhetünk a közvélemény aktív részének támogatására, s talán arra is, hogy a mindennapos gyakorlatban kialakulnak a mai sajtójog ellentmondásait áthidaló, kölcsönösen figyelembe vett szokásszabályok.
- Beszélő [6]