„Főtisztelendő Bíboros, Prímás, Érsek Úr!
Március 2-án délután hozzám eljutott táviratában március 3-ára, ill. a március 5-én délután megkapott helynöki levél által március 5-ére vagy 6-ára megbeszélésre hívott Bíboros Úr. Sajnálatosan nemcsak azért voltak alkalmatlanok ezek az azonnali jellegű időpontok, mert napjaim egy hónapra előre rendre betáblázottak, és az utolsó pillanatban kényszerültem volna lemondani kötelezettségeimet, hanem egyéb okok miatt is. Nagy gonddal elkészített Válaszaimra a legutóbbi találkozó során minősíthetetlen minősítést kaptam. Mind a mai napig – két hónap múltán – sem kaptam meg a találkozó jegyzőkönyvét, hogy láthassam, híven tartalmazzák-e ezeket a minősítéseket. Kétes értékű volna önként kitenni magamat harmadjára is annak, hogy órákon keresztül sértegessenek engem, enyéimet. Úgysem vagyok hajlandó az egyház tanításával ellenkezésben álló kijelentéseket tenni. Két találkozón is részt vettem, s ezzel kétszeresen is teljesítettem Poggi érsek úr szavát: »bízzék az egyházi tekintélyben, amelynek kétségkívül lesz ereje az igazságot és az igazságot igen pontosan megőrizve lefolytatni a vizsgálatot.« Mindezek következtében az írásbeliséget választom eszközül – az öt nap késedelemért elnézést kérek, de a tárgy fontossága ezúttal is alapos átgondolást igényelt.
Szeretettel kérem Bíboros Urat, tegye megfontolás tárgyává az alábbiakban összefoglalt célkitűzéseinket, hiszen ezek mozgatnak minket – minden gyengeségünk és szerény eredményeink ellenére is.
1. Istenre és Egyházára hallgatva változatlanul Jézustól kapott feladatunknak tekintjük, hogy kisközösségeinkben egyre jobban megismerjük a Magát velünk közölni akaró Istent, és hogy amit megismerünk Belőle, arról szóval és tettel bizonyságot tegyünk. E kötelességünk teljesítéséről a legkeményebb büntetések és fenyegetések, életünk elvételének veszélye sem riasztott el eddig minket, és Isten segítségével a jövőben is állhatatosak akarunk maradni ebben.
2. Tántoríthatatlanul ragaszkodunk ahhoz az emberi és istengyermeki kötelességünkhöz, hogy a Zsinat szándékai szerint figyelve az idők jeleire (vö. Mt. 16, 4.), igyekezzünk tisztán látni, hogy ma és itt miben áll az Isten Országa. Ezt szolgálandó, miként eddig, a jövőben is papírra vetjük idevonatkozó gondolatainkat, hogy egymás kéziratait olvasva, bírálva, kiegészítve és egymást bátorítva tegyük, ami e tekintetben telik tőlünk. Ha Egyházunk – Istennek érte a hála – egyértelmű szót mondott a Zsinaton a gondolatszabadság mellett, akkor különösen is kötelességünk ezt a gondolatszabadságot az Egyházon belül is megkérdőjelezhetetlen valóságnak tekinteni. Kézirataink bármely olvasójával is készek vagyunk arra a »dialógusra«, melynek fogalmi tartalmát a legutóbbi találkozás során a Jegyzőkönyv számára írásban rögzítve átadtam.
3. Az eddig meglátottak erejében törekedünk az élet szolgálatára, hogy az minél bőségesebb legyen (vö. Jn 10,10.).
a) Az élet szolgálatában – a fenyegető nemzethalál színe előtt (az elmúlt évben kétezerrel fogytunk, s az előrejelzések szerint hamarosan százezrekkel leszünk kevesebben) – közösségeinkben reális eszménynek tekintjük a négy-, öt-, hat- és többgyermekes családot, a gyermekei felnevelésére otthon maradó édesanyát, az egy fizetésből megélést. A háború óta csak az abortuszokkal ötmilliónyi életet ítéltünk halálra. Mohács és a Don-kanyar ehhez viszonyítva említésre is alig méltó veszteségek nevei. Az ateisták már bátran felemelték szavukat. A kisközösségeinkhez tartozó családok az életükkel protestálnak társadalmunk legnagyobb erkölcstelensége ellen: életszínvonala érdekében ez a nemzet megeszi gyermekeit.
b) Az élet szolgálatában – eszményünknek tekintjük az emberölés minden más formájának elutasítását is. Nem tanulunk többé hadviselést, ahogyan Izaiás álmodta a Messiás megérkezése utáni időről. Nem ígérjük meg ellenségeink elpusztítását, mert mindenkit felebarátunknak tekintünk. Hazafiságból nem készülünk tömeggyilkosnak, háborús bűnösnek. Másnak mondhat mást a lelkiismerete, mi viszont Jézushoz fűződő hűségünk kihagyhatatlan lényegi elemének tekintjük az ötödik parancsolatot is, nemcsak a többi kilencet. Számunkra a Ne ölj! is százszor szent és kivételt nem ismerő isteni parancs. Hisszük és valljuk, hogy enélkül az Isten Országa, az osztály nélküli társadalom, az erőszak és az állam elhalása meg nem valósulhat, mert a verekedések megszűntéhez az út csak a verekedők elfogyásán keresztül vezethet. Ezt a hitünket bármily reánk mért büntetések és szenvedések hatására sem akarjuk elcserélni hitetlenségre. Imádkozunk azért, hogy Bíboros Úr Jézusra formált és katolikus szívét is töltse el büszke örömmel, hogy 1979 szeptembere óta már nyolc magyar katolikus tett hősies hitvallást, s jelenleg is négyen hordoznak ezért tanúbizonyság-tévő bilincseket.
c) Az élet szolgálatában – igyekszünk lelkiismeretünket úgy formálni, hogy életszínvonalunkat ne emeljük tovább, hogy ne kettőről háromra, hanem háromról kettőre akarjunk jutni a forinttal megszerezhető javak tekintetében. Mindezt azért tesszük, hogy minden megtakarítható feleslegünket és nem feleslegünket eljuttassuk az éhezőknek, mert ez »a tiszta és szeplőtlen vallásosság« (Jak 1, 27.), mert a milliárdnyi felebarátban éhező Jézus megetetése nélkül nem várhatjuk, hogy Atyja áldozatai közé soroljon minket (vö. Mt 25, 31–46.).
d) Az élet szolgálatában – kizárjuk kisközösségeinkből az uralkodás, a parancsolgatás, a másokat magunknak alárendelés, az engedelmeskedtetés minden fajtáját – Jézus szavára emlékezve: »Ti mindnyájan testvérek vagytok« (Mt 23, 8.). A kinyilatkoztatásban és az emberi lelkiismeretben reménykedünk, abban, hogy mindannyian hallgatunk Jézus és a Lélek szavára. Jézus szavainak és az azokra bennünket visszaemlékeztető Léleknek engedelmeskedünk, mert ezt kívánja tőlünk az Atya, Fiú, Szentlélek teljes Szentháromság, az Egyháztól, annak minden egyes tagjától. Jézus példájára, aki hajlandó volt hallgatni az Atya szavára, és akit ezért mint engedetlent (vö. Mt 21, 23.) népének főpapja halálra ítélt. Az apostolok és István vértanú példájára, akiket ugyanaz a főpap bebörtönzött, megveretett, halálra köveztetett, és akik mind tudták, hogy egészen a vérhullatásig menően vállalniuk kell az Istenre hallgatás szolgálatában az embereknek nem engedelmeskedést is. Az Egyházban mindannyiunknak Istennek kell engedelmeskednünk (Csel 5,29.).
4. Így akarjuk szolgálni Jézust, aki megtanított minket az élet igéjére az Ő Egyházában:
– kicsikként és nem a társadalom nagyjaiként, szolgáltatva és nem uralkodva, a Lélekre figyelve és figyeltetve, parancsolgatás és másokat engedelmeskedtetés nélkül;
– szegényekként és nem gazdagokként, közemberekként termelve-szolgálva és nem kiváltságosokként hatalmat gyakorolva, az éhezőket megetetve és nem életszínvonalunkat egyre feljebb tornázva;
– szelíd bárányokként és nem öldöklő farkasokként, azaz gyermekeinket csatornába nem dobva, gyilkos fegyverekben nem bizakodva, jogainkat erőszakkal-karhatalommal-perlekedésekkel nem védve, hanem mindent megbocsátva, rosszal a rosszat nem viszonozva, békességre törekedve.
Nem a Denzingerrel[SZJ] van bajunk, hanem a kicsi-szegény-üldözött Jézust akarjuk az életünkkel utánozni a szolgáló-adó-békességteremtő szeretet szolgálatában. Nem az Egyház dogmáit akarjuk lecserélni; misztériumok azok, amelyekről nemegyszer áll a páli tétel: csak tükör által és homályban látjuk Istent és az Ő titkait (l Kor 13,12.). A jézusi életalakítás megértése és utánzása – ez az, ami bennünket alapvetően érdekel. Az időben alakuló orthodoxiát (dogmafejlődés) az orthopraxison (Jézus utánzása) keresztül akarjuk szolgálni. Az Egyházon belül és a társadalom egészében a szolgáló szeretet által megteremtendő egységre törekedünk. Ebből várjuk a hitegység újraéledését is, hiszen a jézusi hűségnek (pistis) és az ebbe kapaszkodó hitünknek (pistis) nincs magasztosabb, alapvetőbb és minden lényegest magában foglaló tárgya, mint a fenti, a Jézustól tanult tartalmú szeretet. Biztosan nem volna jézusi az olyan hittétel, amely gyűlölni-ölni (az ellenséget) vagy közönnyel viseltetni (az éhezők iránt) küldene minket.
Mindannyian Jézus ítélőszéke előtt állunk, az egész Anyaszentegyház, mert Jézus azt bízta ránk, hogy szeressük. Arra törekszünk, hogy ezt a parancsát teljesítsük, és hogy mindenki erről ismerje meg, hogy az ő tanítványai vagyunk (vö. Jn 13,35.). Kisközösségeinket ez és csak ez mozgatja.
5. Papjaink ijesztő mértékben fogynak, paptól árvuló templomaink ürülnek, mégis bízunk Jézus szavainak hatalmában (vö. Mk l, 22.). Az Ige és igéje hatalmában bízva bizakodunk, hogy a társadalom vallásra és vallástalanságra tekintet nélkül újra megérti, hogy a keveretlen (vö. Mt 10,16.) jézusi igék az egész társadalom életének az igéi. Megérti, hogy Ő az egyetlen Út, és minden más zsákutca. Éppen ezért nagyon természetesnek tartanánk, ha a kicsiként, szegényként, védtelen szelídként élő s az evilág hatalmasainak engedetlen Jézus katolikus Egyházának hazai Legfőbb Pásztora szívének egész szeretetével ölelne magához minket, így tenne jézusi eszményeink miatt, az elfogyást új sarjadásra cserélni akaró reményünk miatt, a kisközösségekre épülő pasztorális koncepciónk miatt, hiszen VI. Pál szavai szerint a kisközösségek „az Egyház reményei”.
6. Azt is természetesnek tartjuk és igényeljük is, ahogyan mindig is igényeltük, hogy a hazai Legfőbb Pásztor a maga szerető és figyelő felelős gondját reánk is kiterjessze. Ennek az igénynek a jegyében hozom tisztelettel tudomására Bíboros Úrnak az alábbiakat:
a) A két találkozón elhangzott egyértelmű kijelentéseim, valamint Válaszaim nyilvánvalóvá tehették a Bíboros Úr számára is, hogy Egyházunknak az igazságban el nem tévedő tanításához ragaszkodunk. E ragaszkodásunkat most újból kijelentjük.
b) Ha bárminemű beszédünkben, írásunkban olyasmit találnak, amit fenti szándékaink ellenére is ellenkezésben levőnek ítélne az említett tanítással, tisztelettel fogunk figyelni főpásztori tisztéből folyó megértő, felelős és szeretettől vezérelt kiigazítására, hogy azt lelkiismeretesen fontolóra vehessük. Válaszaimat is azért terjesztettem megítélésre a Hittani Kongregáció elé, mert nekünk nagyon fontos, hogy azt tanítsuk, amit az Egyház Jézustól tanult, amire a Lélek visszaemlékezteti az Egyházat. Mindig készek akarunk lenni tanulni azoktól, akiket a Lélek különb karizmákban részesített.
c) További „dialógusokon” is szívesen részt veszek, ha hatékony biztosítékot kapok arra, hogy azon minket és célkitűzéseinket egyetlen résztvevő sem fogja gyalázni. Az igazság kifejtéséhez nincs szükség erre, a szeretet jézusi igazságának kifejtésére pedig teljességgel alkalmatlan, mert minden így előadott érv önmagát cáfolja. Az emberi méltóságról szóló egyházi tanítást védendő – megjelenésemmel nem akarok senki számára sem bűnalkalmat teremteni az emberi méltóság megsértésére. Mindezt a Zsinat szellemében teszem: »Mert a tanítvány súlyos kötelezettsége Mesterével, Krisztussal szemben, hogy a Tőle kapott igazságot egyre teljesebben megismerje, hűségesen terjessze és hathatósan védelmezze, kizárva azonban az Evangélium szellemével ellentétes eszközöket. Ugyanakkor Krisztus szeretete sürgeti, hogy szeretettel, okosan, türelmesen bánjék hitben tévedő vagy tudatlan embertársaival« (Dignitatis Humanae 14.). Nagyon szomorú arra gondolnom, hogy 1952-ben a Rákosi-rendszerben a Péter Gábor által vezetett ÁVH-n az engem 60 napon keresztül kihallgató ateista őrnagy nagyobb tiszteletet tanúsított személyem és tevékenységem iránt, mint amelyben részem volt a két »dialógusnak« semmiképpen nem nevezhető találkozón. Újból és újból hangot adtam tiltakozásomnak az eljárás és a hangnem ellen. Jegyzőkönyvbevétel céljából is. Sajnos, minden eredmény nélkül.
Már a december 5-i »dialógus« során is kértem, hogy csatoltassanak a jegyzőkönyvhöz Gál és Vanyó professzoroknak írásainkról készített bírálatai, amelyek ugyanilyen elfogadhatatlan hangneműek. Kérésemet a Bíboros Úr elutasította. A jegyzőkönyv sem kérésemet, sem annak elutasítását nem tartalmazza. Ezennel újra kérem a csatolást – megbírált testvéreim viszontválaszaival együtt –, hogy ne legyen kétség: akármilyen velünk szemben tanúsított stílus esetén is kötelezőnek tekintjük magunkra a tiszteletet és a szeretetet. Annál is inkább kérnem kell ezt, mert a december 5-i jegyzőkönyv alig tükrözi ezt a velünk szemben tanúsított stílust. (A csatolandó anyagot le kell még gépeltetnem, utólag küldöm el.)
Talán feleslegesnek tetszik, de félreértések elkerülése végett mégis megemlítem: hogy jelen levelemben többes szám első személyt is használtam, ez egyértelműen azt jelenti, hogy az elmondottakat nem egyedül vallom, hanem minden velem egyetértő testvéremmel együtt, közösen.
A magyar Egyházon belüli kiengesztelődést akarom szolgálni azzal, hogy jelen levelem másolatát ugyanúgy megküldöm hazánk püspökeinek, miként azt Válaszaimmal is tettem. Természetesen értesítem római elöljáróimat is.
Jézus Egyházának szolgálatára mindig készen és változatlanul törekedve arra, hogy végre ne félreállítandó ellenségnek, hanem Jézus Krisztusban testvérének tekintsen, tisztelettel és szeretettel köszönti
Budapesten, 1982. március 7-én
Bulányi György Sch. P.”
- Állam és egyház [6]