Magyarországon huszonöt év óta mindig akadtak emberek, akik megemlékeztek az 1956. október 23-án kirobbant forradalom évfordulójáról. Az első évfordulón néhány egyetemista végigment az előző évi tüntetés útvonalán – megtorlásul örökre elzárták előlük a tanulás lehetőségét. A megemlékezés magánlakásokba szorult, bensőséges, személyes üggyé lett, de néhányan – néhány ezren, néhány tucatnyian? – nem feledkeztek meg a dátumról, összejöttek barátaikkal, volt börtöntársaikkal; vagy gyertyát gyújtottak a halottakért meg az ismeretlenekért: magyar felkelőkért, orosz sorkatonákért. A rendőrség rettegett az októberi napoktól, 1957. október 21–22-én egyetlen éjjel ötszáz embert vettek őrizetbe, megelőzésképpen; és hasonló begyűjtésekre még éveken át sor került, ha csökkenő mértékben is.
A rendőri összetartás 1981-ben látványosabb volt, mint az előző években. A hivatalos suttogó propaganda hónapokig rebesgette, hogy a párt a sajnálatos események reálisabb értékelésére készül, fel akarja oldani ’56 tabuját. Aztán a sajtó és a rádió a szokásosnál hosszabb sorozatokban ismételte el a jól ismert szövegeket a volt gyárosok és földesurak ellenforradalmáról meg a Rákosi–Gerő-féle pártvezetés hibáiról, a televízió pedig őszinte hangú vitaműsorban tette ugyanezt. És mégis, a huszonöt éves évforduló más lett, mint az eddigiek voltak. A forradalom évfordulójáról Magyarország határain belül először emlékezett meg a nyilvánosság…, az a bizonyos második nyilvánosság: a Magyar Figyelő 6. (s egyben első sokszorosított) száma, a Hétfői Szabadegyetem hallgatósága, a Magyar Füzetek 9–10-es összevont kötete, s végül lapunk, a Beszélő első száma. A Magyar Füzetek ezúttal – egy kivételével – csupa külföldön megjelent tanulmányt tartalmaz; legtöbbjük öt évvel ezelőtt íródott, a huszadik évforduló alkalmából. A szélesebb olvasóközönséghez ezek a szövegek Magyarországon csak a Füzetek révén jutottak el – a demokratikus ellenzék segítségével, amely kezdettől írt a párizsi folyóiratba, és kézről kézre adta számait. Öt évvel ezelőtt a most összegyűjtött szövegeket legfeljebb néhány szakember olvashatta, bennfentes könyvtárlátogatók. S nemcsak azért, mert nem volt harang…, nem volt még Magyar Füzetek, és nem volt még demokratikus ellenzék. Azt is hozzá kell tennünk, hogy öt évvel ezelőtt a mai demokratikus ellenzék egyes csoportjai – kivált az egykori reformmarxisták – gyanakodva gondoltak, ha egyáltalán gondoltak, 1956. október 23-ára. A kádárista sablont ugyan már senki sem fogadta el közülük, de döntőnek tekintették, hogy szocialista perspektívájú volt-e a mozgalom, és kételkedtek benne, hogy az volt. Ebben az időszakban, tehát a csehszlovákiai intervenció és az aktív demokratikus ellenzék létrejötte között eltelt évtizedben a marxista szellemű ellenzékiek 1956-ot „legfeljebb” nemzeti felkelésnek ismerték el, társadalmi forradalomnak nem, és úgy vélték, hogy – ellentétben a prágai tavasszal – a magyar népfelkelés nem hozta közelebb az emberarcú szocializmus vágyképét. A marxi szocializmuseszmény megrendülése, az önkorlátozó forradalom bibói eszméjének felfedezése, s lengyelországi reménységének átsugárzása kellett hozzá, hogy 1956-ot a máskéntgondolkodók különféle csoportjaival demokratikus ellenzékké egyesülő hajdani reformmarxisták is a maguk hagyományának és igazi forradalomnak tekintsék. A huszonöt éves évforduló ezt a fordulatot reprezentálja, és ennyiben is különbözött az állami évfordulók örökhétfőitől: nemcsak jubileum volt, hanem maga is esemény, egy tettenérhetetlen folyamat ünnepi megvilágosulása.
Mit tekint az európai baloldal 1956 törekvései közül a maga hagyományának, és mit ajánlanak ebből a
Magyar Füzetek
szerkesztői a magyar olvasók figyelmébe?
A kérdés nem hangzik el, de a válaszból a kérdésre is következtethetünk: forradalom volt-e egyáltalán a forradalom? A felkelés marxista hívei valamikor sokat vívódtak ezzel. Az igenlő választ tartalmi és érzelmi fenntartások mellett terminológiai gondok is nehezítették. A marxi értelmezés szerint a forradalom az osztályviszonyok, azaz a tulajdonviszonyok megváltoztatása – beszélhetünk-e ilyesmiről 1956-tal kapcsolatban? Gyilasz „Új osztály” teóriája egy időre mintha megoldotta volna a kérdést, de szociológiailag nem volt eléggé megalapozott, és nem bizonyult tartósnak. A legfrissebb Magyar Füzetek egyetlen hazai szerzője, Donáth Ferenc új megoldást javasol.[SZJ] Tanulmányában, amely eredetileg a Bibó-emlékkönyvben jelent meg, kifejti, hogy a forradalomban a munkásság megkísérelte a tulajdonviszonyok átalakítását: az állami tulajdont közösségi tulajdonná akarta formálni. 1956 munkástanácsai – akár az 1945-ben spontán módon létrejött nemzeti bizottságok – a közvetlen hatalomgyakorlás szerveiként keletkeztek, és arra törekedtek, hogy ellenőrzésük alá vonják a központi hatalmat. Donáthnál a munkástanácsok a közhatalom gyakorlását igénylő forradalmi tömegmozgalmak 1918–19 óta meglévő hagyományát folytatják, azaz voltaképpen egy megtisztult forradalmiság, egy már nem bolsevik forradalmi szocializmus letéteményesei.
1956 francia értékelője, Claude Lefort[SZJ] a húszéves évforduló alkalmából Párizsban rendezett konferencián épp a forradalom újszerűségét hangoztatta: a magyar felkelés egyszerre volt tőkésellenes és bürokráciaellenes, jogrendet akart, de a köztulajdon alapján. Lefort értékelése a nyugat-európai baloldal – nálunk is erőteljesen ható – álláspontját fejezi ki, s az 1956-os forradalom lehetőségeiben az eurokommunizmus előképeit fedezi fel. Ezt vallja Fehér Ferenc és Heller Ágnes[SZJ] is: tanulmányukban azonban nagyobb hangsúly esik a forradalom szerveiben felsejlő politikai formákra, nevezetesen a közvetlen (tanácsi) és a reprezentatív (parlamenti) demokrácia kombinációjára. Ilyesféle kombinációra törekedett a nyugat-európai parlamentarizmus baloldali ellenzékének jelentős része a hatvanas–hetvenes években. Bill Lomax[SZJ] úgy véli, 1956 elsődlegesen munkásforradalom volt: az angol kutató szerint a munkástanácsok létrejötte „új szocialista társadalom kialakulását ígérte”. Álláspontját a hazai olvasók többsége valószínűleg erőteljes túlzásnak érzi, s úgy véli, hogy a történelmi valóságot pontosabban jellemzi Fehér Ferenc és Heller Ágnes: tanulmányukban – a folyóiratszám szerzői közül egyedül ők – kimondják, hogy 1956. november 4-ig nem dőlt el, milyen társadalmi-politikai rendszer lesz Magyarországon a forradalom után.
Tartalmas összefoglalójában Kende Péter[SZJ] rámutat, hogy az elmúlt években (cikke 1977-ben íródott) az elemzők figyelme egyre inkább a budapesti munkástanácsok működésére irányul. Claude Lefort már idézett cikkében a munkástanácsok demokratikus jogérzékét húzza alá: okulva a totális rendszerben szerzett tapasztalataikból, elutasították a hatalom koncentrációját; a munkástanácsoknak az üzemek gazdasági irányítását követelték, az érdekvédelem jogkörét viszont a szakszervezetekre kívánták ruházni.
A mai olvasónak fülébe csengenek a Szolidaritás vitái, amelyek hasonló eredménnyel zárultak. Mégis, bármennyire kézenfekvő a Szolidaritás 1981-es harcainak rokonsága a budapesti munkástanács 1956-os törekvéseivel, bármennyire találóan jelzi az analógiát a Magyar Füzetek mind a szerkesztőségi bevezetőben, mind a cikkválogatás révén, a két mozgalom hasonlósága nem abban van, amit akart, illetve akarhatott volna – vagyis nem a közvetlen népi hatalomgyakorlásban, nem a hatalmi jogkörök bölcs elosztásában és nem a közvetlen meg a képviseleti demokrácia kombinációjának tervében – hanem abban, amiről mindkettő lemondott. A munkástanácsok szerepe Magyarországon november 4. után nőtt meg. Részint gyakorlati okból: a katonai megszállással szemben a munkásság képviselte az egyetlen erőt. Részint egy illúzió következtében: a forradalom nem kommunista erői néhány nappal a szovjet támadás után széthullottak, és mind a revizionista értelmiség egy része, mind pedig a munkásvezetők úgy gondolták, hogy a munkás-paraszt kormány készségesebben tárgyal munkástanácsokkal, mint egy pártkoalícióval. Ezzel már a lényeg közelébe lendültünk. Bár a Nagy-Budapesti Munkástanács állhatatosan követelte a szovjet csapatok kivonását, hajlandó volt tárgyalni, azaz de facto elismerte a Kádár-kormányt és vele a szovjet jelenlétet. Vezetői úgy vélték, a munkáért cserébe elnyerhetik az önigazgatást és a független szakszervezetet. A levert forradalom utáni helyzet szorításában Baliék, Rácz Sándorék azzal próbálkoztak,[SZJ] amit a KOR[SZJ] ideológusai javasoltak a hetvenes években az önkorlátozó forradalommal. Ami ezután történt – az Országos Munkástanács értekezlete színhelyének körülzárása, a salgótarjáni sortűz[SZJ] a Beloiannisz-gyár ellen tervezett támadás, s végül a tárgyalásra hívott munkásvezetők letartóztatása – az nem november 4-re, nem augusztus 21-re emlékeztet, hanem a lengyel december 13-ára. Aki pedig kedveli az évfordulókat, idézze emlékezetébe: 1956-ban a Kádár-kormány is december 13-án rendelte el a szükségállapotot. Lám, még egy huszonöt éves jubileum.
A dátumokat most könnyű sorra venni, egészen a jövő év közepéig csupa negyedszázados évforduló következik. A
Magyar Figyelő
6. száma részletes kronológiát közöl a forradalom évéről, de felsorakoztatja az előzmények meg az utóhatás jeles dátumait is. Az összeállítók mellőzték azokat az eseményeket, amelyek minden történelmi kézikönyvben megtalálhatók, de összegyűjtötték azokat, amelyeket a kézikönyvek mellőzni szoktak. Így mindjárt az első két sorból megtudjuk, hogy 1945. március 17-én a minisztertanács Nagy Imre javaslatát fogadta el a földosztásról, március 29-én pedig Nagy Imre kezdte a földosztást Pusztaszeren. De megtudjuk azt is, hogy 1947 tavaszán a Magyar Közösség – a kisgazdapárthoz közel álló antikommunista erők illegális ellenállási mozgalma – ügyében száznegyven embert ítéltek börtönbüntetésre, pedig hol voltak még a „személyi kultusz hibái” és az ötvenes évek súlyos törvénysértései. Bevezetőjükben a szerkesztők elnézést kérnek összeállításuk elkerülhetetlen hiányosságaiért és esetleges pontatlanságaiért. Talán nem cselekszünk szándékuk ellenére, ha azt ajánljuk a kronológia olvasóinak, hogy esetleges korrekcióikat küldjék el a Beszélő fentebb felsorolt munkatársainak: majd megpróbáljuk továbbítani őket laptársunk szerkesztőinek.
A Magyar Figyelő 1956-os emlékszámát Illyés Gyula verse vezeti be, az Egy mondat a zsarnokságról. Az 1950-ben írott híres vers Illyés egyetlen kötetében sem jelent meg – talán csak azért, mert közzététele annyira összefonódott az októberi napokkal (az Irodalmi Újság november 2-i, forradalmi számában jelent meg), akár a Nemzeti dalé március 15-ével, és újraközlése kínos emlékeket ébresztene. Vagy lehet, hogy tartalmi okai is vannak a túlhaladottnak tetsző tilalomnak? Az aggasztaná a döntésre illetékeseket, hátha akad, aki még mindig időszerűnek érzi, hogy „hol zsarnokság van / ott zsarnokság van”, és „nemcsak az éjben halkan / sikló gépkocsirajban”, hanem „ott van a holnapodban / gondolatodban, / minden mozdulatodban”? Akárhogy van is, jó, hogy így van. A tilalom révén maradhatott az Egy mondat… máig is a forradalom verse. Ezért is hangzott el 1981. október 19-én, a forradalom évfordulója alkalmából rendezett
Nyilvános megemlékezés[SZJ]
ünnepi köszöntőjeként. A mondott napon a Hétfői Szabadegyetem szokásos közönsége Bibó István történet- és vallásfilozófiai elmélkedését hallgatta hangszalagról. A meghirdetett program befejeztével a rendezők figyelmeztették az egybegyűlteket, most rendhagyó esemény következik, amely semmi módon nem kapcsolódik a hétfői estekhez. A két egybenyíló szobából a figyelmeztetés ellenére senki sem távozott. Az ’56-os események egy résztvevője a közelgő évfordulóra emlékeztette a jelenlévőket. Az Illyés-vers után rövid szemelvények következtek a forradalmi napok rádióadásaiból: közlemények, részletek Nagy Imre beszédeiből. A jobbára huszonéves hallgatóság meghökkenve hallgatta, hogy a Magyar Dolgozók Pártja nevében Kádár János jól ismert hangja üdvözli a forradalmat. Amikor Nagy Imre november 4-i proklamációja után felhangzott a Himnusz, a jelenlévők felálltak, és talán a maguk számára is érthetetlen megrendüléssel hallgatták a huszonöt éve sugárzott dallamot. A forradalom jelentőségéről egy történész[SZJ] beszélt. Október 23. pontokba foglalt követeléseiből semmi sem valósult meg – mondta –, de ha ma a tábor legvidámabb barakkjának érezzük magunkat, ezt a forradalomnak köszönhetjük. A múlt század kelet-közép-európai polgársága, hogy könnyebben, áldozatok nélkül, hamar juthasson a polgárosodás gazdasági előnyeihez, lemondott részben, lemondott egészében a politikai átalakulásról, a politikai demokráciáról. Valami hasonlót tesz huszonöt éve a magyar társadalom is: nem a gazdaságért, hanem egy annál sokkal kisebb jólétért; vagy inkább ennek a jólétnek a biztonságáért lemond a politikai szabadság, a politikai jogok továbbharcolásáról. Ha ’56-nak van számunkra üzenete, az az, hogy akkor a forradalom egyszerre küzdött az anyagi felemelkedésért és a politikai jogokért, a demokráciáért: a kettő nem volt egymástól elválasztható, és különösen nem volt egymással szembeállítható. A megemlékezés befejezéseképpen Petri György A kis októberi forradalom huszonnegyedik évfordulója című verse hangzott el. A megemlékezés következményeképpen október 21-én és 22-én mintegy húsz személyt idéztek be azonnali hatállyal (azaz vittek el munkahelyéről, lakásáról) a budapesti rendőr-főkapitányság vizsgálati osztályára. Akciójukkal a belügyi szervek is jubiláltak: kicsiben és játékosan megismételték az első évforduló alkalmából rendezett nagy begyűjtést. Voltak jubileumi áldozataik is, akik mindkét alkalommal belekerültek a szórásba. A nyilvános megemlékezés többeket magánemlékeik felidézésére késztetett. Néhányan ifjúkori, többen kisgyerekkori élményeiket rögzítették az októberi hetekben.
A Hétfői Szabadegyetem előadásrendjét nem zavarta meg sem az októberi megemlékezés, sem a kihallgatáshullám. A páratlan heteken folytatódott, sőt időközben be is fejeződött a Bibó-hangszalagok lejátszása. A páros heteken tovább tart a Bevezetés a szovjetológiába című előadás-sorozat. Az előadások színhelye III., Fő tér 3., kezdetük esti nyolc óra.
Formálisan nem emlékezett meg az évfordulóról, tartalmilag mégis majd minden cikkével a forradalmat idézi olvasói emlékezetébe
A kisúgó[SZJ]
első száma. Idézte mindenekelőtt az izgalmas Kádár-pályaképpel, amely a személy ellentmondó döntéseit, életútjának kanyarulatait veszi számba, korántsem titkos, hanem könnyen hozzáférhető, sőt részben itthon megjelent források figyelmes olvasata alapján 1956-ig, a Kádár-jelenség születéséig. A mítosszá vált Kádárt a szerző kollaboránsként definiálja, olyan politikusként, aki a kisebbik rossz taktikáját választotta, és sikerrel tart ki mellette. A hivatalosan sugallt történelmi tudatot jellemezve az egyik cikk azt mutatja meg, miképpen állítja be a rendszer a maga engedményének a forradalom eredményeit. 1956-ról is szól a Proletár internacionalizmus 1980/81-ben című cikk: írója Castoriadist idézve indulatos szavakkal vádolja Európa baloldali értelmiségét, amely 1956 nemzeti jelszavai mögött nem vette észre a demokráciáért, a szabadság mozgásteréért folyó harcot, s inkább fanyalogva hiányolta a szocializmus jelszavait. Prága előtt a baloldali értelmiség nem tudta elképzelni, hogy a kommunista párt egyeduralma ellen fellépő mozgalom szocialista lehet, Gdansk előtt nem tudta elképzelni, hogy egy mozgalom baloldali frazeológia híján is lehet demokratikus és progresszív. (Tegyük hozzá, épp a Magyar Füzetekben összegyűjtött cikkek alapján: amit elfogad végre, azt is a maga képére formálva fogadja el.)
Mit akarhatunk? című beköszöntő cikkében A kisúgó a pozitív programot kéri számon az ellenzéken, a teendők végiggondolását. Cikkei mégis inkább kritikai jellegűek, ezért olyan színvonalas a folyóirat, sajnos. Mert kritikai analízisre képesek vagyunk: több (talán túlságosan is sok) cikk szedi ízekre Aczél György nyugati exportra készült interjúját[SZJ], egy további írás találóan elemzi a nyugati sajtó elragadtatott Magyarország-képének összetevőit, egy másik szenvedélyesen bírálja a szuverenitás nyomelemeiről is lemondó magyar külpolitikát. Pozitív programot, nem is megvalósítható, csak társadalmi érvényű cselekvési módot nyitó programot azonban nem tud adni a lap (de nem adott az egész december 13. előtti ellenzék sem). S akkor már jobb, ha nem is kísérletezik, mert nincs kiábrándítóbb, mint az üres programok. (Bár őszintén szólva, olykor a kritikánk esélyes érvei is mintha visszaköszönnének; e sorok írója be kell vallja: kihallgatása során egy rendőrtiszttel vitázva sokkal jobban unta a saját argumentumait, mint a rendőréit.)
Ha programot nem ad is A kisúgó, a szerkesztők világnézete átsüt a szövegen. Akár a magyar oktatási rendszer munkástámogató korrekciós kísérleteinek álságát bírálják, akár Nyugat-Európa technokrata-szociáldemokrata köreinek rokonszenvét a Kádár-rendszer iránt, akár Szabó Ervint idézik, akár az olasz anarchista Enciro Malatesta éles szemű bolsevizmuskritikáját, álláspontjukat a régi forradalmi szocialisták elvei, indulatai hatják át, és szerelmes szenvedély a proletariátus iránt. A Malatesta-szöveget a lapban egy 1964-ből származó lengyel dokumentum előzi meg, „az európai munkásmozgalom folyamatosságának mellbevágó bizonyítéka” (így a szerkesztői kommentár). Tizennyolc éve írt nyílt levelükben Kuron és Modzelewski az egész társadalmat átfogó munkástanácsrendszert követeltek, kommunista egypártrendszer helyett proletár pluralizmust, reguláris hadsereg helyett pedig munkásmilíciát. Ha leválasztjuk a szövegről a frazeológiát, látnunk kell, hogy ezek a követelések nincsenek is olyan távol Kuron 1981 nyarán vallott felfogásától, amelyet a parlamenti demokráciát követelőkkel vitázva mérsékelt javaslatként adott elő (lásd a Beszélő első számában közölt kerekasztal-beszélgetést): a gazdaságirányítást ellenőrizzék a munkástanácsok, a politikai döntéseket pedig politikai klubok próbálják befolyásolni, anélkül hogy formálisan párttá alakulnának. A hadseregről Kuronnak ekkor nem volt javaslata. Az a kissé iskolásan megfogalmazott igazság viszont, amelyet az 1964-ben kelt nyílt levél tartalmaz, megint beigazolódott: „A reguláris hadsereg háborúban és békében a munkásosztály és az egész társadalom brutális elnyomásának eszköze, ahogyan a gumibot is ütésre való, akár használja a gazdája, akár nem.”
A múlt év decemberében szinte egyazon héten jelent meg a cenzúrázatlan sajtó első három sokszorosított terméke. Ez az egybeesés, amelyet senki sem tervezett meg, jelzi, milyen általános volt az igény a másképpgondolkodók lazán összefüggő köreiben saját, független folyóiratra. Az irodalomtörténet kedvelőjének óhatatlanul a reformkor három irodalmi lapja[SZJ] jut az eszébe, amelyek különféle társadalmi alapon ugyan, de mindhárman a nemzeti eszmélkedés ügyét próbálták szolgálni, s mégis vad, személyeskedő tollharcokkal szórakoztatták vagy kedvetlenítették el olvasóikat. Mi csak üdvözölhetjük laptársainkat, kitűnő vállalkozásnak tartjuk mindkettőt, és személyeskedő polémiákba már csak azért sem bocsátkozhatunk velük, mert szerkesztőik és íróik személye előttünk is rejtve van.
Folyóirataink azonban nem a reformkor kezdetén indultak útjukra: megjelenésük napjaiban került sor a katonai hatalomátvételre Lengyelországban. Szinte látjuk a hatalom emberét, amint mindent tudó mosolyát keskenyre húzott ajka mögé rejtve, felemelt tenyérrel és suttogó hangon nyugtatja alantasait: „Nem számítanak már, az idő túllépett rajtuk, mielőtt erőre kaptak volna.” Csacsi beszéd ez, kedves uram, mondanánk a szemébe kedvünk szerint. Hiszen Kelet-Európa országai mindig is egyenlőtlenül fejlődtek, és egyenlőtlenül fejlődött bennük az elégedetlenség is. A magyar forradalom hónapjaiban Lengyelország forrongott, de Csehszlovákiában, Romániában csend volt. A prágai tavasz idején nálunk ritka egyetértés uralkodott a liberális értelmiség és a hatalom között, és az egész mai ellenzék a prágai remények összeomlásából sarjadzott. Milyen alapon biztos benne bárki is, hogy az ellenzék története bukástól bukásig tartott, s hogy a varsói tragédia meg a szertehullámzó hatása nem az ellenzékiség új, nem sejtett formáit termeli-e ki? Csacsi beszéd, legyintenénk, ha nem mondana hasonlókat számos barátunk, és ha nem éreznénk magunk is szorongást, bizonytalanságot. Hisz törekvéseinknek a lengyel sikerek adtak dimenziót, és mi a perspektívánk, amikor látnunk kell, hogy a rendszer ennyi tapasztalat után sem képes elfogadni még az önkorlátozó forradalom, még a megszorított demokrácia józan kompromisszumát sem. Nem látjuk a perspektívát, de hadd valljuk meg: a lengyel reményeket a legszebb percekben is nagyon távolinak láttuk a mi esélyeinktől.
A proletár internacionalizmusról szóló cikk szerzője pontról pontra leírta a bekövetkezendőket – egyedül a most indult folyóiratok munkatársai közül. S bár nem helyes jósolni, mert a jóslat kihívja a beteljesülést, a szerző logikáját el kell ismernünk. Az a dolgunk, hogy „fönntartsuk a remény emlékezetét”, ismételnénk cikke zárószólamát, ha nem éreznénk felszólítását, kiragadva a szép szöveg lendületes hangzatából, túlságosan nagy igényűnek. Kevesebbel is be kell érnünk. Annyival, hogy létezünk, amíg lehet, és beszélünk, amíg úgy hisszük, hogy van mit mondanunk.