Meditáció a fegyveres szolgálat körüli vitáról
A magyar katolikus egyház számos gondját újabban még egy szaporítja: vita támadt a hierarchia és a bázisközösségek között a fegyveres katonai szolgálat teljesítése körül. Lehetőségeihez mérten mindkét fél kinyilvánította álláspontját, a kérdést azonban mindmáig nem sikerült megnyugtatóan rendezni; sőt, mintha az ellentétek mélyülnének. A konfliktus egyoldalú elintézéséhez kétségtelenül több eszközzel rendelkező hierarchia egyre türelmetlenebb, állásfoglalásai egyre végletesebbek. Különösen durva támadásokra ragadtatta magát az Új Ember felelős szerkesztője, Magyar Ferenc Találós kérdések c. cikkében (1982. január 31.): az egyház egységének megbontásától államellenességig mindennel vádolja a „hierarchiával szembehelyezkedő” fiatal papokat és világiakat. A bázisközösségiek általam ismert írásai visszafogottabb hangot használnak, s inkább védekeznek, de szintén megmaradnak a kijelentések szintjén.
Gondolataim kifejtésekor az a meggyőződés vezet, hogy létezik a fegyveres szolgálattal kapcsolatos dilemmák mindkét fél számára elfogadható megoldása. Nem szándékozom azonban részletesen kidolgozni egy „harmadik utas” koncepciót. Célom csak az, hogy a probléma higgadt felvázolásával, az eddig megfogalmazott válaszok elemzésével kiutat keressek a zsákutcából. Meggyőződésem, hogy mindkét fél kész az önvizsgálatra, hiszen a keresztény szeretet – elhatározásuk szerint – életük vezérelve. Erről írja egy világhírű német teológus: „A keresztény szeretet megvalósulásának útja nem az érzelgősség és nem az ellentétek elsimítása, hanem – ha kell – a másokért vívott küzdelem és a konfliktusok elviselése.”
A dilemma
A fegyveres szolgálat bázisközösségi ellenzői úgy vélik, felfogásuk teológiailag jól megalapozható, hogy érte a „törvényes következményeket” – a börtönt – is vállalni kell. A hierarchia álláspontja szerint a fegyveres szolgálat megtagadása ellentétes az egyház tanításával, s csak sajnálni lehet, hogy egyesek még a „törvényes következményeket” is figyelmen kívül hagyják. Mint látható, a vitának két vetülete van: egy teológiai és egy társadalmi, illetve politikai. A kettő azonban nem választható el teljesen.
A teológiai kérdés így hangzik: „Meg lehet-e (kell-e) tagadni az Evangéliumra hivatkozva a fegyveres szolgálatot?” Mindkét fél abból indul ki, hogy a válasz, az érvényes teológiai tanítás abszolút bizonyossággal rögzíthető. Vannak azonban esetek, amikor létezik egy bizonyos értelmezési tartomány, amelynek határain belül még különböző értelmezések érvényesek lehetnek. Véleményem szerint ilyen a fegyveres szolgálat megtagadásának kérdése is. A Szentírás kifejezett, mintegy dogma erejével ható idézetet nem tartalmaz a kérdéssel kapcsolatban. Ezért Jézus tanításának „szellemében”, az evangéliumi tanítás egészének tükrében kell a választ megadnunk.
Ami a dilemma politikai vonatkozását illeti, ez véleményem szerint a következőképpen írható le: Az egyén valamilyen közösségben él, ennek a közösségnek „általános” érdekei vannak. Milyen mértékben köteles szem előtt tartani ezeket az érdekeket, amikor keresztény meggyőződése alapján döntéseket hoz? Az adott esetben: megtagadhatja-e az erőszak alkalmazását, ha ezzel közösségének ügye ellen vét?
Így kiélezve úgy látszik, mintha nem létezne megoldás. Természetesen nem ezt akarom állítani. Csak azt kívánom világossá tenni, hogy általános, „idő feletti”, mindenhol logikai kényszerítő erővel érvényesülő megoldás nem létezik. Hiszen értelmezésre szorul, hogy milyen jelentéssel használjuk a közösség fogalmát (nemzeti vagy összemberi szinten), és vannak további kérdések is: korunkban a „közösség” maga határozza-e meg érdekeit, vagy nagyon is személytelen hatalmak teszik ezt helyette; létezik-e még igazságos háború; mit értünk erőszakon stb.
Egy szempont az álláspontok megértéséhez
Véleményem szerint a hierarchia és a bázisközösségek közötti vita elfajulását ebben az összefüggésben kell megértenünk. Tehát azt kell szem előtt tartanunk, hogy milyen alapelveket vall a két fél a teológiai viták világi, politikai következményeivel kapcsolatban. Ezeket az elveket, ahogyan itt felsorolom őket, senki nem fejtette ki szisztematikusan, mégis benne rejlenek a döntésekben, tettekben, írásokban, szóbeli megnyilatkozásokban, s azokból nagy bizonyossággal kiolvashatók. Olyannyira, hogy tulajdonképpen közismertek.
Hierarchia:
– tudomásul kell venni a realitásokat, maximálisan eleget kell tenni az állam igényeinek;
– az ezért kapott ellenszolgáltatásoknál többet úgysem érhetünk el;
– legalább a katolikus egyház „üzemelésének” szintjén menjenek a dolgok.
Bázisközösségek:
– a realitásokhoz nem tartozik hozzá a realitásokhoz való viszony, vagyis lehetséges kritikusabban viszonyulni a külső körülményekhez;
– az egyház olyan engedményeket is tett, amelyeket nem lett volna szabad megtennie, ezért a tekintélyét vesztett hierarchia befolyását csökkenteni kell;
– a kapott engedmények formálisak, a katolikus egyház helyzetében nem történt lényegi változás.
Az ellentét valóban áthidalhatatlannak látszik. Milyen hatások teszik azzá? Milyen impulzusok merevítik meg ennyire az álláspontokat? Ezeket az impulzusokat „dogmatizáló tényezők”-nek nevezem. Most csak a legjelentősebbet emelem ki: az ateista és a totális államot.
Az egyház – hogy küldetését teljesíthesse – a világban kell hogy éljen. Léte tehát minden korban világban való lét. S eközben nemcsak hat a világra, rá is hat a világ. A magyar katolikus egyháznak is vannak olyan alapélményei, amelyek döntően befolyásolják viselkedésének irányításában. Ilyen alapélménnyé vált az is, hogy a totális állam mindenképpen rákényszeríti akaratát mindenkire, aki egyáltalán létezni akar. Eleddig elképzelhetetlen gonoszsággal kitervelt és alkalmazott befolyásolási technikák gondoskodtak arról, hogy ez a belátás úrrá legyen az egyházon. Teljesen belénk ivódott az a tudat, hogy kötöttfogásban kell birkóznunk egy olyan ellenféllel szemben, aki szabadfogású stílusban küzd: tépheti a fülünket, csavarhatja az orrunkat, kirúghatja a lábunkat. A totális állam valamennyiünk hétköznapjaiban jelen van, s mivel teljesen hétköznapivá vált számunkra a presszió, gondolkodásunkat talán ezért tudja észrevétlenül is megszabni.
Néhány megfontolás egy kölcsönösen kielégítő megoldás elérésének feltételeiről
A problémához való viszonyunk maga is része a problémának. Magatartásunk beépül a probléma szerkezetébe. Ha konstruktívan, kölcsönös toleranciával vitázunk, ezzel már előre is léptünk a kibontakozás felé. Ha viszont támadóak és türelmetlenek vagyunk, ezzel magunk torlaszoljuk el az utat a megoldás előtt.
Annál inkább szükségünk van nagyobb kölcsönös türelemre, mert egyre szaporodnak a problémák, amelyekre nemigen adható egyértelmű, megfellebbezhetetlen válasz. A modern ember olyan helyzetek elé kerül, amelyekre eddigi ismeretek és tapasztalatok nem – vagy alig – alkalmazhatók. A legtöbb, amit ilyen helyzetben tehetünk, hogy okosan és óvatosan mérlegelve, megközelítően, becsléssel határozzuk meg választásainkat. A katolikus egyháznak is meg kell barátkoznia a gondolattal, hogy nem tud minden felmerült kérdésre mindig és mindenütt érvényes választ adni. Ha egy probléma természete szerint nem oldható meg katekizmusba illő véglegességgel, akkor csak dicséretünkre válik, ha válaszunkban ezt szem előtt tartjuk.
Nem akarom túlértékelni a pluralizmus jelentőségét. A katolikus egyháznak addig is szüksége van egységes tanításra, amíg nem kerül sor a különböző kísérletek végérvényes értékelésére. A tanításbeli pluralizmust csak bizonyos határok között fogadhatjuk el, csak relatív és ideiglenes szerepe lehet, hiszen az objektív tényállás mindig egy. De ahhoz, hogy eljussunk a biztos teológiai megoldásig, vállalnunk kell a nézetek átmeneti sokféleségét, a velejáró minden kényelmetlenséggel együtt.
Javaslatok – körvonalakban
Úgy gondolom, kezdésnek megfelelő lenne, ha mindkét fél megjelölné – őszinte közeledési szándékának bizonyságául – azokat a konkrét lépéseket, melyekkel kezdetét vehetné az egyre jobban elmérgesedő viszony rendezése.
Közös kiindulási alapként el lehetne fogadni – éppen rendkívül mértéktartó, s ezért tág mozgásteret hagyó szövegezése miatt – a Gaudium et spes zsinati konstitúció[SZJ] 79. pontjában rögzített felfogást: „Méltányosnak látszik továbbá, hogy a törvények megértően intézkedjenek azokról, akik lelkiismereti okokból nem fognak fegyvert, de készek békés formában szolgálni az emberek közösségét.”
A hierarchia megmaradhatna azon az álláspontján, hogy az Evangélium nem írja elő a fegyveres szolgálat megtagadását. De elfogadhatná, hogy lehetnek katolikusok, akik így értelmezik az evangéliumi tanítást, és erőfeszítéseket tehetne annak kieszközlésére, hogy a kötelező fegyveres szolgálatot – méltányos esetben – váltsák át szociális munkára. A gyakorlatban legfeljebb pár tucat fiatalról van szó. De az elv érvényét nem csökkenti, hogy csak kisszámú esetben kell megvédeni.
A bázisközösségek azzal járulhatnának hozzá az álláspontok közelítéséhez, ha kinyilvánítanák, hogy elfogadják a katolikus egyház hierarchikus felépítettségét és ennek következményeit, s hogy készek erőfeszítéseket tenni a szektásodás megelőzése érdekében.
A fenti javaslatokkal nem az egyedül lehetséges megoldást akartam felvázolni, csupán azt kívántam jelezni, hogy van mód a kölcsönös közeledésre. Jó volna, ha mindannyian töprengenénk a lehetőségeken. Hiszek a szeretet leleményességében.
Zárógondolatok
Megközelítésemet „reális utópiának” tartom. Reálisnak, mert igazán leküzdhetetlen akadály nem áll megvalósulása útjában. Ugyanakkor utópisztikusnak is, mert annyi előítélet, személyes sérelem, egzisztenciális meghatározottság, politikai korlátozás hat ellene, hogy közeli megvalósulása nemigen várható.
Mégis derűlátó vagyok. A katolikusok mindig is arról voltak nevezetesek, hogy nem félnek a jövőtől. Mindig tudták, hogy éppen a jelen feladatainak vállalása és teljesítése közben szerzik meg azt az erőt, ügyességet, amely képessé teszi őket a jövő gondjainak megoldására.
Manapság sokat beszélnek arról, hogy az állammal kialakított – állítólag – jó viszonyunkért „keményen meg kellett küzdenünk”. Az ökumenizmusért[SZJ] is sok erőfeszítést tettünk – nagyon helyesen. De mintha éppen az egymás közti párbeszédért nem hoznánk elég nagy áldozatokat. Miért ne küzdenénk meg keményen belső nehézségeink megoldásáért is? Miért ne küzdenénk meg előítéleteinkkel, türelmetlenségünkkel, kényelemszeretetünkkel? Ha így cselekszünk – bizonyos vagyok benne –, a reális utópia nem lesz „utópia”.
- Állam és egyház [6]