Kedves János!
Nagy érdeklődéssel olvastam a Beszélő 3. számában helyzetelemzésedet, és a körünkben eluralkodott „csend megtörésére” szólító felhívásodat. Aminek, mint írod, „ideológiának” kellene lennie, alanya az általad „demokratikus ellenzéknek” nevezett „politikai közösség” kellene legyen, amely – úgymond – „kívül áll a közmegegyezésen”.
Felhívásod, legalábbis számomra, teljesíthetetlen. Ennek több oka van. Ezek:
1. Amennyiben a „demokratikus ellenzék” általad többször is hangsúlyozottan fontos ismérve, hogy „kívül áll a közmegegyezésen”, véleményem szerint ez időben nem létezik. A hol így, hol úgy (általad „demokratikus ellenzékként”) emlegetett laza és nem politikai indítékoktól vezéreltetve kialakult halmaz annak a hallgatólagos („közmegegyezéses”) előfeltevésnek köszönheti létét, hogy a hatalom (ameddig érdeke) törekszik betartani azokat az ígéreteket, amiket különféle nemzetközi fórumokon a polgári szabadságjogokkal kapcsolatban tett. Ez a „közmegegyezés”, még ha nem is működik mindig súrlódásmentesen, tudtommal eddig egyik fél oldaláról sem bontatott fel. Én úgy érzem, hogy egyelőre ezen a „közmegegyezésen” belül állok, és ha rajtam múlik, szeretnék eztán is belül állni. Következésképp, fölhívásod nekem és a hozzám hasonlóknak még vagy eleve nem szól, vagy pedig cikkedben nem fogalmaztad meg szabatosan, mit értesz „közmegegyezésen”.
2. Az ún. „demokratikus ellenzék” nem „politikai közösség”, hanem több különböző kisebbségi „réteggondokra” szakosodott, és a maga szakterületének „hivatalos” irányvonalától eltérően gondolkodó, viselkedő „kiscsoport” békés koegzisztenciája. E koegzisztencia alapja annak kölcsönös tudomásulvétele és tiszteletben tartása, hogy nem időszerű sem fontossági, sem sürgősségi (tehát politikai) szempontok alapján hierarchikusan rangsorolni az egyes kiscsoportok szakterületeit. Ennyiben „demokratikus”. „Ideológia” csinálása, amit te kívánsz, valami ilyesforma rangsorolást jelentene. Pl.: az ún. „demokratikus ellenzék” politikailag legégetőbbnek a létminimum alatt élők helyzetének javítását tartja... De e „leg”-hez mit szólnának azok a rendszerkritikusok, akik szerint az előbbi csak a hivatalos intézményrendszer strukturális reformján keresztül, netán azután valósítható meg? S mit azok, akik úgy vélik, hogy a legsürgetőbb („mert holnap talán már késő…”) a
– környező országok kisebbségi magyarjainak sorsa,
– a tanyák és aprófalvak továbbpusztulásának meggátolása,
– a „szakemberek” és a „hivatalnokok” közti feszültségek továbbnövekedésének megakadályozása,
– az ingázók és a városok peremvidékein élők százezreinek szociális helyzetén való javítás,
– a népességfogyás megállítása,
– a fiatal értelmiségieknek a fizikai dolgozókkal szembeni hátrányos megkülönböztetése stb. etc.
(Csak ezután következnének az egyéb, „időtlenebb” gondok, amelyek megléte szintén sokakat hozott be az elmúlt években az ún. „demokratikus ellenzékbe”, – tételesen nem kezdem előszámlálni őket.)
Én „demokratikusabb” vagy altruistább, vagy apolitikusabb vagyok annál, hogysem valamilyen „ideológiával” fontossági piramisba tudjam rendezni mindezeket a kérdéseket. Emellett, ebben objektívan is akadályoztatva vagyok: nemcsak nem rendelkezem akár ezek egyikének-másikának, akár együttesének a megoldásához szükséges erőforrások fölött, hanem még csak nem is tudom, hogy az az intézményrendszer, amellyel mindmáig „közmegegyezéses” viszonyban vagyok (elvégre vagyok), mennyiben rendelkezik a szükséges erőforrásokkal, mire mekkora részt képes és hajlandó bevetni. Legfeljebb arról van némi tapasztalati tudásom, mire nem vetett és nem vet be komoly erőforrásokat (azt viszont már nem tudom, azért-e, mert nincsenek neki, vagy mert nem hajlandó).
3. De „ideológiateremtési” ambícióimat, még ha volnának is, te magad lehűtöd azzal, hogy cikkedben bejelented ugyan valamilyen „ideológia” kívánatosságát, azonban e kívánatosságtól elcsábíttatni magadat nem hagyod. Magyarán, „ideológiát”, „programot” a jövőre vonatkozólag nem állítasz. Nincs egyetlen jövőre vonatkozó vitatható megállapításod, mert saját ideológiáidról nem ejtesz szót, „nem töröd meg a csendet”. Lehet, hogy óhajod egyszerre időszerű – és ez idő szerint teljesíthetetlen?
A válasz, ami fölhívásod nyomán bennem megfogalmazódott, nagyjából a következő: minek tegyek a magam nevében ígéreteket (amik, ha mások is csatlakoznának hozzájuk, „ideológia” vagy „program” lennének), amikor nem tudom, adódik-e módom beváltani őket? Mi több, amikor éppen esetleg azzal vonom meg magamtól még a beváltási elv lehetőségét is, hogy egyáltalán bármilyen irányban elkötelező érvényű ígéreteket teszek?
Túl sok hangzatos és távlatos ígéret és ideológia be nem tartását és be nem tarthatóságát éltem már eddig is meg. Egy ideje – hogy átmenetileg vagy végleg, még nem tudom – az ígéreteknél és az ideológiáknál fontosabbnak érzem a betarthatóság feltételeinek a biztosítását és továbbfejlesztését és a betartást. Kétségkívül nem sok. Néha céltalannak tűnő kitartás. Néha, ennek-annak, „be-tartás”. Az igekötőkkel való játszadozás még folytatható. Egyetlen közös elemük a tartás.
Érdeklődve várom a túllicitálásokat. – Tőled is, azoktól is, akik felhívásodra méltóbban tudják „megtörni a csendet”.
Hivatkozott cikkek
- Vita [7]