E sorok írásánál megint áll a bál, megint Sólyom László miatt. Mire a Beszélő megjelenik, megint állni fog a bál, megint miatta, éspedig a választások időpontjának időzítése, a „kinek kedvez”, illetve a „mi lesz Polt Péterrel” c. kedvelt médiatoposzok okán. Most azonban még az verte ki a (szélső)polgári biztosítékot, hogy köztársasági elnökünk a nemzeti lobogó háttérdekorja nélkül mondta el újévköszöntő beszédét a köztévében, és ez olyannyira meghökkentette a Fideszt, hogy évek óta először kétfélét mondott egy kérdésről: Répássy Róbert szerint az eset magyarázatra szorul, Pokorni Zoltán azonban közölte, „az elnök személye zászló nélkül is kifejezi a nemzet egységét, ezért hiányának a háttérben nem tulajdonít jelentőséget”.
Jó. Persze tulajdonítana, nagyon is, ha az elnököt Szili Katalinnak vagy Bihari Mihálynak hívnák, és magyar trikolór nélkül mernének beszélni a jan. 1-jei nem létező nemzeti ünnep alkalmából az MTV-n (tényleg, nem lehetne ezt a műfajt a továbbiakban Pintér Dezsőre bízni?). Mi viszont fókuszáljunk arra: zászlóval vagy anélkül, de tényleg kifejezi-e Sólyom László a nemzet egységét, és megtestesíti-e mindazt, amit az alkotmány a munkaköri leírásában vázol?
A Magyar Köztársaság jelenlegi elnöke annyi szokásjogot, protokolláris és politikai hagyományt rúgott fel tündöklésének néhány rövid hónapja alatt, hogy bízvást nevezhetnénk őt Magyarország első anarchista államfőjének is, már ha leragadnánk a formalitások szintjén. Érdemi politikai meggyőződését, jog- és politikafelfogását, a köztársaságról vallott felfogását azonban már nehezebb politikai skatulyákba gyömöszölni. Kissé elhamarkodottnak tűnik ezért a „konzervatív-liberális” kifejezés gyakori politológusi használata, nem mintha a szintén kézenfekvő „zöld-civil aktivista” vagy a „populizmustól óvó populista” sokkal találóbb lenne.
„Nem leszek aktivista”, „nem akarok »szeretett elnökünk« lenni” – így nyitott a Védegylet jelöltje, hangsúlyozva, hogy csak végső esetben, az ún. Jelentős Ügyekben kíván a nyilvánosság előtt megszólalni. Ehhez képest még eskütétele előtt kvázi hadat üzent Amerikának, amikor bejelentette, hogy ő bizony addig nem utazik az Egyesült Államokba, amíg a beutazáskor ujjlenyomatot kell adnia; ehhez képest bírálta a „ránk szabaduló fogyasztói értékrendet, a pénz egyeduralmát”, elővette a kettős állampolgárságot; ehhez képest kezdettől hangoztatta, hogy ő bizony ott lesz a Zengőn, a NATO-radarállomás ellen, és tényleg, ott is volt, a zöldek által szervezett nagy szeptemberi túrán, de nem ám mint államfő, hanem „mint a Zengő-védők közösségének egy tagja”.
De maradhat-e valaki „civil”, „közösségi tag”, ha nyáron (a Parlamentben, ahonnan nem vitette ki a magyar zászlót) esküt tett arra, hogy ő népét fogja képviselni, nem középiskolás fokon? Lehet-e közölni augusztus 20-án, hogy „európai mércével mérve középhatalom vagyunk”? Nem szerepzavar és kompetencia-elméretezés arról nyilatkozni a CNN-nek, hogy szívesen létrehoznánk a „zöld államfők hálózatát”? Úgy tenni, mintha az ökogondolkodás valami politika- és gazdaságsemleges zóna lenne? És akkor még nem is szóltunk demokráciánk működő letéteményeseiről, a politikai pártokról.
Sokáig úgy tűnt, Sólyom László nem igazán szereti a pártokat. Újévi beszédéig minden interjújában ott lebegett valami enyhe párt- és parlamentarizmus-ellenesség, illetve -felettiség, a civil-kommunitárius ethosz védelme a pártok vélt/valós marakodásával szemben. Súlyosbodott a hangnem, amikor kijelentette, hogy a választások időpontjáról nem hajlandó konzultálni a pártokkal, amelyek egyébként se merjék megünnepelni az 1956-os forradalom idei kerek évfordulóját, legfeljebb a székházaikban. Aztán kiderült, hogy Sólyom már tudja a választás időpontját, de nem mondja meg senkinek, elvégre nem tartozik rájuk, illetve csak jan. 19-e után tartozik rájuk, azaz ránk, akik ugye fizetjük és fenntartjuk ezt az egészet. Majd eljött az újévi beszéd, és az sem éjfélkor, hanem másnap délelőtt, amikor senki nem néz tévét.
„Mindenki fontos, mindenki hozzájárul ahhoz, hogy jó legyen Magyarországon élni. (…) A felelős ember ad magára. Megköveteli, hogy ne akarják teljesíthetetlen ígéretekkel vagy mások kárára megnyerni támogatását. Reális, hosszú távú programot akar látni, és annak hiteles jelét, hogy az adott pártban lesz elszántság véghezvinni mindazt, amit ígér” – nyitott új, individualista, polgárcentrikus énjével az elnök, aki a mi adófizetői szempontunkkal indokolt: „Ha mi viseljük a terhet, tudnunk kell azt is, melyik párt hogyan vágna bele a régóta halogatott reformokba, mit és hogyan változtatna meg, s főleg: mikor.” Kiállása most mentes volt mindenféle pártellenességtől, sőt: „Demokratikus, alkotmányos pártok versenyeznek, és nem viszi romlásba az országot, bármelyik győz is.”
A pártok hatékony működésével, esélyegyenlőségével indokolta első komoly politikai lépését is: azt, hogy az óév utolsó napjaiban visszaküldte a parlamentnek a pártok ingatlanhasználatáról szóló törvényt; az ugyanis szerinte nem rendelkezik a később az Országgyűlésbe jutó pártokról.
Bármennyire kitűnő embernek tartom is Sólyom Lászlót, az elmúlt hónapokban voltak pillanatok, amikor elgondolkodtam azon, jól tettem-e, hogy aláírásommal az ő jelöltségét támogattam. A helyzet az, hogy jól tettem. Személyében a megfelelő ember van a megfelelő helyen, aki minden rigolyája és szerepzavara ellenére az alkotmányos-intézményes demokrácia erősítésén fáradozik. És ezzel nincsenek olyan sokan ebben az országban.
A rovat megjelenését a Centre for the New Europe támogatja.
- Libero [6]