Mikó István

Nyomtatóbarát változat

A külvárosi fiatalok több mint két évtizede állnak a francia közvélemény érdeklődésének középpontjában. Elég arra gondolni, hogy az állampolgárság jogi reformjának előkészítésére felállított szakértői bizottság már 1982-ben gyakran élő adásban tanácskozott a bevándorlók gyermekeinek nemzeti tudatáról, s azóta is ők a főszereplői a közbiztonságról, az iskoláról vagy a szekularitás elvének alkalmazásáról folyó széles körű vitáknak. Számtalan kutatás, elemző cikk jelenik meg róluk, rendszeresen megszólaltatják őket riportfilmekben, vallási és civil szervezeteik képviselői állandó vendégei a kerekasztal-beszélgetéseknek, vagyis jó ideje egyre több alkalmat kapnak arra, hogy megismertessék magukat, és eloszlassák a titokzatos, láthatatlan kisebbségekkel szemben könynyen feltámadó, idegenkedő bizalmatlanságot. Jóllehet még egy szélsőjobboldali párizsi lap sem riogatna az arab veszedelemmel amiatt, hogy egyes metróvonalakon sok a békésen utazó színesbőrű, ám a francia média nagy előszeretettel választ ki különösen nehéz sorsú vagy elvakultan fanatikus személyeket, és kelt ilyen módon szánalmat egész etnikumok iránt, vagy félelmet tőlük. Ennek ellenére manapság már egyetlen politikai párt sem szónokol a multietnikus társadalom ellen (2002-ben még Marine Le Pen, a Front National egyik vezetője is szeretetéről biztosította az arab származású állampolgárokat). Franciaország az idegen kultúrák befogadását, a multikulturális társadalom perspektíváját nem tudja megemészteni: a vallási, életmódbeli különbségeket, a nem asszimilálódott rétegeket szemléli egyre nagyobb gyanakvással.

Régóta felgyülemlett aggodalmak felelősek azért, hogy a francia politikai osztály, a média, és nyomában a világsajtó, a rend helyreállításáig végig hibásan elemezte a helyzetet. A kormány tagjaitól kezdve a miniszterelnökig, a félig ellenzékbe vonult centrista UDF vezetőitől a Szocialista Párt első titkáráig mindenki egyöntetűen lázadásnak nevezte a Clichy-sous-Bois-ban októberben kitört, majd összesen 274 helységre kiterjedt és a vihar elültével már csak „eseményeknek” nyilvánított pusztítást. Kimondatlanul is felmerült a Franciaországot elérő faji zavargások rémképe. A kommentátorok Vaulx-en-Velint emlegették, de úgy tűnt, a feketék lakta angliai Brixtonra gondolnak: miközben a lyoni külvárosban 1994-ben kitört erőszakhullámot idézték, érezhetően a brit főváros szélén 1981-ben lejátszódott és rövid idő alatt az egész országot elborító, megállíthatatlan forrongások fenyegető példája lebegett a szemük előtt.

A dühös gyújtogatók

A lángoló iskolák és a szénné égett autók látványa olyan nyugtalanságot és megütközést keltett a közvéleményben, a megfigyelőkben és a közéleti vezetőkben egyaránt, hogy az oknyomozás némileg elterelte a figyelmet a tényszerű beszámolókról. A riporterek a rendbontók sérelmeiről és romboló indulatairól kérdezgették a helyi lakosokat (a megkérdezettek között alig akadt olyan, aki ne ítélte volna el a vandalizmust, döntő többségük azonban indokoltnak tekintette a randalírozó fiatalok vak dühét). A társadalomtudósok a mélyen fekvő feszültségek történelmi okait és közvetlen előzményeit elemezték, az ellenzéki politikusok pedig többek között azért hibáztatták a kormányt, mert felszámolta a bűnmegelőzésben új módszereket használó – a lappangó konfliktusok szereplőivel kötetlen kapcsolatokat tartó – lakosságközeli rendőrséget (police de proximité). Napok alatt árnyalt magyarázatok és elméleti megközelítések sokasága látott napvilágot, háttérbe szorítva az éjszakai gyújtogatások elkövetőinek kilétére és számára vonatkozó adatokat. Szinte teljesen elsikkadt, hogy kik és hányan voltak.

Bár a sajtó igen elővigyázatosan alig adott szót a felforgatóknak, nehogy a kollektív tudatban fogalommá váló Gavroche-okat, Victor Hugo-i romantikus hősöket csináljon belőlük, a helyszíni tudósításokból és a rendőrségi közleményekből egyértelműen kiderült, hogy a banlieue-kben néhány fős bandákba verődött fiatalok garázdálkodnak. Noha csupán elvétve, távoli képsorokban mutatta őket a televízióhíradó is, csillapítani akarván láthatóan túltengő dicsvágyukat („csak a tévében akartam szerepelni” – mondta indoklásul a rendőrőrsön egy fiatalember, igazolva Andy Warhol jóslatát, mely szerint 2000-től majd mindenki úgy érzi: neki is kijár életében egyszer „15 perc hírnév”), mégis világosan tudni lehetett, hogy kik vesznek részt az erőszakos cselekményekben. Észak- és Fekete-Afrikából érkezett bevándorlók gyermekeiből és unokáiból álló szélsőségesek kis csoportjai, vagyis csak elenyészően kis számú arab származású és feketebőrű fiatal vetette magát a médiából tanult városi gerillaharcokba, akiket azonban nem a political correctness miatt nem szokás néven nevezni, hanem jól megfontolt politikai óvatosságból, nevezetesen az őket fenyegető gyűlölethullám megelőzése érdekében. Tehát a hatóságokkal való összeütközést munkapiacról kiszorult, képzetlen, iskolából kimaradt és családjuktól elszakadt, nem ritkán kiskorú radikálisok – egy marginális rétegen belül is marginális elemek – robbantották ki. De a vitás körülmények között lezajlott, két kamaszfiú halálát okozó rendőri túlkapást követő bosszúhadjárat nem talált tömeges támogatásra.

Könnyen érthető, hogy miért maradtak magukra a feldühödött fiatalok, vagyis miért álltak a rendfenntartó erők oldalára a hetvenes évek óta egyre inkább elgettósodott, gyakran 40-50 százalékos munkanélküliséggel küszködő külvárosok lakói, akik szemtanúk szerint rendszeresen igyekezték nyomra vezetni a gyújtogatók üldözőit. Magától értetődik, hogy az emberek a maguk közvetlen érdekeit védték, nehezen összespórolt autójukat féltették (a közbiztonság hiánya, hangsúlyozta miniszterelnöksége végén Lionel Jospin, a legszegényebbeket sújtja), továbbá hamar belátták, hogy ha leégnek a közeli óvodák, iskolák és sportcsarnokok, akkor a gyerekeik az oktatásban keletkezett zavarok miatt átmenetileg mindenképpen még hátrányosabb helyzetbe kerülnek. De alapjában véve már régóta megelégelték, hogy a „vadócok” – amint belügyminiszter korában a szocialista Jean-Pierre Chevènement nevezte őket, addig szokatlanul szókimondóan – teljes kerületeket tartanak rettegésben. Kőzáporral fogadják a felségterületükre bemerészkedő rendőrséget, őrszemként használt kiskorúakat is bevonnak az általuk irányított kábítószerkereskedelembe, csoportosan megerőszakolnak védtelen lányokat, súlyosan bántalmaznak tanárokat, szabályos időközönként fizetendő pénzösszegeket zsarolnak ki iskolásokból, rivális bandákkal csapnak össze, nap mint nap zaklatják, háborgatják a lakókat, és folyton rongálják az amúgy is lepusztult épületeket. Mindez rendszeresen napirendre került a sajtóban, de jó ideig egyedi esetek sorozatának tűnt, s a politikai óvatosság is ezt az illúziót erősítette.

Végül amikor maguk az érintettek, a bevándorlók immár francia gyerekei engedtek szabad folyást felháborodásuknak, és hívták fel a közvélemény figyelmét a tarthatatlan állapotokra, fel kellett ismerni, hogy a külvárosokban elharapózó banditizmus súlyos társadalmi probléma. „A peremvárosokban fellelhető barbárok esetében nincs mit tovább tétovázni – jelentette ki a Le Monde 2002. június 12-i számában Malek Boutih, az SOS-Racisme volt elnöke, ma a Szocialista Párt titkára –, rájuk kell rontani, oda kell csapni, le kell számolni velük, vissza kell szerezni a nekik átengedett területeket, méghozzá sürgősen!” E nyilatkozathoz hasonlóan nagy visszhangot váltott ki annak a féltucat fiatalnak a kezdeményezése is, akik 2003-ban egy öthetes országjáró körúton igyekeztek ráébreszteni a közvéleményt és a hatóságokat a külkerületekben uralkodó állapotokra. Erre egy különös kegyetlenséggel elkövetett bűncselekmény után került sor: Vitry-sur-Seine-ben egy suhanc egy szeméttároló helyiségben benzinnel lelocsolt és élve elégetett egy 19 éves lányt, aki visszautasította a közeledését. Fokozatosan megtört az omerta, vége szakadt a panelsorok zárt világában tobzódó erőszakot övező hallgatásnak.

Indokok és indítékok

A bevándorlók gyerekei, akiknek a helyi lakosokból, képviselőkből és a gazdasági-társadalmi életben tevékenykedő személyiségekből álló elővárosi szervezetek és a női egyenjogúságért küzdő egyesületek biztosítottak fórumot, semmilyen mentséget nem találtak a soraikból kikerült fosztogatók, autótolvajok és feleségverő férfiak vétkeire. Elvetették azt a médiát elárasztó, jóérzéstől csöpögő szemléletet, mely szerint akármilyen elvetemült tettekre ragadtatják magukat a társadalomból kirekesztettek, mindenképpen megértést és elnézést érdemelnek. Ennek a széles körben elterjedt mentalitásnak periferikus formája az a – volt gyarmatokról származó első és második generációs franciák iránti – bűntudattal vegyes paternalista türelmesség, amely vitathatatlanul közrejátszott például abban, hogy a nyolcvanas évek második feléig váratott magára az átfogó kampány az Afrikából érkezett szülők leánygyermekein végrehajtott rituális csiklóműtétek ellen, vagy hogy csak az utóbbi hónapokban szaporodtak el a tiltakozások a hallgatólagosan legitimizált poligámia ellen. Az egyéni felelősséget eltussoló mentalitás másik formája az elesettekkel való szolidaritás szánakozáskultusszá silányult változata, az az őszinte igazságérzettől fűtött, de a baloldali értelmiséget jellemző öntetszelgő nagylelkűségtől sem mentes attitűd, melynek csíráira már Tocqueville is felfigyelt: a Demokrácia Amerikában szerzője már a XIX. században észlelte, hogy a demokratikus társadalmakban eluralkodik a mások iránti részvét, mivel az emberek a társadalmi kiegyenlítődés következtében könnyen át tudják élni egymás megpróbáltatásait.

A közszellemet átható szánalomra igényt tartanak a globalizáció kárvallottjai, a történelmük során lezajlott népirtásokért elégtételt követelő feketebőrűek, a zsidók és az örmények, a gyarmatosítottak leszármazottai, a közadakozásra szoruló nagybetegek, az árvízkárosultak, a szárazság sújtotta gazdák, a zsúfolt börtönök fegyencei és foglárjai, az állami támogatást sürgető vállalkozók és alkalmazottak – ha csak átmenetileg is, szinte mindenki belekerül időnként egy olyan kategóriába, melynek alapján különleges bánásmódot várhat el. A múltbeli szenvedéseik politikai elismeréséért, vagyis egy szimbolikus státusért síkraszálló etnikumok kivételével az önmagukat áldozatnak tekintő társadalmi csoportok jellegzetesen irreális, a gazdasági szükségszerűségeket semmibe vevő igényekkel lépnek fel. Például egymást túllicitálva egyszerre követelik az Európában kivételesen rövid, 35 órás munkahét és a jóléti társadalom fénykorában megállapított nyugdíjkorhatár fenntartását. Aligha téved a filozófus Pascal Bruckner, amikor azt állítja, hogy az áldozatok versengése a mai francia társadalom egyik meghatározó jegyévé vált. S mondani sem kell, hogy az idegen származású külvárosiak is aktív résztvevői ennek a versengésnek, amely ugyanúgy morális felmentést ad az ő szélsőséges tetteikre, mint a munkavállalók béremeléseket követelő, naponta kirobbanó sztrájkjaira, vagy a fuvarozók rendszeresen ismétlődő útelzáró akcióira, amelyekkel a benzinárak ellen tiltakoznak. A hol panaszos, hol rombolásra bújtó rapzenéből („Mit szarozunk, gyújtsuk már fel az egészet!” – énekelte Joey Star, a műfaj egyik legismertebb francia alakja) tisztán kihallható, hogy a külvárosi szubkultúrában az elégedetlenség mindenre feljogosít, s ha valaki nem tud (a rapben váltig ismételt kifejezéssel szólva) boldogulni, akkor ő nem, illetve nem ő tartozik ezért elszámolással.

A követelőző magatartásformák problémája azonban nem feledtetheti, hogy általában milyen súlyos szociális körülmények között élnek a bevándorló családok. Körükben a munkanélküliség az országos átlag – amely 2005-ben végre 10 százalék alá süllyedt – ötszöröse is lehet. Az élelmiszereket, meleg ételeket, használt ruhákat ingyen osztogató számtalan jótékony szervezet puszta léte is jól mutatja anyagi nehézségeiket. És akinek lakása van, az még kivételezett helyzetben van, mert több mint százezer kielégítetlen lakáskérvény hever fiókokban. A hagyományosan sokgyermekes szülőknek az az egyik legfőbb problémájuk, hogy a fiatalokat nem tudják otthon tartani: még a kiskorúak is késő estig kimaradnak, minél kevesebb időt akarnak tölteni a szegényesen berendezett szociális lakások szűk falai között. Egyes vélemények szerint ez összefügg azzal az Afrikából hozott szokással, hogy a nap legnagyobb részében az apróságokat hagyják a ház körül játszani. De jóval súlyosabban esik latba, hogy a hosszú évek óta tétlenségre ítélt, naphosszat otthon ülő, munkanélküli apáknak alaposan megcsappant a családfői tekintélye, példaképből a sikertelenség példája lett belőlük, akiknek a szavára még a legkisebbek sem hallgatnak. A tradicionális családi struktúra felbomlása, a gyerekeknek az adott körülmények között nehezen elkerülhető korai önállósodása másra is visszavezethető: döntő szerepet játszik ebben beilleszkedési vágyuk, amely az iskolázatlan, franciául rosszul vagy egyáltalán nem beszélő szülőktől való eltávolodásukban nyilvánul meg. Paradox módon pozitív aktusnak is tekinthető, hogy elhagyják a családi közeget, és szegényes kulturális környezetükből kilépve igyekeznek kapcsolatot teremteni a külvilággal.

A fiatalok egymás társaságát keresik, a korukbeliekkel futballoznak a ház előtt, diskurálnak és hangoskodnak késő estig az épületek bejárati folyosóin, s leggyakrabban emiatt kerülnek konfliktusba a lakókkal és a hatóságokkal. A szomszédokkal folytatott rendszeres szóváltások konok ellenállást váltanak ki belőlük, a kivonuló járőrök pedig mérhetetlenül felingerlik őket, mert elmondásuk szerint a rendőrök mindig megvetően, gúnyosan bánnak velük, okkal, ok nélkül naponta akár többször is igazoltatják őket, nyíltan rasszista megjegyzéseket tesznek rájuk, gyakran illetik őket obszcén szavakkal. Úgy tűnik, a rendőrség is vétkes abban, hogy sok külvárosi fiatal valósággal háborúban áll velük: a rendszeres összeütközéseket immár mindkét fél szinte természetesnek veszi. (Apró bizonyítékát nyújtotta ennek egy joviális párizsi rendőr, aki a lengyel független szakszervezet melletti megmozduláson 1981-ben hangosan azon méltatlankodott, hogy megint jönnek a vagányok csetepatézni, minden tüntetésen randalíroznak, amit persze meg lehet érteni, no de egy ilyen szép felvonulást is megzavarni a huligánkodással, az már tényleg túlzás!) Se szeri, se száma a sportból űzött, azonban nemritkán drámai kimenetelű rituális erőpróbáknak.

A többszörös szegregáció

Az etnikai kisebbségek szembeszökő lumpenizálódásának tudható be, hogy egyes tagjaikból desperado lesz, és a többiek is hiába próbálkoznak a beilleszkedéssel, nem képesek megbirkózni a rájuk nehezedő problémákkal. Mindenekelőtt legsúlyosabb hátrányukkal, az alulképzettséggel, amely miatt ritkán jutnak munkához. Sokan könnyen abba is hagyják az álláskeresést, és inkább segélyekből élnek. Nem enyhítettek számottevően ennek a rétegnek a tömeges munkanélküliségén a foglalkoztatáspolitika újabb és újabb kezdeményezései, az olyan kísérletek, mint a központi költségvetésből finanszírozott munkahelyteremtés a fiatalok számára a helyi közigazgatási intézményekben és tanintézetekben, az álláskeresők munkahelyi képzésének részleges vagy teljes állami finanszírozása vagy a pályakezdők utáni munkaadói járulék csökkentése. Nicolas Sarkozy a pozitív diszkrimináció bevezetését sürgeti az esélyegyenlőség helyreállítására, de javaslata minden oldalon ellenállásba ütközik. Számos jel utal arra, hogy különösen a bevándorlókkal szembeni társadalmi előítéletek ismeretében egyhamar nem lehet számítani a szegregáció alapját képező munkanélküliség megszűnésére.

Antirasszista civil szervezetek vizsgálataiból tudni lehet, hogy a kirekesztetteket nemcsak a munkapiacon, hanem a lakáspiacon is súlyos megkülönböztetések érik: elég egy banális francia családnéven benyújtani a jelentkezésüket, s máris pozitív elbírálás alá esik előzőleg visszautasított pályázatuk vagy lakásbérleti kérelmük. Maradniuk kell tehát a nagyvárosi körgyűrűk határán túli panelsorokban, földrajzilag is elkülönítve, egymás között. „Egyszínűek” az iskolák is az elővárosokban, a szomszédos villanegyedek lakói fizetős magániskolákba íratják a gyerekeiket, ahol nem kell attól tartaniuk, hogy az idegen származású gyenge tanulókra szabott oktatás hátráltatja őket a tanulásban. Való igaz, a magyar fogalmak szerint felső tagozatba lépő iskolások körében – a „különösen nyugtalanító eseteket”, a „különleges lassúságot tanusítókat” és „a bonyolultabb szövegek megértésébe belebukottakat” összesítve – országos szinten 15 százalékra tehető az olvasni nem tudók száma. Az oktatáspolitika látványos kudarca ez, de nemcsak azé, hiszen – Robert Nozick közkedvelt kifejezésével élve – a modern állam már régóta nem pusztán a polgárok biztonságát szavatoló „éjjeliőr”, hanem eredeti funkcióján, a személyek és a határok sérthetetlenségének védelmén túl elsődleges feladatai közé tartozik az egészség- és az oktatásügy ellátása is. Ezért a francia állam sem nézte tétlenül a kialakult helyzetet, úgynevezett különleges oktatási zónákat (zones  d'éducation prioritaire) vezetett be, ahol a tanárok különböző kedvezményeket kapnak, s a leggyengébb tanulók egyéni vagy kiscsoportos foglalkozások keretében hozhatják be a lemaradásukat. Ha mégis sikertelennek bizonyultak az egymást követő kormányok sorozatos erőfeszítései, ez azzal magyarázható, hogy az iskolai problémák voltaképpen magából az egyenlőségelvű társadalomból eredeztethetők. A tanárok egybehangzó kijelentései szerint a diákok velük egyenrangú félnek tekintik magukat, és a pedagógusok szaktekintélye épp annyira megtépázott, mint a politikai és gazdasági döntéshozóké. A szakterületükön felhalmozott ismereteikkel és tapasztalataikkal nem vívnak ki közmegbecsülést: hétköznapi jelenség, hogy a tanulók érdektelennek nyilvánítanak klasszikus elméleteket, és az órákon saját „józan nézeteikkel” állnak elő. A médiákban pedig a közvélemény képviselőinek színeiben fellépő filmszínészek, humoristák és a valóságshow-k ünnepelt csillagai szócsatáznak hivatásos történészekkel és politikai megfigyelőkkel. A társadalmi egyenlőség éthosza (és a ma is élénk „osztályharcos” szellem) oda fajul, hogy még a legösszetettebb társadalmi kérdések kapcsán is nap mint nap elhamarkodott ítéletek, nemegyszer a marxista egyszereggyel alátámasztott féligazságok mérkőznek szakszerű elemzéseken nyugvó állításokkal, s eközben az az illúzió keletkezik, hogy azonos igazságértékű, egyformán kétségbe vonható vélemények ütköznek meg egymással. Nem véletlen, hogy liberális értelmiségiek egy gyakran ismételt – a többség önkényuralma (Tocqueville) és a közvélemény zsarnoksága (John Stuart Mill) fogalmából kinőtt – kifejezéssel a közvélemény diktatúráját emlegetik az iskola kapcsán, amikor arra keresik a választ, miért egyre önfejűbbek a diákok, és miért ölt drámai méreteket az iskolai fegyelmezetlenség, a tanárokkal szembeni brutális agresszivitás, valamint az, amit sommásan az emberi és kulturális értékek tagadásának szokás nevezni.

Kitaszítottság és elkülönülés

Egyre mélyebb szakadék választja el a bevándorlókat és gyermekeiket attól a hagyományosan sok idegent befogadó társadalomtól, ahova csak a XX. században százezres hullámokban érkeztek olasz, lengyel, spanyol és egyéb nemzetiségű menekültek a nyomor vagy a politikai elnyomás elől. Az ország keleti részén, a lotaringiai falvakban letelepedett sziléziai bányászok családi házai vagy a lengyel nagyvárosokból jött boltosok gyermekeinek sikertörténetei jól szemléltetik gyors beilleszkedésüket (a párizsi Marais negyedben közszájon forgó, szociológiai tanulmányba illő vicc csattanója szerint a textilkereskedő és a pszichoanalitikus közötti különbség mindössze egy generáció). Kezdeti anyagi nehézségeik dacára, és annak ellenére, hogy sokáig kijárt a „digó” (rital) és a „polák” a Chiesa, illetve Kowalski nevű jövevényeknek – vagyis az európai emigránsok is csak gyötrelmek árán tudták elfogadtatni magukat –, általában mindent megtettek, hogy megfeleljenek a befogadó ország elvárásainak. Fenntartások nélkül magukévá tették a jakobinus hagyományokra épülő – eredetileg a breton, baszk és egyéb kisebbségek asszimilációját szorgalmazó – integráció elvét. A már Franciaországban született fiatalok beolvadási folyamata a Jules Ferry által 1881–1882-ben bevezetett kötelező, ingyenes és világi elemi iskolában kezdődött, majd a különböző nemzetiségek olvasztótégelyének tekintett, akkor még szintén kötelező katonai szolgálattal zárult. Franciaország iránt bevallottan hálát éreztek, amiért kisegítette őket a bajból, s egyúttal alkalmat adott nekik, hogy elsajátítsák a kultúráját. S ugyan mulatságosnak találhatták, amikor a történelemórán fel kellett mondaniuk az egykori tankönyvek elmaradhatatlan kitételét: „a gall őseink” kezdetű, máig híres leckéket, szüleiktől örökölt hovatartozásukat nem megtagadva franciának érezték magukat.

Egészen az 1980-as évekig csupán átmeneti lakás- és egyéb infrastrukturális problémákat vetett fel a multietnikus társadalom, melynek nyugalmát azok a többnyire arab vendégmunkások sem zavarták meg, akiket az olcsó munkaerőre vadászó vállalkozók hozattak be tömegesen a hatvanas évektől fogva. A szociológusok osztályozása szerint a dolgozni jövő bevándorlók (immigrés de travail) csak néhány évig maradnak az országban, majd visszatérnek otthon hagyott családjaikhoz. Nem akartak integrálódni, s ezt nem is várták el tőlük. De Giscard d'Estaing elnöksége alatt megszületett a családegyesítési törvény – amely a hivatalos indoklás szerint kizárólag humanitárius megfontolásokon alapult, valójában azonban nemcsak a zsúfolt munkásszállásokon, feleségüktől és gyerekeiktől távol lakó vendégmunkások helyzetének megváltoztatását kívánta szolgálni, hanem a demográfiai visszaesést is igyekezett kompenzálni –, és a törvény következményeként ezek az emigránsok a népességhez tartozó bevándorlók (immigrés de peuplement) kategóriájába kerültek. Az ő beépülésüket számos tényező hátráltatja, mind a mai napig.

A korábban letelepedett külföldiek nem a volt gyarmatokról származtak, nem érezték úgy, hogy az őket befogadó Franciaországnak sok törlesztenivalója van velük szemben, szociológiai összetételük is változatosabb volt (sokuk rendelkezett valamilyen szakképzettséggel), s mivel Európából jöttek, civilizációjuk és vallásuk sem különbözött a bennszülöttekétől. Az arab és feketebőrű bevándorlók százezreinek egy számukra idegen világhoz kellett alkalmazkodniuk, és éppen gyökeresen eltérő értékeik és szokásaik miatt sokkal élesebb idegengyűlölettel kellett szembenézniük, mint elődeiknek. Mintegy húsz éve először arra derült fény a különböző választási eredményekből és felmérésekből, hogy a franciák 20-25 százaléka kifejezetten ellenséges érzelmekkel viseltetik a közöttük élő arabok és afrikaiak iránt, ami szükségszerűen maga után vonta az utóbbiak közösségi tudatának megerősödését. A radikális iszlamizmus világszerte megfigyelhető előretörése tovább növelte az elkülönülésre hajlók számát, egyre többen azonosultak a palesztinok ügyével, az első és második intifáda a végletekig fokozta nyugatellenes érzelmeiket. A szocialista Manuel Walls szavával Franciaországban is kitört az identitáshisztéria, és a franciáknak rá kellett ébredniük, hogy az idegen származású lakosság egy része gyűlöletettel viszonyul hozzájuk. A szeptember 11-i merénylet után bin Ladent éltető grafittik tűntek fel a külvárosokban, az ő képét hordozták néhányan a második iraki háború elleni tüntetésen, egy futballmeccsen a teljes stadion fütyült a Marseillaise alatt, egy tavaly őszi diákmegmozduláson külvárosi fiatalok támadtak a felvonulókra, s az őszi válság idején „Vazze Franciaországot!” és más hasonló oldalak jelentek meg az interneten.

Veszélyesen álszent az a főleg baloldali politikusok és értelmiségiek által hangoztatott tétel, mely kizárólag szociális okokkal magyarázza a múlt októberi gyújtogatásokat, és szemet akar hunyni afölött, hogy az 5 millióra becsült, az ország második vallását képviselő muzulmánokat nemcsak a szegregáció kiváltotta indulatok, hanem vallási, politikai motívumok is mozgatják. Még akkor is, ha a döntő többség minden bizonnyal a keveredést és a republikánus értékeket igenlő „Sem ringyók, sem alávetett nők” nevű, egyre szélesedő mozgalommal rokonszenvezik, és nem feledkezik meg a francia állam eddig tett erőfeszítéseiről. Választás előtt áll a politikai osztály: vagy a példás jogi szigort is magában foglaló módszerekkel és jelentős anyagi áldozatok árán új politikát vezet be a bevándorlók francia állampolgárságú, de sok esetben önmagukat nem franciának tekintő gyermekei beolvasztására, vagy az angolszász országokban bevett, a zárt etnikai közösségekre épülő társadalmi modell javára le kell mondania az integráció talán már menthetetlen elvéről. A helyzet robbanékony, de a külvárosokban nem történt és a jövőben sem látszik elkerülhetetlennek a társadalmi robbanás.

• Játéktér

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges