Minden bizonnyal csak kevesen tudják, hogy az orális fogamzásgátlás alaptörténetében honfitársaink úttörő szerepet játszottak. Nem sokon múlott, hogy az első fogamzásgátló tablettát a hazai gyógyszergyártás megalapítójának, a hormongyártásban kiemelkedő tevékenységet kifejtő Richter Gedeonnak a budapesti vegyészeti gyárában állítsák elő az 1930-as évek végén, vagyis közel húsz évvel azelőtt, hogy a ma használatos fogamzásgátlók prototípusa feltűnt a piacon. Richter ugyanis jó szakmai és baráti kapcsolatot ápolt az Innsbruckban, majd Bécsben élő Ludwig Haberlandt élettanprofesszorral, akivel közösen a teherbeesés elkerülésére utaló Infecundin néven humán fogamzásgátló tabletta előállítását tervezte. A végső kivitelezés azonban az értelmi szerző osztrák tudós korai halála és a második világháborút megelőző esztendők kedvezőtlen körülményei, főként az 1938-ban bekövetkezett Anschluss miatt meghiúsult.
A csaknem százszázalékos védettséget nyújtó, így az abortuszt elkerülhetővé tévő első fogamzásgátló tabletta, az Enovid 1960-ban jelent meg az Egyesült Államokban. A villámgyorsan elterjedő, termékenységük szabályozásának lehetőségét s a gyermekvállalás ideális időpontjának megválasztását a nők kezébe adó, egyúttal messzemenő társadalmi, egészségügyi, vallási, politikai problémákat és vitákat kiváltó „pill”1 atyjának az amerikai Gregory Pincust és munkatársait tartják.
I.
1967 áprilisának végén bizonyára sokan felkapták a fejüket az alábbi újsághír olvastán: „Hormonális hatáson alapuló fogamzásgátló tabletta kerül forgalomba. Akik a szert alkalmazni kívánják, a rendelőintézetek szakorvosaihoz fordulhatnak, s tőlük kapnak megfelelő tájékoztatást a felhasználás módjáról.”2 Az ügy súlyát jelzi, hogy maga a legszűkebb pártvezetés foglalkozott az első magyar fogamzásgátló tabletta bevezetésével, melynek közvetlen előzményei jó fél évvel korábbra nyúltak vissza.
„Amit régen a bábaasszonyok és sarlatánok csináltak, egyénileg tették tönkre az anyákat, most ez nálunk intézményes rend, bocsánat a kifejezésért, mert amit most csinálunk, az szisztematikus tönkretétel hatósági engedéllyel és jóváhagyással. Ez ilyen tömegméretekben sokkal veszélyesebb. A szülőotthonokra ki van írva, hogy szülőotthon, de azok a valóságban hatósági angyalcsináló gyárak. Én ezt nem fogom sehol így mondani, de másképpen erre nem tudok gondolni” – így jellemezte Kádár János a Magyar Szocialista Munkáspárt Politikai Bizottságának 1966. október 4-i ülésén az érvényben lévő, 1956 júniusában hozott minisztertanácsi rendeletet.3 Ez gyakorlatilag teljesen szabaddá tette az abortuszt, véget vetvén az ún. Ratkó-korszak szigorúságának, amikor csak a magzati károsodás kockázata vagy a várandós nő életének veszélybe kerülése esetén engedélyezték a művi vetélést. Kádár bírálta azt is, hogy az anyákra bízták a döntést, mikor és hány gyermeket kívánnak a világra hozni: „ez nem azok közé a demokratikus szabadságjogok közé tartozik, hogy írhat-e cikket vagy nem valaki; ez hibás elgondolás.” „Nálunk szinte mechanikusan úgy gondolkozunk – folytatta fejtegetését –, hogy az 1956. október előtti Központi Bizottság és kormány szektás, baloldali kormány és Központi Bizottság volt, s annak minden rendelete szektás, baloldali rendelet volt. Ez nem így van! Annak az időszaknak az utolsó periódusában, az utolsó 2-3 évben nagy horderejű dolgokban voltak ellenkező, jobboldali határozatok is, ahol az orientálás és nyomás hatása alatt nem megfelelően reagálva a kérdésekre, kapkodó, jobboldali, liberális jellegű döntések születtek. Véleményem szerint ez az alaprendelet, amely érvényben van, ezek közé sorolandó.”
1966 őszén a kádári vezetés 1962 júniusa után immár másodszor tűzte napirendre a népesedési helyzet alakulását. Az 1960-as évek első felében világviszonylatban is Magyarországon volt a legalacsonyabb a születési arányszám, amely a csúcsot jelentő 1954-es 23 ezrelékről 1962-re az elkövetkezendő két és fél évtized mélypontját elérve 12,9 ezrelékre zuhant. (Manapság ez a mutató 9,5 körül mozog, az optimális legalább 17-18 ezrelék lenne.) A születési arányszám s ezzel összefüggésben a természetes szaporodás számos tényezőre visszavezethető, az akkori megítélés szerint komoly aggodalomra okot adó csökkenése 1959 óta arra késztette a probléma társadalmi és politikai jelentőségét mindinkább tudatosítani kénytelen politikai vezetést, hogy szociális juttatásokkal és kedvezményekkel igyekezzen megállítani ezt a folyamatot. Húsz hétre emelték a szülési szabadságot, aminek ideje alatt az anya a teljes jövedelmét megkapta, több ízben növelték a mellesleg szerény családi pótlékot, fokozatosan kiterjesztették a jogosultak körét, és lassan közelítették egymáshoz a bérből és fizetésből élőknek, valamint a mezőgazdaságban dolgozóknak járó támogatás összegét. (A félreértések elkerülése végett tudni kell, hogy 1980-ig, ha változóan csökkenő mértékben is, de emelkedett Magyarország lélekszáma, azóta viszont egészen napjainkig tartó állandó fogyásnak vagyunk tanúi.)
Kádárnak és vezetőtársainak a születési arányszám kedvezőtlen alakulása mellett egy másik, legalább ekkora horderejű gonddal is szembesülnie kellett, nevezetesen azzal, hogy abban az időben a születésszabályozás nagyrészt a terhesség művi megszakításában merült ki. Az abortuszok száma ijesztő nagyságrendeket öltött, az 1960-as évtizedben évi átlagban a kétszázezer felé közelített, minden esztendőben hozzávetőleg ötven-hetvenezerrel tartósan meghaladta az élveszületések számát, ami világszerte kétes dicsőséget jelentett.
A fenti idézet ellenére – amivel a Politikai Bizottság minden tagja egyetértett – Kádár mégsem mert hozzányúlni az abortuszrendelethez, hiába hangoztatta több alkalommal is, hogy „itt is túl kell jutni 1956-on, és bátrabban kell szembenézni azzal, ami van, és amit le kell küzdeni”.4 Annyit azonban a szakemberek jelentéseinek hatására megértettek, hogy az akár súlyos egészségügyi és mentális károsodás nagyfokú veszélyét magában hordozó terhességmegszakítás helyett sokkal célszerűbb lenne a megelőzés, amellyel legalábbis mérsékelni lehet az abortuszok számát. S mivel az addigi természetes és mechanikus védekezési módok (köztük a legelterjedtebbnek számító megszakított közösülés vagy a naptármódszer, a gumióvszer és a pesszárium) nem bizonyultak hatékonynak, nem térhettek ki a legkorszerűbb eszköz, a Nyugaton már néhány évvel korábban feltűnt hormontartalmú fogamzásgátló tabletta bevezetése elől.
II.
Az MSZMP Politikai Bizottságának már említett 1966. októberi ülésén a jelenlévők általános irányelveket fogadtak el, amelyek a párt közelgő IX. kongresszusára készítendő néhány oldalas népesedéspolitikai beszámoló alapját képezték. A november–december fordulóján megtartott pártkongreszszus áldását adta a javaslatokra, a születésszám növelésére, a gyermekvállalási kedv fokozására, az anya- és csecsemővédelemre, a gyermekvállalást ösztönző gazdasági lépésekre, melyek közül a legfontosabb a társadalombiztosítási jogon járó, fix összegű gyermekgondozási segély bevezetése volt 1967. január 1-jével. Szintén létjogosultságot nyert a hamarosan propagandisztikusan szorgalmazott családtervezés, amelynek lényege, hogy a kívánt időpontban a kívánt számú gyermek szülessék. Ezáltal az összes akadály elhárult a fogamzásgátló tabletta forgalomba hozatala elől, amiről az októberi PB-ülésen még csak azt állapíthatták meg, hogy a szer „hazai gyártásának vagy importjának feltételei nincsenek biztosítva”, ezzel kapcsolatban „mulasztás van”.5 Rendkívül felgyorsult a hagyományokra való tekintettel Infecundinnak elnevezett tabletta előállítása, amelyet – szintén a tradíciók miatt – az 1948-ban államosított, Kőbányai Gyógyszerárugyárra átkeresztelt egykori Richter-üzemekben végeztek. Mindez összhangban állt azzal a kádári kijelentéssel, miszerint „a népgazdaság számára” ez olyan kérdés, „ami az egész nép érdekét érinti”, s ezért ezt mihamarabb meg kell oldani.6
A Politikai Bizottság 1967. április 6-i ülésén a kongresszus állásfoglalásai nyomán ismét megtárgyalták a népesedési helyzet alakulását, amelyhez az előterjesztést a Központi Bizottság Óvári Miklós által vezetett Tudományos, Közoktatási és Kulturális Osztálya készítette. Ebben rögzítették, hogy „a nők egészségének védelme, a terhességmegszakítás nem kívánt gyakorlatának csökkentése érdekében (…) megtörtént az intézkedés a korszerű, szájon keresztül szedhető fogamzásgátló szer termelésére és forgalomba hozatalának előkészítésére. Az Infecundin néven szereplő gyógyszer a szükséges mennyiségben rendelkezésre áll, és forgalomba hozatala április 15-én megtörténhet.”7 Határozati javaslatként indítványozták, hogy ez utóbbit Szabó Zoltán egészségügyi miniszter sajtótájékoztató keretében jelentse be, melynek témája a népesedés, a családvédelem kérdései, valamint a IX. kongresszus határozata értelmében tett intézkedések.
Az előterjesztés megvitatása során Óvári megemlítette, hogy a tablettát szigorú orvosi felügyelet mellett kell használni, nőgyógyászati szakrendelésen írják majd fel, és nem lehet kedvezményesen hozzájutni. A meghívottként jelen lévő egészségügyi miniszter megnyugtatta Fehér Lajost (egyben miniszterelnök-helyettes), hogy az addigi tapasztalatok alapján a tabletta szedése különösebb veszélyt nem jelent, egyébként is, a fogamzásgátlás csupán egyik lehetőségeként kívánják alkalmazni. Ezután az értetlenkedő Czinege Lajos honvédelmi miniszter, PB-póttag kérdésére elmondta: azért szükséges a szert kizárólag receptre kiszolgáltatni, s a felhasználókat rendszeres szakorvosi ellenőrzés alatt tartani, mivel „az Infecundin lényegében hormonális készítmény, amelynek hatására a menstruáció megszűnik”. Ennek hallatán Komócsin Zoltán (egyúttal a KB titkára) csalódottságának adott hangot, mondván, úgy gondolta, hogy recept nélkül kapható, „gyógyszertárakban árusított népi gyógyszerről” van szó. Így azonban „szemérmesség és kényelmesség miatt nemigen fogják igénybe venni”, s ez főként azokra az emberekre vonatkozik, „akiknél, sajnos, a mi nevelési eszközeink és orvosi felvilágosításaink kevésbé hatásosak, s akik egyénileg nem tartoznak a társadalom legfejlettebb tagjai közé”.
A nyolc nappal később miniszterelnök-helyettesből kormányfővé avanzsáló Fock Jenő idegesen emlékeztette a grémiumot arra, miszerint a PB-nek semmi köze sincs ahhoz, „ki milyen gyógyszert szedjen a fogamzás meggátolására”, ennélfogva ne hozzanak olyan határozatot, hogy „szájon keresztül gátoljuk meg a gyerekáldást”. Arra hivatkozott, hogy ez a kérdés az orvosok, s különösképpen az „egészségügyi vezetők” hatásköre és felelőssége, s ha kiderülne, hogy rossz gyógyszert vezettek be, akkor ennek egyértelmű konzekvenciáját majd az egészségügyi miniszternek kell levonnia.
Ehhez az állásponthoz csatlakozott maga Kádár is, aki azon a véleményen volt, elég annyit kimondani, de ezt sem határozatilag, miszerint „jobb a fogamzás megelőzése, mint a művi vetélés”, ennél tovább ne menjenek. Óva intette a részt vevő elvtársakat – a PB rendes tagjain kívül jelen volt a testület négy póttagja, valamint állandó meghívottként a nem PB-tag KB-titkárok, a párt Központi Ellenőrző Bizottságának az elnöke, a Népszabadság főszerkesztője, valamint a KISZ KB első titkára –, „ne kerüljenek olyan bűvöletbe, hogy megneveznek önmaguknak egy gyógyszert”. A különféle fogamzásgátló eszközöket inkább variálni kell – folytatta –, kulturáltan s együttesen propagálni, emellett biztosítani a készleteket, de „ne a miniszter ajánlgassa ezeket”.
Kádár útmutatásainak és ebből következően a PB döntésének megfelelően tehát nem sajtótájékoztatón jelentették be az Infecundint, hanem három hét múltán a már idézett rövid hírt közölte a három országos napilap (Népszabadság, Népszava, Magyar Nemzet), miközben az egészségügyi miniszter éppen a távoli Tunéziában tett hivatalos látogatást. Eleget tettek, sőt túlteljesítették az MSZMP vezetőjének azon kívánságát is, hogy „ne lássunk a villamosokon plakátokat!”, „nem újságokban kell hirdetni a dolgokat, hanem megfelelő ízléssel és diszkrécióval kell kezelni ezt a kérdést”.8 A kommunista prüdéria jegyében megmaradtak a semmitmondó és hatástalan „az illetékes egészségügyi szervek és társadalmi szervezetek komoly felvilágosító munkájára van szükség”-szlogennél.
A kádári elvárásokat figyelembe véve 1967–68-ban még a szükséges ismeretek átadására kifejezetten megfelelő fórum, a sok százezres példányszámú Nők Lapja is csupán az anyák tovatűnt nimbuszáról közölt egy kétrészes írást, illetve cikksorozatot indított „Csak rutinmunka való a nőnek?”, majd „Milyen a modern házasság?” címmel.9 Egyetlen kivételként 1968 késő nyarán, több más sajtóorgánummal karöltve, a lap arra vállalkozott, hogy kioktassa maradiságáról, korszerűtlenségéről, „középkori és életidegen felfogásáról” VI. Pál pápát, aki Humanae vitae kezdetű, frissen közzétett enciklikájában a családtervezés egyetlen módjaként a házastársak nemi életének a terméketlen időszakra való korlátozását engedélyezte, elítélvén bármi egyéb fogamzásgátló módszert. A Nők Lapja ennek ellentmondva úgy vélte, hogy a fogamzásgátlás gyakorlati alternatívája az abortusz, a családtervezés leghatékonyabb eszköze pedig „a nagy körültekintéssel kidolgozott sokféle fogamzásgátló tabletta”.10
Az Infecundin szigorú használati előírásainak némelyikén – nem tévesztvén szem elől az Egészségügyi Minisztériumnak és magának a miniszternek a felelősségét – 1968 elején némileg enyhítettek ugyan, de az előzetes és ismétlődő szakorvosi vizsgálatok kötelezőek maradtak, s a gyógyszert továbbra is kizárólag nőgyógyászati szakrendelésen írhatták fel, azt körzeti orvos vagy magánorvos receptjére a gyógyszertárak nem szolgáltathatták ki. Ezen kívül Budapesten kerületenként csak egy, a kisebb városokban pedig egyetlen patikában lehetett a gyógyszert megvásárolni. Komócsinnak igaza lett, a megelőzésnek ez a módja nem jutott el azokhoz, akik az abortuszbizottságok elé visszatérők nagy tömegét alkották, legfőképp a rendezetlen körülmények között élő nőkhöz, illetve általában a vidéken lakókhoz. Akadozott a szakszerű felvilágosítás is, mivel az orvosok egy része nem volt meggyőződve az Infecundin alkalmazásának helyességéről, és különböző meggondolásokból eltekintett a szer javallatától.
Ezekről a problémákról mindössze a nem túlságosan nagy olvasótáborral rendelkező Egészségügyi Dolgozó című illetékes szakszervezeti folyóirat számolhatott be. Sokatmondó és jellemző tény, hogy a lap szerkesztői „sikerjelentést” csak a főváros második kerületéből tudtak produkálni, ahol közel hétszáz nő szedte rendszeresen a tablettát. De még ehelyütt is megemlítették, hogy a bevezetést követő tizenöt hónapban az abortuszok száma egyáltalán nem csökkent a kerületben, vagyis valószínűleg javarészt az addig másképp védekező hölgyek tértek át erre az újdonságra. Ugyanekkor a zuglói kórházak statisztikáiból az derült ki, hogy a művi beavatkozást igénylők nyolcvan százaléka nem is hallott az Infecundinról. Ott annyit tudtak tenni, hogy szülés vagy abortusz esetén megismertették a nőket a gyógyszer egészségvédő jelentőségével, minek eredményeként az egy éve szült anyák nagy többsége szedni kezdte azt. Az Uzsoki utcai kórházban azt értékelték biztató jelenségként, hogy az Infecundin megjelenése óta megszűntek azok az esetek, amikor ugyanazok az asszonyok évente két-három alkalommal – nem egy közülük az előző esztendőkben akár tizenöt-húsz esetben is – az abortuszbizottságok rendszeresen felbukkanó páciensei voltak.11
Az Infecundin és az azt négy év múltán felváltó Bisecurin nem volt képes az abortuszok számának mérséklésére, sőt 1969-ben a terhességmegszakítás negatív rekordot döntött: csaknem 207 ezer beavatkozást hajtottak végre. A dicstelen állapotokon az Aczél György köréhez tartozó Schulteisz Emil vezetésével kidolgozott, 1973-ban életbe lépett komplex népesedéspolitikai program tudott segíteni, amely egyébként átmenetileg lassította a kedvezőtlen demográfiai folyamatokat, hét-nyolc évvel kitolta a népességfogyást. Ennek részeként erőteljesen korlátozták az 1956-os abortuszrendeletet, valamint ezzel párhuzamosan nagyobb teret engedtek a korszerű fogamzásgátlás propagálásának. Ezzel egyfelől visszaszorították a művi vetéléseket, másfelől innentől kezdve tudatosult a jó minőségű fogamzásgátló tabletták alkalmazásának fontossága, s vált egyre általánosabbá a szedésük, olyannyira, hogy egy 1986-os felmérés szerint a házas nőknek már a háromnegyede védekezett a nem kívánt terhesség ellen, és döntő többségük az Infecundin valamely utódjával.
Jegyzetek
1 A tablettát a menstruáció ötödik napjától fogva három héten keresztül kellett bevenni napi egy alkalommal, majd ezt követte az ún. megvonásos vérzés, amelynek első napja számított az új ciklus kezdetének. Megjegyzendő azonban, hogy a mai, harmadik generációs készítményekhez képest az akkori tablettának magas, öt-nyolcszoros volt a hormontartalma, ami bizonyos, bár egyáltalán nem túl gyakori esetekben trombózist, ezáltal pedig szívinfarktust vagy tüdő- és agyembóliát okozhatott, amire volt is példa az Egyesült Államokban és Nagy-Britanniában.
2 Lásd például Népszabadság, 1967. április 28.
3 Magyar Országos Levéltár (MOL), 288. f. 5/406. ő. e. A soron következő idézetek ugyaninnen.
4 MOL, 288. f. 5/421. ő. e.
5 MOL, 288. f. 5/406. ő. e.
6 Uo.
7 MOL, 288. f. 5/421. ő. e. A soron következő idézetek ugyaninnen.
8 MOL, 288. f. 5/406. ő. e.
9 A Hová tűnt az anyák nimbusza? című kétrészes írás 1967 októberében jelent meg a lapban, míg a Csak rutinmunka való a nőnek?-cikksorozat 1968. június–szeptemberében folyt, a Milyen a modern házasság? pedig 1968. szeptember közepétől október végéig tartott.
10 Nők Lapja, 1968. augusztus 24.
11 Egészségügyi Dolgozó, 1968. november 1.