Wojciech Jaruzelski brumaire 18-ája.[SZJ] Budapest, 1982. március dg., szerk.:[SZJ] Az elnyomás és ellenállás dokumentumai. 1–3. füzet. Adam Michnik: Amit akarunk és amit lehet. AB Független Kiadó, 1982. Jadwiga Staniszkis: Önkorlátozó forradalom. AB Független Kiadó, 1982. Tamás Gáspár Miklós: A csöndes Európa. AB Független Kiadó, 1982.
Első fellépése, 1977 óta az új magyar ellenzék soha nem volt olyan távol az ország közhangulatától, mint a december 13-a utáni hetekben. A nagy többség megkönnyebbüléssel fogadta a katonai hatalomátvétel hírét: végre rend és nyugalom lesz, nem tör ki a világháború, nem vonulunk be Lengyelországba. Most mutatkozott meg igazán, mennyi szorongás és félelem volt ’80 augusztusa és ’81 decembere között a magyar lakosságban. Az ellenzék kicsiny köreit viszont éppen most kerítette hatalmába szorongás és félelem:
„Hogyan, miféle kataklizmák után fognak megnyilvánulni a csehszlovák s a lengyel forradalmak által meghatározott értékek – ki tudja? Mi mindenesetre szétszóródtunk… Nincsen remény, talán évszázadokra nincsen” –
írja – csaknem egy év távolából túlzottnak tetsző, de hiteles pátosszal – a Wojciech Jaruzelski brumaire 18-ája c. gépiratos gyűjtemény egyik szerzője (Desperatus:[SZJ] Már megint nagyon jó kedvünk van). Hónapok teltek el, míg e bénító kétségbeesés kezdett felszívódni, miként a lakosságnak is hónapokra volt szüksége ahhoz, hogy megsejtse: a lengyel főtisztek Magyarország számára sem oldottak meg semmit.
Az első hetek-hónapok hangulatának ritka értékű dokumentuma az a vékony füzet, amelyből idéztem; még ha csak az elenyésző kisebbség – a másként érzők és gondolkodók – vívódásairól számol is be. Tizenkét szerző szövegeit tartalmazza; legtöbb darabja itt jelent meg először, de van benne átvétel is: így Haraszti Miklós írása a Guardian január 27-i számából és Hegedűs András három interjúja, melyek december 15-én és 17-én jelentek meg az Arbeiter-Zeitung, a Die Presse és a Tageszeitung c. napilapokban.
Nem vagyok biztos benne, hogy a névtelen szerkesztő szerencsésen járt el, amikor e külföldi publikációkat is beválogatta kiadványába. Haraszti cikkén érződik, hogy szerzője decemberben és januárban nem tartózkodott Magyarországon: nem illik a tépelődő, kételyekről és elbizonytalanodásról valló hazai írások közé. Hegedűs nyilatkozatai pedig mintha a füzet politikai irányzatához nem illenének. Híres művében – melyre a gyűjtemény címe utal – Karl Marx arról beszél, hogy brumaire 18-án az első jöttment kalandor megerőszakolt egy nemzetet. Mi sem áll távolabb Hegedűstől, mint ez a párhuzam:
„Először is – mondja – Jaruzelski megválasztott pártvezető, másodszor pedig mindezt nem lehet egy katonai csoportosulás hatalomátvételének tekinteni, sokkal inkább az államhatalom helyreállításának, ami a pártszervek révén nem lett volna lehetséges.”
Ő tehát azokkal ért egyet, akik szerint Jaruzelski a kisebbik rossz. Sőt, elképzelhetőnek tartja, hogy a hatalom megszilárdítása a korábbinál jobb feltételeket teremt a tárgyalások újrakezdéséhez:
„…hatalom nélkül kivihetetlen a kompromisszumteória, amely két erős fél megegyezésén alapul; ha nincs hatalom, anarchisztikus szituáció jön létre.” „Az olyan autonóm mozgalmaknak, mint a Solidarnosc szakszervezet, most az a történelmi feladatuk, hogy megőrizzék mozgási szabadságukat, és egyidejűleg megóvják a tömegeket attól, hogy hagyják magukat egy véres polgárháborúba belesodorni.”
Egy év múltán bizony groteszkül kopognak ezek a szavak, de ne feledjük: Hegedűs a szükségállapot kihirdetésének másnapján nyilatkozott; nemcsak jövőbe látó kristálygömbje nem volt, arról sem lehetett pontos értesülése, hogy éppen akkor mi történt Lengyelországban. Nem tudhatta, hogy a Szolidaritás vezetői a legjobb akarattal sem fogadhatják meg intelmeit, hiszen úgyszólván valamennyien szögesdrót mögött tapossák a térdig érő havat. Arról sem hallhatott, hogy a karhatalom milyen kegyetlen brutalitással töri le a munkások, diákok és értelmiségiek erőszakmentes ellenállását. Nem azért [van bajom Hegedűs nyilatkozatával], mert a pártatlan ítélkező álláspontjáról igyekszik a megegyezés lehetőségeit kitapogatni. Ebben csak következetes önmagához: a 70-es évek közepe óta mindig is azt hirdette, hogy Kelet-Európában egyszerre van szükség autonóm társadalmi mozgalmakra és erős, egypártrendszerű államhatalomra. Felfogását tisztelem, és örvendetesnek tartom, hogy létezik Magyarországon politikai szerző, aki közbenső állásponton van az ellenzék és az állam között. Rossz érzésemet az okozza, hogy Hegedűsnek ezúttal nem sikerült elkerülnie a részrehajlást. Nyomatékosan figyelmezteti a fegyverteleneket: „ne hagyják magukat egy véres polgárháborúba belesodorni.” A fegyvereseket azonban elmulasztja inteni: nehogy bosszúállásra használják ki a rendkívüli állapotot. Egy szót sem ejt az internáltakról; nem kifogásolja a WRON[SZJ] drákói rendelkezéseit. S ami a legrosszabb: készpénznek veszi a teljes hírzárlatot elrendelő hatalom minden állítását: „Walesa tegnap egész nap tárgyalásokat folytatott” – mondja magától értetődő bizonyossággal, holott ezt egyedül azoktól tudja, akik a Szolidaritást a hatalom erőszakos megdöntésére való készülődéssel vádolták meg, és halálbüntetéssel ijesztgették a sztrájkok szervezőit.
A többi szerző fenntartás nélkül a legyőzöttek oldalán áll, s a Szolidaritás vereségét saját személyes kudarcaként éli meg. Írásuk papírra vetésekor még nem teremtettek távolságot a bukás élményétől; műfajuk így általában nem az elemzés, hanem a vallomás. Arról a lelki folyamatról vallanak, ahogy az első megdöbbenéstől a reménytelen öncsaláson át eljutottak a tények tudomásulvételéből következő, fájdalmas kérdésekig.
Mert először nem akartak hinni a fülüknek. Hiszen ami ’81. december 13-án történt, nem kevésbé volt elképzelhetetlen, mint ami ’80. augusztus 31-én:
„…az össztársadalmi forradalmat nem leverték, mint a magyar forradalmat, nem elfojtották, mint a csehszlovák reformot, hanem – betiltották. …Kelet-Európa legnagyobb – ama nagy októberit is beleszámítva legnagyobb – e századi forradalmának elhallgattatására elegendő volt a honi katonák által biztosított rendőri akció.”
(Radnóti Sándor: Egy levél és egy utószó)
Nem csoda, hogy némelyek hitegetni próbálták magukat: ki Jaruzelski reformszándékaival (Bátori István: Magyar–lengyel karácsony, 1981), ki a népfelkeléssel (Vajda Mihály: Válaszlevél). De a nép – bár derekasan ellenállt – az erőszakgépezetet nem tudta feltartóztatni, Jaruzelski pedig nem indult el a megegyezéses reformok útján. S a kiábrándító végeredmény felől egyszerre minden kérdéses lett, visszafelé is:
„Talán… amit tömegaktivitásnak láttunk, a sztrájkkészséget és a sztrájkkészültségeket, az valójában szabadabb, jókedvű, de passzív támogatás volt…?” (Radnóti)
„…nem volt már többé bizalom a forradalomban? Amely – az utóbbi időkben erősen így nézett ki – csak ellenállni tudott, de nem volt képes pozitív gondolatokat felvetni?”
(Vajda)
Van-e remény még a demokráciára Kelet-Európában 1956, ’68, ’81 után? (Desperatus) Mi következik abból, hogy a hatalomnak mindenütt vannak adósai, akik érdekeltek a viszonyok változatlanságában, s a döntő percben hatékonyan mozgósíthatók a legnagyobb tömegmozgalommal szemben is? (Bátori) Nem kell-e újraértékelni a bár nem demokratikus, de a magánélet autonómiáját legalább a fogyasztás és a második gazdaság terén mégiscsak növelő magyar fejlődést? (Vajda) Szükség van-e ellenzékre Magyarországon? (Bátori) Szerzőink nem tudnak megnyugtatóan válaszolni ezekre a kérdésekre, de világosan megfogalmazzák őket, s ennél többet aligha tehettek december és március között.
Néhány fontos magatartási konzekvenciát így is levonnak. Az egyiket Tamás Gáspár Miklós Csöndes Európája mondja ki, amely kétségkívül a legnagyobb igényű írás az egész gyűjteményben (az AB Független Kiadó külön brosúraként is megjelentette). A csöndes Európa három nagy kérdéskörrel foglalkozik: fel kell-e adnunk demokratikus eszményeinket az újabb vereség láttán; milyen része volt a Szolidaritás alulmaradásában a munkásosztály hagyományos politikai kultúrájának; hogyan volt megalapozva a hatalmonlévők alkuképtelensége a pártállam szervezeti és ideológiai struktúrájában. Maradjunk most az első kérdésnél. TGM szembeszegül azzal a nézettel, mely szerint a Szolidaritás bukása azt bizonyítja: a demokráciának nincs talaja Kelet-Európában. Ugyanígy nem következik a vereségből – mondja –, hogy a demokratikus eszmék nem helytállóak. Hiszen a politikai érvek érvényességének mércéje nem a siker, hanem az, hogy megfelelnek-e morális értékeinknek, és hogy visszhangra találhatnak-e a nép érzelmeiben.
„Szerintem semmi nem állhatja útját annak, hogy becsületes ember olyan politikai eszmények valóra váltását szorgalmazza, amelyeket egyrészt helyesnek ítél, másrészt pedig megállapíthatja róluk, hogy hazája történetének tanúsága szerint nem lehetetlen, hogy sokan helyeseljék őket, ha valóságos erőként megjelennek a politikában”
– szögezi le TGM, és mindjárt egy gyakorlati feladatra is következtet: a demokratikus ellenzéknek fel kell dolgoznia mindazokat a helyi – magyar és kelet-európai – hagyományokat, amelyeknek folytatója lehet.
Még egy fontos magatartási szabályra szeretném felhívni az olvasó figyelmét; ezt Radnóti fogalmazta meg. Írásában arról van szó, hogy a kelet-európai máskéntgondolkodók, akárcsak a nyugat-európai baloldaliak, hajlamosak reményeiket kívülre – egy másik ország, egy másik nép szabadságmozgalmába – helyezni. Szomszédaink hajlandóságait nem ismerem, de azt tapasztalatból tudom, hogy a magyar demokratikus ellenzékre tökéletesen érvényes a megállapítás. Akik e laza közösségből már 1968-ban is politikai eszmékhez igazodtunk, kevés kivétellel minden reményünket a csehszlovák reformmozgalomba vetettük – hogy augusztus után teljes reménytelenség vegyen erőt rajtunk. S valami hasonló történt ’80/81-ben is. Nagyon helyénvalónak tartom tehát Radnóti felszólítását:
„Ne azonosítsuk magunkat a lengyelekkel. Ne legyünk vendégnövények, a remény (reménytelenség) parazitái. Az azonosulás megsemmisíti a szolidaritást, amire szükség van és szükség lesz… A distanciálatlanság lehetetlenné teszi a gondolkodást és a megértést, amire mindenekfölött szükségünk van.”
Más kérdés, hogy Radnóti befejezett tények fölötti gondolkodásra, a múlt megértésére szólít fel. December végén, január elején még nem sejthette, hogy a Szolidaritás történetének nincs vége a szükségállapot elrendelésével, s a betiltott, megtizedelt tömegmozgalom viszonylag gyorsan újjászerveződik az illegalitásban. Hiszen nemcsak a távoli szemlélőket tévesztette meg a katonai-rendőri művelet sikere – amikor a bialolekai internálótáborból első kéziratát kicsempészte, még Adam Michnik is abból indult ki, hogy a Szolidaritást teljesen szétverték:
„Nehéz ma egységes magatartási formulát kidolgozni. Mindenkinek magának kell eldöntenie, négyszemközt saját lelkiismeretével, miképpen fog szembeszegülni a gonosszal. Mindenki csakis egyedül döntheti el, hogyan akarja megvédeni emberi méltóságát, hogyan kíván viselkedni ebben a különös háborúban…”
Az írás, amelyből idéztem, magyarul Üzenet a börtönből címen jelent meg, Az elnyomás és ellenállás dokumentumai c. sorozat 2. füzetében. Mielőtt közelebbről ismertetném, valamit az egész vállalkozásról.
E sokszorosított időszaki kiadvány első füzete 1982 februárjában jelent meg, a második júniusban, a harmadik november elején. Egy-két szerkesztői betoldást nem számítva kizárólag lengyel szerzők szövegeit tartalmazzák, összesen mintegy százat, az első december 17-én kelt, az utolsó szeptember 16-án. Túlnyomó többségük Lengyelországban jelent meg először, röpiratként vagy az illegális újságok valamelyikében. Különösen sok közöttük a december 13-a és 17-e közötti sztrájkokról és az ellenállás leveréséről készült tanúbeszámoló: Gdanskból, Lodzból, több sziléziai bányából, a Katowice Kohóból, a Nowa Huta-i Lenin Kohóból. Felkavaró olvasmányok. Forradalmi tömegmozgalmaknak – vélnénk – a vereség utáni mélyponton mítoszokra van szükségük, amelyekből vigaszt és erőt meríthetnek. Népmeséi elemek, igaz, ezekben az elbeszélésekben is akadnak: hol az ország egyik pontján, hol a másikon bukkan fel a rendőrrohamkor elvetélő terhes asszony, a sírva mentegetőző kiskatona, a kábítószerrel eltompított zomós[SZJ] alakja. De saját szerepüket a munkások nem heroizálják. Látjuk azokat, akik elkullognak a sztrájk színhelyéről, látjuk félni az ott maradókat, látjuk, amint pánik tör ki, papokat látunk, amint misét celebrálnak a tömegnek, hogy visszaadják lelki nyugalmát, látjuk, ahogy zomósok végigvernek a védtelen, megalázott munkásokon, látjuk, hogy a munka újrakezdésekor senki nem mer a történtekről beszélni – ez volna az a szervezett munkásság, amelynek kitartására az illegalitásba vonult Szolidaritás számít? Igen, ez. Mert ezek az emberek mégiscsak szembeszegültek az erőszakkal, s közben újból megismerhették egymást és önmagukat – megtudták, kire számíthatnak a terrorral szemközt, s hogy nagyon sokan vannak.
Kevesebbet mond el a három füzet arról, hogyan épült fel e tapasztalat fundamentumán a Szolidaritás illegális szervezete. A főbb szakaszok azonban így is kirajzolódnak: januárban megkezdődik a röplapok nagybani sokszorosítása, a hónap végén (Wroclawban) már összehangolt sztrájkakciókra kerül sor, februárban és márciusban létrejön néhány regionális szervezet; áprilisban a varsói, gdanski, krakkói és wroclawi területi vezetőség bujkáló tagjai megalakítják a Szolidaritás Ideiglenes Koordináló Bizottságát; május elején a Bizottság már országos megmozdulások kezdeményezésére képes.
Nem veszem sorra az idevágó dokumentumokat; csupán az olvasó figyelmébe ajánlom őket. Inkább az illegális Szolidaritás növekedését kísérő gondolkodási folyamat néhány fontos emlékét emelném ki. Első helyre Michnik már idézett cikke kívánkozik – időben is megelőzi a többit, kérdései is a ’80 augusztusa és ’81 decembere közötti időszakot járják körül.
Hogyan vezetett a nép megbékítésére tett kísérlet a nép ellen indított háborúhoz; hogyan lett a győzelmes munkásmozgalomból a katonai-rendőri művelet prédája? Az Üzenet a börtönből végső válasza úgy hangzik, hogy a kommunista állampárt nem vehette komolyan a kompromisszumos megoldást. Uralma csak addig tartható fenn, amíg totális, mindenre kiterjedő – a Szolidaritás pedig puszta léténél fogva korlátozta. Ám ez csak a legvégső magyarázat. Hiszen a történet azzal kezdődik, hogy ’80 augusztusában a pártvezetés mégiscsak hajlandóságot mutatott a megegyezésre. Ezt Michnik a Gierek-csoport gyengeségével indokolja; kivált azzal, hogy a Gomulka utáni vezetés számára „dogma volt: kerülni kell a fegyveres konfrontációt a munkásosztállyal”. Mivel nem mertek a munkások közé lövetni, inkább egyezséget kötöttek velük – persze „abban a hiszemben…, hogy sikerülni fog a mozgalmat a Tengermellékre korlátozni, idővel manipulálni és belülről szétverni”.
Michnik nem vizsgálja, volt-e esély rá, hogy a párt megbékéljen a kész tényekkel, miután létrejött a közel tízmillió tagot számláló országos szakszervezeti központ. Csupán megállapítja, hogy nem így történt. Hiába volt a három keretegyezmény, szinte minden már elismert jogot vagy anyagi engedményt újabb sztrájkkal vagy sztrájkfenyegetéssel kellett kicsikarni. Ez részben abból következett, hogy a hatalom önszántából semmit nem akart teljesíteni. Részben azonban ügyes taktika volt: a sehova sem vezető, újabb és újabb erőpróbák kiprovokálása a Szolidaritás megosztását célozta, s nem is eredménytelenül:
„Némelyek azt mondták: nem kell több sztrájk, úgysem lesz belőle semmi – mások meg azt: nem kell több következetlen munkabeszüntetés, általános sztrájkra van szükségünk, az majd lényegbe vágó engedményekre kényszeríti a kormányzatot.”
Miközben a munkások egy része mind passzívabbá vált, egy másik részük egyre radikálisabb fellépést követelt a szakszervezeti vezetéstől, „s ezt egyre bajosabb volt elhárítani (noha mind Walesa, mind Kuron megpróbálta)”.
A szakadatlan összecsapások azonban a hatalmi apparátus bomlását is meggyorsították. Ráadásul „meg kellett küzdeni a párt kérdésével is”. Mindenfelé demokratikus törekvések jelentek meg az alapszervezetekben, s ezek szószólói a „horizontális struktúrák” megteremtésével arra is kísérletet tettek, hogy – a hierarchiát kikapcsolva – közvetlenül összehangolják fellépésüket. Michnik szemlátomást nincs jó véleménnyel a párton belüli demokratikus mozgalomról: szemére veti, hogy elmaradt az össztársadalmi mozgalom mögött:
„A társadalom már normális nyelven beszélt, s közben a pártreformerek gondolkodását továbbra is fogva tartotta a marxista–leninista new-speak.[SZJ]”
Igaz, Michnik is hangsúlyozza, hogy a párt megújítására tett kezdeményezések felgyorsították a pártállam demoralizálódását. Nem világos azonban, pontosan mire gondol, amikor leszögezi: „a hatalmi elit… bármiféle politika folytatására képtelenné vált.” Arra-e, hogy a vezetést megbénította a párton kívül megszerveződött társadalom és a párt belső struktúráit kikezdő megújulási mozgalmak kettős nyomása. Vagy arra, hogy a párt megújítását célzó mozgalmak végül is gyengének bizonyultak a szovjet vezetés támogatását élvező konzervatív erők ellenállásával szemben, s a júliusi kongresszus után a párt végképp megmerevedett.
Akárhogy is: a hatalom számára nem maradt más, mint a fegyveres testületekhez folyamodni. Így került sor a szovjet világrendszer történetében példátlan fordulatra: 1981 decemberében a főtiszti kar magához ragadta a „vezető szerepet”. De miért győzhetett az államcsíny úgyszólván egyik napról a másikra? Ezt Michnik a Szolidaritás készületlenségével magyarázza: a szakszervezet „a politikai gyöngeséget …általános gyöngeségnek nézte”, megfeledkezett róla, hogy a rendszer válsága érintetlenül hagyta az erőszakgépezetet.
Szükségszerű volt-e a decemberi fordulat? S ha nem volt az, mit kellett volna másképp csinálnia a Szolidaritásnak, hogy elkerülje? Hogyan szilárdíthatta volna meg szerzett jogait? Michnik külön nem teszi fel ezeket a kérdéseket; egész írásával felel rájuk. Válasza azonban – amennyire meg tudom ítélni – nem egyértelmű; az Üzenetnek két különböző olvasata lehetséges. Az egyik: mivel a totalitárius pártállam nem férhetett meg a független, önigazgató szakszervezettel, előbb-utóbb mindenképpen el kellett következnie a végső erőpróbának. Ezért hiba volt, hogy a Szolidaritás hagyta kimeríteni erőit az örökös csatározásokban és alkudozásokban, hogy nem tett kísérletet az elnyomó gépezet moráljának összeroppantására, hogy nem szervezte meg önvédelmi egységeit, és hogy nem igyekezett arra az időpontra előrehozni a konfrontációt, amikor tömegei még a legnagyobb mozgósítottság állapotában voltak, ellenfele pedig még nem készült fel kellőképpen a rendkívüli állapot bevezetésére. Ha ezt az értelmezést fogadjuk el, akkor valószínűleg a bydgoszczi válságot[SZJ] lezáró Rakowski–Walesa-egyezményt kell az események fordulópontjának tekintenünk.
A másik olvasat: a pártállam és a független szakszervezet ugyan elvben összeférhetetlenek, de Lengyelországban a hatalom annyira gyenge és megosztott volt, hogy lett volna mód az együttélésre azokkal a csoportjaival, amelyek változatlanul a nyílt összecsapás elkerülésére törekedtek. Igaz, a kompromisszum megszületését részben a párton belüli demokratikus mozgalmak következetlensége és a pártvezetés centristáinak kétlelkűsége tette lehetetlenné, ám részben az, hogy a Szolidaritás mérsékelt vezetői nem bírtak a szakszervezet aktív magjának fokozódó radikalizmusával. Mindkét oldalon a szélsőségesek kezébe csúszott át a kezdeményezés, ahelyett, hogy a közvetítő megoldások hívei határozták volna meg az események menetét. Ebben az értelmezésben alighanem a pártkongresszus jelenti a fordulópontot, és a munkásmozgalom azt követő radikalizálódása: az éhségmenetek, a vállalati pártbizottságok felszámolásának követelése stb.
Nekem úgy tűnik, nem akkor olvassuk jól az Üzenetet, ha meggyőzzük magunkat arról, hogy Michnik az egyik vagy a másik értelmezés mellett van. Messzebbre jutunk, ha abból indulunk ki, hogy nem dönti el az alternatívát, és elgondolkozunk rajta, hogy miért bírálhatta a Szolidaritást egyszerre két irányból.
Véleményem szerint ugyanis ’80 augusztusa után egy ideig mindkét lehetőség nyitva állt. Komolyan lehetett amellett érvelni, hogy van mód a Szolidaritás és a pártállam közötti tartós, szabályozott együttélésre. Másrészt amellett is jó érvek szóltak, hogy szorult világhatalmi és gazdasági helyzetében a szovjet vezetés akár a párt és az állam radikális (ha nem is okvetlenül teljes) elválasztásába is hajlandó beletörődni, ha geopolitikai érdekeit biztosítva látja. Csakhogy a lélektani valószínűsége mindkét eshetőségnek elenyészően csekély volt. Ami a megegyezéses megoldást illeti: még a leghajlékonyabb pártvezetők is olyan nyelvet használtak a Szolidaritásról szólván, ami kétségessé tette egyezkedési hajlandóságuk őszinteségét; a párt irányító testületei egyetlen esetben sem ítélték el egyértelműen a rendőri szervek, az ügyészség vagy a helyi politikai apparátusok provokációit; a központi pártsajtó rendszeresen rágalmazta a munkásmozgalom szervezeteit és tagjait; a párton belüli mozgolódást a leghagyományosabb hatalmi eszközökkel fojtották el. Ami pedig a szovjet vezetés tűrőképességét illeti: a lengyel párt vezetői és az általuk irányított tömegközlési eszközök szünet nélkül a szövetségesekkel ijesztgették a lakosságot; a szovjet, csehszlovák és keletnémet sajtó egyre durvább támadásokra ragadtatta magát, és szükség esetén – így a bydgoszczi válság vagy a szakszervezeti kongresszus[SZJ] napjaiban – demonstratív hadgyakorlatok adtak nyomatékot a fenyegetésnek. Senki nem állíthatta bizonyosan, hogy mindez csak blöff – mint ahogy, másfelől, abban sem lehetett biztos senki, hogy a pártvezetés nem blöfföl-e csupán, amikor megegyezésről beszél.
A Szolidaritásnak tehát egyformán ígéretes, ám ugyanakkor egyformán kétséges megoldások között kellett volna választania – így eleve kicsiny volt az esélye, hogy egyértelműen dönteni tudjon. Ha nagyon egységes, nagyon összehangolt szervezettel rendelkezik, talán sikerülhetett volna. Azonban – történelmi és szociológiai okokból – nem rendelkezhetett ilyen szervezettel. Országos vezetőségében és regionális vezetőségeinek egy részében legalább három, komoly politikai múltra visszatekintő értelmiségi csoport vetélkedett a befolyásért: a KOR, a KPN[SZJ] és a KIK (az 1956 óta folyamatosan legalitást élvező Katolikus Értelmiségi Klubok). Hirtelen felduzzadt, 30 ezer fős apparátusából hiányzott a három irányzat kiegyensúlyozásához szükséges összehangoltság és egyetértés. Közel tízmilliós tagsága igen heterogén érdekeket, hagyományokat, politikai kultúrákat képviselt: roppant különbségek voltak nemzedékek, foglalkozási csoportok, tevékenységi ágak, területi egységek között. Ráadásul, mint minden fiatal szervezetben, az egységes politika keresztülvitelére törekvő központi testületeknek itt is meg kell birkózniuk az önállóságukat féltő helyi szervek és a még önmozgását folytató tömeg ellenállásával. (Sok érdekes gondolatot ad elő ezekről az összefüggésekről – a forradalmi tömeg nézőpontjából bírálva a vezetés központosító törekvéseit – Jadwiga Staniszkis szociológus az AB-nál Önkorlátozó forradalom címen megjelent szövegeiben, melyek közül a legkésőbbi és legfontosabb 1981 novemberéből származik.)
Így történhetett, hogy a Szolidaritás nem tudott kellő önmérséklettel politizálni ahhoz, hogy a pártvezetésen, a főtiszti karon és a kormányon belül ne gyűlhessen össze a szükségállapotot bevezető ellenforradalmi koalíció – de elég merészen sem politizálhatott, hogy elébe vágva e koalíció kialakulásának, idejekorán döntésre vigye a helyzetet. Országos vezetősége egészen ’81 őszéig inkább csak mások kihívásaira válaszolt: hol a hatalom provokációira, hol a szakszervezet helyi és testületi szerveinek kezdeményezéseire. Egyszer a saját táborát igyekezvén csitítani, máskor a kormányzatot fenyegetvén meg az általános sztrájk kilátásba helyezésével. Mire (a helyhatósági választások ügyében) magához ragadta a kezdeményezést, már késő volt: valójában csak belesétált a csapdába, amelyet ellenfele ügyesen a lába elé rejtett.
Decemberben úgy látszott: a csapda tökéletesen zár. A Szolidaritás elveszítette anyagi és technikai eszközeinek túlnyomó hányadát, vezetőinek többsége rács mögé került, tagságának nagyobb része apátiába süllyedt. Január és május között úgy látszott: az ellenállhatatlan lendülettel újjászerveződő Szolidaritás szétfeszítheti a csapdát, a kormányzat még a rend puszta fenntartását sem biztosíthatja, ha nem alkuszik meg vele. Június és november között viszont egyre inkább úgy látszott: bármilyen roppant erő az illegális Szolidaritás, változást kikényszeríteni nem áll hatalmában. Amire képes: új és új tiltakozó megmozdulásokkal bizonyítani, hogy a társadalom mértékadó csoportjai nem nyugszanak bele a katonatiszti-pártvezetői kormányzat intézkedéseibe. Nem képes azonban a kormányzatot visszatartani ezektől az intézkedésektől, nemhogy fordulatra bírni. Újratermelődött a december előtti helyzet, csak persze sokkal kedvezőtlenebb erőviszonyok között. Ha meg akarjuk érteni, hogy miért történt így, érdemes elmélyednünk abban a vitában, amely a Szolidaritás sajtójában a tavasz elején zajlott, s amelynek anyagából bőséges válogatást közöl a Dokumentumok 2. és 3. füzete.
A vita Jacek Kuron: Kiút a kiúttalan helyzetből c. téziseivel kezdődött. Akárcsak Michnik Üzenete, ez az írás is a bialolekai internálótáborban született; először a Tygodnik Mazowsze 8. számában jelent meg, március 31-én. Kuron később még egyszer tisztázta álláspontját (Tygodnik Mazowsze, 13. sz., május 12.) – ismertetésemben ezt a hozzászólását is felhasználom.
A szükségállapot – ez Kuron kiindulópontja – nem oldotta meg a válságot: nem képes feltartóztatni a gazdasági összeomlást, s jóllehet a lakosság egy részét pacifikálta, más csoportok dühödtebben állnak ellen, mint valaha. Elkerülhetetlenné vált az erőszakos összecsapás. Ha a Szolidaritás nem akar elbukni a közelgő erőpróbán, úgy először is jól működő, központosított szervezetre van szüksége. Másodszor, szükség van a katonák és rendőrök közötti propagandára. Harmadszor, bár igyekezni kell visszatartani az embereket a kétségbeesett terrorakcióktól, nyíltan meg kell mondani, hogy a döntő pillanatban a Szolidaritás kész erőszakkal válaszolni az erőszakra. Végül, készülni kell az általános sztrájkra, amit azonban párosítani kell a hatalom kommunikációs központjai elleni támadással, mert csak így lehet biztosítani, hogy ne ismétlődhessen meg a sztrájkolók elleni decemberi hadművelet.
Kuron cikkét két írásos hozzászólás követte a Tygodnik Mazowszében: Zbigniew Bujaké és Wiktor Kulerskié (december 13-a előtt egyikük elnöke, másikuk alelnöke volt a Szolidaritás varsói területi szervezetének). Majd, az Ideiglenes Koordináló Bizottság megalakulása után, nyilatkozott a lapnak a cselekvési program kérdéseiről a bizottság négy tagja: Bujak, Frasyniuk, Hardek és Lis. Valamennyiük állásfoglalása jellegzetesen eltér a Kuronétól. Bujak és társai kétségbe vonják, hogy célszerű volna a hatalom elleni frontális támadásra készülődni: szerintük inkább az a feladat, hogy a mozgalom hatékony információs hálózatot, önsegélyező és érdekvédelmi csoportokat, politikai önművelő köröket hozzon létre, méghozzá úgy, hogy e sejtek minél lazább, minél kevésbé központosított kapcsolatban álljanak egymással. Így lehet elkerülni a konfrontációt, amiben a Szolidaritás csak elvérezne, és csökkenteni lehet a veszélyt, hogy a rendőrség néhány sikeres művelettel a szervezet jó részét felszámolja. Ugyanakkor ez a taktika is alkalmas a hatalom megingatására, hiszen – ha sikerrel jár – a társadalom fokozatosan kivonja magát az állam ellenőrzése alól.
Nem abban van különbség Kuron és Bujakék között, mintha az utóbbiak a hatalom automatikus visszavonulását várnák: ők is azzal számolnak, hogy előbb-utóbb sort kell majd keríteni az általános sztrájkra. Abban sincs vita, hogy a perspektíva nem a kormányzat megdöntése: még Kuron szerint is azért kell vállalni a konfrontációt, mert a hatalmat csak így lehet megegyezésre szorítani. Már kevésbé értenek egyet a vitázó felek azzal kapcsolatosan, hogy legyen-e helyi szervezeteket maga alá rendelő, erős központja az illegális Szolidaritásnak. Érzésem szerint azonban a központosítás előnyei és hátrányai körüli polémia túlzott hangsúlyt kapott, s eltereli a figyelmet a fő vitakérdésről. Nevezetesen arról, amit Kulerski úgy fogalmaz meg, hogy a társadalmi elégedetlenség elsöprő erejű kirobbanására, kell-e készülődni, vagy inkább a hatalom lassú, apránkénti szétmállására. Kuron nyilvánvalóan az előbbi feltevésből indul ki, társai az utóbbiból.
Ebben a kérdésben nekem megalapozottabbnak tűnik a Szolidaritás bujkáló vezetőinek álláspontja. Az ellenforradalmi államcsínyek történelmi tapasztalata szerint ha egyszer a fegyveres testületeknek sikerül letörniük a kezdeti ellenállást, a nép hosszú ideig nem kerül újra abba a helyzetbe, hogy veszélyeztesse az államhatalmat. Hogy miért? Ezt érdekes módon éppen Kuron magyarázza meg. Második, május 12-i cikkében arról beszél, hogy a „tábornokok és párttitkárok” nem keresik a társadalom egyetértését; elég nekik a hatalomgyakorláshoz, hogy van merszük vízágyúkkal és könnygázgránátokkal (ha másként nem megy, tűzfegyverekkel) szétkergetni a tüntető tömegeket, kiűzni a gyárakból a sztrájkolókat. Kuron innen – érzésem szerint helyesen – arra következtet, hogy a december 13-a utáni kormányzat nyugodtan figyelmen kívül hagyhatja a független sajtó, az önsegélyező és érdekvédelmi csoportok, a politikai önművelő körök mégoly sűrű hálózatának létezését. Semmivel nem lehet nyomást gyakorolni rá, ami előtt a 70-es évek – még valamiféle társadalmi konszenzusra törekvő – vezetése meghátrált. Legfeljebb annak a fenyegetésnek enged, hogy megdöntik, ha nem egyezik ki. Csakhogy jelenthet-e ilyen fenyegetést a Szolidaritás? Amíg a hatalmat gyakorló csoportok el vannak szánva rá, hogy minden erőpróbánál latba vetik technikai, szervezési és információs túlerejüket, addig valószínűleg nem. Márpedig igaza lehet Kulerskinek: ez az eltökéltség lassan, szinte észrevétlenül szokott elpárologni, nem egyik napról a másikra. Rossz esetben évtizedek kellenek hozzá (Spanyolország, Brazília, Chile), jó esetben elegendő néhány év (Görögország, Bolívia, Argentína).
1982. december elején úgy látszik: Lengyelországban viszonylag hamar felpuhulhat az ellenforradalmi diktatúra. Kérdés azonban, hogy nem végez-e ennél is gyorsabb munkát a Szolidaritás válsága.
November 10-én, a szakszervezet bejegyzésének második évfordulóján – két év óta először – a tömegek nem követték vezetőik felhívását. Az általános sztrájk hamvába holt, az utcai tüntetések méretei messze elmaradtak a várakozástól. Tudjuk, miért. Két nappal korábban Glemp érsek, a katolikus egyház feje találkozott Jaruzelskivel, hogy közös nyilatkozatban intsék nyugalomra a lakosságot. Az egyház hatalmasat nyert az alkun: nemcsak a pápai látogatást, nemcsak Walesa szabadlábra helyezését; nemcsak a KIK újraengedélyezését, hanem mindenekelőtt azt, hogy sikerült bebizonyítania: az ő együttműködésétől függ a köznyugalom. Az üldözések soros célpontjából a rend nélkülözhetetlen biztosítékává lett. Sokat nyert a kormányzat is: megszabadult a tömegsztrájkok és -tüntetések lidércétől, s így hozzáláthat a szükségállapot fokozatos feloldásához, amire – elsősorban gyenge külső helyzete miatt – ugyancsak rászorul.
Még nem tudni, vajon az egyezség áldozata, az illegális Szolidaritás kiheveri-e a rá mért csapást. Tömegei megzavarodtak, vezetése elbizonytalanodott. Alighanem éles viták, keserű szemrehányások fogják megosztani. Gyökeresen újra kell értékelnie a helyzetét, cselekvési lehetőségeit, viszonyát a hivatalos intézményekhez, az egyházhoz. (Ami az utóbbit illeti: az eredeti elgondolásokról jó képet adnak azok a szemelvények, amelyeket Michnik Egyház, baloldal, dialógus c. könyvéből az AB-nál Amit akarunk, és amit lehet címen megjelent gyűjtemény tartalmaz.) És mégis megkockáztathatjuk a feltevést: nem kizárt, hogy hosszabb távon a Szolidaritás is a nyertesek közé tartozik. A szükségállapot harcmodorától ugyan előnytelen körülmények között – mert nem a maga választotta pillanatban és nem a maga választotta módon – kell megválnia, ám a konszolidáció új taktikai lehetőségeket nyithat meg előtte.
Ez a konszolidáció ugyanis másnak ígérkezik, mint a magyarországi volt. Egyrészt úgy látszik, több lesz a rés a – burkoltabb kényszert alkalmazó, kiszámíthatóbb – civil kormányzáson, gyakoribbak a nyílt erőszak, a rendkívüli intézkedések esetei. Erre vallanak az utóbbi idők olyan eseményei, mint az ún. munkakerülés-elleni törvény elfogadása, mint a KOR hat egykori tagjának vád alá helyezése, mint a színésztársadalom elleni durva támadás. Másrészt azonban a pártállam hatalmi monopóliumán is több lesz a rés. Míg előbb az újságírókat, most a színészeket furkósbottal intézik el, más értelmiségi csoportok (így a közgazdászok) a jelek szerint megőrzik nagyfokú szakmai önállóságukat. Az egyházzal kötött alku melléktermékeként valószínűleg növekedni fog a politikai katolicizmus mozgási tere. S bár a Szolidaritást Glemp érsek leírta, a klérus – ha meg akarja őrizni belső egységét és társadalmi befolyását – ezután sem tehet mást, mint hogy őrködik az emberi és polgári jogok tiszteletben tartásán.
Mindez esélyt ad a Szolidaritásnak arra, hogy újjáépítse illegális szervezeti hálózatát. És többre is. A kormányzat, azzal, hogy létrehozza a maga bábszakszervezeteit, s ezeknek – bármily szűkös – cselekvési teret ad, a Szolidaritás számára is lehetővé teszi, hogy a puszta tiltakozáson túlmutató, tartalmas feladatokat állítson tagjai elé: hogyan viselkedjenek az engedélyezett érdekvédelmi szervezetekkel szemben, hogyan foglaljanak állást ezek programjával kapcsolatban, mit követeljenek tőlük – vagy ellenükre. S ahogy megkezdődik az egyéb társadalmi egyesületek (alkotói szövetségek, diák- és paraszti szervezetek) felülről szabályozott újjászervezése, az illegális mozgalom minden területen új célokat tűzhet ki, és új taktikával kísérletezhet.
Januári szerkesztőségi cikkünkben (Beszélő 2.) azt írtuk, hogy a hatalomnak csak két választása van: vagy beláthatatlanul hosszú ideig fenntartja a szükségállapotot, vagy kiegyezik a Szolidaritással. Nem számoltunk vele, hogy megkötheti az alkut egy harmadik féllel, az egyházzal is. Ám ennek az alkunak nem lett volna tétje a Szolidaritás csaknem egy évig tartó, heroikus ellenállása nélkül. Nem biztos, hogy maga a Szolidaritás is képes lesz kihasználni a szükségállapot utáni helyzet lehetőségeit, de az bizonyos, hogy a Szolidaritás harcolta ki őket.
1982 decemberében