Ada Pál [Pető Iván]

Nyomtatóbarát változat

Nem azért rossz ez a könyv, mert szerzőjének álláspontja nem rokonszenves. Ettől még Gyurkó írhatott volna jó politikai életrajzot Kádár Jánosról. Nem az a legfőbb baj, hogy számos ponton tetten érhető a szándékos történelemhamisítás – bár ez sem éppen erény. Az is csak keveset ront a munkán, hogy elírások, tévedések miatt adatait fenntartásokkal kell kezelni. Hogy Kádár születési dátumát indoklás nélkül négy nappal korábbra teszi, mint a lexikonok, ezt már megírta az egyik napilap. Azt is szóvá tették, hogy Sulyok Dezső helyett következetesen Sulyok Bélát ír. Tegyük hozzá: a második világháborút követő békeszerződést nem 1946 őszén kötötték (166. l.), hanem 1947 tavaszán; a kommunista vezetés soha nem akarta, hogy Károlyi Mihály köztársasági elnök legyen (147–148. l.); Nagy Imre nevét nem 1953-ban ismerte meg az ország (207. l.), hanem mint földosztó miniszter már 1945-ben országosan elismert politikus volt stb.

A könyv elsősorban azért rossz, mert sem Kádár Jánosról, sem a „történelmi háttérről” nem tudunk meg szinte semmit, amit eddig ne tudhattunk volna.

Gyurkó nem teljesíti ígéretét, hogy „az általában elfogadott képtől” nemegyszer eltérő véleményt ad a korról. Az eredeti hangvételt szolgáló minősítések szétpukkanó szappanbuborékok: a Horthy-Magyarország „furcsa államképződmény” (187. l.), az 1944 végi időszak „furcsa világ” (132. l.), a jelenlegi politikai berendezkedés „sajátos államrendszer” (363. l.). A különvélemény bejelentése után többnyire ismert megfogalmazások következnek. Például azt állítja, hogy a hivatalos felfogástól eltérően ítéli meg Gerő szerepét (137. l.), de aztán csak annyit közöl, hogy Rákosi után Gerő volt a második ember.

„Eltér véleményem számos magyar és külföldi értékeléstől a szovjet csapatok behívását illetően is” – írja Gyurkó, majd megállapítja: „a magyar vezetés nem abban hibázott, hogy november 4-én katonai segítséget kért a Szovjetuniótól… Október 23-án éjjel viszont hiba volt a szovjetek beavatkozását kérni.” (243. 1.) De kitől tér el a véleménye? Ki az, aki helyesli a 23-i akciót, és elítéli a november 4-it? (Mintegy mellékesen: a szovjet csapatok 1944 óta folyamatosan Magyarországon állomásoznak, tehát beavatkozásukat lehetett kérni, behívni őket Csehszlovákiába és Afganisztánba lehetett volna!) Ugyancsak különvéleményt jelent be Gyurkó a Rádió ostromáról. Érthetetlennek minősíti a vitát, hogy ki lőtt először: az államhatalomnak úgymond jogában áll fegyverrel is védekezni. De aztán személyes emlékeire hivatkozva (bár a lövöldözés kezdetén nem volt jelen) mégiscsak a hivatalos verziót ismétli meg: „a támadók lőttek először.”(229–232. l.)

A történelmi háttérről mindössze három megállapítás található a könyvben, ami ismert ugyan, de leírni nemigen szokás:

– miként az ország lakosságának nagyobb része, Gyurkó sem hiszi, hogy tervszerűen előkészített ellenforradalom kezdődött 1956 októberében (223. l.);

– ő is ismer olyanokat, akik karrierizmusból léptek be a pártba (267. l.);

– Kádárt idézve megírja, hogy az 1956 végi ideiglenes KB-ben komoly belső ellentétek voltak (256–257. l.).

Néhány új adalék a Kádár-portréhoz:

Csermanek Jenő, Kádár féltestvére 1948. május 1-jén halt meg; a vörös zászló kitűzése közben leszakadt alatta az erkély. (Homályban marad viszont, hogy Kádár három másik, anonim féltestvérének milyen sors adatott.)

Kádár háromszobás villalakása kertjében baromfit tart – erről is kevesen értesülhettek eddig.

A párt első titkára fasírozottat vagy tizenöt deka felvágottat ebédel – ez is nóvum. Talán van még egy-két hasonló jelentőségű adat, mely most olvasható először Kádár életéről.

Egyetlen igazán fontos, eddig nem ismert tényt közöl a könyv: Kádárt még Rajk letartóztatása előtt tájékoztatták a vádak egy részéről.

A bevezetőben Gyurkó nem kevesebbet ígér, mint hogy megfejti a titkot, hogyan lett az az ember, akit 1956 novemberében „több százezer magyar” gyűlölt, napjainkra a legnépszerűbb ember az országban, akiről a nyugati sajtó is respektussal ír. Egyetlen mondatban összefoglalható, amit erről mondani tud: az ország jelenlegi helyzete, az 1956 óta elért eredmények miatt változott meg Kádár megítélése. Ezért a közhelyért nem volt érdemes megírni ezt a könyvet.

Az olvasó elsősorban Kádár személyiségére, életének eseményeire volna kíváncsi, azt szeretné tudni, milyen ember, mit, miért, milyen indítékokkal cselekszik. Minderről semmit sem tud meg. Még az sem derül ki a könyvből, ki Kádár felesége, mikor házasodtak, van-e gyermekük. Hogyan jutott eszébe az egykori prolifiúnak, hogy vadászgatni kezdjen? Vadászszenvedélyét, sakkszeretetét nem is említi Gyurkó.

A tulajdonságok, amelyekkel hősét jellemzi, nem árnyalják a tömegkommunikáció által teremtett sematikus képet: Kádár nem szeret szerepelni (269. l.), szemérmes (16. l.), zárkózott, de nem magányos (19. l.), a valóságot nem hajlandó az elméletnek alárendelni (85. l.), kötelességtudó, céljait segítő kompromisszumok híve (9. 1.) ösztönös tehetség, de azért tudatos (13. l.), kiegyensúlyozott, fegyelmezett (20. l.), ha falba ütközik, megáll, de meggyőződését nem adja fel (140. l.), rendes, megbízható (129. 1.).

Érzelmek, szenvedélyek bemutatása nélkül nem lehet hiteles, plasztikus arcképet rajzolni. Mit érez Kádár, amikor egykori harcostársait leváltja? Az 1956-os kezdő csapat legtöbb tagját, Somogyi Miklóst, Kállait, Dögeit, Fockot, Marosánt, Biszkut fokozatosan kirekesztették a legfelsőbb vezetésből. Mire gondolt, mit érzett Kádár Nagy Imre kivégzésekor vagy a csehszlovákiai bevonulás elrendelésekor?

Hogy Kádár gyermek- és serdülőkoráról Gyurkó alig tud valamit, ez még nem nagy baj, de hogy az 1945 előtti másfél évtizedről is alig többet, mint a lexikonok, az felhívhatta volna a figyelmét: nincs elegendő „nyersanyaga” a portréhoz. A 68. lapon megtudjuk például, hogy Kádárt 1933-ban letartóztatták, a 94.-en, hogy kiengedték, de nem derül ki, hogy mikor. (Az életrajz ismerői tudják, hogy két évet ült.) A 68. és a 94. lap között csak a „történelmi háttérről” esik szó. Úgyszólván semmit nem mond Gyurkó arról, mit csinált Kádár 1936 és ’41 között. Az 1942 májusát – az illegalitásba vonulást – követő két évről megint csak nincsenek ismeretei azon kívül, hogy az idő eltöltésére Kádár napi tíz órát volt kénytelen lődörögni, villamosozni, moziban vagy kocsmában ülni (118. l.). Ez így együtt már több mint egy évtized!

Az életrajzi adatok helyét az ún. történelmi háttér vagy az önkényes, nagyvonalú következtetések hivatottak betölteni. A 61. lapon például az áll, hogy „Kádárnak életútja és alkata miatt előbb vagy utóbb találkoznia kellett a munkásmozgalommal” (amin Gyurkó a kommunista mozgalmat érti). De néhány oldallal később (69. l.) ő is megírja, hogy 1000-1500 illegális párttagnál nem sokkal több tevékenykedhetett. Hogyan lehet az így egyáltalán nem tipikus választást Kádár tipikusnak ábrázolt gyermekkorából szükségszerűen következőnek feltüntetni? (A fejezet címe is arra utal, hogy hősünk gyermekkora szokványos volt: Egy proligyerek Magyarországon.)

Mi különböztette meg Kádárt kommunista társaitól? Miért éppen ő lett – féléves KIMSZ-tagként – az ifjúsági szervezet KB-titkára? Nem tudjuk meg, mint ahogy azt sem, mi tette őt alkalmassá 1943-ban az illegális párt titkári posztjára. Hogyan lett titkár? Összeültek néhányan, és megválasztották? Üzent a moszkvai emigráció?

Nem tűnik ki, hogy csak a pontatlan fogalmazás következménye vagy Gyurkó álláspontja az a beállítás, amely szerint 1944 végén két egymástól független hazai kommunista vezetés dolgozott; az egyik (Rajk) az ellenállással kereste a kapcsolatot (126. l.), a másik (Kádárék) már a közeledő Vörös Hadsereggel (122. l., 127. l.).

A könyv beszámol az ismert tényről, hogy Kádárnak szerepe volt a KMP 1943. évi feloszlatásában (120–122. l.), de nem említi, hogy 1951-es letartóztatásakor ezt ellenséges tevékenységként rótták fel Rákosiék. Ez nemcsak kuriózum; fontos szerepet játszik Kádár életében, hiszen az MDP 1956-os feloszlatása, az MSZMP megszervezése a korábbi „bűn” fényében más megvilágítást kap.

Az 1945 és 1958 közötti időszak különösen sok kérdést vet fel mindenkinek, aki tudni szeretné, hogyan lett Kádárból – Kádár, hiszen:

– a koalíciós pártok szétzúzásakor az MKP egyik vezetője volt;

– a legsúlyosabb törvénytelenségek idején a Belügyminisztérium élén állt;

– az 1945–56 közötti frakcióharcok idején nem foglalt állást sem Nagy Imre, sem Rákosi mellett, de egy közbeeső irányzat kezdeményezésével sem próbálkozott, jóllehet a párton belül volt annyi tekintélye, hogy ezt megtegye;

– 1956 nyarától újra a legfelsőbb pártvezetés tagja lett, tömeggyűléseken beszélt arról, hogy a hibákat kijavították, és helyreállították a párt egységét, majd november elején ő jelentette be az MDP feloszlatását;

– 1956. november 1-jén az ország nyilvánossága előtt dicsőséges forradalomnak nevezte az októberi népfelkelést;

– nem sokkal később ígéretet tett, hogy Nagy Imrének nem esik bántódása…

Látni fogjuk, mennyi mondanivalója van minderről Gyurkónak. Előbb azonban nézzük meg, hogyan foglal állást a Rákosi-, illetve a Kádár-korszak közötti kontinuitást illetően. Nos, itt sem tér el a hivatalos állásponttól: korábban is a szocializmust építették, csak néhány vezető súlyos bűnöket követett el. Ugyanakkor arról kívánja meggyőzni az olvasót, hogy a kádárizmus a szocializmus építésénél is töretlenebb, folyamatosabb; Kádár már 1945-től lényegében úgy gondolkodott, mint ma: „Kádárnak a korabeli sajtóban és dokumentumokban megtalálható véleménye lényegében megegyezik az 1956 után megfogalmazott és megvalósított politikájával” – olvasható a 158. lapon. Az általános szólamok – ahogy Gyurkó mondja: az alapelvek – szintjén ez minden kommunista politikusról kimutatható. Nemigen hallottunk olyan kommunistáról, aki azt hirdette volna, hogy nem a nép érdekeit szolgálja... Rákosi beszédeiből is összeállítható olyan idézetgyűjtemény, amilyet Gyurkó közöl Kádártól (159–160. l.), de Kádár is tett olyan kijelentéseket – 1945 és 1951 között, 1956-ban és utána –, amelyeket ma nem vállalna szívesen.

A törekvés, hogy a kádárizmus folyamatosságát bizonyítsa, végigvonul a könyvön. Ez a görcsös igyekezet teszi, hogy Kádár sokszor rosszabb fényben tűnik fel, mint ha Gyurkó elfogadná a valóságot, vagyis azt, hogy 1951 előtt mindig magáévá tette a párt hivatalos irányvonalát, vezetővé válása óta pedig álláspontjában több fordulat is kimutatható.

Ismeretes és igaz, ami a könyvben áll: Kádár belügyminiszterként nem felelt az ÁVH-ért, a Rajk-per előkészületeibe nem látott bele. De azzal, hogy úgy állítja be, mintha Kádár kételkedett volna Rajk bűnösségében (181., 189. l.), Gyurkó növeli hősének erkölcsi felelősségét. Hogyan maradhatott belügyminiszter a párt egyik vezetője, ha meggyőződése szerint ártatlan embereket végeztek ki?

A könyv elutasítja azt a „kitalált mesét”, illetve egy – meg nem nevezett – memoárban közölt állítást, hogy Kádár vette rá Rajkot a vallomástételre (184. l.). Bizonyíték egyik verzióra sincs, bár Kopácsi Sándor – egykori budapesti rendőrkapitány – tanúkra hivatkozó állítása még mindig hitelesebben hangzik, mint a minden hivatkozást mellőző félmondatos cáfolat. De ha igaz volna, amit Gyurkó állít, tehát Kádár ártatlannak tudta Rajkot, vagy legalábbis nem látta igazoltnak a vádakat, és mégis megmaradt posztján; ha nem figyelmeztette elvtársát, pedig miután beavatták a vádakba, sejtette, mi készül –, akkor lényegében ugyanazt tette, amit a könyv cáfolni igyekszik: a párt érdekeit vagy személyes biztonságát előbbre helyezte az igazságnál és a törvényességnél. (Így – ha a párt kívánta – akár rá is beszélhette Rajkot.)

Itt érdemes kitérni egy másik legenda gyurkói cáfolatára. Szerinte nem igaz, hogy Kádárt 1951-es letartóztatása után megkínozták (190. l.). Higgyük el, ha ő mondja! De mégiscsak felmerül a kérdés: miért terjedt el igen sok hitelesnek tetsző részlettel, konkrét forrást – Kelen Bélát, az Esti Hírlap főszerkesztőjét, Kádár barátját – megnevezve már huszonöt évvel ezelőtt a legenda? Kitalálói Kádár tekintélyét akarták növelni, hogy a szörnyűségek ellenére is megmaradt kommunistának? Vagy ellenkezőleg, éppen lejáratni próbálták, hogy megtört, megalázott ember, ezért lehetett rávenni a november 4-e utáni szerepre? Akár igaz a történet, akár nem, mindenképpen fontosabb szerepe van a Kádár-portréban, mint amekkora teret Gyurkó szentel neki.

Oldalakat tölthetnénk meg az 1956-os forradalomról és a „normalizálásról”, Kádár ebben játszott szerepéről tett megállapítások helyreigazításával. Álljon itt néhány, csak a gyurkói módszer szemléltetése céljából.

Gyurkó azt írja, hogy az 1956-os kormánykoalícióban egy-két kivételtől eltekintve minden pártot annak jobbszárnya képviselt; az olvasó fantáziájára bízza, mi lehetett a véleményük, ha még a szociáldemokratáknál is jobboldalibb álláspontot foglaltak el (245. l.). Ennek a néhány napig működő kormánynak szinte minden tagja vezető politikus volt a Gyurkó által méltatott 1945 utáni években. Igaz, többségük időközben megjárta a börtönt, így ha nem is általában a szocializmusról – ahogy a könyv írja –, de annak 1948 és ’56 közötti változatáról elég rossz véleménnyel lehettek. Ám a többpártrendszerű  berendezkedésben így is valamennyien a centrumtól balra helyezkedtek volna el.

Hogyan intézi el a könyv az 1956. november 1-jei rádióbeszédet? Először is: kizárólag a ma nem kompromittáló szövegrészeket idézi (247–248. l.). De nem ez az igazi baj. A beszéd az október 30-i Köztársaság téri pogrom után két nappal hangzott el. Ezután Kádár eltűnéséig már semmi olyan nem történt, ami új színben világította volna meg az eseményeket. Gyurkó ezt az ellentmondást huszárosan hárítja el: „A beszéd inkább Kádár előző napi véleményét tükrözte, amikor még remélte, hogy a párt újjászületésével gátat lehet állítani az ellenforradalomnak.” (248–249. l.) Úgy látszik, szerzőnk nincs tisztában azzal, hogy az október 1956-ban is 31 napos volt! Mit tudott Kádár november l-jén, amit ne tudott volna 31-én is? Mit látott másként, amikor megszakította a kapcsolatot Nagy Imréékkel (250. l.), mint amikor néhány órával korábban bejelentette, hogy velük együtt megalakította az MSZMP-t?

Gyurkó szerint a forradalom utáni perekre szükség volt (263. l). Mivel rövid időre ő maga is börtönbe került, elfogadhatnánk állítását vitatható, de megszenvedett álláspontnak. Nem világos azonban, mivel ért egyet Gyurkó: a tényleges megtorlással vagy azzal, amennyit ebből tudomásul vesz. Szerinte például néhány éven belül minden politikai fogoly kiszabadult. Nos, a börtönben töltött négy-öt évet „néhánynak” titulálni – egyszerűen nyegleség. A bebörtönzöttek többsége ugyanis 1962–63-ban szabadult. Már aki szabadult. Mert Gyurkó megfeledkezik a fegyveres felkelőként elfogott, köztörvényesként elítéltekről, és eltekint a Nagy Imrén és három társán kívül kivégzettektől is. (1957 áprilisában Kádár az Unitának nyilatkozva „alig több mint” húsz végrehajtott halálos ítéletet említett.)

A Nagy Imre-per kapcsán ez áll a könyvben: „Minden politikai perben vitatható az ítélet helyessége.” (263. l.) De Gyurkó tüstént hozzáteszi: bizonyos, hogy ez nem koncepciós per volt – ő tehát nem vitatja.

A könyv utolsó harmada, ez a több mint 120 oldalas Kádár-apológia azt kívánja elhitetni, hogy 1956. november 4-e óta mindig minden akkor és úgy történt, amikor és ahogy történnie kellett. És ha ez olykor vért és gyötrelmet jelentett, akkor az szükségszerű volt.

Gyurkó 1958 januárjára teszi a konszolidáció végét (269. l.), összetévesztvén a társadalom feletti uralom megszilárdulását a társadalmi megbékéléssel. Még ezután jött a Nagy Imre-per, a tsz-szervezés, az 1962-es párthatározat a törvénytelenségekről és az 1963-as amnesztia…

„A hatalom megszilárdítása után – olvassuk a könyvben – két tényező határozta meg döntően Magyarország életét: a falu szocialista átalakítása és Kádár János egy mondata.” (285. l.) Előbb pátoszba és könnybe mártott tollal írt lapok következnek a téeszesítésről, majd terjengős eszmefuttatások arról a bizonyos egy mondatról („Aki nincs ellenünk, az velünk van.”) Ehhez még hozzácsapja Gyurkó – a már ismert alapossággal – az új mechanizmusról szóló néhány sorát, és kész is az utolsó húsz év történelme és Kádár-portréja.

„A gazdasági mechanizmus felülvizsgálásának története sok mindent elmond a magyar politikai, szellemi, tudományos életről” – olvasható a 327. lapon. Sajnos, Gyurkó viszont keveset mond el erről. „A reform szükségessége – úgymond – már 1957-ben fölmerült, de akkor heves vita után elvetették.” Hagyjuk most, hogy a reform gondolata korábbi eredetű. De az mégiscsak hozzátartozna a Kádár-arcképhez, hogy kik és miért vetették el... Vagy az 1970-es évek elejének reformvisszafogása…! Gyurkó felsorol néhány reformellenes érvet, cáfolja őket, és ezzel az ügyet elintézi. De mi volt Kádár szerepe a fordulatokban? Miért döntött ’57-ben a reform ellen, ’65-ben mellette, ’73-ban a visszavételéről, ’78 után a kiszélesítéséről? A Kádár-arcképvázlat mindenképpen megkívánná a választ, ha pedig „Kádár János: Magyarország”, mint Gyurkó állítja (384. l.), akkor végképp megkerülhetetlenek ezek a kérdések.

Milyennek látja hát Gyurkó a kádári életművet, a kádárizmust? Ha eltakarítjuk a könyvben bőven idézett szólamokat, igencsak pragmatikus, földhözragadt „eszmék” tűnnek szemünkbe. Gyurkó messze van már a hétköznapok forradalmiságának romanticizmusától, és elégedett, mert mércéjét megüti a kádári életmű: „A legtöbb, amit tenni lehet, hogy az államirányítás ne önkényesen, hanem a valóság és az eszmény, a követelmény és a lehetőség minél szorosabb összhangjának megfelelően avatkozzék be a társadalmi-gazdasági folyamatokba” (293. l.) Ez egyszerűen azt jelenti: ha már a szocializmust kell építeni, akkor az a jó, ha az emberek számára minél elviselhetőbb. A Kádár-beszédekből felsorakoztatott idézetek szerint a könyv hőse is így gondolja.

Az életrajz írásakor Gyurkó még nem tudta, hogy a magyarországi politikai mechanizmust Kádár 70. születésnapjától „közmegegyezés”-nek nevezik. Ő még körülírja a demokratikus intézmények hiányát: a demokrácia mint népuralom megvalósult Magyarországon (361. l.), a jogok megvannak, de a kivitelezéshez szükséges eszközrendszer, az államszerkezet, a politikai intézményrendszer végiggondolatlan, kidolgozatlan (364.  l.). Ez ellentmondásnak tetszhet. De nem Gyurkónak: szerinte Kelet-Európában más a mérce. „Egy társadalmi rend erényeit, hibáit, törekvéseit, fejlődését, elmaradottságát saját normarendszeréhez, s nem egy más struktúrájú államszerkezethez kell viszonyítani.” (362. l.) Figyelem! Még csak nem is az adottságokról, hanem a normarendszerről van szó! Ez nemcsak azt jelenti, hogy nekünk így is jó, hanem – mivel nincs objektív mérce a politikai berendezkedés megítéléséhez – senkinek sincs joga pl. a diktatúrák terrorját elítélni, ha saját normarendszerük szerint eredményesek…

A könyv Kádár 70. születésnapjára jelent meg, de az olvasóban olyan érzés támad, hogy az ünnep váratlanul köszöntött az országra, s már nem jutott elegendő idő a munka befejezésére. Nem tudták, hányadik születésnap van soron, hiszen a könyv 13. lapján még az áll, hogy Kádár 69 évesen beszélgetett Gyurkóval az életrajz előkészítésekor, viszont a 372. lapon az derül ki, hogy a mű keletkezésének idején 68 éves lett.

Nyilvánvaló: a váratlanul beköszöntött 70. születésnap lehetett az oka, hogy a szerző – mint írja – nem töltött éveket könyvtári, levéltári kutatómunkával, s a még élő kortársakat sem járta végig. Gyakran írja: „nem tudom”, „ki tudja” (156., 165., 186., 207., 217. l.) olyan tényekről, amelyekről tudnia kellene. Pedig bizonyára nem gondolja, hogy az alaposság csak a tudós számára előírás, a politikai életrajz írója – ahogy ő nevezi: a „történelem vizslatója” – bátran túlteheti magát az adatgyűjtés és -ellenőrzés vesződségein.

A kiadónak sem maradt ideje a gondos szerkesztésre. Kimaradt a fejezetcímeket közlő tartalomjegyzék, nem dőlt el, hogy az egyes részek új páratlan oldalon, új páros oldalon vagy minden ceremónia nélkül folytatólagosan kezdődnek-e. De a részcímek is kapkodást, átgondolatlanságot mutatnak. „A tragédia felé” után nem következhet „Az újjászületés” – előbb a tragédiát várnánk, az újjászületésről szóló fejezet pedig napjainkig ível, ami kissé hosszú vajúdásra utal…

Végül is nem kevesebbet állítok, mint hogy Gyurkó könyve információszegény, érdektelen és hevenyészett írás. Mért fogyott el akkor szinte pillanatok alatt sok tízezer példányban?

Minden munka, amely a közelmúlt magyar történelmét, a Rákosi-korszakot, a Rajk-pert, az ’56-os forradalmat, Nagy Imre személyét tárgyalja, rendkívüli érdeklődésre tarthat számot – akkora az információhiány. És ha minderről egy olyan könyv beszél, amelynek címlapján fénykép hirdeti, hogy magáról Kádárról lesz szó, ráadásul a könyvet reklámáron adják, akkor együtt vannak a kereskedelmi siker feltételei.

Hogy a vevő elégedett is azzal, amit kap, az már nem biztos. Az olvasók többsége feltehetően elnézőbb, mint e kritika szerzője. Egyrészt a Gyurkó-könyv sokak számára az első olvasmány az elmúlt harminc évről, így nem marad hatástalan az a módszer, hogy az életrajzíró egyéni véleményként tünteti fel a hivatalos álláspontot: az olvasó azt hiheti, hogy olyasmivel találkozik, amit nem írtak meg eddig. Másrészt nagyon valószínű, hogy a közönség jelentős része úgy ítéli meg a könyvet, mint az ország gazdasági és politikai állapotait: ahhoz képest, hogy milyen rossz is lehetne, egész jó! Brezsnyevről, Ceausescuról, Honeckerről, Husákról, Zsivkovról még ilyen életrajzot sem lehetne írni.

• Kritika