Ada Pál [Pető Iván]

Nyomtatóbarát változat

„Ó de milyen Ismerős!
Vakond mondja vakondul.
Ki dolgozik – boldogul.”
T. Janovic: Egy udvarnak sok lakója    

Tényleg ismerős! Az ország első embere is ezt mondta! Csak vakondul a dolog kicsit másként hangzik: aki föld alatt dolgozik – boldogul!

Az alacsony bérek kiegészítésének hagyományos formája a túlórázás. A többletjövedelem eme lehetőségének meglobogtatása ma is az álláshirdetések kedvelt fogása. (Villamos- és gépészmérnököket, technikusokat keresnek 1982 januárjában ezzel a kecsegtető ígérettel a paksi erőmű kivitelezéséhez.) A lakosság jelentős része azonban nem túlórázhat, vagy túlórával együtt sem boldogul. Szüksége van az állami, a szövetkezeti kereten kívül szerzett jövedelemre is.

Kenedi János könyve a társadalmilag (államilag) szervezett gazdaságon kívüli tevékenység mélyebb bugyraiba kalauzolja az olvasót, abba a szférába, melyet egyes szociológusok harmadik ökonómiának neveznek (megkülönböztetve ezzel a legális második és az állami, szövetkezeti első gazdaságtól). Itt az ügyletek a „szocialista törvényesség” szempontjából többnyire illegálisak, feketék.

A történet egyszerű: egy fordításból tengődő értelmiségi – különböző kényszerítő körülmények hatására – építkezni kezd. A szükséges tőke előteremtése és az építkezés bonyolítása során megismeri és – olykor saját kárán – kitanulja a reálisan létező gazdaság szabályait. Ezek meglehetősen bonyolultak, így mikor elkészül a ház, a főhős választás elé kerül: hagyja veszni frissen szerzett tudását, és tengődjön tovább a 25-50 forintos órabérű fordításokból, vagy csapjon fel építkezési vállalkozónak? De az utóbbi úton megszerezhető jövedelem gyorsan meghaladná személyes szükségletét; érdemes-e a fekete gazdaságban maradva a börtönt kockáztatni vagy akár adózó állampolgárként a közt szolgálni?

Mindenki hall fantasztikus történeteket az építkezők kálváriájáról, az ügyeskedés lehetőségeiről, de a tapasztalatokat mindeddig senki nem tette közzé. (Néhány szociológus tudományos igényű írását nem számítjuk ide.) A könyv nagy érdeme tehát, hogy a létező magyar szocializmus működésének egy kevés publicitást kapott szeletét tartja elénk a szociográfia eszközeivel.

Nem valami periférikus jelenségről van szó, ez köztudott. Hogy csak a szorosabban vett témánál, a lakásépítésnél maradjunk: a lakások csaknem fele a szocialista szektoron kívül épül. Gazdáik többsége valamennyire mindenképpen találkozik a Kenedi-leírta eseményekkel; évi 36-38 ezer lakástulajdonos, húsz év alatt az ország lakosságának közel 10 százaléka (ha lakásonként egy főt számolunk). Az érintettek köre azonban ennél jóval szélesebb. A könyv hősének lakása 560 ezer forintból épült meg – 1982-ben ennyiből még a megszerzett tapasztalatok birtokában sem tudná kihozni. Manapság közel ennyi készpénz szükséges az állami építésű lakások megszerzéséhez is. Közhely: „rendes” munkából, családi segítség nélkül nem lehet ennyit megtakarítani. Aki még nem építkezik, csak lakásra gyűjt, az is kénytelen tehát „nem rendes” jövedelem után nézni, esetleg a második vagy a harmadik gazdaságban. És akkor még mindig nem szóltunk azokról, akik „csak” életszínvonaluk szinten tartása érdekében kerülnek kapcsolatba a fekete ökonómiával.

Azonban nemcsak a leírás, a tényközlés közérdekű és aktuális a könyvben, hanem a történetet záró dilemma is: miért érdemes ma Magyarországon vállalkozni?

A könyv, mivel egyetlen eset köré csoportosítja a történéseket, egyetlen választ ad a kérdésre: az aszkézisre hajlamos, már az építkezés előtt is „szabadúszó” hős azt mondja: amíg jövedelmét nem fordíthatja kedve szerint utazásra, nem érdemes vállalkoznia. Ám nem tekinthetünk el attól, hogy a személyes szükségletek még Magyarországon is szinte parttalanok, és feltehetően a kisebbség gondolkodik a könyv hőséhez hasonlóan: „se nyaraló, se termelésen kívül helyezett malom, se cicomásabb kocsi nem érdekel.”

Egy harmadik válasz is kínálkozik a fenti kérdésre: az irracionálisán működő, még mindig agyonideologizált, hierarchizált állami és szövetkezeti intézményrendszerrel szemben a vállalkozók világa a ráció és a szabadság birodalma – még akkor is, ha (Bauer Tamás szellemes párhuzamával élve) az előbbi rókatörvényeivel szemben az utóbbinál farkastörvények uralkodnak.

Kenedi János közel három éve fejezte be könyvét. A Tiéd az ország 1981-ben megjelent Angliában, 1982-ben pedig Párizsban francia nyelven és a Magyar Füzetek Könyvei kiadásában magyarul is. A hazai állami könyvkiadásnak azonban nem kell.

Talán nem aktuális a téma? Erről szó sem lehet, hiszen 1980. február 19-én már a politikai bizottság is foglalkozott a „második gazdaság”-gal, kimondva, hogy mint gyűjtőfogalom nem létezik (Kenedi könyvében sem fordul elő); a helyes megnevezés: kisegítő gazdaság. Vajon „ki kit segít ki?” Talán az állami gazdaságot segíti ki a bajból a vállalkozó? Jelen keretek között aligha. A hivatalos szociológia úgy véli: a kisegítő gazdaság a „növekvő életszínvonallal járó, megnövekedett, differenciált szükségleteket” elégíti ki, ezzel támogatja a szocialista szektort. Valójában azonban a második és a harmadik gazdaság elsősorban azzal segíti (ki) az államot, hogy megtűrt-megengedett jelentős többletmunka árán az emberek többé-kevésbé elégedettek – boldogulnak.

Lehet, hogy Kenedi könyvét rossznak találják, akik a kiadásról döntenek? A Tiéd az ország, magadnak építed nem hibátlan mű. Egy-egy manőver leírása nehezen követhető, máshol, főleg a főhős belső monológjainál, a plasztikus ábrázolást szolgáló, de túlburjánzó képi ötletek teszik nehézkessé a szöveget. De a magyar könyvkiadás által megjelentetett művek átlagos színvonalát felülmúlja, ez vitathatatlan. (Mellékesen: az alig 200 oldalas kézirat terjedelemre is tökéletesen beilleszkedne a számtalan kis sorozat valamelyikébe.)

Esetleg azért nem adják ki, mert nagyon „kemény”?

Erről sem lehet szó. A választott főhős szerencsés helyzetből indul. (Az atya külföldi kiküldetése, a mama pénzügyi támogatása stb.) Olyan tökéletesen könnyedén vágja át magát a kész lakáshoz vezető vadregényes úton, hogy az olvasó él a gyanúperrel: a valóságban azért nem ilyen kedélyes a dolog. Mire a lakás elkészül, a nélkülözés, a pénz utáni hajsza, az állandó feszültség családokat bomlaszt szét, a „házilagos”, szakértelem nélkül végzett munkában fiatal emberek rokkantak meg. Mindehhez társul az állandó szorongás a féllegális úton szerzett és szállított anyagok, az elhanyagolt „első gazdaság”-beli állás miatt.

Ha ezekről a mindennapos ügyekről is tudósítana a könyv, rá lehetne sütni a bélyeget: feketére lakkozott szociográfia, nem kell! De Kenedi nem a lakásépítés poklára volt kíváncsi, hanem a reálisan létező gazdaság működésére.

Akkor hát miért nem adták ki? Csak.

Déry Tibor a hetvenes évek elején egy író–olvasó-találkozón azt találta mondani: nem tud olyan jelentős magyar műről, amely ne jelenne meg. Ha Párizst, Londont, Münchent és – nem utolsósorban – a hazai szamizdatot is számításba vesszük, Déry kijelentése ma talán közel jár az igazsághoz.

• Kritika