Radnóti Sándor

Nyomtatóbarát változat

Hosszú évekkel ezelőtt Jevgenyij Jevtusenkót, aki fiatal magyar értelmiségieket akart látni, tolmácsa (történetesen Könczöl Csaba) elhozta hozzám. „Zsenya” bohóckodott, bohócsipkájáról rögvest elmondotta, hogy melyik világszép filmvilágsztár ajándékozta neki, s kacéran azt is sejtetni engedte, hogy milyen alkalomból. Folyt az este, a költő – mint az igazi hódító, narcisztikus természetek – tetszeni akart: mindenkinek, bárkinek. Komoly pillanat csak egy volt. Hruscsovról tudakozódtam, mert úgy gondoltam s gondolom ma is, hogy jelképes volt, amint reformkezdeményezései előlegezett áldozataképpen kiszolgáltatta Iljicsov ostorának az új orosz lírát. Jevtusenko élénken előadta, hogy bukása után összebarátkozott Hruscsovval, s gyakran meglátogatta dácsájában. A szobában társalogtak, a kertben beszélgettek. Egyszer aztán – komorodott el és komolyodott meg az estén először és utoljára a költő – a kertben Hruscsov valami nagyon furcsát mondott neki. Maga – mondotta Hruscsov – mindig fog olyan verseket írni, melyek megjelenhetnek. Fog olyanokat is írni, melyekkel nehézségei lesznek, s hol megjelenhetnek, hol nem. Aztán ír majd olyanokat is mindig, melyek soha nem jelenhetnek meg. S ezek lesznek a maga igazi versei. Miért furcsa ez? – kérdeztük. „Mert igaz.”

Rímel erre Szinyavszkij véleménye, aki szerint egyetlen mai orosz irodalom van: a szamizdatirodalom. Persze, sem az ünnepelt költő ritka, őszinte pillanata, sem pedig a kiebrudalt író hangos nyilatkozata nem igaz az irodalom egészére. El-eljut hozzánk a birodalomból – s nemcsak földalatti, hanem földfeletti részéből is – egy-egy igazi mű; a Gulág[SZJ] mártirológiája mellett a Szegény Avroszimov.[SZJ]

S noha a birodalomban és szatellitáiban ugyanaz a jelentése az orosz eredetű szónak, a szamizdatnak, mégis mindenütt mást és mást jelent. Ami közös: minden államilag engedélyezett művet megpecsétel az engedély. Ez politikai aktus vagy gesztus. Amit a mű kimond, azt politikai értelemben szinte visszamenőleges hatállyal kimondhatóvá teszi, és ezzel a kimondást apológiának vagy veszélytelen hóbortnak tünteti fel. Ám míg az engedélyezés politikai aktus, a műalkotás mint műalkotás nem az – még a politikai költemény sem. A külső és a belső cenzor mondatokat latol, allegóriákat orront – az egészre nem tekint. A szamizdatirodalom mindennek a fordítottja. Nem engedélyezett volta és ennek kockázata: politikai aktus vagy gesztus. Amit kimond, az a politikai értelemben vett – kimondhatatlan. Veszélye, hogy e szabadságának foglyává válik, reciprok cenzorává önmagának, és saját igazságának keresése helyett azt gyűjtögeti, csak azt „engedi át”, csak azt véli profiljába tartozónak, ami kimondhatatlan. Ha ez bekövetkezik, az engedélyezés és az engedélyezetlenség egymásba csukódik, mint ama kínai ördöggolyó, melyről Petri György írt egy régi versében, s megvalósul a vers baljóslata: „Csinálhatsz amit akarsz / akarásod is ők csinálták.”

De a szamizdatnak ez csak egyik vonatkozása; az, amely közös Európa nem demokratikus államaiban. Más vonatkozásait viszont a különböző nemzeti kultúrák hagyományai s jelenlegi mozgásterük határozza meg. Olyan kérdések jönnek itt szóba, mint az emigránsirodalom integrálhatósága az irodalmi köztudatba, az irodalmi terror és tűrés változatai, az irodalom helye a nemzeti kultúrában, és így tovább. Jól tudjuk, hogy Magyarországon a tűrés szinte beborította az egész irodalmat, a „támogatott” irodalom szégyenlős irodalommá vált és összezsugorodott, a tiltott irodalom pedig viszonylag kevés. Ami az utóbbit illeti, emlékezetben tartandó, amit Eörsi István írt Déry Tibornak válaszolva, aki a csekély számú tiltást dicsérőleg említette: ha a Horthy-korszakban egyedül a Befejezetlen mondat megjelenését tiltották volna, az is elegendő lenne a korszak hivatalos kultúrájának megítélésére. A tiltás van, és ez a döntő. A tűrés ezért nem türelem, tolerancia, hanem korrumpálás és közvetett fenyegetés. Feltételei vagy interiorizálódtak, vagy tudatosan elfogadtattak. Az előbbi butító, az utóbbi züllesztő hatású. De ugyanakkor a tűrés klímájában erkölcs és tehetség együtthatására ravasz polgárerények támadtak fel vagy fejlődtek ki, és civil kurázsi. Talán soha nem volt a magyar irodalmi élet olyan üres, ostoba és züllött, mint a 60-as és 70-es években, miközben irodalmunk egyedi alkotásokból adódó színvonala egyetlen előző korszaknál sem alábbvaló.

Hogy erre a színvonalra a tűréshatárok kijátszásának játéka és feszültsége hogyan hatott, azt a kutya sem vizsgálta. Holott meglehet, éppen ebben keresendő például az utóbbi évek fellendülésének titka. Nem a cenzor, hanem a struktúra kijátszására gondolok; nem arra, amit Lukács György szavával „nyulacskának” szoktunk nevezni, hiszen ezek belerejtése a szövegbe és a sorok közé ma már inkább csak privát lelkiismeret-nyugtató, irodalmi értéke pedig csekély. De magának a tűrésnek tűrhetetlen világát bejelenteni, belehallgatni a szövegbe, mintegy a szöveg titkává tenni, felismerhetetlenné alakítani, s ugyanakkor kitapogatni a megértés lehetőségeit, oly elfogulatlanul alakoskodni, hogy a szöveg mezítelen tendenciáját jelenteni a cenzor önfeljelentésével volna egyenlő, s ennek a „szégyen arra, aki rosszra gondol”-nak a viccét is beleépíteni a szövegbe: mindez komoly művészi feladat. Csak két nevet említek. Spiró Györgyét, aki történelmi regényének témájává választotta az elhallgatást, a belehallgatást, és Esterházy Péterét, aki páratlan keccsel a Termelési regény és az Ágnes formájává tette a kibeszélést, s a – más egyéb mellett – politikai, ideológiai tartalmú hamis szövegeket olyan egynemű és fölényes stílus gyolcsába burkolta, mely az olvasótól „légies fordítást” kíván. A széppróza fordulatához bizonyára szükség volt a ’70-es évek apolitikus – és tegyem hozzá: konzervatív – hullámára, s ezúttal még a nemzedék szempontja is joggal fölemlíthető, hiszen az új prózaírók szerencsére nem tapasztalhatták meg a perzekúció éberebb, szorgalmasabb és nyersebb formáit. Mindenesetre a létrehozott művészi értékekből visszatekintve vállalkozásuknak megvan a maga politikai története is, hiszen a tűréshatárok mosolygó enyésztetése a polgári engedetlenség minősített esete. S ha alkalmat találnak rá, hogy egy-egy elődjük vagy mesterük előtt tisztelegjenek, akkor – Mészöly Miklós és Ottlik Géza a példa rá – a művészi teljesítményben mindenekelőtt a független szellemet, a makulátlan erkölcsöt és a politikai intranzigenciát ünneplik.

Mindez távolról érinti a líra műfaját, de nagyon is közelről Petri régebbi, engedélyezett kötetekben közreadott líráját. Mert őt lírai létének tényei, eseményei, látnivalói egyként az élet elviselhetetlenségére emlékeztették, s meg is tudta (volna) magyarázni, hogy miért van ez így. Bizonyos értelemben azonban éppen költői problémájának mélyére vitt, hogy nem tette, hogy a különböző irányú analíziseket mindig megtörte valahol, s verseit enigmatikussá változtatta. Ugyanakkor kérlelhetetlen volt, bár nem erőszakos: nem kényszerítette olvasóit saját látószögéhez, hiszen egy személyt akart analizálni. De ennél az egy személynél nem működhetett a lelki munkamegosztás gazdaságossága – a szerelmi líra is politikai líra lett, az egyetemes, de politikai indíttatású kielégületlenség enigmája. A kudarcoknak, a frusztrációnak aligha akadt nagyobb költője mai irodalmunkban. Méghozzá úgy, hogy a megfosztatást minden kiterjedtsége, mélysége, egzisztenciális tágassága ellenére nem az egzisztenciából vezette le, hanem a megfosztó hatalmakból. Ha a gyűlölet kimondhatatlan, akkor a szeretet is az. A versek finoman, reflektáltan és radikálisan ezt az egyszerű gondolatot és érzületet idézték fel. Ezt a csapdát kutatták a versek, de közben fölsejlettek a lehetőségek is, hogy a két egymásra záruló lehetetlenségből mi módon lehetne kiszabadulni. Az egyik irány a rezignáció elmélyítése volt, valamifajta könnyűség és derű ily módon való visszanyerése, s a szeretet és gyengédség hangjainak ebben a közegben való megcsendülése: a romantikus kétségbeesésből a harmonikusabb, reménytelenebb klasszicizálódás. A másik irány a hatalomból, az erőszakból értelmezett és levezetett helyzet alkujának felmondása, a gyűlölet, az utálat, a megvetés, az elutasítás szavai elé tornyosuló akadályok elhárítása. A célzás helyett a kimondás mint analitikus eszköz, s e fordulattal olyan érzelmi energiák visszanyerése, melyek szembeszegülhetnek mind az elnémulás, mind pedig az artikulálatlan gyűlölködés fenyegető veszélyével.

Az Örökhétfő című kötet e régóta készülődő s régóta történő átépülési folyamat dokumentuma. Petri nem eleve szamizdat-verseskötetet írt, hanem fokozatosan átalakuló lírikusi magatartásának következménye volt, hogy egy – akár csak tucat verssel – megcsonkított engedélyezett kötet megjelentetése lassanként művészileg is lehetetlenné vált számára. „Homályos föltételeket nekem / többé nem szabnak.” (Tojástükör) Ez az új magatartás nincsen művészi fölényben a régivel szemben, mely a homályos föltételeket életformaproblémává és esztétikai formaproblémává tette. Petri művészi teljesítménye ma nem „nagyobb”, mint a Magyarázatok M. számára volt, de az a kötet – épp belső következetessége miatt – elvágta a továbbvezető utakat. Petri nem ír ma „szebb” verseket, mint a Körülírt zuhanás egy-egy végtelenül tiszta, fájdalmas-lemondó dallamú verse volt, de igazságát továbbkeresve sikerült mind emezt, mind amazt mai kísérleteinek előzményévé változtatnia. Vagyis sikerült új utakon folytatnia költészetét, és egységét is megőrizni.

Az átépítés folyamatában fontos szerepet játszott, hogy lett kihez szólni, hogy Petri nem egyedül tanulta a cenzúrázatlan és öncenzúrázatlan beszédet. Ez folyamat, mert a cenzúra ugyan politikai fogalom, de csak szélsőséges esetekben – idegen megszállás, szükségállapot – marad csak az. Akkor az eredeti állapot helyreállítása helyreállítja a beszédformákat is. De máskülönben a beszéd bizonyos tárgyaitól való intézményes megfosztás kiterjeszkedik a beszéd képességére és a teljes létre. Ennek a politikatörténetiből léttörténetivé univerzálódó dilemmának volt Petri a költője, ennek volt próbája nála a legközvetlenebb emberi beszéd és érintkezés – a szerelemé. A cenzúrázatlan beszéd tanulásfolyamatához alternatív nyilvánosságra volt szükség, s ez jelent meg – összehasonlíthatatlanul nagyobb kulturális, mint politikai hatásfokkal – Magyarországon a 70-es években. Az ellenzéki szubkultúra az összkultúrát provokálta, s noha – éppen mert szubkultúra – még indirekt módon sem szólíthatott fel arra, hogy az ő útját kövessék, mindenesetre megingatott néhány önfenntartó, önigazoló sztereotípiát.

Petri lírájának változásait mélyen befolyásolta, hogy versei e szubkultúrának (is) részévé váltak. Nemcsak abban mutatkozott meg ez, hogy az alkalmi politikai költészetet gyakorolja (néha olyan nagyszerű versekben, mint A kis októberi forradalom 24. évfordulójára vagy az Andrzej és Wanda), hanem hogy az alkalmiság általában is jellemző lett műveire. A Magyarázatok-kötet helyzetmagyarázataiban újra és újra indoklásra szorult maga a megszólalás, a vers szüntelenül magyarázta magát – töredékességeit, célzásait, enigmatikus voltát. Rendkívüli terheket rótt a műre – noha ebben igazán nem állt egyedül a modem irodalomban –, hogy mintegy saját esztétikáját is el kellett gondolnia és a vers részévé tennie. Az alkalmiság viszont olyan lírai készenlétet jelent, amelyben a probléma és a feladat az éppen születő vers, míg a versnek, a költésnek a létjogosultsága nem szorul magyarázatra. Jól látható, hogy e tág meghatározás alapján a líra világtörténetében az egész régi költészet alkalminak nevezhető, s ezt valóban így is gondolom. Nagyon érdekes, hogy Petri második kötetének számos versében stilizálta az alkalmiságot: hagyományos lírai formákat, kötött és ezzel adott műfajokat elevenített fel. Az Örökhétfőben más módon tűnik fel az alkalmiság – közvetlenül. E kötet verseinek nagy része kevésbé stilizált, mint a korábbi versek. Beszédmódjuk kevésbé emelt, mindennapibb az az imaginárius helyzet, amelyben versek keletkeznek. Az a tőszavakból álló rövid meditáció, amellyel az egyik szép vers kezdődik a jóakarat nehézségeiről és a „többiek”-ről (Nagy Bálintnak), tartalmilag talán nem sokban különbözik a korábbi pozíciótól, de annál inkább különbözik abban, hogy hol jelenik meg: képletesen is, szó szerint is a megállóban, nem pedig a költő műhelyében. A kurta beszélgetés (a villamos megérkezéséig), amelyet bevezet a meditáció, s amely illusztrálja azt, lényegében mindennapi beszélgetéseinket utánozza. A két rész (egyszakasznyi átvezetéssel) egymás hiátusait tölti ki, de nem annyira, hogy egynemű tömbbé váljék a vers, és kiemelkedjék a mindennapos meditáció és a mindennapos beszélgetés imitált közegéből. Éppen ebben a közegben támadnak funkciói az új Petri-versnek, s válik a verselés valamiképp maga is életfunkcióvá.

Petri régebbi költői szemléletét az élet és művészet princípiumainak ellentéte – mely századunkban a látszólag klasszicizáló, valójában velejéig romantikus Thomas Manntól kapott kanonikus formát – határozta meg. Ez most megváltozott. A vers nem más világ, illetve a más világ hiánya, hanem része a világnak. A változást leginkább azokon a verseken lehet ellenőrizni, amelyek a régi témával: a költészet és a világ viszonyával foglalkoznak. Ezek a kötet első, A Múzsa átröpül című ciklusában olvashatók. Az Invokáció ezt mondja: „Rögzítsem most tehát: a Múzsa – távollét.” A szavak szerint ez a régi tézis. De a poézisben nem szükségképp a tézisek határoznak. Az új költőiség szempontjából a rögzítés fontosabb a távollétnél. Ez a távollét ugyanis (valaki távolléte, akire várnak, és aki megjön, a távollét mint alkalom, a várakozást múlató „ihlet”) nagyon is közeli, és ezt a közelséget a várakozás és a költés egymásba játszatása, a versben íródó vers fikciója alapozza meg. Mint a kötet következő versében is: „Jó írás után elheverni hasmánt / a magas fűben, lábadat térdig / belelógatva az égbe, s hogy lehet / bármikre gondolni, tetszés szerint / futtatva elméd / s még szinte jó, / feltápászkodni a magas fűből / bejönni a szobába, s ezt leírni /.” (Jó) A „még …szinte” fokozati differenciája nem ellentét, s a kis vers trükkje, hogy a vers az, ami nem vers, hogy a két írás közötti bármire gondolás különbsége az írástól, vagy az írásé amattól csak a koncentráció fokozati különbsége, hogy az írás mint életforma nem az élettől eltávolított forma, nem a hiány poetizált metafizikája – mindez tömör ars poeticaként mutatja be azt a közelibb, „alacsonyabb” új nézőpontot, melyet a költő választott. A látvány itt változatosabb, a költői alkalom számosabb. A költői publicisztikától (Bibó temetése, Bertha Bulcsunak mély tisztelettel) a frappáns ötletverseken keresztül az olyan tiszta lírai remeklésekig vezethet, mint a Változatok női mellre.

Igen, ebben a költészetben lehet bármire gondolni, tetszés szerint. Petri új, cenzúrázatlan és öncenzúrázatlan költői magatartásának esztétikai előnyeit és hátrányait latolgatva nem szabad elfeledkezni arról, hogy a színvonalas mai magyar irodalom költői emelkedettségének banális, pragmatikus oka is van: nem lehet bármire gondolni, tetszés szerint. A nyilvános beszéd bizonyos szinten s bizonyos vonatkozásokban a koordinálás kényszere alatt áll. Az ellenzéki szubkultúránál jóval szélesebb értelmiségi kultúra privát beszédének egy része nem mondható ki nyilvánosan, mert az – „nem politikus”. S ez nem csekély rész, tekintve hogy a magyar értelmiségi társadalom keresztül-kasul átpolitizált és depolitizált: a politikai gondolatszabadság éghajlata alatt létrejövő kultúráknál egyszerre beszél és hallgat jóval többet a politikáról. Ezt a kettősséget tanúsítja, hogy a „politikus” szó – miközben lépten-nyomon alkalmazzák (vö. nem politikus valamit tenni vagy mondani) – önmaga ellentétébe fordult. Petri viszont e privát beszédet (lásd Nagy Bálintnak című, előbb említett versét) költői beszéddé változtatja, s ezzel a költői beszédnek imitatív funkciót kölcsönöz, másrészt megszünteti e beszéd privát voltát. Petri kimondja, amiről az értelmiségi privátim beszél. Ír ’56-ról és áldozatairól, ’68-ról, a lengyel össznépi forradalomról, a szovjet jelenlétről, a szegénységről. Neveket sem átall említeni, ír például Kádár Jánosról (quem honoris causa nomino[SZJ]) mint „János pap”-ról. Ír az értelmiségi kvaterkák elmaradhatatlan, rettegett tárgyáról, a BM-ről és magáról a „ká-európai értelmiségről” is. Ír tehát mindarról, ami konszenzus tárgya, s ami ilyenformán ellentmond a Kádár János által említett nemzeti konszenzusnak, s ami, mivel nem nyilvános beszéd tárgya, mégsem mond ellent annak: a hallgatás és a felejtés, az afázia és az amnézia konszenzusának.

Ez a kimondás azonban az új költői magatartásnak csak feltétele. Nem lehet sem elégtétele, sem igazolása. Ha az volna, akkor a kezdetben említett „fordított cenzúra” jönne létre, a kimondás kamaszellenzékiség volna, miben sem különbözne a kamaszerotika „picsa fasz együtt basz”-jellegű kimondásaitól. Petri költői változása nem ilyen jellegű. Költészete bármifajta kitüntetettséggel szemben tartózkodóvá vált – a negatív kitüntetettséggel szemben is. Maga az alkalmi költészet és az imitatív líra a kitüntetett költői helyzettől való tartózkodásra vall. Nem kitüntetett számára a történelmi helyzet sem, amelyben él: „Miért gondoljuk, hogy ilyen ocsmány / korszak nem volt még? Miért ne lett volna? / Feleljünk magunkért.” (Tojástükör) Nem kitüntetett számára a moralitás – a visszájáról sem: „A mértékkel űzött / önutálat jó ösztöke a jóra. // Csak túlzásba ne essünk. / Közöld nyugodtan: egy szar vagyok. Mit csináljak? / Fordulj el tőlem, / fogd be az orrod, / menj ki. // De föl ne becsméreljük magunkat: / Ezt nézd meg! / Láttál már, mondd ilyen éktelen szart? / Hercegnőhöz illő / koronaékszar! Szarnagymogul! / Szarkohinoor! / Dél Szarcsillaga! (Egy vers elindul az imádott hölgyhöz, de etikai mellékösvényre téved, és többé nem talál vissza) Távol áll tőle az is, hogy szubkultúrájának morális gesztusait fölértékelje.

Az idézett sorokban szavakba foglalt magatartás ellentétes Petri első megszólalásának komor tartásosságával, kitüntetett moralitásával. A változás kisugárzik azokra a versekre is, amelyeknek nem ez a témája. Természetesen nem mindegyik vers mutat ebbe az irányba, hiszen az átépülés kötete korántsem egységes. A Széljegyzetek egy vitához című, e sorok írójának küldött, szellemes, a megszólított személyhez és versbeli önmagához egyként barátságtalan vers például fölbecsmérlő jellegű. És nemcsak a tendencia, hanem a színvonal tekintetében sem teljesen egységes a könyv. A szójátékok és rigmusok bizony néha minden határon túl alkalmiak, s vannak olyan versek is, melyeket az igényesebb, minőségi öncenzúra semmiképpen sem hagyhatott volna meg (például az Elkezdek félni). De mégis: ez kötet, melyet nemcsak a benne található jelentős versekért, hanem az egészért is olvasunk. Az egyszerre nyers és gyengéd Petri-hang a változásokban megőrződött. Az élet nem lett elviselhetőbb ebben a költői világban, de változott. Él, és – úgy látszik – élni akar. Az Örökhétfő része, terméke és teremtője egy szubkultúrának, és része az egész magyar kultúrának is.

• Kritika