A kelet-közép-európai országokban megvan a demokrácia szükséglete, de nincsen meg sem a demokratikus forradalom, sem az alkotmányos demokratikus reform eshetősége. A nemzeti önrendelkezés a Varsói Szerződésbe és a szovjet jelenlétbe ütközik, a politikai önrendelkezés az egypártrendszer Jalta-diktálta tabujába,[SZJ] a munkahelyi és lakóhelyi önrendelkezés – tehát a közvetlen demokratikus önigazgatás – a szovjet típusú pártállam halalmi hegemóniájába. Lehetséges a gazdasági egységek nagyobb autonómiáját biztosító liberális reform, de csak addig a határig, ameddig a pártállam és a kelet-európai gazdasági tömb végső és lényegi szuverenitását nem kezdi ki. Valószínű, hogy a vállalkozó emberek a különböző gazdasági szektorokban fokozatos engedményeket szereznek felülről, terjednek a szerződéses kapcsolatok, de a gazdaság szereplőinek jogi-politikai egyenrangúsága, tehát a tényleges gazdasági demokrácia belátható időn belül nem várható. A pártállam a bürokratikus – csak mellékesen és tapintatosan rendőri – cenzúrát nem fogja önszántából föladni. Jalta keretében nem számíthatunk a formális intézmények és szervezetek demokráciájára. A hivatalos intézmények demokráciája: távoli ábránd, amelynek megvalósulása – ez a legkevesebb, amit mondhatunk – nemcsak tőlünk függ. Inkább tőlünk, mondják a radikálisok, inkább másoktól, mondják a mérsékellek, tény, hogy zavaróan nagy a rajtunk kívül álló tényezők szerepe az ábránd sikerében. Idegen a mai magyar társadalomtól az a romantika, amely távoli célokon merengve szinte el is feledkezik arról, ami van.
Mi van? Csak elnyomás van? Csak nem demokrácia, csak cenzúra, csak bénultság van? Dehogyis. Sokkal szabadabbak vagyunk, mint ahogy tudni véljük. Övék a munkaidő intézményi hierarchiája, miénk a szabadidő érintkezés- és szokásvilága. Övék a munka negyvenkét órája (mennyivel kevesebb!), miénk legalábbis a maradék százhuszonkettő. Övék a hivatal, miénk a lakás, övék a köztér, miénk a kert, övék a termelés, miénk a gondolkodás, övék a kötelesség, miénk az élvezet, övék a szolgálat, miénk a szabadság. A civil társadalom szerveződési tere: az informális kapcsolatok világa. Övék az utasítások hálózata, miénk az önkéntes együttműködések, a fizetetlen, a szó szoros értelmében vett társadalmi munka hálózata. Napjainkban tanúi vagyunk annak, hogy a párhuzamos szerveződés behatol a bürokratikus szervezetekbe, és apránként intézményesülni kezd rajtunk kívül is. A szabad vagy a szabaddá tett idő tagolása, a független kommunikációs hálózatok kifejlesztésének javasolása és előmozdítása: ez lehet a demokratikus mozgalom legesélyesebb vállalkozása.
Ha a demokratikus mozgalom politikai ellenzéknek tekinti magát, akkor ezt a lehetőséget lebecsüli, viszont túlértékeli az intézményi szférában igényelt demokratikus fordulat valószínűségét s minden egyéb tevékenységet és értéket meghatározó fontosságát. Akkor az ellenzék a politikai osztályba integrálta magát – annak ellenzéki pólusaként, igen-igen különös helyzetben. Furcsa ellenzék az, amelynek tagjai kívül élnek az intézmények világán, s nem akarnak sem azon belül munkálkodni lehetséges mérsékelt reformokon, de arra sem tartanak számot, hogy kormányhatalomra jussanak. A politikai ellenzék definíciójához tartozik, hogy e hatalomra aspiráljon, hogy tagjai kormánytisztviselők akarjanak lenni – esetleg éppen demokratikus választások útján, ha demokratikus ellenzékről van szó. Ehhez árnyékkormány, árnyékadminisztráció, szakértők és funkcionáriusok hierarchiája kell, nem utolsósorban pedig propagandával elért, tájékoztatott és orientált tömegmozgalom. Világos, hogy erre nem vagyunk felkészülve. Nemcsak még, hanem úgy tetszik, tartósan sem leszünk. A mai politikai bürokrácia vezető garnitúráját valószínűleg olyan alternatív garnitúra fogja felváltani – ha erre egyáltalán sor kerül –, amely ma is benne van a vezető intézmények világában. Az alternatív hatalmi személyzet minden bizonnyal ma is részese a hatalmi elitnek. Tendenciamódosítások, hangsúly-átcsoportosítások fogják maguk köré szervezni az apparátus ellenzéki tagjait. Kommunista klisé, de már nincsen alapja, hogy a féllegális vagy éppen illegális, tehát intézményeken kívüli élcsapat a tömegmozgalom taraján bevitorlázik a hatalmi központokba. A demokratikus ellenzék létfeltétele, hogy működési módjában, önarcképében demokratikus legyen, azaz posztkommunista legyen, azaz behatóan fölülvizsgálja magában a kommunista ellenzékiség beidegződéseit.
Ha az ellenzék valóban demokratikus, akkor nem politikai, hanem társadalmi ellenzék. Ez nem jelent apolitizmust, közömbösséget a politika kérdései iránt. Ellenkezőleg: azt jelenti, hogy államtársadalmunkban tudatosan szűkíteni kívánja a pártállam-politika érvényesülési körét, a civil társadalom fölött gyakorolt politikai felügyeletet, a cenzúra érvényesülési körét, hogy mind a gazdaságban, mind a polgárjogok területén, mind a kultúrában és mindenekfelett az önkéntes társulások, találkozások, ünnepek, rítusok, szokások, dialógusformák, szellemi oda-visszacsatolások informális szervezetében a pártállami propagandát az autonóm beszéddel kívánja helyettesíteni. A szamizdatnak nem más a célja, mint a minél több, minél elterjedtebb, minél öntevékenyebb, minél decentralizáltabb szamizdat, a szabadegyetemnek, ha csak egy van belőle, azt kell akarnia, hogy sok legyen. Demokratikus ellenzéket alkotó baráti körünknek az legyen a célja, hogy sok demokratikus ellenzéket alkotó baráti kör legyen.
Azoknak az embereknek, akik a párhuzamos kultúra különböző szigetein egymással őszintén tudnak érintkezni, akár a gépiratos vagy sokszorosított független kiadványok, akár az amatőr zenei, színházi együttesek, akár a legalitás határán ingó művészeti avantgárd teljesítmények, akár a tanuló- és vitakörök által, akik a legszemélyesebb magánérintkezést ki tudják egészíteni az informális vagy félinformális nyilvánosság kisebb oázisaival, akiknek néha és ideiglenesen megadatik jóízűen együtt dolgozni önként vállalt feladatokon baráti ad hoc társulásokban: azoknak az embereknek máris jobb a közérzete, érdekesebb az élete, mert van valami társadalmi otthonosság körülöttük, mert valami eléggé személyes demokráciában élnek. Jellemzőnek tartom, hogy ez a mentalitás és érintkezési mód áthatol hellyel-közzel a hivatalos intézmények világába is. Arról van szó, hogy melyik hatás az erősebb: az államnak sikerül-e folyamatosan államosítania a társadalmat, vagy a társadalomnak sikerül-e folyamatosan társadalmasítania az államot? Arról van szó, hogy sűrűsödnek-e a civil társadalom hálózatának csomópontjai, még mielőtt – Jalta szerkezetén, a vasfüggöny korszakán túl, Európa újraegyesülésének folyamatában, tehát nem tudjuk, hogy mikor, de nemcsak reméljük, hanem cselekvőén kívánjuk is, hogy mielőbb – lesz demokratikus állami alkotmányunk és plurális intézményrendszerünk a rendelkezés és önrendelkezés minden szintjén, a hivatalos szervezetek világában.
Az a szféra, amely a demokratikus mozgalom számára a legelérhetőbb, a leginkább áthatolható, a legkevesebb kemény ellenállást szembeszegező: a széles értelemben vett magánszféra, ami egyáltalán nem henye és jelentőség nélküli közeg, és nem tekinthető sem igazán legálisnak, sem igazán illegálisnak, mert aránylag a legkevésbé jellemző rá a jogi szabályozottság, mert a legkevésbé előírtak benne a szerepek, és mert a kreatív új formák itt ütköznek a legkevesebb bürokratikus akadályba. Ezek a szubkultúrák többnyire a fiatal értelmiség legmozgékonyabb tagjainak művei. Tudomásul kell venni, hogy a demokratikus mozgalom legérdekeltebb hordozója a fiatal értelmiség. Hozzá, ehhez a maghoz kapcsolódnak az érdeklődő munkások, kisvállalkozók. Ez az a réteg, amely nemzeti, társadalmi és személyes ideológiára vágyik, amely legalábbis a fejében és beszélgetéseiben rendbe akarja tenni maga körül a világot, stratégiát akar, gondolkozni akar. Minden okos szó itt gyűrűzik legtovább, itt ver a legnagyobb visszhangot. A magyar államszocialista polgárosodás létrehozta és kiművelte ezt az elég nagy létszámú csoportot, amelynek különböző alcsoportjai abban nagyjából megegyeznek, hogy több szabadság kell. Legalábbis százezres csoportokról van szó, a holnap hangadóiról.
A demokratikus ellenzék tagjainak leglényegesebb teljesítménye inkább egy társadalometikai gesztus, mint egy heurisztikus remekléssorozat. Nevezetesen az, hogy magánkörünket nyilvánossá tegyük: úgy beszélünk publikációnkban is, ahogy gondolkodunk, idegeneknek is elmondjuk azt, amit mások csak a barátaiknak mernek elmondani. Más szóval: úgy-ahogy túltettük magunkat a cenzúrán. Az a dolgunk, hogy elősegítsük mások felszabadulását a cenzúra alól, lehetőség szerint minimális áldozatok árán. Mindenki tapasztalja meg, hogy mikor milyen kockázatot mer vállalni annak érdekében, hogy alkotóan ne hazudjon. Akkor vagyunk hiteles mozgalom, ha nem mást kínálunk másoknak, mint amik vagyunk már itt és most: kortársainknál aránylag szabadabban viselkedő emberek köre, akik alaposan megfizettek azért, de sok kárpótlást is nyertek általa. Csúnya önteltség lenne, ha a magunk példáját abszolút példának tekintenénk. Isten ments, hogy egy közgazdász divatból, morális hivalkodásból kirúgássá magát! Szükségtelen, hogy egy mérnök vagy egy orvos intézményen kívülivé váljon. Mérlegelje, hogy mennyi intézményen kívüli gesztust tehet, mennyire viselkedhet a civil társadalom tagjaként mérnökként is, orvosként is, de tudja, hogy ő nemcsak mérnök vagy orvos, hanem gondolkodó ember, aki nincsen felmentve az alól, hogy az emberi lét és a magyar társadalom alapvető kérdésein törje a fejét, és a saját szabadságán úgy dolgozzon, hogy a többiekével kösse össze.
Javaslatokat kell tehát tennünk – elsősorban az olvasóknak, a szamizdat által elérhető olvasóknak – arra vonatkozóan, hogy főként mivel töltsék a szabadidejüket, ha nemcsak a televízió előtt akarnak sörözni, ha nemcsak merő unaloműzésképpen szoktak egy kissé elpolitizálgatni, keseregve a buta vagy áldatlan viszonyokon. Nem a kormánynak, nem a parlamentnek, nem a pártközpontnak kell elsősorban címeznünk a javaslatainkat. Az állami reformértelmiség belső fölterjesztésekben, kézirat gyanánt kezelendő sokszorosított tanulmányokban és jelentésekben megteszi a javaslatait az elérhető reformokra vonatkozóan, nálunknál minden bizonnyal nagyobb tárgyismerettel. Mi lehetünk mégoly értelmes filozófusok, szociológusok, írók – többnyire az intézményi lét peremén vagy azon is kívül, nem értünk olyan jól az intézmények belső ügyeihez, mint azok, akik az intézményi szféra közepén vannak, s nem írnak-beszélnek megfontolatlanul, nehogy kipenderüljenek onnan. Munkamegosztás van; a szakemberek őrizzék meg diszkréciójukat abban a finom arányban, amit a legkülönbözőbb szempontok mérlegelése után maguknak megállapítottak. De a párhuzamos nyilvánosság tájékoztassa minden lehetséges módon a szélesebb nyilvánosságot a gazdasági liberalizáció témáiról, alternatíváiról, nehézségeiről, kívánalmairól. E téren a tájékoztatás a fő dolgunk.
Csináljunk, ha tudunk, független társadalomkutatást és független közvélemény-kutatást. Csináljunk, ha tudunk, a rendelkezésre álló hivatalos adatokból cenzúrázatlan másodelemzéseket. Beszéljük ki a technokrácia, a szakértelmiség, az állami liberális értelmiség intim témáit az egész nyilvánosságnak, mindenkinek, akit elér, ideális határesetben az egész magyar népnek. Mert rá tartozik. Nem hadititkokról beszélek, hanem a bürokrácia áltitkairól; a nyilvánosságra tartozó, de a nyilvánosságtól elzárt információkat juttassuk el jogos tulajdonosuknak, annak a népnek, amely eltartja az információk monopóliumát gyakorló intézményeket és azok munkatársait. Közöljünk minél nagyobb számban olvasói leveleket. Kérjünk olvasói leveleket. Adjunk műszaki tanácsadást, hogyan sokszorosíthatja írásban vagy hangszalagon a közleményét bárki, aki úgy érzi, hogy van mit mondania a többieknek. Arról álmodom, hogy sok új író lesz, aki néhány tucat példányban legépeli vagy kezdetlegesen sokszorosítja művét, odaadja barátainak, s a barátok, ha érdekesnek találják, továbbadják, ha még érdekesebbnek találják, maguk is legépelik, egy jobb technikával rendelkező magocska sokszorosítja, s így minden tehetséges, igaz beszéd elterjed. Nagyon szeretném, hogy ne csak azok legyenek az írók, azok ötszázan, akik az írószövetség tagjai, akik ebből élnek. A médium létre fogja hozni az üzeneteket.
Az öntevékeny kommunikáció népmozgalmát tartom fő feladatunknak. Tanuló fiatalokét, akik segédanyagokat kaphatnának vitaköreikhez, kazettán vagy papíron, akiknek a saját kíváncsiságuk lenne a legfőbb istanciájuk, és nem a tekintélyes előadó. Ne féljetek, barátaim, az önképzőkör szó ódon ízétől! Jó nyomon jártok, mikor kerti mulatságokat szerveztek, amikor odaadjátok a lakásotokat ünnepek és játékok rendezéséhez. A vallásos közösségek és a szakmai baráti körök, a keresztül-kasul, átlósan és szeszélyesen szerveződő baráti körök annál inkább hivatásuk magaslatán állnak, minél finomabban szertartásosítják, formálják és koncentrálják összejöveteleiket. Ezek a merőben személyes és kiscsoportos szertartások a civil társadalom elemi viszonylatai. Ahhoz, hogy értékeiket felismerjük, túl kell tekintenünk a történelmi materializmus értékválasztásain. El kell fogadnunk azt az alapelvet, hogy a szabad emberek szabad gondolatainak önmagában való és önmagáért való értéke van a legtisztább jelen időben, akkor, amikor éppen történnek. Tudatosítanunk kell azt a tényt és folyamatot, hogy az államtársadalom keretei között kiépülőben van a civil társadalom, amely jobban szereti az egyenrangú kapcsolatokat az alárendelődésnél és a parancsnál. Ha eljön a hivatalos demokrácia órája, a nem hivatalos demokrácia – ha van – megcsinálja majd a saját szertartásrendje után a maga jogrendjét is.
A magyar társadalom az 1956-os forradalom által kinyilvánította, statisztikailag is érzékelhető tömegességgel megmondta, hogy mit akar. Nemzeti önrendelkezést és semlegességet, idegen csapatok jelenléte nélkül. Többpártrendszerű politikai struktúrát, biztosított polgári szabadságjogokkal. Vegyes gazdaságot sokféle tulajdonformával, a lakóhely és a munkahely önkormányzatával, s az állami beavatkozások jelenlegi mértékétől nagymértékben fölszabadított piacgazdaságot. Ez a három kívánság a magyar demokratikus polgárosodás egyáltalán nem új keletű, éppenséggel százados tendenciáját fejezte ki, ennek a sokszorosan megzavart, kívülről eltérített, belső zsákutcákkal elakasztott alaptörekvéseknek a rendkívül egyszerű megfogalmazása volt. Nem kell körmönfont tudományosság ahhoz, hogy megértsük: a magyar népnek önrendelkezés kell minden szinten, a magyar államban éppúgy, mint a szomszéd államokban, ahol nemzeti kisebbségként még kínosabban tapasztalhatja az önrendelkezés hiányát. A magyar nép – Trianon és az emigrációs hullámok következtében – nemzetközi nép lett, több, sok országban lakik, kohézióját közös értékekben találhatja csak meg, s ezek esetenként a gondolkodás, a társulás érintkező stílusában. Közös érték az önrendelkezés: ebben a székely, a tiszántúli, a budapesti, a müncheni, a párizsi és a New York-i magyar egyetért, a fogalom körén belül már értelmes a dialógus, ezen belül már alakítható egy nemzetközi-nemzeti stratégia. A punk-rock csoport és a békecsoport, a kávéházi öregurak asztaltársasága és a társadalomtudományi kutatóintézetek kávé melletti eszmecseréje mind ezen morfondírozik a maga módján. Magasabb feszültségre kapcsolni az általunk elérhető emberek körében az önrendelkezés módszertanáról és gyakorlatairól, személyes és csoportos megvalósításáról szóló meditációt, az önrendelkezés tréningjét legalább olyan komolyan venni, mint a jóga vagy a kocogás tréningjét, mintegy önpszichoterápiaként, itt van mit tenni, felelősségteljesen és eredményesen.
Amíg nincsen rá komoly esélyünk, valamilyen kedvezőbb, a magyar glóbuson túli változás és átrendeződés jóvoltából, hogy Jalta struktúrájának két alappillérét: katonai szövetségi státusunkat és az egypártrendszert gyakorlatilag megkérdőjelezzük – mert hiszen elméletileg megkérdőjelezzük őket – addig segítsük a paternalista tekintélyuralmi politikai szerkezet értelmes, becsületes, demokratikus hajlandóságú embereit abban, hogy ezen a mai államszocialista gépezeten belül a lakosság számára minél kedvezőbb, az állami túlhatalmat korlátozó döntéseket hozzanak. De ne gondoljuk, hogy ez a segítség a legfőbb munkánk. A valódi munkánk nagyobb perspektívája és ennél radikálisabb. A gazdasági reformmal egyenértékűen fontosnak, valójában fontosabbnak tartom, hogy milyen lelkiállapotban van az ország. A magyarok átlaga eleget eszik és eleget fogyaszt ahhoz képest, hogy nem a konzumáció bővülése tehetné valóban jobb közérzetűvé őket. Nem azért nyomottak az arcok az utcán, mert üres a gyomor. Szorongó emberek járnak körülöttem, akiknek túlságosan kicsi a cselekvési terük. A mi elsőrendű feladatunk az, hogy utakat-módokat találjunk itt és most önmagunk és barátaink számára, cselekvési terünk kibővítésére, hogy kevésbé szorongjunk, hogy már most ruganyosabb emberi méltóságra tegyünk szert, s szégyellni kezdjük méltóságunk petyhüdt állapotát. Azzal, hogy serkentjük a társadalom agyában az igazi hírek fogalmát, hogy elősegítjük gazdagon megformált személyes, csoportos, nemzeti stratégiáink tisztázódását: nemcsak fölkészülünk arra az időre, amikor az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatában foglalt elvek magától értetődő és gyakorolható jogaink is lesznek, mert Európában valami megmozdult, mert összehívhatjuk az alkotmányozó nemzetgyűlést, hanem figyelmes kertészmunkát is végzünk, jelen időnkben is gyümölcsözőt. Igazán mondom: a demokratikus mozgalomban bár van külső és belső bajunk elég – sok kedves embert találtam, akik őszintén néztek a szemembe, s nem nyomasztottak szinte érzékelhető hátsó gondolataikkal. Az ellenzéknek leginkább ezt az élményt köszönhetem, barátokat, akikben megbízhattam, mert szembenéztek saját félelmükkel.
- Vita [6]