Felemás restauráció
Magyarországon 1956 novembere, Csehszlovákiában ’68 augusztusa után hiánytalanul restaurálták a szovjet mintájú politikai rendszert. Itt újjászervezték, ott tömeges tisztogatásokkal szelídítették meg a pártot, majd minden szinten helyreállították megingott főhatalmát. Felszámolták az ellenállás illegális szerveit (nálunk pl. a felkelőcsoportokat, odaát pl. a független rádióadók hálózatát), törvényen kívül helyezték és szétzúzták az önálló társadalmi szervezkedés átmenetileg elismert intézményeit (pl. mindkét országban a munkástanácsokat), kézbe vették az átmenetileg önállósult hivatalos társadalmi szervezeteket (pl. az alkotói szövetségeket).
A restaurált keretek között persze más és más irányt vett a politikai fejlődés a két országban. Nálunk 1960–63 között megkezdődött a viszonyok konszolidálása, míg Csehszlovákiában máig sem engedtek a rendcsinálás éveinek elnyomó intézkedéseiből. De ne feledjük: a társadalom Magyarországon éppúgy nem tudta befolyásolni a konszolidációt, mint ahogyan Csehszlovákiában nem tudta kikényszeríteni. Fél évvel a megszállás után összehangolt társadalmi ellenállásra gondolni sem lehetett.
Miként forradalmában, Lengyelország ellenforradalmában is eltér a korábbi példáktól. Bár Jaruzelskiék is azért hirdették ki a szükségállapotot, hogy a régi rendet visszaállítsák. Megszilárdították a párt- és kormányapparátusok hivatali tekintélyét, betiltották a legfontosabb független társadalmi szervezeteket, feloszlatták az önállósult alkotói szövetségek java részét. De három évvel ’81 decembere után ez a folyamat távolról sem befejezett, és most már nem is valószínű, hogy valaha befejeződik. A munkahelyi párttitkárok minden adminisztratív hatáskörüket visszanyerték, de szinte semmibe nem tudnak beleszólni, ami a dolgozók gyűlésein vagy választott képviseleti szerveiben dől el. A betiltott szakszervezetek helyébe új, hivatalos szakszervezeteket alapítottak, de ezek a munkavállalóknak csak a kisebb részét ölelik fel, és a helyzetük egyébként is tisztázatlan. A föld alá kényszerített Szolidaritás létezését lehetetlen elhazudni: ott van minden nagyüzemben, tagdíjat szed, gondoskodik a rászorulók anyagi megsegítéséről, országos és regionális hetilapokat ad ki, munkásoktatási intézményeket szervez, és esetenként az utcán is bizonyítja, hogy él. A nem teljesen helyreállított hatalom és a nem teljesen felszámolt társadalmi mozgalom között pedig számos köztes intézmény működik, amelyek törvényességét a kormányzat nem vonja kétségbe, tevékenységét azonban képtelen a maga kizárólagos ellenőrzése alatt tartani. Ilyen a vállalati önigazgatás, amelyről nem mindig lehet egyértelműen megállapítani, hogy az állam manipulációjának eszköze-é, vagy az ellenállás legális fedőszerve. És mindenekelőtt ilyen az egyház, mely ’81 óta a politikai stabilitás nélkülözhetetlen tényezője.
Indokolatlan optimizmus volna abban reménykedni, hogy a szakadatlan harcban megőrzött pluralizmus fokról fokra intézményesülhet. Jaruzelskiék nem fogják újra törvényesíteni a Szolidaritást – e nélkül azonban a közbeeső szervezetek viszonylagos önállósága is a mindenkori erőviszonyoktól függ, nem nyerhet intézményes biztosítékokat. Az is igaz viszont, hogy a földalatti ellenállás megsemmisítése nélkül a lengyel államvezetés nem remélheti, hogy az egyházat kiszorítja a politikából, hogy látszatlétezésre redukálja az önigazgatást, hogy kézbe veszi a kultúrát és a tudományt. Márpedig a Szolidaritást csak egyféleképpen számolhatnák föl, ha jelentősen fokoznák a terrort, amire Jaruzelskiék szemlátomást nem vállalkoznak. Sőt, inkább olyan benyomást igyekeznek kelteni, mint aki fokozatosan visszatér a törvényesség térségünkben megszokott normáihoz. ’83 nyarán feloldották a szükségállapotot, az idén pedig két ember híján valamennyi politikai foglyot szabadlábra helyezték. S bár ezek a lépések távolról sem egyértelműek (a rendkívüli állapot eltörlésével egy időben egy sor szükségintézkedést rendes törvénybe foglaltak; az amnesztia kihirdetése óta többeket újra bebörtönöztek, mind ez idáig nem fékezték meg a belügyi szervek magánterrorizmusát), a hivatalos erőszak szintje mégiscsak süllyedt ’82 eleje óta. A lengyel államvezetés tétován bár, de konszolidálni kezd, anélkül, hogy a társadalmi ellenállás különböző formáit és fokozatait felszámolta volna.
Ez igen jól beleillik abba a történetbe, amit a keleti suttogó propaganda és a nyugati sajtó egy része ’81 decembere óta terjeszt. Jaruzelski valójában titkos lengyel hazafi; csak azért állt a puccs élére, hogy megelőzze a szovjet inváziót, és így átmenthesse ’80–81 vívmányaiból, ami még menthető. Elismerjük, a tábornok-főtitkár rejtett érzelmeiről mi sem tudunk többet, mint azok, akik szerint igazi lengyel szív dobog a kebelében – ezzel a magyarázattal mégsem vagyunk elégedettek. Elvégre Jaruzelski nemcsak államcsínnyel próbálhatta volna menteni a menthetőt, hanem tárgyalásokkal is. December előtt talán még nem volt elég erős tárgyaló fél, ám december után már bizonyosan az volt. Ha volt annyira önálló, hogy tárgyalhasson, úgy mozgási szabadságát nem arra használta föl, hogy ’80–81 vívmányait megmentse. Ha nem volt annyira önálló, akkor külön magyarázatot kíván, hogy a teljes restaurálás elkerülésére hogyan lehetett elegendő ereje.
Helyesebbnek látszik tehát abból kiindulni, hogy nem azért látott neki a konszolidációnak, mert megtehette, hanem azért, mert rákényszerült.
Jaruzelski kényszerhelyzetben
A szorító okok sorában első helyen magát a társadalmi ellenállást kell említenünk. A Szolidaritás vezetői és hívei ’82 elején dönthettek volna úgy is, hogy ez az ügy elbukott, legjobb lesz, ha ki-ki visszavonul a magánéletbe, vagy az újjáalakuló hivatalos szervezetekhez csatlakozva belülről próbálja meg befolyásolni a fejleményeket. Ha nincs az a százezrekben mérhető tömeg, amely kezdettől elvetette azt az utat, akkor Lengyelország ma sokkal jobban hasonlítana az ’56 utáni Magyarországra, a ’68 utáni Csehszlovákiára. Jóval nagyobb lendületet vehetett volna a tisztogatás, amely ’82 tavaszán végigsöpört a sajtón, de az egyetemeken és a tudományos intézetekben újra meg újra elakadt, a nagyüzemeket pedig el sem érte. Gyengébbek lettek volna az egyházellenes kampányok fékjei; az alkotói szövetségek feloszlatását követhette volna az önigazgatás teljes kézbevétele. Gyorsan túl lehetett volna esni a Szolidaritás korszakát jelképesen is lezáró kirakatpereken. Átmeneti vonakodás után a munkavállalók többsége belépett volna az új szakszervezetbe. Azután már minden kis engedményt hálás örömmel fogadott volna a megtört, demoralizált lakosság. S ez a közhangulat visszamenőleg igazolta volna december 13-át; íme, már a nép is elfogadja, hogy Jaruzelski a káosztól és a szovjet intervenciótól mentette meg Lengyelországot.
Léteznek persze diktatúrák, amelyeknek nincs szüksége ilyenfajta igazolásra, amelyek nyíltan vállalják, hogy erőszakkal tartják fenn magukat a társadalom ellenállásával szemben. A lengyel puccsisták azonban nem elég erősek ahhoz, hogy mindegy legyen nekik, minek látszanak: véres kezű elnyomóknak vagy országuk felvilágosult, jóindulatú vezetőinek. Gyengeségüket az magyarázza, hogy nemcsak a Szolidaritás köré szerveződött társadalmi mozgalommal kell megbirkózniuk, hanem az összeomlott gazdaság rendbe hozásának feladatával is. Ezt pedig kizárólag belső erőből nem oldhatják meg. Vagy a KGST-től kapnak akkora pénzügyi támogatást és iparuk számára akkora piacot, hogy nyugati kapcsolataik feleslegessé válnak, vagy rászorulnak a nyugati kormányok és magánbankok jóindulatára. Az államcsínyt követő hetekben-hónapokban nem volt világos, melyik alternatívával próbálkoznak. Volt jele, hogy bíznak a nyugati kölcsönök felújításában, de arról is sokat beszéltek, hogy elég volt a kapitalisták gyámkodásából. A Szovjetunió és az európai KGST-tagállamok „testvéri segítsége” azonban alig volt több retorikánál, és figyelembe véve, hogy az egész térség súlyos gazdasági visszaeséssel küszködik, ez nem is igen lehetett másként. Lengyelország 1981 utáni vezetőinek hamar be kellett látniuk, hogy a nyugati kapcsolatok rendezésének csupán egy alternatívája van: parlagon heverő ipari kapacitások, jegyrendszer, burjánzó feketepiac, rohanó infláció, általános lerongyolódás.
A nyugati támogatás megszerzése nem látszott reménytelennek. Vezető politikusok, bankigazgatók és publicisták a december 13-a előtti hónapokban egyre türelmetlenebbül sürgették, hogy a lengyel állam csináljon végre rendet. A francia kormány első nyilatkozata szinte megértő volt. Még tartottak a sztrájkok, amikor Bonnban már fogadták Rakowskit. Látnivaló volt, hogy a legkeményebb szólamokkal fellépő kormányok is készek lenyelni a Szolidaritás betiltását, ha sikerül úgy beállítani a dolgot a közvéleményük előtt, hogy a lengyel nép elfogadja Jaruzelskit mint a kisebbik rosszat. Ennek azonban volt két feltétele: ne folyjék túlságosan sok vér, és a társadalmi ellenállásnak néhány hónapon belül legyen vége.
Csakhogy ezt a két feltételt nem lehetett egyszerre teljesíteni. A Szolidaritás túlságosan nagy, túlságosan szervezett erőt képviselt. Túlságosan szembeszökő volt vezetőinek erkölcsi kitartása. Túlságosan nyilvánvaló, hogy a szervezett munkásság kit követ, és kinek a pártján áll a valamirevaló értelmiség. Itt csak egy ahhoz fogható bosszúhadjárat vethetett volna véget az ellenállásnak, amilyen a magyar október leverését követte.[SZJ] Amire Jaruzelskiék a nyugati kapuk becsapódásának kockázata nélkül vállalkozhattak, az elég lehetett a politikai sztrájkok felszámolására, az utcai tüntetések megritkítására és méreteik korlátozására. Ahhoz, hogy a nyilvánvaló társadalmi ellenállással végezzenek, kevésnek bizonyult.
Úgyhogy nem maradt más hátra, mint engedményeket tenni a még harcoló társadalomnak.
Milyen időket élünk?
Az amnesztia[SZJ] persze nem a gdanski egyezmény[SZJ] megismétlése; nem is az első lépés a tárgyalások felé. A lengyel munkásoknak nem sikerült visszahódítaniuk, amit ’80 augusztusában egy időre megszereztek: nincs független, önkormányzati szakszervezetük. És mégis, ma már bizton kimondhatjuk, hogy visszafordíthatatlan változási folyamatot indítottak el. Lengyelország az első Kelet-Európában, ahol megkezdődött a szovjet rendszer átalakulása. Nem virágesőben, nem örömujjongás közepette. De megkezdődött.
A legutóbbi időkig Keleten és Nyugaton egyaránt uralkodó volt a vélemény, hogy ilyen természetű változások akkor és csak akkor lehetségesek, amikor a két világrendszer viszonyában az enyhülés irányzata uralkodik. Ezt az állítást ma már csak erős megszorításokkal fogadhatjuk el. A szovjet világrendszer nyitottabbá válása kétségkívül hozzájárult a változásokkal szembeni ellenállás alámosásához; míg az elzárkózás vitathatatlanul erősíti a régi rend ideológiai és politikai védfalait. De először is, nem igaz, hogy az enyhülés hatása valamennyi országban egyformán jótékony volt. Kedvező folyamatokat indított el Magyarországon és Lengyelországban. A Szovjetunióban nem tudta ellensúlyozni a konzervatív irányzatok növekvő nyomatékát, Csehszlovákiában meg sem érintette a ’68 után létrejött ellenforradalmi rendszert, az NDK-ban és Bulgáriában is elhanyagolható hatást gyakorolt, Romániában pedig éppenséggel a klasszikus totalitarizmus felelevenedésével esett egybe.[SZJ] Másfelől nem igaz az sem, hogy az újabb eljegesedés megállította volna az enyhülés idején kezdődött bomlási folyamatokat. Lengyelország nem az egyedüli ellenpélda. Az. NDK-ban az 50-es évek közepe óta most először jelenik meg a kommunista értelmiségi elitnél szélesebb független mozgalom: az evangélikus egyházzal szimbiózisban terjeszkedő békemozgalom. Magyarországon évek óta tartja magát a sokszorosított szamizdat, és az ellenzékiség meg a hivatalosság közötti térben egymást érték az önálló társadalmi akaratnyilvánítás korábban ismeretlen esetei. Bulgáriában, Lengyelországban és Magyarországon több éve napirenden van a gazdaság reformja; bár a mechanizmus változásai mindhárom országban szerény mértékűek, még ez a kevés is messze túl van azon, ami a Szovjetunióban megengedhetőnek számít. Románián és Magyarországon kívül az utóbbi időkben az NDK is aktív külön enyhülési politikát folytat. Míg 1982–83 között csak Magyarország és az NDK tartott ki a világgazdasági nyitás mellett, a térség függő államai közül ma már csak a csehszlovák folytat ellene hangos propagandát.
Mindezek a jelenségek igen különneműek, súlyuk, értékük is különböző. De a szovjet politika hidegháborús irányzatának valamennyi ellentmond. A Szovjetunió inkább vállalta a fegyverkezési verseny elszabadulását, de nem szerelte le SS 20-asait.[SZJ] A makacsul elhúzódó afganisztáni ellenállás nem késztette a tisztes kivonulás módozatainak keresésére, inkább a hadműveletek eszkalációjával próbálkozik. Példátlan durvasággal sújt le a belső disszidensekre, és a végsőkig korlátozza a kivándorlást: hadd értse meg a Nyugat, hogy a nemzetközi szerződések emberi jogi vonatkozásai nem tartoznak a számon kérhető paragrafusok közé. Kelet-Európa fellazulásának oly módon próbál véget vetni, hogy a térség országait visszatereli az önmagában megálló KGST gazdasági és politikai falai közé.
Amikor megállapítjuk, hogy a Szovjetunió képtelen hozzáidomítani Kelet-Európát ehhez a hidegháborús irányzathoz, nem azt állítjuk, hogy a szovjet nyomás hatástalan. E nélkül nem került volna sor a szükségállapot kihirdetésére Lengyelországban. Kevesebb lett volna az ellenzékkel szemben alkalmazott hatósági erőszak Magyarországon, nagyobb lett volna az államvezetés megegyezési készsége az önálló diákképviseleti, békemozgalmi, környezetvédelmi, kisebbségsegítő törekvésekkel szemben, melyek másfelől bátrabban bontakoztak volna ki. Kiszámíthatóbb, magabiztosabb lett volna a nyitást és a gazdasági reformot kereső kisállamok politikája. Nem uralkodnék általános bizonytalanság az egész térség politikai hangulatában.
Ez az elbizonytalanodás sajnos nemcsak arra vonatkozik, hogy mit tűr meg (vagy mit lesz kénytelen megtűrni) a Szovjetunió holnap és holnapután. Összezavarodtak a hosszabb távú kilátások is. A Sztálin halála utáni 15 évben[SZJ] – ha nem is egyszerre minden országban, de legalább néhány országban és legalább néhány időpontban – világos perspektívája volt a demokratikus kibontakozásnak: a rendszer decentralizálódása, a társadalmi részvétel elemeinek erősödése. A 70-es évek második felében megint volt világos perspektíva: kompromisszum az önállóan megszerveződő társadalom és a pártállam között. A Szolidaritás kísérletének elvetélése óta nem létezik ilyen perspektíva. A lengyelországi ellenállás a puszta megmaradásért harcol. A többi országban a lengyel példa vonzása mindig is korlátozott volt, a Jaruzelski-puccs óta pedig azok sem látnak benne kézenfekvő megoldást. De más meggyőző kibontakozási formula sem született sehol. Nálunk, Magyarországon sem.
Azonban vegyük észre: nemcsak a kibontakozásnak nincs formulája, nincs a restaurációnak sem. Az 1956–57 közötti forrongás elfojtása után Hruscsov Szovjetuniója még tudott mit kínálni Kelet-Európának: több megértést az emberek mindennapi igényei iránt, nagyobb türelmet a kultúra terén, olcsó olajat az iparosítás második hullámához, meg a XXII. kongresszus „kis sztálintalanítását”.[SZJ] 1968 után Brezsnyev Szovjetuniója is kínált még valamit: életszínvonal-emelési programot, külpolitikai és ideológiai enyhülést, a nyugati hitelfelvételek és a technikaimport engedélyezését. Csernyenko Szovjetuniója[SZJ] csak az elzárkózás, az ideológiai konformitás erőltetését adja, a növekvő katonai kiadásokat, az olajszállítások korlátozását. Nem tud mást nyújtani, mert túlterheli az olcsón kiaknázható erőforrások kimerülése, a közlekedés és szállítás katasztrofális állapota, a mezőgazdaság rendkívül rossz teljesítőképessége, a gyenge hatásfokú ipari termelés, a közegészségügy hanyatlása, a rendkívül nagy katonai költségvetés, a világhatalmi elköteleződés Afganisztánban, a Közel-Keleten és másutt.
A 80-as évek Kelet-Európája megrekedt a nagyszabású változások és az egyértelmű visszafordulás között. Sokan úgy vélik, ez az állapot azzal függ össze, hogy a Szovjetunióban fél évtizede nincs világos vezetés. Ebből az következnék, hogy a vezetési válság megoldódása után a Szovjetunió vagy képes lesz tudomásul venni a megváltozott kelet-európai realitásokat, vagy képes lesz rákényszeríteni a térségre a maga akaratát. Mi nem egészen így látjuk. Nem biztos, hogy az új szovjet vezetés meg tud majd békülni a kelet-európai kisállamokban zajló változásokkal. De az biztos, hogy nem kormányozhatja Kelet-Európát ugyanúgy, mint amikor a Szovjetunió még a KGST gazdasági növekedésének motorja s nem a fékje volt. A szovjet világrendszer bomlása megkezdődött. Magyarországról nézve ez a legfőbb tanulsága az 1981 utáni lengyelországi fejleményeknek.
Kapcsolódó cikkek
- Beszélő [6]