Mészöly Miklósnak barátsággal, ellenkezéssel
Nemzeti függetlenségről akkor lehet szó, ha vannak nemzetállamok. A nemzetállam akkor felel meg történelmileg kialakult fogalmának, ha a nemzet – az államnemzet – azoknak a nőknek és férfiaknak az összessége, akik az illető állam hatalma alatt állnak. Világos, hogy ez a meghatározás körben forgó. A hibás körből úgy lehet kijutni, hogy a nemzetállam szuverenitásának igazolása végett a nemzetnek mint államalkotó entitásnak a leírását újabb jegyekkel bővítjük ki. Kénytelenek vagyunk így eljárni, mert a szuverén nemzetállam följebbi jellemzése a nemzeti szemszögből közömbös abszolút monarchiára illenék csupán, ellentétben szándékával.
Az eljárás közismert: a nemzetet műveltségével, hagyományával, történeti folytonosságával, nyelvével, olykor lelkialkatával, a közös vérségi leszármazással írják körül, így elsődleges tényezővé válik, amelyhez pótlólagosan kell hozzáilleszteni az alkalmatos állami keretet – természetesen a gondolati rekonstrukció során –, tehát a nemzetállam egy adott embercsoport és egy szükségképpeni hatalmi szerkezet egyesülésének tűnik. Az állam hatásköre ilyesformán a nemzet minden egyedére kiterjedne, a nemzet tagjainak lojalitása pedig mindenképpen csak saját nemzetének államát illetné meg. A hatalmat legitim módon gyakorló, az adott nemzet egységét jelképező, egyre újjáéledő integritásáért kezeskedő emberek csoportja és a nemzethez tartozó, hozzájuk a csoportos engedelmesség szálaival kötődő emberek között kiváltságos kapcsolat jön létre, amelynek szilárdságát a hazafias érzület, az okok, célok, érdekek és értékek közösségének tudata biztosítja.
Ez a jellemzés sem állja meg azonban a helyét a modern nemzetállam megtekintésekor; legjobb esetben olyasfajta szociális képződményre illenék, mint az Arany Horda[SZJ] volt, amelyet nem is igen tartanak államnak, mert benne a szuverenitás és a lojalitás csak személyeket kapcsolt össze, ám hiányzott belőle az államterület és a határ ismérve.
A modern nemzetállam ugyanis, az abszolút monarchia és a jakobinus köztársaság örököse, nem utolsósorban egy adott terület fölötti katonai és közigazgatási uralom révén az, ami. A korai köztársaságok, a svájci, a németalföldi, majd az amerikai,[SZJ] politikai berendezkedésük révén különböztek a szomszédaiktól: a köztársaság határai ott húzódtak, ahol a monarchiák vagy a gyarmatok kezdődtek. A modern nemzetállam önazonosságának érvénye viszont elvileg túl kell hogy élje a társadalmi együttélés és a hatalomgyakorlás alakzatainak változását. A nemzet mint egyes személyek közötti kulturális-antropológiai összetartozás, a terület mint a szuverenitás mértéke és az állam mint e kettő állandó kapcsolatának védője: olyan hármasság ez, amely csak az etnikumok földrajzi elhelyezkedésének hiánytalan egyöntetűsége esetén, a politikai haza nélküli népek eltűnésével, határokkal nem definiálható csoportok (osztályok, vallásfelekezetek, korporációk, eszmeáramlatok hívei) radikális meggyöngülése árán működhet aggálytalanul.
Ilyen helyzetre azonban a történelemben nem találunk példát.
Ez az oka annak, hogy a nemzeti függetlenség eszméjéből, amely mindenfajta hazafias észjárás szükséges előfeltétele, soha nem lehet kiirtani a kétértelműséget.
Nyilvánvaló persze, hogy ez a kétértelműség csak akkor fontos, ha erkölcsi megfontolásokból elvetjük a kollektív önzést. Ha ellenezzük a diszkriminációt, az egyenlőtlenséget, az elnyomást, akkor helyeselnünk kell a rab népek függetlenségi törekvéseit, a kis országok önrendelkezési óhajait. Helyeslő bólintásunkkal azonban szinte mindig előre szentesítjük a még mit sem sejtő kisebbségek bubáját. Kár lenne sorolni, mindenki tud erre pár tucat históriai példát. (Persze nemcsak a nacionalista hazafiság önző: Svájcban éppoly kevéssé kedvelik az olasz vendégmunkásokat, mint Nyugat-Németországban, miközben honfitársakként nagyra becsülik a svájci olaszokat.)
A nemzeti függetlenség eszméje a nemzet-terület-állam hármasság paradoxiája miatt egyként tartalmazza az elnyomás és a fölszabadulás mozzanatát. Látszólag rendkívül könnyű volna azt mondani, hogy csak bele kell építeni ebbe az eszmébe a kisebbségek védelmének, sőt akár támogatásának gondolatát, és akkor megszabadultunk ettől a kellemetlen erkölcsi-politikai ambivalenciától. A nemzeti függetlenség és az önrendelkezési jog legjobb szószólói ezt nagyon sokszor meg is kísérelték; de kifogott rajtuk a nemzetállam természetében benne rejlő, feloldhatatlan paradoxon.
Ha ugyanis a nemzeti kisebbségeket mint féltve óvott vagy kompenzációképpen egyenesen kissé előnyben részesített csoportokat beengedjük a nemzeti lét sáncai közé, akkor a kulturálisan stb. meghatározott nemzet és állama között kiváltságos kapcsolatot megszüntetjük, és az állam hatalma puszta területi fönnhatósággá fokozódik le, akár a hűbéri-rendi királyságokban. A korona és az alattvalók fiktív-személyes viszonyában nincs szükség a nemzeti adottság fogalmának közvetítésére, ahogyan egy porosz uralkodó szerint arra a bizonyos papírrongyra sem volt szükség.[SZJ]
Ha viszont az ún. politikai nemzet kebelében a kisebbségek számarányuknak megfelelően befolyásolhatják csupán a rájuk is vonatkozó politikai döntéseket, tehát nincsenek kollektív és csoportos jogaik, különállásukat és autonómiájukat nem védik – nevezzük valódi nevén! – kiváltságok, akkor ez szükségképpen diszkriminációhoz vezet. A másik megoldás, amivel a tizenkilencedik században kísérleteztek, az asszimiláció (tudjuk jól) egyáltalán nem kellelt a kisebbségeknek, s azok is megbánták, akik ideig-óráig ráálltak: kiderült ugyanis, hogy csak addig fogadják be őket, amíg a többség a saját érdekének tartja az asszimilációt; egy pillanatig sem tovább.
A konföderációs terveket és a kulturális autonómia igen rokonszenves ábrándját alig lehetett komolyan venni. A nacionalizmus nagy századában úgyszólván senki nem volt ment a nemzeti elfogultságtól, a modern szocializmus alapítói sem: Proudhon antiszemita volt, Lasalle német, Bakunyin pánszláv nacionalista, Marx szlávellenes. Az első komoly erőpróba alkalmával, 1914 nyarán bebizonyosodott, hogy a nacionalizmus természetes ellenfelei, a keresztények és a szocialisták tábori misékkel és a hadi hitelek megszavazásával siettek a hazafias tébolyszernagyok segítésére. Közép-Európában két ízben összefogtak a protonacionális és a posztnacionális erők, II. József, illetve Ferenc Ferdinánd alatt: mindkét kísérlet szánalmasan megbukott a nemzeti erők tömör gyűlöletén; a darabontokat máiglan utálják azok is, akiknek próbálkozásaikból csak hasznuk lett volna.
A nemzet-terület-állam hármasság paradoxiájának fölszámolása a fasizmusnak sem sikerült, noha a kisebbségek fizikai megsemmisítése erre módot nyújtott volna; a hódító politika újraszülte a nemzeti pörpatvarokkal.
Arról pedig még soha nem hallottam, hogy valamely nemzetállam önként korlátozta volna fönnhatóságát arra a területre, amelyet kizárólag maga a nemzet népesít be.
Az ügyet tovább bonyolítja, hogy viszonylag kevés kisebbség tartozik politikai haza nélküli néphez, mint a cigányok vagy a kurdok. Ebből az a megszokott – de ha belegondolunk, ámulatba ejtő – furcsaság következik, hogy a kisebbségek (leszakadt nemzettöredékek) jogaiért a velük rokon államnemzetek nacionalistái is harcolnak vagy harcolni vélnek, nemcsak az emberi jogok, a szabadság és egyenlőség internacionalista álmodozói. Tudjuk, hogy Hitler szívén viselte a szudétanémetek gondját, és így tovább. A kisebbségi jogvédelem demokratikus ügyét olykor nehéz elválasztani a mieink és az idegenek közötti hagyományos és önző különbségtételtől; noha elvileg egyáltalán nem nehéz különbséget tenni.
A valódi nemzeti sérelmek orvoslása könnyen megtervezhető: az elkövetett igazságtalanságot helyre kell hozni, fölcserélni igazságos renddel. Ezt nemzeti elkötelezettség nélkül is el lehet gondolni, alkalmas pillanatban pedig végre is lehet hajtani. Nagyon érdekes, hogy például a Párizs környéki békeszerződések kárvallottjai[SZJ] nem az igazságosság egyszerű követelésével reagáltak: bántalmaikat úgy vélték kúrálhatni, hogy istápolták nemzeti önérzetüket és büszkeségüket, bizonygatlak fölényüket, és bosszúról ábrándoztak (tisztelet a csekély számú kivételnek). Ebből természetesen az következett, hogy ennek az indulathullámnak az ellenfelei vagy vonakodó szemlélői lettek a bűnbakok: a kozmopoliták vagyis katolikusok, zsidók, szocialisták. A kívülről kapott sebektől belázasodott nemzettudat befelé fordult: a gyöngéken hizlalta a bosszú démonát, mielőtt nekifuttatta volna az igazi csatatérnek. A szindróma ismerős: olykor ma is a nemzeti helyreállítás nagyobb akadályának tűnik az, hogy Lukács nem becsülte Madáchot vagy Adorno Bartókot, mint a trianoni és a párizsi béke. Az anyanemzetről leszakadt kisebbségek elnyomói soha nem váltottak ki akkora haragot, mint a csonka országban rekedt kisebbségek. A nacionalizmus persze kettős mércével mér, tehát követelései azonnal semmissé válnak a legelemibb jogérzék színe előtt is. A szomorú csak az, hogy az ilyenkor keletkező amalgámba a méltányos követelések is bekerülnek, s tán csak a jó Isten tudja benne szétválasztani a szabadságvágyat és az önös bosszúvágyat. A morális fölháborodás, a gonosz tények zsarnoksága elleni tiltakozás rosszul fér meg az elfogult indulattal, de kitűnően a higgadt érveléssel.
(Gyakorlati megjegyzés) Emlékezetes vitairatában Babits[SZJ] bebizonyította Németh Lászlóval szemben, hogy a nemzet nemcsak nép, a nemzeti kultúrát leginkább a nemesi középosztály teremtette meg. Ma ehhez hozzá kell tennünk, hogy a nép nemcsak nemzet. De a nemzeti sorskérdések iránt kevéssé fogékony rétegek és csoportok számára is ügy lehet az egyik elsőrendű magyar nemzeti ügy: a külhoni magyarság ügye – az igazságtalansággal szembeni erkölcsi állásfoglalás hőfoka függhet ugyan az érzelmi elkötelezettség mértékétől, de elismerése és önzetlen fölkarolása bárkitől elvárható. Egyébként az erkölcs veresége volna, ha az igazságtalanság jóvátételében csak a személyesen érintettekre számíthatnánk. Ha ez így lenne, semmiféle pozitív jog sem lehetne, visszahullanánk a barbárságba. Alperes és felperes nem elég; hinnünk kell benne, hogy van bíró.
Említettem, hogy a kisebbségek őket magukat is kielégítő kezelése csökkentené a nemzetállam legitimációjának hatékonyságát, csak az államterület fölötti uralom maradna meg tisztán. Kézenfekvő, hogy a kisebbségi területek számára engedélyezett autonómia – föderáció vagy bármely más decentralizáló rendezés keretében – az államnemzetté egyesült honpolgárok fölötti uralom mértékét csökkenti; a regionális és etnikai önkormányzat komoly politikai ellenerőt jelenthet.
Az is valószínű, hogy valóságos területi-nemzetiségi autonómia esetén az illető kisebbség anyanemzetét képviselő állam, illetve a területi fonalaimat gyakorló nemzetállam egyfajta kondomíniuma[SZJ] alakulhatna ki, s ez szükségképpen a megszokott nemzetállami szuverenitás komoly sérelmével járna, és a hagyományos ius gentium[SZJ] alapján. Aligha megoldható nemzetközi feszültségekhez vezetne.
A regionális-nemzetiségi autonómia tervét azért sem lehet akadálytalanul beépíteni a nemzeti függetlenség eszméjébe, mert óhatatlanul meggyöngítené az államot, márpedig ez az eszme erős államot kíván meg. Hogy miért? A nemzeti függetlenség eszméje elképzelhetetlen a fenyegetettség képzete nélkül. A függetlenséget meg kell védeni vagy ki kell harcolni. Más államok, illetve nemzetközi erők mindig megpróbálják befolyásuk alá vonni a nemzetállamot. A nemzeti függetlenség nagyon is függő: függvénye a nemzetközi erőviszonyoknak. Mind az expanzió, mind a védekezés eredményessége a politikai, nemritkán a katonai erő koncentrált és gyors bevethetőségével áll vagy bukik, ehhez erős, központosított államra van szükség. A készenlét nem szűnhet, a gyors döntés, a jókori csapás életkérdés minden szükséghelyzetben. Márpedig nincs olyan helyzet, amelyben a nemzeti függetlenséget valaminő külső befolyás ne próbálná meg így vagy úgy gyöngíteni. Ilyenkor nincs idő hosszas tanácskozásra, habozásra, az eltérő nézetek konciliáns egyeztetésére. A nemzeti függetlenség eszméje harsány riadóként szólít állandó éberségre.
Azt gondolná az ember, hogy a csakugyan függő államokban kissé lazítani lehet. De ez nem így van. Még az olyan szánalmas német protektorátus, mint Tiso fasiszta Szlovákiája is független akart lenni – Magyarországtól! A román megszállók kegyelméből regnáló Horthy ellentengernagy beleegyezett a megalázó békeföltételekbe – és egész életében tiltakozott ellenük, minden bizonnyal őszintén. Satöbbi, satöbbi.
De akár képzelt, akár valóságos, akár a lehetségig teljes, akár elismerten csak részleges a függetlenség, eszméje mindenképpen konfrontációra, de legalábbis a szembenállás jelképes gesztusaira kényszerít. Megalázkodás, bűnbánat, a vereség elismerése kizárva. A Német-római Szent Birodalom császára Canossa után is császár maradt,[SZJ] egy modern nemzetállam feje elszenvedhet akárhány valóságos vereséget, a megadás első gesztusa után mennie kell. Anvar el-Szadat a helyén maradt, amíg meg nem ölték,[SZJ] mert győzelemmé stilizált föl egy üzletiesen józan békekötést.
A nemzeti függetlenség eszméjének mozgósító jellege, alapjában harci természete további következményekkel is jár a kisebbségi problémára nézve. Mi sem bizonyítja jobban azt, hogy az államnemzetek nem az igazságosság és méltányosság szellemétől vezettetve állnak ki kisebbségi sorba került, leszakadt töredékeikért, mint az, hogy mihelyt időlegesen kénytelenek fölhagyni expanzív nemzeti-függetlenségi aspirációikkal, rögtön (és indokolatlan mértékben) sorsukra hagyják őket. Többnyire még teljesen kockázatmentes lépésekre sem vállalkoznak, még akkor is csak ógva-mógva, ha kétségbe vonják az államnak a nemzeti szubsztancia iránti lényegi hűségét (erre nem egy példa van, hanem sok).
Észrevehette az olvasó, hogy a nemzet-terület-állam hármasságának a kisebbségi kérdés legalább reménybeli megoldásához nélkülözhetetlen föloldása lehetetlen, mindaddig legalábbis, ameddig ragaszkodunk a nemzeti függetlenség eszméjéhez.
Mi lenne akkor, ha többé nem ragaszkodnánk hozzá?
Ez elméletileg lehetséges volna. De föltolakszik egy csak látszólag triviális, valójában alapvető, teoretikus szempontból is mellőzhetetlen kérdés:
ki kezdi?
Mert ha valamelyik országban lemondanak a területi szuverenitás szigorú őrzéséről, föladják a nemzetnek állama iránti lojalitására irányuló igényét és az államnak a nemzet egyedei fölött gyakorolt ellenőrzését, vagy ha a demokratikus fejlődés öntevékeny folyamatokkal, ad hoc döntések sorozatával, az össznépi egyezkedés termékeny zűrzavarával helyettesíti az állam főségét – nos, az az ország védtelen lesz bármely jó étvágyú zsarnoksággal szemben, amelynek kurtán elugatott parancsára sok millió kéz ragadja meg a fegyvert. Nem ide tartozik, hogy végül melyik kerekednék fölül: nyilván vagy az egyik vagy a másik. A fontos az, hogy a fenyegetettséget megérezné az úttörő… – és tudjuk, mi a kívülről fenyegetett győztes forradalmak sorsa: fegyelmezés, militarizmus, Bonaparte. Egy esetleges vereség következménye: harminc zsarnok, Alkibiadész.[SZJ]
Az első világháború végeztével a radikális szocialisták végig is gondolták ezt a dilemmát, és megvolt rá a receptjük: világforradalom. S hogy nem jött el: permanens forradalom.[SZJ] Ám a recept már csak azért sem volt jó, mert nem egy világ van.
És mi történik akkor, ha a modern nemzetállam adottságait meghagyják, és a függetlenség eszméjét adják föl? Ha szándékosan megtűrik az idegen befolyást, holott nincs rá kényszerítő ok, abban a reményben, hogy humanizálják a nemzetközi viszonyokat, és enyhítik a nemzeti önaffirmációból eredő bajokat? Ha azt mondják: az okosabb enged? Bár ilyesmi sohasem fordul elő tisztán, az analóg esetek azt mutatják, hogy a nemzetállami főhatalom helyébe helytartói uralom kerül – megszűnhet a védhatalom, a patronáló erősebb iránti ellenszenv, de a furfangosan megalázott nemzeti önérzet más csatornákat ás magának: ha az erősebbet nem lehet, még mindig gyűlölhetjük a gyöngébbet. '67-es kiegyezés után azok, akik nem akarták tönkretenni művüket, az osztrákokkal nem húzhattak ujjat, Bosznia-Hercegovina annexióját[SZJ] azért ünnepelhették.
A föderatív eszményekből is fura dolgok keletkezhetnek. Az a magyar radikális vagy szociáldemokrata, aki azt mondta, hogy a szerb és a román kisebbség nyugodtan maradhat egy demokratikus, szövetségi Ausztria–Magyarország keretei között, nem nagyon talált érveket, amikor azt felelték neki: pompás – de akkor miért ne lehetne meg békében a magyar kisebbség Nagy-Romániában vagy az egyesült délszláv államban? Ha félénken megkockáztatta, hogy nem nagyon bízik ezeknek az újdonsült államoknak az újsütetű demokráciájában, akkor a szemébe vágták, hogy javíthatatlan soviniszta, aki még mindig lenézi a kelet-európai szomszéd népeket, akár Tisza gróf.
Úgy tűnik, levonhatjuk a tanulságot: a nemzet-terület-állam hármasságon nyugvó nemzeti állam és nemzeti függetlenség véle összefüggő eszméje a külső hódítás vagy aránytalanul nagy idegen befolyás és az ezzel járó hátrányok ellen az eddig föltalált leghatékonyabb eszköz; megszűnése nem lehetséges, és végső soron nem is kívánatos. Másrészt világos, hogy ebben a formában a kisebbségi kérdés igazi megoldására gondolni is abszurdum.
(Erre a következtetésre jutott Makkai Sándor író, kolozsvári református püspök, az erdélyi magyarság egyik szellemi vezetője, aki még a harmincas években lemondott tisztségéről, és Magyarországra távozott, kijelentvén, hogy kisebbségi sorban nem lehet élni, és hogy nem tudja többé nyáját mivel vigasztalni. Lépése jelentős kollektív érzelmi válságot okozott szűkebb hazájában – ő sem talált magára soha többé.)
Ehhez még hozzá kell tennem: tekintve, hogy az etnikai szempontokra is ügyelő, mérsékelt és méltányos határrevízió önmagában teljesen egészséges gondolata a belátható jövőben a teljességgel érinthetetlen politikai tabuk közé fog tartozni Európában, valószínűleg minden ép ésszel elképzelhető lehetőséget kimerítettünk.
Nehéz kimondani – de bele kell törődnünk, hogy cselekvőképességük teljes birtokában lévő államok sem tudják öveiket külföldön hatékonyan megvédeni (gondoljunk a kínai közösségek szorult helyzetére Délkelet-Ázsiában, még a viszonylag szabadelvű Malajziában is), meg abba, hogy a mégoly indokolt nemzeti törekvések is szüntelenül újrateremtik a már befejezettnek hitt drámát (új szereplőkkel), abba, hogy nem egészen elvetendők azok érvei sem, akik a nemzeti önrendelkezés vitathatatlan posztulátuma fölé helyezik a nemzetközi stabilitás és nyugalom maximáját, és talán azokéi sem, akik a kis országok további elaprózódásától, monolit szerkezetük föderatív föllazulásától azért tartanak, mert becsülik a nemzeti függetlenséget, és rühellik a nagyhatalmi befolyási zónák elterpeszkedését, abba, hogy a különben sem könnyű jövőjű, nemzetek fölötti integrációk a jelek szerint fikarcnyit sem törődnek a bennünket most érdeklő kisebbségi-nemzetiségi problematikával, sőt, a Közös Piacon belüli szabad mozgás új nemzeti bajokat teremtett; abba tehát, hogy a kisebbségeknek és híveiknek nincs más választásuk, mint belenyugodni abba, amibe képtelenek belenyugodni: abba, hogy anélkül kell asszimilálódniuk, hogy megszűnnék velük szemben a diszkrimináció. Vége a körmondatnak.
„Igazságokat, habár keserűk is, végre kimondani nemcsak hasznos, sőt szükséges; mert az önismeret minden előmenetel s jobbulásnak legelső kezdete, kellemetlen ugyan, de józanabb azokat honbelitül, rokontul hallani, mint inkább idegen vagy veszedelmes hazai figyelmeztetőre s dorgálóra várni” (Széchenyi: Hitel, 1830, 240. o.).
Azt hiszem, valóban ez a keserű igazság, de nem biztos, hogy a kisebbségi kérdésben csak rezignáltak lehetünk. A gyöngébbek iránti együttérzés – legalábbis ha a keresztény-humanista, szocialista, nem pedig a pogány-nietzschei hagyományra hallgatunk – erkölcsi kötelesség, mármint nem maga az együttérzés (érzület nem előírható), hanem a szolidaritás megannyi tevékeny gesztusa, amely módosíthatja az egyébként leküzdhetetlen baj karakterét.
A kisebbségekkel szembeni magatartás, amennyiben erkölcsi meggondolásokból helyeseljük a kisebbek és gyöngébbek fokozott védelmét, csak akkor helyes, ha életre szóló gyakorlati és lélektani föladatnak tekintjük. A kisebbségek helyzetüknél fogva soha nem egyenlőek a többséggel, tehát a kisebbségnek – ha egyetemes igazságra törekszünk – kompenzációs előnyök járnak ki, amelyeket a csoportos megoszlást ignoráló, csak politikai alanyokra vonatkoztatott törvény előtti egyenlőség felől egyenesen kiváltságoknak lehet nézni. A kisebbségek jogai csak akkor igazi jogok, ha előjogok. A többségi nacionalizmusnak alakilag többnyire igaza van, amikor a szabadelvű demokrácia körülményei között a kisebbségek aránytalan befolyására panaszkodik. Természetesen: csak akkor egyenlő a kisebbség a többséggel, ha arányosnak a kisebbség társadalmi nehézkedését messze meghaladó, tudatos politikai védelemmel körülbástyázott, a gépies többségi-arányos képviselet elvét kiegészítő vétó- és kivételrendszert hisszük. Ehhez a többségnek radikálisan le kell mondania mindenfajta kollektív önzésről. Kisebbségi felebarátunkat csak akkor szeretjük, mint önmagunkat, ha egy kissé inkább szeretjük, mint mást.
Van-e nemzet, amelyben ennyi krisztusi türelem van?
Gondoljuk meg, amikor síkraszállunk a külhoni magyarok érdekében, hogy mi magunk eleget tudnánk-e tenni a kisebbségekkel szembeni helyes magatartás alant következő 30 pontos kódexének, amely szándékosan elkeverve tartalmazza a politikai és egyéni-lélektani viselkedés e téren kívánatos szabályait – kiderül ugyanis, hogy a puszta fair viselkedés és becsületesség távolról sem elég. A „kódex” persze csak utalhat tárgyára; csak példázza a kívánatos szabályoknak azt a rendszerét, amelyet voltaképpen nem is mernék fölvázolni.
Szabályok, tanácsok, intelmek
1. A többség csak erősebb a kisebbségnél – nem jobb. Ez alapszabály: politikai döntés esetében nem biztos, hogy az a helyes, amit a többség választ, csak annyi biztos, hogy a többség azt akarja. A többség mindenképpen erősebb; de az igazságosság azt követeli, hogy az erkölcsi értéket ne társítsuk gondolkodás nélkül az erővel, mert ez az erőt ellenállhatatlanná, tehát abszolúttá és gonosszá teszi.
2. A többség és kisebbség konfliktusában nem dönthet a többségi elv, hiszen az mindig csak az egyik félnek szolgáltatna igazságot, amire semmiféle előleges garancia nincs, mármint e mindenkori döntés helyességére és méltányosságára; a többség nem jelentheti egyben az igazság és a döntés monopóliumát, különösen, hogy az etnikai többség nem egy-egy adott kérdésben való állásfoglalás vagy a megoldási javaslatok valamilyen ismétlődő módja (politikai tradíció) köré szerveződik, hanem legtöbbször mintegy természetileg, tehát társadalomelőttien adott. A többségi elv közvetlen alkalmazása itt az elnyomás természeti princípiumává válnék (aminthogy azzá is válik ott, ahol nem liberális módon alkalmazzák).
3. Ha a nemzeti kisebbség olykor nem tekinti sajátjának a nemzetállami közérdeket (tehát a többség érdekét), nem szabad lojalitást kérni tőle, legföljebb jóakaratú semlegességet.
4. Ha a kisebbség nemzeti elfogultságból másfelé fordul világpolitikai rokonszenvével, mint a többség – a dolog meritumát kell firtatni, nem árulást szimatolni.
5. Ha a kisebbség egyedei föltűnően nagy számban tesznek szert bizonyos előnyökre, ezt az illetők magánügyének kell tekinteni; ha föltűnően nagy számban kerülnek rossz helyzetbe, a dolog korrigálását országos ügynek kell tekinteni.
6. Amíg a kisebbség egyedeivel szemben a társadalom reflexei még elutasítóak, az önvédelem túlzó gesztusaival szemben is türelmesnek kell lenni.
7. A kisebbség csak úgy maradhat fönn, ha kissé elzárkózik és befelé fordul – ezt el kell viselni: a zárat még jóindulatból sem feltörni, nem kíváncsiskodni (nincs titok), nem közeledni tapintatlanul.
8. A kisebbség ügyeiben, érzékenységének történetében, idioszinkráziáiban való tájékozatlanságunk nem természetes.
9. Sose nevezzük a katalánt spanyolnak.[SZJ]
10. Ha egy kisebbségi azt mondja: „mi”, ne válaszoljunk azzal, hogy „ti” – nem ugyanaz.
11. Ha a kisebbségi nem kíván arról beszélni, hogy ő kisebbségi, akkor ne emlékeztessük rá, de ne is feledkezzünk meg róla: nem azért hallgat felőle, mert szégyelli, hanem mert fárasztja a magyarázkodás – és talán mentegetőzésnek erezné, s röstellhetné magát utána.
12. A kisebbséginek fontosabb az önazonossága, mint a többséginek; ha nem kedveljük, akkor is becsüljük meg benne csoportjának képviselőjét, mert a sértett érzékenység tünetei járványként terjednek: soha nem unhatsz egyszerűen egy kisebbségit; ilyenkor egy spanyol már megint megbántott egy katalánt.
13. Ne hidd, hogy kétes erények kedélyes dicséretével közelebb férkőzöl a kisebbségi szívéhez: a katalánok nem szeretik, ha a spanyolok a tüzes katalán lányokról áradoznak, vagy az asztal alá ihatatlan katalán cimborákról vagy édesanyjuk drága öreg katalán szakácsnéjáról, aki olyan istenien főzött – a kisebbségi mindenképp megorrontja a csak látszólag ártatlan fölényérzetet.
14. Ne mondd egy indiánnak, hogy a négerek büdösek – lehet, hogy ő is ugyanezt az ostobaságot gondolja, de azonnal eszébe jut, hogy mit mondanál róla egy négernek.
15. Ne higgy a kisebbséginek, ha a saját fajtáját szidja, és ne helyeselj, mert (joggal) megsértődik – részéről ez csak hisztéria.
16. Ne hidd, hogy nemzeti ellenszenved őszinte s akár szégyellős megvallásával erényes lettél – ez önmagában sem igaz, és a kisebbségi még kevésbé fogja elismerni.
17. Ne csodálkozz rajta, hogy mások mások: a többségnek ez nem gondja, de a kisebbségi fölneszei álmélkodásodra, és ingerülten megkérdi: „még nem láttál embert?”
18. Ne tegyél úgy, mintha mindenki egyforma lenne: akaratlanul is saját képedre formálod az Embert, és megfeledkezel mások törékeny és büszke különállásáról; fura, de a kisebbségi inkább különbözik a többségtől, mint a többség tőle.
19. Utasítsd el a kisebbségi nacionalizmust is, de légy türelmesebb hozzá, mint a magadéhoz.
20. Ne hozd zavarba a kisebbségit saját fajtád iránti alkalmi utálatod kifejezésével.
21. Ne utánozd a kisebbségi jellegzetes kiejtését, gesztusait, beszédfordulatait: ez neki nem tréfa.
22. Mielőtt fölháborodnál a kisebbségi gőgjén, gondolj arra, hogy nem áll mögötte erő.
23. Jegyezd meg, hogy minden kisebbségi hajlamos az öngyűlöletre, mert interiorizálja környezete ellenszenvét, így (ha patologikusán is) egyensúlyt teremt maga körül: csak te gyógyíthatod ki belőle, tapintattal és erkölcsi bátorsággal.
24. Ne menj bele származások, keveredések, vegyes házasságok, nyelv- és nemzetváltások taglalásába: a végén mindenképp fájdalmat vagy feszengést okozol vele.
25. Nem minden kisebbségi ennyire érzékeny: a fölszabadult vagy közönyös emberre ne tukmáld rá a sebezhetőkkel szemben kialakult, akármilyen remek sztereotípiáidat – ettől aztán ez az ember is megharagszik.
26. A kisebbségi csoportok néha agresszívak alcsoportjaikkal szemben: a sokácok szidják a bunyevácokat, a hétfalusi csángók a székelyeket, a lováriak a teknővájókat, a szefárdok az askenázikat[SZJ] – ebbe nem szabad belemenni: te nem szidhatod őket; de őket se bátorítsd, amúgy is helytelen dolog.
27. Gyanakodj előítéleteidre! Ne iparkodj őszintének lenni, hátha helytelen, amit érzel; próbálj helyesen viselkedni, ha indulataid berzenkednek is ellene. Úgysem maradhatsz semleges: légy nagylelkű; de ha érezteted nagylelkűségedet, ellenség vagy, és ellenséget szerzel.
28. Kissé fárasztó mindez, nem? – De igen; ám ez az erősebb kötelessége a gyöngébbel szemben. – Ugyan miért volna gyönge az, akinek ennyi előjoga lesz? – Nem történt más, csak sikerült az, amit kötelességérzeted el akart érni. Vagy bánkódol, vagy megvalósul az, amit állítólag akartál?
29. Ne hidd, hogy van olyan ártatlan tárgy, amelyhez nemzeti érzékenység nem férhet hozzá; a kín alkalmainak száma végtelen.
30. Viselkedhetsz semlegesen, önzetlenül, tökéletesen – a kisebbség akkor is szenved, amíg az egyenlőség nem ad rangot, csak az uralom.
A csoportok egyenlő joga csak a csoportos kiváltságok, mentességek, kivételezések kiegyensúlyozott rendszere révén vívható ki: a helyes mértéket csak a folyamatos önkontrollnak alávetett igazságossági érzület permanenciája szavatolhatja – no és természetesen olyan politikai intézmények, amelyek mellett a közvélemény méltányos szelleme nem marad puszta óhaj, hanem áthatja és szabályozza az önkormányzást.
Túlzott igények, utópia.
Igen.
De szeretném emlékeztetni olvasómat a kontextusra: azt fejtegettem, miért lehetetlen a kisebbségi kérdés megoldása a nemzet-állami keretben. „Kódex” és utópikus terv csak arra való, hogy lássuk, miért kellene – nézetem szerint – kilátástalan morális küzdelmet folytatnunk. Azt hiszem, csak e küzdelemmel mint korolláriummal[SZJ] együtt tekinthetjük a nemzeti függetlenség eszméjét erkölcsileg jogosultnak. (És nem is szóltam a nem etnikai csoportok, erők, érdekek lehetséges károsodásáról a nemzeti eszme föltétlen uralma alatt)
A múlt század talán legnagyobb liberális-katolikus történésze kimutatta, hogy a nemzeti elv a kollektív akarat örökös fölsőbbségére épül, amelynek szükséges föltétele a nemzeti egység – ez előtt pedig minden más befolyás (külső hatás, hagyomány, meglévő jogok, a lakosok érdekei, hajlamai, hivatása, szabadságuk) meg kell hogy hátráljon; ez az egység, amikor öncélnak állítja be magát, vagyis az állam legfőbb céljának, abszolúttá teszi az államhatalmat, akár az összes kizárólagos alapeszme (osztályelőny, biztonság, közboldogság stb.); a szabadság viszont az állami tekintély (public authority) korlátozását követeli meg. Ezért – írja a kitűnő szerző – a szabadság ügyének hasznára van a többnemzetiségű ország, mert szükségképpen beszűkíti a kormányzat hatókörét; az abszolút uralkodó hatalmát csak a megosztott patriotizmus ellensúlyozhatja. (Lord Acton: Nationality, 1862)
A szuverén nemzetállam által megtestesített kollektív akarat csakugyan zsarnoki természetű, válsághelyzetben pedig egyenesen agresszív elnyomóvá válik. A függőlegesen hierarchizált erőszakszervezetek kiélesedő uralmához hozzáteszi az államnacionalista-hazafias konformizmus antiindividuális-holisztikus lelkesültségét, ez pedig igen robbanékony keverék, a földrajzi és jelképes határokon mihamar átcsap, és nem késlekedik katonás formát ölteni. A jelenség oka igen egyszerű: a konformista nemzettudat az érzületben homogenizálódó nemzetegészt a cenralizált-hicrarchikus erőszakszervezet mintájára képzeli el, ezért a kollektív fantáziában (a nemzeti közösség határain belül) az uralom alanyai és tárgyai közötti különbség elmosódik, de mivel az egész képzet az uralom rejtett premisszájára épül, az alany-tárgy különbség helye a földrajzi, illetve az etnikai-jelképes határral azonosul. Az agresszió ezért mindig kettős: kifelé akkor tudjuk átlépni a határt, ha bévül határt szabunk: leszámolunk az „árulókkal”, az „ötödik hadoszloppal” stb. Az erőszak térkitöltő, szimbolikusan általánosító eszmei szerepét nagyon szépen írja le Theweleit Mannerphantasien (1981)[SZJ] c. könyvében; különösen a szexuális szimbolika nagyon alkalmas – patriarchális társadalmakban – ennek egyetemessé változtatására, a Rassenschande, a fajgyalázás gondolata alapvető itt a nemzeti megaláztatásnak személyes-testies ízt ad, a holisztikus tisztaságvágyat a keveredés veszedelmével zavarja föl, megszemélyesíti-pszichologizálja a személyfölötti expanzió fegyveres metaforáit: senki előtt nem titok a korbács, a kard, a szuronyos puska fallikus jellege – itt a patriarchális társadalmak mély antropológiai konszenzusa mozgósíttatik: a közigazgatási és katonai erőszak nemi erőszaktételként hat a nemzet képzeletére, és a holisztikus-elvont nemzettudatnak olyan megragadó érzéki-érzelmi dimenziót kölcsönöz, amely végső soron nem jár ki neki; az átvitel sokféle alakzatán keresztül pedig beoltja a szexuális neurózisok metaforikájának túlságosan is emberi bőségével. Amikor a nemzettudat állami elvontsága tellurikus[SZJ] és vérbő megszemélyesítésekben olvad föl – amire különösen Közép-Európa története nyújt sok példát –, akkor már nem hosszú az út a tábori bordély szadista romantikájáig.
A nemzeti függetlenség eszméjének már érintett kétértelműségéhez hozzájárul az, hogy nem lehet elválasztani a nemzetállami szuverenitás – tehát az állami uralmat korlátozó, külső vagy külsőnek tekintett hatásoktól való függetlenség, az állam-nemzet-terület politikai intézményrendszerre való tekintet nélküli, föltétlen egysége, a „right or wrong, my country”[SZJ] önkényt bátorító szolidaritási parancsolata – pátoszától. A nemzeti függetlenség eszméjének kritikai-tagadó tartalma azonos az idegen uralom elleni legfőbb érvvel: senki nem bízta (és nem bízhatta) meg az idegent hogy saját javára uralkodjék rajtunk.
A szabadelvű demokratának erről rögtön az jut eszébe, hogy az elv némi változtatással az autochton uralomra is alkalmazható. Sőt a nemzeti függetlenség eszméjét a demokratikus elv helyi változatának tekintik, és ezért támogatják.
Képzettársításuk nem vitás, jogosult.
Csak azért van néha vele baj, mert a függetlenségi törekvésekkel összefonódott, bár tőlük elvileg megkülönböztethető nacionalizmus viszonylag közömbös a politikai berendezkedés iránt, amelynek értékét a nemzeti előnyök iránti fogékonyságon méri, továbbá szociális lelkiismerete is egyoldalú. (Jellegzetes példa az utóbbira a harmincas évek eleinte szociális részvét motiválta népesedési vitája, amely a magyarországi németekkel szembeni diszkrimináció követelésével végződött, aminek máig ható súlyos etikai következményei lettek.) Természetesen a nacionalizmus erkölcsi és politikai fogyatékosságai nem szabad hogy beárnyékolják a nemzeti függetlenség mégoly kétértelmű eszméjének napos oldalát. Ennek az eszmének, szószólói szerint, nem a nacionalizmus, hanem a hazafiság érzülete feleltethető meg.
Ha ez igaz, akkor az igazi hazafiságnak mindig tekintetbe kell vennie, hogy bizonyos uralmi formák mellett a nemzetállami szuverenitás konstitúciója vagy restitúciója az alattvalók fölötti, senkitől és semmitől nem korlátozott totális zsarnokság nyitánya lehet; és itt mindenfajta érzelgősség nélkül föl kell idéznünk a függetlenné vált gyarmati országok egynémelyikének rettenetes példáját. Továbbá: ha a hazafiság nem nacionalizmus, akkor függetlenségi szándékának meg kell szabadulnia a Szűcs Jenőtől leírt nemzeti historizálás[SZJ] érvelési módjától; nem azért vagyunk érdemesek a függetlenségre, mert különbek vagyunk másoknál, értékes a kultúránk, dicső a múltunk, egyszóval kár lenne értünk – hanem egy tautológia okából: azért ugyanis, mert az illegitim uralom illegitim. Lehet, hogy jelszóként nem tüzesíti meg a szíveket, de a lényeget illetően ez mindegy. Az említett tautológia azért is jó, mert legalábbis elvontan következik belőle a kisebbségek védelmének elve, különösen ha kiegészítjük a csoportautonómia gondolatával.
Platón szerint a törvényhozónak arra kell törekednie, hogy polisza szabad legyen, összetartó-szolidáris (philé heauté) és ésszerű (szó szerint: legyen esze, nún hexei) – igazán klasszikus meghatározás ez (Legg. III, 7. o. 6–9.). Helyesnek látszik, hogy e hagyománytól szentesített hármas kritérium szerint vegyük szemügyre a nemzeti függetlenség eszméjével adekvát hazafias észjárást.
(Állampolgári erény-e a hazafiság?) A szabad, szolidáris és ésszerűen berendezett ország polgárának kétségtelenül minden oka megvan rá, hogy ragaszkodjék hazájához, a rab, széthúzó és meggárgyult ország polgárának pedig arra, hogy hazájából szerethető országot próbáljon előállítani.
Nem tagadható, hogy a hazaszeretet a Heimatliebe, akár sima, akár fordított, jogosult és szép érzés. Ez azonban önmagában még nem teszi erénnyé. Az erényes honpolgár szabad szellemű, szolidáris és eszes – amennyiben e tulajdonságait nyilvánosan és közhasznúlag gyakorolja, említett tulajdonságai valóban erények. De nem ez a kérdés, hanem az, hogy lehet-é érdemszerző erény bármiféle-fajta vonzalom?
Kiválóbbnak tudjuk-e azt, aki szerelmes? Azt hiszem, nem, legföljebb megáldottnak vagy szerencsésnek. Büszkélkedhetünk-e a ránk záporozó áldással vagy a bennünket ért szerencsével? Aligha. Akit az a szerencse ért, hogy őszinte, gyöngéd és heves vonzalommal viseltetik egy absztrakció – hazája, népe – iránt, annak az élete megtelik az összetartozás melegével és kockázataival; de vajon jobb ember-é ezáltal?
Ki a virágot szereti, rossz ember nem lehet bőse Menschen habén keine Lieder[SZJ] (idézi Hasek: Svejk) – a kertbarátok és a dalosok csakugyan jobbak?
Nem tudni.
Az viszont csaknem bizonyos, hogy amennyiben a hazafiság semmi más, csak pozitív kontraszt a hazafiatlan viselkedéssel szemben, eszköz a hazátlan bitangok (vaterlandlos Gesellen) elleni nemzeti küzdelemben, annyiban nehéz lesz megkülönböztetni a nacionalizmustól.
Mivel semminő érzelem nem lehet kötelesség, márpedig csak kötelességteljesítés lehet érdem, ezért a hazafias érzület nem lehet erény. A magyarországi horvátokat, szerbeket és szlovéneket nyilván sok érzelmi szál fűzi Jugoszláviához, magyar–jugoszláv labdarúgó-mérkőzésen talán a jugoszláv csapatnak szurkolnak – azt kell gondolnunk, hogy állampolgári erények terén alábbvalók nálunk? Noha érzelmeik nyilván megoszlanak a két ország között, tehát – ha úgy tetszik – kevésbé szeretik Magyarországot, mint azok, akik kötődése nem kettős. (E sorok írója Erdélyben élvén is a magyar válogatottnak óhajtott két pontot – pármilliomodmagával együtt). Ha valamilyen érzületet állampolgári erénynek ismerünk el, az igazságtalanságot szentesítjük.
A hazafias érzület csak akkor nem sérti az igazságosság szellemét, ha implicit és hallgatólagos; különben indokolatlan és menthetetlen diszkriminációhoz vezet. Amint már szó esett róla, a nemzeti függetlenség eszméjét egyszerűen méltányosságból és szabadelvűségből is helyeselni lehet, ahogyan azoknak az embereknek a jogait is tiszteletben kívánjuk tartani, akiket nem ismerünk személyesen, és azok javát is kívánhatjuk, akiket nem kedvelünk – a kereszténység és a szocializmus minden személyes érdekeltségen túli szolidaritást teremt noha tudjuk, hogy ezt sokan istenkáromlásnak és osztályárulásnak tekintették.
A nemzetállam teremtette sajátos kollektív akarat furcsa módon éppen arra akarja kényszeríteni az embereket, hogy nemzeti meghatározottságaikról lemondva a területi szuverenitás adott alakzata szerint alakítsák csoportos érzelemvilágukat. És cserébe nem kínál semmit – mindenki emlékezhet rá, hogy a legkegyetlenebb üldözések idején is számon kérték a halálba hajszoltak honfiúi és honleányi lojalitását.
A kelet-európai értelmiségiek egyfolytában arról vitatkoznak, hogy a ki a nacionalistább – és igaz nacionalista lelkesültséggel bizonygatják, hogy az ő nemzetük a legkülönb, mert a legkevésbé sovén, semennyire sem keveredett csúf ügyekbe – s ha valaki nem úgy gyakorol nemzeti önbírálatot, hogy ki ne jelentené: a szomszéd még bírálhatóbb, akkor az illetőt hazafiatlannak, kozmopolitának stb. nevezik. Ez a komikus időtöltés társasjátéknak jó lehet, de oly régóta, olyan hevesen és oly sok résztvevővel folyik, hogy érdemesnek tűnik elgondolkozni felőle. Ugyanis erkölcsi terrort, tehát tömeges erkölcsi gyávaságot okoz. Ki merné kijelenteni, hogy az antiszemitizmus mélyen beivódott a magyar kultúra szövetébe, ha nem siet leszögezni – ami egyébként igaz – hogy a lengyel, a román, a szlovák, az osztrák, a francia műveltség textúrájába talán még inkább? Az ilyesmit azért illik tagadni, mert azt hiszik, hogy része volt bizonyos nemzeti sérelmek előidézésében –, ami egyébként nem igaz: a határkérdésben előbb döntöttek –, itt a hazafias észjárás mércéjévé a kritikátlan, egyöntetű babona, füllentés és frázispufogtatás válik. Üsse kő, lehet, hogy ez a hazafiság: de akkor még kevésbé tarthatjuk erénynek.
Úgy vélem, szükségtelen megemlíteni, hogy a nemzeti problematika pszichotikus elfojtása nem egyéb, mint gyávaság. Sanda beállításokat nem lehet sanda elhallgatásokkal jóvátenni. A nemzetnek vitathatatlan joga van az önaffirmációhoz, ám kérdés, hogy szükséges-e, lehetséges-e erre territoriális-nemzetállami keretben törekedni.
Röviden: nem hiszem, hogy a hazafiság nyilvánosan kimondható hányada egyéb lenne, mint az állampolgári erények – a szabadság, a szolidaritás, az ésszerűség – helyi gyakorlata: másféle gyakorlat csak kivételképpen lehetséges, és ez a kivétel nem fontos.
Az államhatár adottság – nem érték.
Az idegen uralom rossz – minden rossz uralom idegen.
A hazaszeretet magánügy, akár a vallásos hit: helyeselhetjük, de nem tehetjük kötelezővé.
A nemzetállam függetlensége nem föltétlenül nemzeti függetlenség.
A nemzeti elzárkózás szükséges rossz, a nemzetközi szolidaritás esélytelen jó.
Itt az ideje a nemzeti érzés szekularizációjának.
Minél föltétlenebb a különbség, annál nagyobb szükség van az ellentétpár mindkét tagjára.
A különbség tudata a Másik tudata; föloldása a rokonszenv.
A nemzeti múlt meghatároz, mint szüléink testi tulajdonságai: de nemcsak szőkék vagy barnák, sőt nem is csak lomhák vagy fürgék vagyunk.
Ki akarja a kollektív akaratot?
A király csak egy ember; az állam csak egy fogalom.
A haza naponkénti népszavazás – mondta Renan. Sehol sem rendeznek naponta népszavazást, még Svájcban sem.
Nincs igaza annak, aki azt mondja: közelebb áll hozzam egy kelta szent, mint egy magyar hóhér. Közelebb van hozzám a sajgó vállam, mint a barátom ügyes keze. De csak közelebb.
A nemzeti elfogultság elutasítása lehet puszta tömegiszony. De hogyan lehet agorafóbiája egy demokratának?
Nem igaz, hogy mást elnyomni nem lehet öröm. De ki mondta, hogy a szomorúság bűn?
Diocletianus tudta, hogy a keresztény ember nem lehet hű alattvaló.[SZJ] Constantinus rájött, hogy a császár lehet hű keresztény.[SZJ] Helyes fölismerés mind a kettő; mégsem lehet őket összeegyeztetni.
Nemcsak szerelmeinkben engedünk a gonosznak azért, mert nem bírjuk a magányt.
Túl szigorú vagyok – mondod. Túl szigorú vagy – mondom.
Ha eleve azért akarjuk megismerni a múltunkat, hogy büszkék legyünk rá, ezt könnyedén el is fogjuk érni. De ahhoz, hogy büszkék legyünk, mert ismerjük a múltunkat, nem kell büszkének lenni a múltunkra.
A vér nem válik vízzé. Igen. A víz – a keresztelőmedence vize – sem válik vérré.
A nemzetközi munkásság szolidaritása folyton csődöt mond. Bízzunk benne, hogy csak az mondhat csődöt, ami létezik.
Mindaz jó, ami összeköt, minden rossz, ami elválaszt? Dehogy. Minden jó, ami összeköti a gyöngéket, minden jó, ami szétválasztja és megosztja az erőseket – és megfordítva.
Mire jó, hogy mindezt elmondtad? – Mire jó, ha mindezt nem mondom el?
- Kisebbségben [6]