Alább az 1945 utáni magyar országgyűléseken elhangzott utolsó nagy ellenzéki felszólalást ismertetjük. Elmondója – mint a kor számos más jelentékeny politikai gondolkodója – a húszas-harmincas évek reformnemzedékében kezdte működését.
Barankovics István 1906. december 13-án született, a Szabolcs megyei Polgár községben. 1925-ben érettségizett az egri cisztercita főgimnáziumban, majd a budapesti jogi karra iratkozott be. 1928-ban az Országos Magyar Katolikus Diákszövetség főtitkára, egy évvel később pedig vezetőségi tag a Bartha Miklós Társaságból kivált, magát kereszténynek, nemzetinek és polgári radikálisnak valló Wesselényi Reform Klubban (melyet nem sokkal később rendőri úton feloszlattak). Egyetemi tanulmányait nem fejezi be: újságíró lesz. A harmincas években legitimista-alkotmányvédő álláspontra helyezkedik, tagja a Deák Ferenc Társaságnak[SZJ] és a Magyar Férfiak Szent Korona Szövetségének. 1937 márciusától 1943 májusáig Dessewffy Gyulával, a Deák Ferenc Társaság elnökével együtt Az Ország Útja című nemzetpolitikai és államtudományi folyóiratot szerkeszti. 1943. május 20-tól 1944. március 21-ig a Magyar Nemzet felelős szerkesztője. (A német megszállás után a lap megjelenése megszűnt.) 1941–44 között segédszerkesztő és politikai rovatvezető a Kis Újságnál, s az Esti Kis Újság szerkesztője. 1944 nyarán Barankovics megszerezte az államtudományi diplomát. 1944. október 15., a nyilaskeresztes hatalomátvétel után bujdosni kényszerült. A Demokrata Néppárt – Keresztény Demokrata Néppárt néven – először 1944 októberében alakult meg, Pálffy József elnöklete alatt, Serédi Jusztinián hercegprímás jóváhagyásával, illegálisan (Pálffy 1944 nyara óta – a KALOT és más katolikus szervezetek képviselőjeként –, a Magyar Front[SZJ] keretében részt vett az ellenállásban). 1945. január 21-én Kerkai Jenő, a KALOT vezetője Szegeden legálisan is kibontotta a KDNP zászlaját. A párt első programja még meglehetősen konzervatív szellemet tükrözött. (A párt díszelnöke: Szekfü Gyula. Barankovics már 1945 elején tagja a párt országos választmányának. A Kommunista Párt vezetői kezdettől nagy ellenszenvvel fogadták a párt jelentkezését: a Wolff-féle Keresztény Községi Párt[SZJ] jogutódját vélték felfedezni benne. Bár Miklós Béla miniszterelnök megadta az engedélyt a párt megalakulásához, a Budapesti Nemzeti Bizottság nem ismerte el a pártot. A párt azonban – a Függetlenségi Front keretein kívül – továbbra is végzett szervezési és propagandamunkát. 1945 augusztusában-szeptemberében kettészakadt a Pálffy vezette jobbszárnyra és a Barankovics vezette balszárnyra. Barankovics új pártot alapított Demokrata Néppárt néven, melynek programbeszédét Keresztény demokrácia címmel 1945. szeptember 25-én mondta el. Mivel a pártot a Mindszenty vezetése alatt álló püspöki kar inkább gáncsolta, mint támogatta, végül nem indult az 1945. őszi választásokon. Barankovics és néhány híve a Független Kisgazda Párt listáján jutott be a Nemzetgyűlésbe.[SZJ]
Csupán 1947 augusztusában szervezte újra Barankovics Győrben a Demokrata Néppártot. Ugyanebben az időben indította el – másodszor – a párt Hazánk című hetilapját. A párt hatvan mandátumot szerzett az 1947. augusztus 31-i választásokon, s a legnagyobb ellenzéki párt lett. Támogatta az 1945–48. évek forradalmi átalakulását: a radikális földreformot, a köztársaságot és a főbb termelőeszközök államosítását. Ugyanakkor szembehelyezkedett az egypárturalommal és a totális állami gazdálkodással, ragaszkodott a jogállamisághoz, a helyi önkormányzatok demokratikus megválasztásához, az oktatási pluralizmushoz, hangsúlyozta az államtól független szakszervezetek fontosságát, síkraszállt az Alkotmánybíróság és a munkaalkotmány bevezetése mellett. Külpolitikailag a finn típusú magyar–szovjet barátságra és a Duna-völgyi népek összefogására helyezte a súlyt. Mindez inkább a párt Barankovics körül tömörülő intellektuális elitjének álláspontja volt; a Mindszentyre inkább orientálódó jobbszárny több kérdésben erősen támadta őt. Leginkább a „konstruktív ellenzékiség” fogalmával jellemezhetjük (így nevezte maga is) azt a politikai magatartást, melyet Barankovics 1947 augusztusa és 1949. februári kényszerszáműzetése között tanúsított.
Röviddel a most újraközölt beszéd elmondása után a Demokrata Néppárt az egyre növekvő nyomás miatt „feloszlatta önmagát”. Barankovics elhagyta az országot. Az emigráció tevékenységében nem vett komolyabban részt, bár 1958–60 között tagja volt a Magyar Bizottság nevű emigrációs csúcsszervnek, és néhány tanulmányt is írt (Az ún. nemzeti képviselet kérdései, 1957, Sorsdöntő elhatározások sorsdöntő évek előtt, 1959). 1947. március 13-án halt meg, New Yorkban. Nevét a hivatalos hazai propaganda haláláig csupán gyalázkodással emlegette. „A trón és az oltár” között létrejött új szövetség légkörében immár Barankovics emléke is nagyobb megbecsülést kaphat – ám eszményeit aligha lehet e pragmatista és tekintélyelvű szövetség ideológiai megalapozásának tekinteni. Barankovics alábbi beszédét az Országgyűlési Napló alapján közöljük.
[Szalai Pál]
Barankovics István utolsó beszéde az Országgyűlésben (1948. december 14.)
T. Országgyűlés! A kormányprogram[1] feletti vita alkalmat ad arra, hogy a kormány általános elvi és gyakorlati politikáját bírálat alá vegyük, és a magunk programjának elvi és gyakorlati követelményeihez hozzámérjük. Ez kötelességünk választóinkkal szemben is, akiknek szavazatát mi egy keresztény világnézeti alapon álló elvi és gyakorlati program helyesléséhez és támogatásához kértük és kaptuk meg.[2] Programunknak és a kormány általános elvi és gyakorlati politikájának az összevetése fel fogja fedni a párhuzamos törekvéseket, amennyiben ilyenek vannak, és kellő megvilágításba helyezi majd azokat a különbségeket, amelyek minket a kormány politikájával szembeállítanak. Ezen túlmenően még egy lényeges szempont indokolja és teszi szükségessé ezt az összevetést. Szükséges volna ez az összevetés akkor is, ha a miniszterelnök úr – meglehetősen furcsa módon – valósággal ki nem tessékelt volna bennünket a közéletből.[3] Jóllehet mondandóim az érdemi választ már tartalmazni fogják a miniszterelnök úr megjegyzéseire, mégis, minthogy a beszédet első hallásra alaposabban megítélni nincsen módomban, fenntartom magamnak azt a jogot, hogy beszédét még széljegyzetekkel kísérhessem.
A kormány politikája és különösen a választások során még fel sem merült törekvései,[4] amelyek részben már megvalósultak, részben pedig a jövőt elővételezik, lényegesen megváltoztatták azokat a közéleti körülményeket, amelyek között a néppárt a választások idején programjával a nyilvánosság elé lépett. Márpedig minden politikának, a keresztény politikának is belső törvénye, hogy az elvek és a célok helyességén túl a lehetőségeket is számba kell vennie, ha meg akarja érdemelni a józan ész által még egyáltalán igazolható politika nevét, és ha nem akar lezülleni légüres térben való monologizálássá, egyéni szereplési betegséggé vagy ábrándkergetéssé. Ez utóbbiaknál pedig semmi sem áll tőlünk távolabb. A lehetőségek megváltozása közelről érinti a néppártot, amely nem öncél, hanem egy elvi és gyakorlati programnak képviselete kíván lenni a demokrácia nyújtotta eszközökkel.
Mondanivalómat a körül a három lényeges elvi és gyakorlati programpontunk körül csoportosítom, amelyekben a tranzigálás számunkra erkölcsi integritásunk sérelme nélkül egyszerűen lehetetlenség. Az első az egyház és az állam viszonya, kapcsolatban a világnézetek civiljogi egyenjogúságával; a második az új gazdasági rendnek és benne különösen a kis- és közép-magántulajdonnak a kérdése, tekintettel az újabb agrárpolitikai kezdeményezésekre; és a harmadik általában az állam szerepe és az emberi szabadságjogok ügye. Az állam és az egyház viszonya mellett néhány szót fogok ejteni arról a követelményről is, hogy egy vegyes világnézetű államban magának az államnak és az állam szerveinek teljesen pártatlannak kell maradniuk, és az állampolgári jogok és lehetőségek szempontjából az állampolgárokat világnézet szerint sem előnyben, sem hátrányban részesíteniök nem szabad. (Úgy van! Úgy van! A néppárton.) Általában egy vegyes világnézetű államnak meg kell felelnie ama követelménynek, amelyet itt a Házban egyszer a világnézetek civiljogi egyenjogúságának neveztem.
Az egyház és az állam viszonyának problémája – feltételezve, hogy az evangélikus egyház megegyezéséről szóló nem hivatalos híradások is igazaknak bizonyulnak[5] – (Közbeszólás a kisgazdapárton: Igaz!), konkrétan a katolikus egyház és a magyar állam viszonyának rendezetlenségét, fájdalmas és káros feszültségét jelenti. Ezt az állapotot, amely az egyházra, az államra és a katolikus magyar népre egyaránt súlyosan káros, a személyi vonatkozások[6] ugyan súlyosbíthatják, de magát a kérdést egyetlen ismerője sem zsugoríthatja pusztán személyi üggyé. Személyi vonatkozásoktól az állam és az egyház viszonyát függővé tenni nem lehet (Úgy van! Úgy van! a néppárton). Aki jóakaratúan a megoldást akarja, az sem népszerűségi szempontoknak nem adhat helyt, sem a szenvedélyeknek nem engedhet szót, mert a tárgyi céltól való minden eltérés a jelen fázisban már csak ronthatja a kibontakozás esélyeit. (Úgy van! a néppárton.) Minket kizárólag a megegyezés, illetőleg tűrhető együttélés megteremtésének tárgyi célja vezérel, ezért ebben a kérdésben mindössze néhány megjegyzésre fogok szorítkozni.
Rákosi miniszterelnök-helyettes úr nemrég leszögezte, hogy a katolikus egyház és az állam viszonyának tárgyalások útján való rendezésére az állam ajtaja nyitva áll. A miniszterelnök úr mai beszédében ezt a kijelentést megismételte. E kijelentésekhez annak a meggyőződésemnek kifejezését fűzöm, hogy a katolikus egyház legilletékesebb tényezői is készen állanak a tárgyalások felvételére. (Mozgás.) De tudatában kell lennünk annak, hogy a katolikus egyház és az állam viszonya arról a káros holtpontról, amelyen ma vesztegel, a római szentszék közreműködése nélkül a megoldás jó irányba el nem mozdítható. (Kossa István[7] miniszter: Idegen beavatkozás!)
A kormány is nyilván szintén ennek tudatában keresi a megoldás útját és módját. Minden újabb gesztus, amelyet akár az egyház, akár az állam sérelmezhet, nem a probléma érlelődését fogja siettetni, hanem a megegyezés esélyeit rontja, idejét kitolhatja, és alkalmas arra, hogy az egyik, illetőleg a másik oldalon a megegyezés őszinte szándékába vetett hitet roncsolja.
Amennyire én a helyzetet ismerem, jó lelkiismerettel azt állíthatom, hogy a sérelmek reparációjának a legjobb, sőt talán az egyetlen útja a tárgyalásokon kialakuló megállapodás. Szerény véleményem szerint a katolikus egyház és az állam viszonyának problémája ugyanis most olyan állomáshoz érkezett, amikor a fennálló sérelmek nyilvános megtárgyalásától való tartózkodásra csak az nem fog nyomós okot látni, aki a kérdés egész hátterét és érlelődési folyamatát nem ismeri, és így azt hiszi, hogy a részleges reparációkat a probléma általános megoldása nélkül is el lehet érni. Az okosság ma mindkét oldalon önfegyelmet kíván, kivételes önuralmat, amely a kérdés általános rendezésére igyekszik összpontosítani minden erőt.
Egyébként az egyház és az állam viszonyára, illetőleg annak kielégítő vagy legalább tűrhető állapotot teremtő rendezésére nézve fenntartjuk azt az álláspontunkat, amelyet részletesen kifejtettem a Házban a költségvetés appropriációs vitája alkalmából.[8]
Ami az egyház és az állam viszonyának pártunkra vonatkozó konzekvenciáját illeti, kétségtelen – és ennek teljes tudatában vagyunk –, hogy minden rosszabbodás súlyosbítja azt az ellentétet, amely pártunk és a kormány között fennáll.
Az egyház és az állam viszonyának problémája, valamint a világnézetek civiljogi egyenjogúságának problémája egymásbavágó, egymást átszövő kérdések, mégsem jelentenek teljesen egymást fedő követelményeket. Az egyház és az állam viszonya lényegében két jogi személynek a relációja, amelynek rendezése során egy vegyes világnézetű államban a világnézetek civiljogi egyenjogúsága természetesen értékes alapelv. De a világnézetek civiljogi egyenjogúságából a különböző világnézetű állampolgárok számára olyan személyes jogok erednek, amelyeknek akkor is sérthetetleneknek kell lenniök, ha az egyház és az állam viszonya rendezetlen vagy rossz. Az állampolgároknak világnézetükkel kapcsolatba hozható jogai ugyanis nincsenek az egyház és állam viszonyának rendezettségétől feltételezve. Egyetlen katolikus, protestáns, zsidó vagy más világnézetű állampolgárnak sem lehet kevesebb joga és lehetősége a maga világnézeti vonalán, mint más világnézetű vagy vallású állampolgárnak, csupán azért, mert valamilyen hitvallás és az állam viszonya rendezetlen vagy rossz. (Közbeszólás a kisgazdapárton: És Spanyolországban?!) Nekem a spanyol állapotok sem ideálisak! Nekem, a katolikus világnézetű állampolgárnak, nem lehet kevesebb jogom világnézetem képviseletére a sajtóban, az egyesületi élet terén vagy általában a közszabadságok terén (Ratkó Anna,[9] MDP, közbeszól), csupán azért, mert én egy vallási szervezetnek, a katolikus egyháznak is tagja vagyok, míg például egy materialista világnézetű embernek nincs egyháza, amellyel az államnak meg kellene egyeznie.
A világnézetek civiljogi egyenjogúsága nem akkor és nem az által keletkezik vagy mondatik ki, amikor az egyház és az állam egymás közötti viszonya szabályoztatik, hanem logikusan következik a lelkiismereti, a gondolat-, szólás-, a sajtószabadság, a gyülekezési és az egyesülési szabadság jogából és az állampolgári egyenlőség elvéből. Hogy a gondolat-, a szólás-, a sajtószabadság, valamint a gyülekezési és egyesülési szabadságjog élvezetében a katolikus, protestáns vagy zsidó világnézetű állampolgárok egyenlően részesedjenek (Révész Ferenc,[10] MDP: Zsidó világnézet? Mi az, hogy zsidó világnézet?), ez olyan követelmény, illetőleg jog, amelynek érvényességét és tiszteletben tartását az egyház és az állam viszonyától függővé tenni nem lehet. Konkrétan ez azt jelenti, hogy 1. a keresztény világnézethez való tartozás az állampolgári jogok és lehetőségek szempontjából, tehát – mondjuk – a sajtójog szempontjából sem jelenthet semmiféle hátrányt; 2. a keresztény világnézetű állampolgárok világnézetüknek megfelelő egyesületeket alakíthatnak, általában szervezkedhetnek, élhetnek a szólás- és a sajtószabadság, valamint a többi közszabadság jogával és egyenlő lehetőségével, teljesen függetlenül attól, hogy egyházuk és az állam viszonya minő. (Ratkó Anna, MDP: De persze, nem a demokrácia ellen!)
Különösen alapvető jelentőséggel bír ez a körülmény egy olyan vegyes világnézetű államban, ahol az államélet irányító tényezői jórészt a materialista világnézetűek, és ahol az említett jogok gyakorlásának tárgyi előfeltételei is – akár közvetlenül, akár közvetve – a kormánytól függetlenek.
Hogy csak a sajtószabadságnál maradjak, amely nélkül a XX. században a gondolat- és szólásszabadság nem sokat ér, és amely nélkül a világnézetek civiljogi egyenjogúsága csak írott malaszt marad (Schiffer Pál,[11] MDP: Lásd indexlistát!), ma a kormány diszkrecionárius döntése méri ki, hogy a sajtószabadság jogának gyakorlásából kinek, mikor és mennyi jut. (Piros László,[12] MDP: Naná, majd Mindszentynek!)
Nemcsak az időszaki sajtótermékek engedélyezésének és betiltásának, hanem a könyvkiadásnak a joga is minden jogorvoslat kizárásával a kormány diszkrecionárius joga és részrehajlóan alkalmazott hatalmi eszköze, sőt a sajtótermékek előállításához nélkülözhetetlen papír is a kormány engedélyezése alá esik. És mindezeken túl bizonyos sajtótermékeket az ország fővárosában csakis a kormány feltétlen irányítása alatt álló nyomdákban lehet előállítani, ami a kormánynak nem tetsző sajtótermékek előállítását egyszerű üzletpolitikai eszközökkel is meghiúsíthatja vagy megnehezítheti, illetve rovásukra megkülönböztetéseket tehet. Ma nincs a keresztény világnézetű állampolgároknak keresztény világnézetet valló napilapjuk. Hetilapjaiknak száma korántsem arányos a szükséglettel.[13] Állandóan fejük felett lóg a betiltás veszélye. Egyetlen katolikus revüjük[14] nem pótolja a tudományos havi folyóiratok hiányát. A keresztény világnézetű könyvkiadás az igényeknek és a szükségletnek mélyen alatta marad. Emellett az ilyen könyveket a cenzúra elfekteti vagy nem engedélyezi. A statisztikának azok a számai, amelyeket a Házban már nemegyszer hallottunk, nem cáfolják az én állításaimat, mert egy néhány soros szentkép a statisztikában éppúgy kiadványként szerepel, mint egy vaskos kötet. Egyébként elégséges a könyvkirakatokra rápillantani, hogy a kormány szempontjából tetszetős statisztika értékét a kellő fokra szállíthassuk le.
Hogy a keresztény világnézetű állampolgárok számára az egyesülési és a szervezkedési jogból ténylegesen mi jut, elég rámutatnunk a feloszlatott egyesületek[15] sorsára és az új egyesületek engedélyezésének reménytelen kísérleteire. (Horváth Zoltán,[16] MDP: És múltjára!)
Mindezek a körülmények a sajtószabadságnak és az egyesülési szabadságnak sérelmei, amelyeknek jóvátételét hovatovább már remélnünk sem lehet önámítás nélkül. Hogy azután az általános nevelésben és a felsőoktatásban a mi világnézetünk szempontjai hova szorultak le, erről felesleges beszélnünk. Pedig a keresztény világnézetű állampolgárok e jogos igényei nem függhetnek az egyház és az állam viszonyától.
T. Országgyűlés! A másik kérdés az új gazdasági rendnek, vagy ahogyan népszerűen nevezni szokták, a gazdasági demokráciának a kérdése. Alaptételünk, amelyből kiindulunk, hogy a liberális monopolkapitalizmus nemcsak erkölcsileg volt rossz, hanem a történelem is túllépett már rajta. A tőkés haszon elvének alapján álló gazdálkodási rendet egy újnak kell felváltania, amely a gazdálkodás céljává az embert teszi. Ez az új rend egyfelől ki kell küszöböljön minden olyan nagy vagyoni hatalmasságot, amely anyagi erejét az emberek elnyomására használhatja fel, másfelől viszont ki kell küszöbölje a nélkülözést, vagyis a munka jogának általános realizálása által kivétel nélkül minden embert meg kell szabadítania attól az elnyomástól, amit a nyomor már önmagában is jelent.
Ami az új gazdasági rendnek nem célját, hanem szervezetét illeti, elsősorban meg kell állapítanom azt, hogy nekünk nem ideálunk az állami bérmunkások társadalma. (Úgy van! Úgy van! az ellenzéken. – Schiffer Pál, MDP: Nem értenek ehhez!) Szilárd meggyőződésünk, hogy az állammal mint munkaadóval szemben az embert csakis az mentheti meg a kiszolgáltatottság állapotától, ha az ember, aki munkájának eladásából él, nincs abban a választás nélküli kényszerhelyzetben, hogy munkáját kizárólag az államnak és kizárólag az állam által megszabott feltételek mellett adhatja el, hanem az állammal szemben is védelmet nyújt neki az a lehetőség, hogy munkaerejét a szabad szövetkezetekben vagy a magángazdasági szektorban is értékesítheti, és emberi érdekét (mozgás a dolgozók pártján) az állami tényezőktől független szakszervezetek védelme alá helyezheti. (Piros László, MDP: Sajnálja a GYOSZ-t?)
Az ember, mint munkavállaló akkor legszabadabb, ha a munkaadók között választhat, vagyis ha a munkaadók egész versenye alakul ki a munkavállaló körül. (Zaj a dolgozók pártján. – Harustyák József,[17] MDP: Ezt már kitapasztaltuk!)
Mi a munkás szempontjából is a legelőnyösebbnek egy olyan gazdasági rendet tartunk (állandó zaj a dolgozók pártján), amelyben van egy állami szektor, éspedig egy olyan nagy állami szektor, amellyel az állam a gazdálkodást a közjó érdekei szerint állandóan befolyásolhatja, van egy szövetkezeti szektor, amely a tömörült egzisztenciáknak még az állammal szemben is megadja a nagy egység nyújtotta védelmet; és végül van egy magángazdasági szektor (Somogyi Miklós,[18] MDP: Erről van szó! Ez az, ami fáj! – Zaj a dolgozók pártján.), a kis- és közép-magántulajdon fennmaradása (Horváth Zoltán, MDP: Erről van szó!), erősödése és szaporodása céljából. És mindezt kiegészíti, mintegy megkoronázza a munkavállalóknak valóban szabad és független, főleg az államtól és az államhatalmat ténylegesen gyakorló tényezőktől független szakszervezete, amely a munkavállalók irányában nem a munkaadó államot képviseli. (Piros László, MDP: Ehhez pláne keveset ért! – Zaj a dolgozók pártján.) De amennyire idegen tőlünk az állami bérmunkások társadalma, annyira távol állunk egy olyan állami rendtől, amelyben a törvényhozó és a végrehajtó, sőt részben és közvetve a bírói hatalmat is, valamint a szakszervezkedéssel adott hatalmat ugyanaz a legfőbb politikai tényező, egy párt vagy a pártok koalíciója gyakorolja. Ezen a vonalon alapvető különbség választ el minket a kormánytól. (Zaj a dolgozók pártján. – Schiffer Pál, MDP: Úgy van! Ez megnyugtató! – Derültség.)
Mi a különböző állami hatalmak, a törvényhozó, a végrehajtó és a bírói hatalom szétválasztását, továbbá a különböző társadalmi és gazdasági hatalmak, a szakszervezetek, az érdekképviseletek és a szövetkezetek olyan egymástól elválasztottságát, hivatásuk szerinti autonómiáját kívánjuk, hogy a különböző hatalmi tényezők a közjóban ugyan harmonizálják működésüket, de bírjanak az önállóságnak azzal a fokával, hogy egymást ellensúlyozhassák, és a hatalmak koncentrációját kizárhassák. (Egy hang a dolgozók pártján: És a profitot biztosíthassák!) Nem értünk egyet az olyan koncepcióval, amelyben a politikai, a jogi, a gazdasági és a társadalmi hatalmat lényegében és ténylegesen akár egy párt, akár a pártok koalíciója (Mónus Illésné,[19] MDP: Akár a munkásosztály!) gyakorolja.
A kis- és a közép-magántulajdon védelmét, megerősödését és szaporodásának lehetővé tételét mi nemcsak gazdasági szükségességnek tekintjük, hanem benne az emberi szabadságnak gyakorlati előfeltételét is látjuk. Minden olyan kezdeményezést, amely ezt előmozdítja, helyeslünk; és minden kezdeményezést, amely ezt lerontja, megnehezíti vagy lerontását akár csak a távoli jövőben is elővételezi, elvileg és gyakorlatilag egyaránt elutasítunk. Ezt a szempontot tekintjük alapvetőnek a szövetkezeti politika terén is.
A szövetkezés eszméje igen helyes. Aki azonban a teljes kollektivizálás felé törekszik mint végső eszménykép felé, annak a szövetkezet alkalmas eszköz és sima átmenet a teljes kollektivizálás irányában, és az az egész szövetkezeti politikát e szerint a cél szerint fogja idomítani. Sajnos. (Harustyák József, MDP: Kinek sajnos?) Úgy látjuk, hogy a kormány ezt teszi, jóllehet egyelőre még csak távolabbi célzások formájában és csak végső cél gyanánt elővételezi a teljesen kollektív gazdálkodást.
A szövetkezeti politika terén a szövetkezés céljában van tehát közöttünk az alapvető különbség. Szerintünk szükség van a szövetkezetekre a korszerű gazdálkodás érdekében is, de a szövetkezés célja az kell legyen, hogy az új gazdasági körülmények között az egyesülés által minél több ember kis- és közép-magántulajdona megmaradhasson és erősödhessen (Schiffer Pál, MDP: És monopolkapitalizmussá fejlődhessék!), a független, kis- és közép-magántulajdonnal rendelkező egzisztenciák száma szaporodjék, s így egyfelől a korszerű gazdálkodás előfeltételei szövetkezeti módszerekkel biztosíttassanak, másfelől a szövetkezet tagjai szabadságukban is biztosabbakká és védettebbekké váljanak. Erre való alkalmas eszközt látunk a szövetkezetekben, és természetesen ez a cél szabja meg egész szövetkezeti politikánkat is.
A néppárt nemrég foglalkozott a mezőgazdálkodás rendjének reformjával kapcsolatos hivatalos megnyilatkozásokkal, amelyek agrárnépességünket merőben új, a választásokon még nem is sejtett helyzet elé állították. Mi minden agrárpolitika célját a mezőgazdasági lakosság életszínvonalának minél magasabb fokra való emelésében látjuk (helyeslés és taps a néppárton), illetőleg abban, hogy ez által az ország egész lakosságának gazdasági boldogulását elősegítsük. Kétségtelen, hogy hazánkban a mezőgazdasági lakosság életszínvonala a többi foglalkozási réteg életszínvonalához képest rendkívül alacsony, amit egyébként a kis és nagy népek életszínvonalának összehasonlító adatai is meggyőző erővel igazolnak. Minden eszközt igénybe kell tehát venni, amely a mezőgazdasági népesség életszínvonalának fokozatos emelésére alkalmas lehet.
A néppárt ezeket az eszközöket a következőkben látja: 1. a mezőgazdaság gépesítése és a technika egyéb vívmányainak, kivált az agrobiológia és az agrokémia eredményeinek hasznosítása; 2. a szövetkezés; 3. olyan gazdaságpolitika, amely a szövetkezésen keresztül is a független egzisztenciákat és az önálló gazdákat szaporítja és erősíti; és 4. a mezőgazdasági szaktudás fejlesztése. (Mozgás a dolgozók pártján.)
A gépesítés, az agrokémia és az agrobiológia eredményeinek, valamint a technika egyéb vívmányainak mezőgazdasági felhasználása az egyik legfontosabb és legeredményesebb tényező az életszínvonal emelésére. Ez ugyanis a dolgozó nép számára idő-, anyag- és munkaerő-megtakarítással jár, továbbá a minőségi és mennyiségi termelést is nagymértékben emeli. Mindez egyformán megvalósulhat kis üzemekben és a kis üzemek önkéntes, minden közvetlen vagy közvetett kényszertől mentes szövetkezésében. A korszerű mezőgazdasági gépek jelentékeny része jövedelmezően használható fel a kisüzemi termelésben, sőt vannak olyan gépek, amelyek csakis itt hasznosíthatók jól a területi adottságok miatt.
Komoly kormánypolitikai feladatnak kell tehát tekintenünk a mezőgazdasági kisüzemeknek hasznot hajtó és alkalmas gépekkel való ellátását. Ezért helyeseljük a kormánynak azt a szándékát, hogy a mezőgazdaságot alkalmas gépekkel látja el, és mezőgazdasági gépállomásokat állít fel, ahonnan a gépeket ki lehet bérelni. Azt kívánjuk azonban, hogy a gépeket a szövetkezetek tulajdonul megszerezhessék, felhasználásukat a szövetkezeti gépállomások formájában maguk irányíthassák, s a gépállomások vezetőinek kiválasztása a szövetkezetek joga legyen. Kívánjuk továbbá, hogy az alkalmas gépek megfelelő mennyiségben és azonos feltételek mellett a szövetkezeteken kívül álló kisegzisztenciáknak is rendelkezésére álljanak. Ezen felül szükségesnek tartjuk, hogy a gazdák és a szakképesített gépészek mindezeket a gépeket vagy a szövetkezettel azonos feltételek mellett, vagy az önköltségi árnál nem magasabb áron megvásárolhassák, és üzemben is tarthassák.
Az életszínvonal emelésének másik fontos tényezője a szövetkezés. Szerintünk elengedhetetlen szükségesség a kisüzemeknek szövetkezetekben való tömörülése, természetesen mindenkor a tömörülő birtokegységek tulajdonjogi vonatkozásainak megszűnése nélkül. Semmi ok sem forog fenn sem a gépesítés, sem a szövetkezés esetében arra, hogy a föld magántulajdonban való birtoklása változást szenvedjen. A magántulajdon tiszteletben tartásának elve, amelyhez népünk is ragaszkodik, kifejezésre kell hogy jusson a szövetkezetek megalakulásának és működésének teljes szabadságában, önkéntességében, minden közvetlen vagy közvetett kényszertől való mentességében, független önkormányzatában, ami természetesen magában foglalja a szövetkezetek tagjainak azt a jogát is, hogy a szövetkezetek ügyvitelét közvetlenül ellenőrizhessék, és szükség esetén a vezetőket anyagilag is felelősségre vonhassák. Szerintünk a szövetkezeteknek egyedül ez a formája nyerheti meg a helyes fejlődés számára az ország földművelő társadalmát. Ezt a nézetünket a nálunknál sokkal haladottabb mezőgazdasági államok példája is megerősíti.
A szövetkezetek feladatai szerintünk a következők: 1. olyan gépek beszerzése és olyan üzemi berendezések létesítése, amelyeket a kisüzemek önállóan és gazdaságosan hasznosítani nem tudnak; 2. a szövetkezetekben tömörülő birtokegységek üzemtervének megállapítása; 3. a mezőgazdasági termékek esetleges feldolgozása; 4. a termelt, illetve feldolgozott mezőgazdasági termékek értékesítése; 5. a hitelműveletek elvégzése; 6. a tagok szükségleteinek beszerzése; és 7. a gazdasági szakértelem fejlesztése.
A néppárt az általános életszínvonal emelésének szempontja mellett a földreformot is azért helyeselte és helyesli ma is, mert véget vetett a nagybirtokrendszer elavult és antiszociális formájának, és lényegesen növelte a független kisegzisztenciák számát. Azért helyeseljük a mezőgazdaság gépesítését és a kisüzemek szövetkezését, mert ezekben is új eszközöket látunk a független egzisztenciák megerősítésére és szaporítására. Éppen ezért azt kívánjuk, hogy az állami szövetkezeti politika sem közvetlenül, sem közvetve ne irányuljon a kisegzisztenciák önállósága ellen; ne alkalmazzon szövetkezeti kényszert sem közvetlenül, sem pedig közvetve, tehát a szövetkezeteknek nyújtott olyan privilégiumok formájában sem, amelyek az önálló kisüzemekre nézve hátrányosan megkülönböztető adó- és árpolitikát jelentenek. (Helyeslés a néppárton.) A szövetkezeteknek nyújtott előnyök és kedvezmények mértéke nem veszélyezteti a parasztgazdaságok önállóságát és jövedelmezőségét. (Úgy van! Úgy van! a néppárton.)
Szükséges rámutatnunk a birtokelaprózódás veszélyére is, amely éppen az életerős kisegzisztenciák képződését akadályozza. A földtulajdon elaprózódásának gátat vetni az öröklési rendszer korszerű reformja s a földtulajdon forgalmának céltudatos és egészséges szabályozása alkalmas. Mi azt kívánjuk, hogy az állami elővásárlási jog gyakorlásának legfőbb célja arra irányuljon, hogy a földtulajdon szerzésére jogosultak igényeit elégítsük ki, hogy ezen a réven is minél több független kisegzisztencia keletkezését segítsük elő.
De ha mindezek a reformok megvalósulnak is, két nagy kérdést kell még megoldani.
Az első a mezőgazdasággal foglalkozó lakosság teljes foglalkoztatottsága. Itt különösen kimunkálandó feladatnak tekintjük a háziiparnak, a mezőgazdasági iparosodásnak és a kisüzem belterjességének tervszerű és intézményes felkarolását. Ebből a célból is szükségessé válik a mezőgazdasági hitel korszerű fejlesztése, nem utolsósorban olyan hitelszövetkezetek útján, amelyek a többi mezőgazdasági szövetkezethez hasonlóan állami felügyelet alatt állanak ugyan, de teljes önkormányzattal rendelkeznek.
A másik nagy kérdés abból adódik, hogy a mezőgazdaság korszerűsítésével egyidejűleg szükségképpen csökkenni fog a mezőgazdaságban hasznosítható emberi munkaerő. Ez a kérdés részben a mezőgazdasági szövetkezésen túlmutat, és általános gazdaságpolitikai jelleget ölt. A mezőgazdaságban feleslegessé váló munkaerőket csak akkor tudjuk hasznosan foglalkoztatni, ha a gazdaságosság határán belül, de minél nagyobb mértékben fejlesztjük iparunkat, különösen mezőgazdasági iparunkat, és hathatósabban kiépítjük kül- és belkereskedelmünket. Az életszínvonal emelkedésének nyomán várható az ún. kultúriparok és szórakoztató iparok szolgáltatása iránti igények fokozódása is, ami a mezőgazdasági munkaerő-felesleg levezetésére további lehetőséget adhat.
Nyilvánvaló, hogy önmagában semmiféle gazdasági reform sem biztosíthatja az életszínvonal emelését, ha nem párosul az alapos és modern szakképzettség elsajátításával s annak okos gyakorlati alkalmazásával. Éppen a fejlettebb technikájú mezőgazdasági termelés kívánja meg az egyre alaposabb és biztosabb szaktudás megszerzését. Emiatt szükségesnek véljük, hogy a földtulajdonnak mind öröklés, mind pedig más jogügyletek útján való szerzésénél azok részesüljenek előnyben, akiknek megfelelő mezőgazdasági szaktudásuk van. (Helyeslés a néppárton. – Zaj a dolgozók pártján és a parasztpárton.)
Mindezekben kifejtvén álláspontunkat, sajnálattal kell rámutatnunk arra a bizalmatlanságra, amelyet egyes megnyilatkozások népünknek az említett agrárpolitikai kérdésekkel szemben támasztottak. A néppárt mélyen fájlalja, hogy olyan bizalmatlanságot teremtettek, amely még e helyes gazdaságpolitikai törekvések sikerét is megnehezíti.
A bizalmatlanság okai közül csak néhányat említek. Az egyik az, hogy a kisgazdák egy részét kuláknak minősítve,[20] őket a parasztság zömével igyekeztek szembeállítani. (Úgy van! Úgy van! a néppárton. – Sulyán György,[21] MDP: Az ötvenholdas is kisparaszt?) A másik, hogy az egész parasztságot az ország politikai életében nyíltan az ipari munkásság mögé rendelték, holott a magyar parasztság ezt a leminősítést sem politikai érettsége, sem országos arányszáma, sem nemzetgazdasági szerepe miatt meg nem érdemelte. (Nagy taps a néppárton.) Sajnos, ez a törekvés nyilvánult meg abban a tényben is, hogy a kormány immár három éven át következetesen megakadályozta, hogy független, egységes és a szakszervezetekkel teljesen egyenlő jogú mezőgazdasági érdekképviselet létesülhessen.[22] (Úgy van! Úgy van! a néppárton.)
De nem utolsósorban oka népünk bizalmatlanságának az a körülmény, hogy a szövetkezeti politikába pártpolitikai, illetve ideológiai szempontokat kevertek. (Úgy van! a néppárton.) Az a paraszt, aki azt hallja, hogy ideológiailag a végső cél a teljes kollektivizálás, félni fog a szövetkezettől. Nem egy, már működő szövetkezet egyoldalú pártpolitikai beavatkozásnak lett a színhelye, sőt az állam által kedvezményezett fölényes helyzetét nemegyszer pártszolgálatba igyekezett állítani.
T. Országgyűlés! A néppárt meg van győződve arról, hogy ez a röviden vázolt agrárpolitikai program egyedül egyezteti össze a közérdeket és a jogos magánérdeket, ezáltal a mezőgazdasági lakosság személyes szabadságának is szilárd alapokat rak, és ugyanakkor nem kedvez egyoldalú osztályérdekeknek sem, hanem az egész nemzet javát szolgálja. (Úgy van! Úgy van! a néppárton.)
T. Országgyűlés! A harmadik kérdéscsoport a szabadságjogok körét öleli fel. Itt az ellentét közöttünk és a kormány között nem abban csúcsosodik ki, mintha mi olyan szabadságjogokat követelnénk, amelyeket a kormány egyszerűen expressis verbis megtagad. Ha a szabadságjogokat felsoroljuk, akkor a szavakban, amelyekkel az egyes szabadságjogokat megjelöljük, a kormány és köztünk igen csekély, mondhatni semmi a különbség. Akár emberi, akár állampolgári szabadságjogokról esik szó, a nómenklatúra csaknem mindig hajszálnyira azonos. Hogy csak egy-két alapvető szabadságjogot említsek, a kormány és az ellenzék egyképpen vallja, hogy az állampolgárokat megilleti a vallásszabadság, a szólásszabadság, a gyülekezési, a tanulási, a tanítási szabadság, a munka szabadsága, a tulajdonszerzés és -birtoklás szabadságjoga, a közakarat kialakításába való beleszólásnak, a szabad pártalakításnak a joga és még egész sor emberi és demokratikus állampolgári szabadságjog.
Az ellentét nem a szavakban, hanem a szabadságjogok elvi és gyakorlati tartalmában mutatkozik (Úgy van! Úgy van! a néppárton), és ez mutatja a helyzet fonákságát. A kormány és mi sokszor eltérő, sőt sokszor merőben ellentétes fogalmi tartalmat tulajdonítunk egyes emberi és egyes állampolgári szabadságjogoknak, aminek következtében eltérő vagy ellentétes következményeket is fűzünk hozzájuk. Logikus tehát az a különbség is, amely a kormány és közöttünk azoknak az intézményeknek és eszközöknek tekintetében áll fenn, amelyek az emberi és az állampolgári szabadságjogok intézményes biztosítékait, gyakorlatilag elengedhetetlen védelmi rendszerét jelentik.
És ez az ellentét, t. Országgyűlés, végső soron arra a különböző felfogásra vezethető vissza, amelyet az ember mivoltáról s ennek következtében a különböző társadalmi intézmények hivatásáról és jogköréről táplálunk. Az ellentétet a politikai bölcsesség és a jóakarat eszközeivel gyakorlati vonatkozásokban lehet csökkenteni, de elvileg feloldani nem lehet, mert ez az ellentét világnézeti gyökerű. (Mozgás a dolgozók pártján.) Részletkérdésekben nemegyszer lehet és volt is köztünk egyetértés, de a leglényegesebb kérdésekben – aminők az ember hivatása, vele született jogköre, illetőleg az ember szabadságjogainak konkrét tartalma, a különböző társadalmi intézményeknek, legfőképpen az államnak a rendeltetése – a kormánypolitika és a mi politikánk olyan sarkalatos különbségeket fed fel, amelyeket a gyakorlati részletkérdésekben való egyetértés nem tud áthidalni.
Nem akarok itt bölcseleti fejtegetésekbe bocsátkozni, de az állam mibenlétéről és jogköréről mégis szükséges néhány megjegyzést tennem, hiszen az állampolgári és az emberi szabadságjogok konkrét tartalma a legszorosabb és elválaszthatatlan összefüggésben áll az állam céljáról és az állam jogköréről alkotott felfogásunkkal.
Mi az állam rendeltetését nem abban látjuk, hogy az egyik osztály vagy bármiféle kisebbség vagy többség kezében egy másik emberi csoport elnyomásának hatalmi eszköze legyen. Az állam a mi szemünkben nem egy osztály uralmának eszköze, nem is egy ideológia megvalósításának hatalmi instrumentuma, amelyet valamely osztály vagy világnézet szervezeti élcsapata mozgat és irányít. (Mozgás a dolgozók pártján.) Az állam rendeltetését mi – bölcseleti és világnézeti okokból – abban látjuk, hogy kivétel nélkül minden állampolgár számára az igazságosság szellemében megvalósított közjó által lehetővé tegye és elősegítse az integrális emberi személyiség lehető teljes kibontakozását. (Úgy van! Úgy van! a néppárton.)
Az állam a mi szemünkben az emberi személyiséget szolgáló közjó megvalósításának a legfőbb szerve, amely csakis az igazságosság törvényei szerint, és nem valami csoport, akár többségi, akár kisebbségi csoport érdekei szerint működhet. (Úgy van! a néppárton.) Az államnak nemcsak joga, hanem kötelessége is az igazságtalanságok megakadályozása és megtorlása, de ezt nem teheti az állam oly módon, hogy csupán valamely többségi vagy kisebbségi csoport érdeke által vezetteti magát e tevékenységnek kifejtése közben úgy, hogy amikor egyeseknek igazságosságot szolgáltat, ezáltal másoktól az igazságos részt is elveszi. Az államnak minden állampolgárával szemben egyformán igazságosságra kell törekednie.
Ezzel az eszményképpel szemben nem cáfolat, t. Ház, az a történeti tény, hogy az államok általában képtelenek a teljes igazságosságot megvalósítani, és a jó megközelítése érdekében kénytelenek úgynevezett forgalomképes politikai igazságokkal dolgozni. Én is nagyon jól tudom, hogy a politikus számára a legnehezebb erkölcsi kérdés – és egyben természetesen a sikernek is biztosítéka – megtalálni a nemes és a nemtelen fém vegyítésének azt az arányát, amely a forgalomképes igazságot teszi, és az ideál megközelítését gyakorlatilag előmozdítja. Most nem a gyakorlati kompromisszumokról beszélek, hanem az elvről, magának az államnak ideáljáról.
A politikában is, az államról alkotott fogalom szempontjából is, az eszmény a legfontosabb; mert egy bizonyos, t. Országgyűlés: sem egy ember, sem egy állam nem lehet különb a saját eszményénél. (Úgy van! Úgy van! a néppárton.)
Abból, hogy az állam végső soron az emberi személyiség szolgálatára van rendelve, következik, hogy az emberi személyiség alapvető szabadságjogainak biztosítása az államnak egyik fő célja, és az állam nem szolgálhat olyan közérdekeknek nevezett érdeket, amely áldozatul követeli az ember szabadságjogait. Hiszen, t. Országgyűlés, nem volna értelme az ember társadalmi életének, ha a társadalmat nem úgy fognók fel, mint a személyiségi jogok érvényesülésének legfőbb eszközét. (Úgy van! a néppárton.) Ez egyébként a szocializmus nem egy igen nemes gondolkodójának is eszménye volt.
Az állam azonban igazolt célját is csak igazságos eszközökkel szolgálhatja. Egyszer itt a Házban egy törvényjavaslat vitája során elhangzott az a megjegyzés, hogy a bírónak igen nehéz megtalálni az igazságos ítélet kritériumait; hiszen a Pilátus előtt álló Jézust is arcán szemmel látható zavarral ábrázolta egy nagy festő abban a pillanatban, amikor a Megváltónak a római helytartó feltette a kérdést, hogy mi az igazság. Én azt hiszem ugyan, t. Országgyűlés, hogy a festő alaposan tévedett, mert az Úr tudta, hogy mi az igazság, de még nagyobb tévedés volt azt hinni, hogy Pilátus a justitia iránt érdeklődött Jézusnál. Nem! A római helytartó a veritas mibenléte felől kérdezte Jézust.
A veritast valóban nagyon nehéz meghatározni, és a különböző világnézetek különböző feleletet is adnak az igazság kérdésére, de a justitiát legalább elvileg a magára maradó emberi ész is eléggé könnyűszerrel meghatározhatja, és meghatározását több mint kétezer esztendő óta a jogtudomány alkalmazza és használja is. Igazságosnak lenni egyszerűen annyit tesz, mint kinek-kinek, tehát mindenkinek meghagyni és megadni azt, ami őt megilleti. (Gúnyos felkiáltások a dolgozók pártján: Úgy van! – Révész Ferenc, MDP: Úgy is van! Ami megilleti, azt megkapja! – Zaj.)
Természetesen mindig a legnehezebb feladat, ha valaki a politikában a teljes igazságosságot akarja megközelíteni – azt a szennyezetten igazságosságot, amely rendszerint nem forgalomképes azok számára, akiktől elvesz valamit, hanem csak azok számára, akiknek juttat valamit. A teljes igazságosság ugyanis azt jelenti, hogy kivétel nélkül mindenkinek megadom és meghagyom azt, ami őt megilleti, és így senkinek sem hagyom meg az önzés részét. (Egy hang a dolgozók pártjáról: Maga jó ember! – Derültség.) Önnek ez a kérdés már nagyon egyszerű!
A részigazságosság mindig képes lesz az önzés indulatait a maga számára megszerezni, mert a részrehajló igazságtevés, amely az egyiktől az őt megillető részt is elveszi, hogy azt egy másiknak juttassa, aki eddig az igazságtalanságnak tényleg szenvedő alanya volt – ez a részrehajló igazságosság meghagyja az önzés részét, és így az ember hatalmi és szerzési vágyának a szenvedélyeit is fel tudja szítani.
Az államnak azonban, t. Országgyűlés, mindig a teljes igazságosságot kell szem előtt tartania mint eszményképet. Az igazságosság eszméje helyére tehát nem léphet semmiféle kisebbségi vagy többségi csoportérdek, és semmiféle ideológia érdeke. Az igazságosságnak mint elvnek félretolását szemléltetően ábrázolta az az eljárás, amelyet a kormány például az államosítások során követett el. Mi helyeseltük a nagy vagyonok lebontását és a nagy vagyoni különbségek kiküszöbölését, sőt helyeseltük bizonyos termelőeszközök köztulajdonba vételét is, amennyiben a közjó parancsoló érdeke ezt így kívánta. De még a közjó érdekében sem megengedett dolog az igazságtalanság. Ha viszont azt, akinek tegnap igazságtalanul nagy vagyona volt, vagy aki tegnap a közjó érdekéből államosítás alá vont termelőeszközöket birtokolt, ma attól a vagyonrészlegtől is megfosztjuk, amely az ő személyes munkájának hozzáadásával egyedül biztosítja vagy biztosította számára az egzisztenciális megélhetést, akkor már az igazságság nevében igazságtalanságot követünk el, mert tőle azt a részt is elvesszük, amely az igazságosság alapján őt megilleti, annál is inkább, mert az illető egzisztenciális megélhetéséről sem méltányos kártérítés formájában, sem más formában nem gondoskodunk. (Mozgás a dolgozók pártján.)
Magánál a ténynél és a konkrét következményeknél azonban sokkal nagyobb jelentőségű, hogy az állam ezt az igazságtalanságot elvből, egy ideológia nevében és érdekében követte el, egyszerűen azért, mert a tőkés osztályt meg akarja szüntetni. Az állam azonban mindenkivel szemben igazságos kellene hogy maradjon, és ha a nagytőke kisajátítása a közjó érdekében áll, az állam ezt is csak az igazságosság törvényei szerint jogosult megtenni, vagyis úgy, hogy senkitől sem veszi el az őt jogosan megillető részt, mivel az állam kötelessége, hogy kivétel nélkül minden állampolgár számára biztosítsa az emberi személyiség kibontakozásának anyagi előfeltételeit.
Természetesen, ha az állam célját nem terhelem meg az emberi személyiségnek mint a legmagasabb földi értékességnek a szolgálatával, hanem az államban csupán egy elnyomó eszközt látok, vagy egy ideológia megvalósításának az instrumentumát, akkor az egyes emberi személyek ellen elkövetett igazságtalanságok is megengedetteknek tűnnek fel. Hogy ezután az igazságosságnak mint elvnek milyen nagy lehet a gyakorlati jelentősége, az kitűnik abból is, hogy az igazságosság elve nemcsak az erősebbet védi, hanem a gyengébbet is. S végtére tőkés mindenki, akinek termelőeszköz van a tulajdonában. Mivel pedig a tőke kisajátítása nálunk fokozatosan történik, semmi biztosíték nincs arra, hogy az alsóbb fokozatokban majd jobban érvényesül az igazságosság. Hiszen ma már nagybirtokosnak számít az ötvenholdas paraszt is, sőt egyelőre a földbirtokforgalom korlátozásáról szóló rendelet következtében a húszholdas parasztnak sincs módja arra, hogy felnőtt gyermekeire földjét ráírassa. (Úgy van! Úgy van! a néppárton.)
Az emberi személyiség és az állam viszonyát elsősorban az úgynevezett emberi szabadságjogok határozzák meg. A mi megváltoztathatatlan meggyőződésünk szerint az embernek vannak bizonyos vele született szabadságjogai, amelyek az emberi természettel együtt járnak. Ezeket az ember nem az államtól kapta, és nem úgy szerezte meg valami külön aktus által, hanem ezeket a jogokat emberi természetével együtt birtokolja. Az emberi szabadságjogokkal kapcsolatban az államnak csak egy joga van, nevezetesen az a hivatásához kapcsolt joga, tehát kötelessége is, hogy ezeket a szabadságjogokat pozitív-jogilag közelebbről meghatározza és biztosítsa.
Az államnak ez a kötelessége egyben a demokrácia legbensőbb lényegét is jelenti. A demokrácia végső soron nem egyéb, mint állandó törekvés arra, hogy az emberi jogokat a legfőbb jogi hatalom nyomatékával állampolgári jogokként biztosítsuk. Valamely demokratikus rendszer – akár népinek, akár másnak nevezi magát – annál demokratikusabb, minél emberibb; és annál emberibb, minél teljesebben és hatásosabban képes előmozdítani az emberi jogoknak állampolgári jogokként való szavatolását, mégpedig nem csupán az állampolgárok egy kisebbségi vagy többségi csoportja, hanem kivétel nélkül minden állampolgár számára, mivel minden állampolgár ember. (Úgy van! a néppárton.) Egy állam annyira közelíti meg a demokrácia eszményét, amennyire minden alattvalója számára az emberi jogoknak teljességét képes állampolgári jogokká átalakítani. Ez is abból az alapvető álláspontból következik, hogy az állam célja lényegesen az emberi személyiség szolgálatával van megterhelve. Az emberi személyiség ugyanis annál akadálytalanabbul és teljesebben bontakozik ki a társadalomban, minél szélesebb körben és minél teljesebben képesek az állampolgárok emberi szabadságjogaikat érvényesíteni.
A gyakorlati politika vonalán mindenekelőtt egy általános hiányra kell rámutatnom a szabadságjogok tekintetében. Egy liberális, kapitalista felfogású állam egészen más intézményes biztosítékokkal szokta körülvenni az általa ígért vagy védett szabadságjogokat, mint egy olyan állam, amely a szociális igazságosság megvalósítására törekszik és a gazdasági életet nem a tőkés haszon uralkodó érdekére alapozza. Tegnap még a magángazdasági és privilégiumos hatalmasságokkal szemben kellett volna megvédeni az állampolgári jogokat és a tőlük elválaszthatatlan lehetőségeket. A magángazdasági hatalmasságok azonban megszűntek, és a régi privilégiumok is csak az emberi emlékezetben élnek. Ma az állam a legfőbb gazdasági hatalmasság, ő a legfőbb munkaadó, a központi árszabályozó, az áruelosztó, a munkaerő-gazdálkodás irányítója stb. Ma arra van elsősorban szükség, hogy a legfőbb gazdasági hatalmassággá vált állammal, nemkülönben azokkal a tényezőkkel szemben, amelyek az óriásivá dagadt állami hatalmat valóban gyakorolják, megfelelő intézményekben találjon védelmet az állam irányában hovatovább teljesen kiszolgáltatott állampolgár.
Minél nagyobb lesz az állam gazdasági hatalma, annál fontosabb, hogy az állami hatalomtól független intézmények őrködjenek az állampolgárok jogai felett. Különösen ebből a meggondolásból kifolyólag állítottuk fel a követelmények egész sorát. Azt, hogy az államelmélet súlypontját vissza kell helyezni a törvényhozásra, és a rendeleti kormányzást meg kell szüntetni (helyeslés a néppárton), ezért tartottuk olyan lényegesen fontosnak, hogy a valóságos népi önkormányzatok a központi hatalomtól minél függetlenebb tevékenységüket megkezdhessék és folytathassák (helyeslés a néppárton), ezért kívántuk a községi és megyei tiszti választások megtartását (Úgy van! Úgy van! a néppárton), a szabad községek intézményén felépülő népvármegye kiépítését, a közigazgatás demokratizálását, a valódi községi és megyei önkormányzatok tisztességes működésének biztosítását, a törvényhozó, végrehajtó és bíráskodó hatalom szétválasztását, a közigazgatásból és bíráskodásból minden pártpolitikai befolyás kiküszöbölését (Úgy van! Úgy van! a néppárton), a köztisztviselői függetlenség biztosítását minden pártbefolyással és illetéktelen felsőbbségi befolyással szemben, a közigazgatási bíráskodás decentralizálását, az Alkotmánybíróságot és nem utolsósorban megfelelő törvényhozási intézkedést abból a célból, hogy senkit se lehessen szabadságjogaitól megfosztani és azok egyenlő élvezetében korlátozni törvényes vád és ítélőbíróság előtti késedelem nélküli védekezés lehetősége nélkül. (Úgy van! Úgy van! Taps a néppárton.)
Ha ezekkel a követelményekkel most sorra szembesítenénk a kormány által kezdeményezett törvényhozási intézkedéseket, akkor kiderülne, hogy az elmúlt esztendő alatt a koalíció messzebb távolodott ezektől a követelményektől, mint ahol egy évvel ezelőtt állt. (Mozgás és ellentmondások a dolgozók pártján.) A bírálat a kormány politikája felett jobban kifejezésre jut e követelmények felsorolásában, mintha a konkrét sérelmekkel és fonákságokkal hozakodnék elő.
T. Országgyűlés! Nagy vonalakban felvázoltam azokat a változásokat, amelyek a közéleti körülmények tekintetében az országgyűlési képviselőválasztás óta bekövetkeztek. Ezek a körülmények ma lényegesen más helyzetet jelentenek a néppárt számára is, mint aminő lehetőségek között a választási küzdelembe belebocsátkozott. A körülmények megváltozása okán fel kell merüljön bennünk a kérdés: vajon rendelkezésünkre állanak-e még azok a lehetőségek, amelyeknek felhasználásával a programunkban kifejtett közjót valóban meg is tudjuk közelíteni? A népi demokrácia belső kibontakozásának olyan szakaszában járunk, amikor minduntalan hallanunk kell azt a vádat, hogy mi nem a kormánynak, hanem egy demokratikus jellegű állam eszméjének vagyunk az ellenzéke (Tisza József,[23] MDP: Ellensége!) – pláne ellensége –, és így működésünkkel a demokráciát veszélyeztetjük, holott semmi egyebet sem teszünk, mint mértéktartással és felelősségtudattal képviseljük azt a programot, amelynek képviseletét a nép előtt az országgyűlési választásokon vállaltunk. (Úgy van! Úgy van! a néppárton. – Révész Ferenc, MDP: Csak éppen a pozitívumok maradtak ki ebből a beszédből is!)
Mi nem változtunk, de megváltoztak körülöttünk – a kormány politikája következtében – a körülmények. A körülményeknek ezt a változását tudomásul venni és belőle a következtetéseket levonni: ez lehet a politikai okosság követelménye az adott pillanatban. Mi inkább e következmények levonására, mint programunknak a változott körülményekhez való idomítására vagyunk hajlandók (Úgy van! Úgy van! a néppárton. – Mónus Illésné, MDP: Helyes.) egyszerűen azért, mert nem kevésbé tiszta és nem kevésbé önzetlen a mi meggyőződésünk, mint legjobb ellenfeleinké. Számunkra a párt nem öncél, és a politizálás nem hiúság kérdése (Úgy van! Úgy van! – Helyeslés és taps a néppárton.), hanem a mi számunkra a párt csakis a programunkban kifejtett közjónak kollektív eszköze lehet. És létének addig van értelme, míg tényleg ez is maradhat.
A kormányprogram feletti vitában nemmel fogunk szavazni. (Helyeslés és hosszas taps a néppárton. – Révész Ferenc, MDP: A tapsolók mennyit ültek börtönben a Horthy-rendszer ellen folytatott harcban? Jó volna egyszer erről is beszélni! Börtönőrök voltak! Javaslom egyszer erről beszélni. „Önzetlen harcosok!” – Zaj. – Az elnök csenget.)
Jegyzetek
[1] Az 1948. december 10-én megalakult kormány miniszterelnöke a kisgazdapárti Dobi István volt. Rákosi Mátyás miniszterelnök-helyettesi és államminiszteri tisztséget viselt benne. Rajta kívül kilenc miniszter képviselte az MDP-t, két tárca jutott a Független Kisgazdapártnak, és ugyancsak kettő a Nemzeti Parasztpártnak. A Dobi István által beterjesztett kormányprogram főbb pontjai: „a liberalizmus minden maradványának” kiküszöbölése, fokozott éberség, fokozott harci szellem; „munkás–paraszt szövetség”; a mezőgazdaság önkéntes kollektivizálása, harc a kulákság ellen; megegyezés az egyházakkal; mivel a katolikus egyházzal való megegyezést Mindszenty akadályozza, el kell távolítani őt pozíciójából; a 3 éves tervet 1950. augusztus 1. helyett 1949. december 31-ig teljesíteni kell; 1950. január l-jével indul az 5 éves terv (villamosítás, öntözés, csatornázás; 300 000 új munkás munkába állítása, a munkanélküliség megszűnik); barátság a Szovjetunióval és a népi demokratikus országokkal; „A Magyar Köztársaság a béke és demokrácia szilárd bástyája, s a bástya falain belül az ellenség ügynökeire az a sors vár, ami kémeket és árulókat komoly időkben megillet”; a honvédség fejlesztése; a Függetlenségi Front újjáalakítása.
[2] A Demokrata Néppárt az 1947. augusztus 31-i választásokon a szavazatok 16,4 százalékát szerezte meg, és az ország legnagyobb ellenzéki pártjaként 60 képviselőt küldhetett a nemzetgyűlésbe.
[3] Dobi István 1948. december 14-i parlamenti beszédében a következőket mondta: „Amikor népi demokráciánk minden vonalon erősödik, amikor népünk egyre inkább összeforr rendszerünkkel, vajon normális jelenségnek tarthatjuk-e egy olyan párt működését, mint a Demokrata Néppárt? ... Ez a párt kényszerűségből és megtévesztésül használ ugyan néha demokratikus álarcot, de szárnyai alatt buzgón gyülekeznek a helyes ösztönnel tájékozódó fasiszták és imperialista ügynökök.”
[4] A ’47-es választásokon a kormánypártok a Magyar Nemzeti Függetlenségi Front 1947. július 30-án elfogadott programjával indultak, melyet Dobi István, Rákosi Mátyás, Szakasits Árpád és Veres Péter írt alá. A program főbb pontjai: „Kérlelhetetlen harc a régi rend, a nagybirtok és nagytőke uralmának visszaállítására törekvő reakció ellen...”; az államosítások folytatása; a 3 éves terv; a közigazgatás demokratikus reformja; a mezőgazdasági érdekképviselet megvalósítása; vallásszabadság, a munkából származó magántulajdon védelme, a mezőgazdaság paraszti magántulajdonon alapuló fejlesztése; nemzeti függetlenség.
[5] A kormány 1948. október 7-én kötött egyezséget a református és az unitárius egyházakkal. Az evangélikus egyházzal 1948. december 14-én jött létre a megegyezés. Az okmányok szövegeit közzétette Az Út 1948. október 10–16-i, az Unitárius Élet 1948. október 15-i, ill. az Evangélikus Élet 1948. december 18-i száma.
[6] Utalás a Mindszenty-kérdésre. 1948 novemberében Rákosi és Révai arra kérték Barankovicsot, keressen olyan megoldást, amelynek keretében a Vatikán Rómába vitetheti Mindszentyt. A kormány nem akar világbotrányt – mondták –, de ha Mindszenty nem hagyja el az országot, ezt is vállalni fogjuk. A bíborost legitimista összeesküvéssel vádolták. Barankovics kísérletet tett a megoldásra, de eredménytelenül.
[7] Kossa István (1904–1965). A keszthelyi gimnázium elvégzése után villamoskalauz. 1923-tól az SZDP tagja, a párt szakszervezeti ellenzékében tevékenykedik. 1933-ban a Villamos Szövetség főtitkára. Ugyanebben az évben letartóztatják. Szabadulásától a KMP tagja. 1942-ben büntetőszázaddal a Szovjetunióba viszik, átszökik a Vörös Hadsereghez. 1945–47 között tagja az MKP Politikai Bizottságának. 1945-ben veszi kézbe a szakszervezeteket. 1948 és ’56 között miniszteri és más magas kormánytisztségeket visel. 1956. november 4-én a Kádár-kormány tagja. 1963-ban nyugállományba vonul. Haláláig tagja az MSZMP Központi Bizottságának.
[8] A költségvetés appropriációs vitája: az 1947. augusztus 1. és 1948. július 31. közötti költségvetési évre beterjesztett kormányjavaslat vitája. A javaslatot dr. Nyárádi Miklós pénzügyminiszter terjesztette be 1948. február 20-án. Barankovics március l-jén szólt hozzá, egyetlen ponton kapcsolódva a költségvetés ügyéhez: kérte, hogy az állam továbbra is járuljon hozzá az egyházi iskolák fenntartásához. Az állam és az egyház viszonyáról a következőket mondta: Konkordátumra van szükség a Vatikán és a magyar állam között; addig is helyre kellene állítani a diplomáciai kapcsolatot. A királyság eltörlésével megszűnt az állam főkegyúri joga, de az egyház is elvesztette közjogi kiváltságait – ez kedvező fejlemény, s kívánatos volna, ha az egyház vezetői is elismernék a köztársaságot, és nyilatkozatban fogadnák el közjogi kiváltságaik megszűnését. A földosztással az egyház hatalmas vagyont vesztett el, de hatalmasat nyert lelkiekben és szociális tanai hitelének terén. Az egyház természetjogi tanításából egyenesen következik a demokrácia elfogadása. Világnézeti kérdésben az állam maradjon pártatlan. Az egyházi iskolák ügyében Barankovics a következőket mondta: „1. a szülők elvitathatatlan természetjoga gyermekeiknek vallásos szellemben való iskoláztatásról gondoskodni; 2. az államnak jogában áll megkövetelni az egyházi iskolákban a demokratikus szellemű nevelést és tanítást; 3. az egyházak általános iskolajogához ragaszkodunk.” Az állami iskolákban is biztosítani kell a fakultatív vallásoktatást.
[9] Ratkó Anna (1903–1979). Textiltechnikus. 1927-től az SZDP és a textilmunkás-szakszervezet tagja. 1942-től tagja az illegális KMP-nek. 1945-ben a textilmunkás-szakszervezet főtitkára. 1945 és ’49 között a Szakszervezeti Tanács, majd a SZOT alelnöke. 1946–56 között központi vezetőségi tag. 1949–53 között népjóléti, majd egészségügyi miniszter.
[10] Révész Ferenc (1912–1985). Magántisztviselő. 1930-tól az SZDP, majd az Országos Ifjúsági Bizottság tagja. 1945 és ’48 között a Szociáldemokrata Párt Országos Vezetőségének és Fővárosi Végrehajtó Bizottságának tagja, a párt központi oktatási osztályát vezeti. A két munkáspárt egyesülését szorgalmazó, baloldali frakcióhoz tartozik. 1948 és ’51 között tagja az MDP Központi Vezetőségének, az agitációs és propagandaosztály vezetője. 1956-tól nyugdíjazásáig a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár igazgatója. 1970-től az MSZMP Központi Bizottságának tagja.
[11] Schiffer Pál (1911). Magántisztviselő. 1932-től az SZDP tagja. Cikkeket ír a Népszavába és szakszervezeti lapokba. 1944-ben a szociáldemokraták összekötője a Magyar Frontban. 1944 őszén a katonai bíróság 2 év 6 hónap fegyházra ítéli. A börtönből a dachaui koncentrációs táborba viszik. 1945–48 között az SZDP főtitkárságának tagja, a kommunistákkal való egyesülés híve. 1948–50 között tagja az MDP Központi Vezetőségének. 1950-ben bebörtönzik, ’56 márciusában szabadul, rehabilitálják. 1956 után külügyi pályára kerül, majd nyugdíjaztatásáig az IBUSZ vezérigazgatója.
[12] Piros László (1917). Hentessegéd. A II. világháború alatt szovjet fogságba esik, elvégzi az antifasiszta iskolát, partizánként harcol. 1944-ben lép be az MKP-ba. 1948-tól a SZOT vezetőségében dolgozik. 1951-től az MDP Központi Vezetőségének tagja. Vezérőrnagyi ranggal az ÁVH-hoz kerül. Amikor Nógrádi Sándort néhány napra őrizetbe veszik, átmenetileg a hadsereg politikai főcsoportfőnöke. Péter Gábor letartóztatása (1952 decembere) után az ÁVH országos parancsnoka. 1953 júliusától a belügyminiszter első helyettese, 1954. július 6. és 1956. október 27. között belügyminiszter. 1956 után a Szegedi Szalámigyár igazgatója, MSZMP-tag.
[13] Ez idő tájt két katolikus hetilap működött (Új Ember, A Szív). A református egyháznak egy hetilapja volt: Az Út. Az Evangélikus Élet kéthetente jelent meg.
[14] A Vigilia. Megjelent 1935 februárjától, Sík Sándor szerkesztésében. 1944. március 19. után megszűnt, majd 1946 decemberében újraindult, ismét Sík Sándor irányítása alatt.
[15] 1946 júliusában Rajk László belügyminiszter rendeleti úton feloszlatta az Emericanát, a Katolikus Legényegyletek Országos Tanácsát (KALOT), a Katolikus Legényegyletek Szövetségét (KALÁSZ), a különböző helyi katolikus legény- és leányegyleteket, keresztényszocialista egyesületeket, keresztény társasköröket stb. A feloszlatott egyesületek száma elérte az 1500-at. Megszüntették a Cserkész Szövetséget is. 1948-ban már gyakorlatilag nem működtek keresztény ifjúsági egyesületek Magyarországon.
[16] Horváth Zoltán (1900–1967). Újságíró, történész. 1916-tól tagja az SZDP-nek. 1919 augusztusában Bécsbe emigrál, Kunfi Zsigmond csoportjához tartozik. A húszas évek végén hazatér. 1942-től 1944. március 19-ig a Népszava külső munkatára. 1945-től az SZDP Országos Vezetőségének tagja, a Népszava külpolitikai rovatvezetője. 1947-től a Világosságot szerkeszti. A párt kommunistabarát balszárnyához tartozik. 1948 júniusától az MDP Központi Vezetőségének tagja, a Népszava szerkesztője. 1949 szeptemberében a Rajk-ügy kapcsán letartóztatják. 1956 márciusában szabadlábra helyezik, a nyáron rehabilitálják. Ismét a Népszava felelős szerkesztője. Október végén a forradalom mellett ír, november l-jén lemond főszerkesztői tisztéről, nyugdíjba vonul. Haláláig történetíróként dolgozik. Főbb művei: „Hogyan vizsgázott a magyarság?” (1945), „A Szociáldemokrata Párt politikája” (1946), „Magyar századforduló” (1961), „Teleki László 1810–1861” (1964), „Irodalom és történelem” (1968).
[17] Harustyák József (1884–1970). Gyógyszergyári munkás. 1921-től az SZDP tagja, a Vegyipari Szakszervezet kőbányai titkára, majd elnöke. 1934-től az SZDP kőbányai csoportjának titkára. 1945 és ’48 között az SZDP Fővárosi Végrehajtó Bizottságának tagja, a Vegyipari Dolgozók Szakszervezetének elnöke, a Szakszervezeti Tanács tagja. 1948–53 között a SZOT elnöke, az MDP Központi Vezetőségének tagja. 1955-től a SZOT számvizsgáló bizottságának elnöke.
[18] Somogyi Miklós (1896–?). Ács. 1920-tól tagja az SZDP-nek és a MÉMOSZ-nak. 1921-től részt vesz a MÉMOSZ vezetésében, 1942-től a szakszervezet elnöke. 1940-től a KMP tagja. 1942-ben szerepet vállal a Magyar Történelmi Emlékbizottságban, az 1942. március 15-i tüntetés megszervezésében. 1944-ben a Magyar Hazafiak Szabadság Szövetségének tagjaként részt vesz az idősebb és ifjabb Horthyval folytatott tárgyalásokon. 1945–49 között a MÉMOSZ elnöke, 1949-ben leváltják. 1956 novemberétől az MSZMP Központi Bizottságának tagja, 1966-ig a Politikai Bizottságban is szerepel. 1956 és ’65 között a SZOT elnöke. 1965-ben nyugállományba vonul.
[19] Mónus Illésné (?). A Szociáldemokrata Párt vezető teoretikusának özvegye. 1945 után ő vette át az SZDP elméleti folyóiratának, a Szocializmusnak a szerkesztését.
[20] A kulákkérdést Gerő Ernő vetette föl először a nyilvánosság előtt, az MDP 1948 júliusában tartott szövetkezetpolitikai konferenciáján. Gerő itt arról beszélt, hogy a mezőgazdasági szövetkezeteket meg kell tisztítani a kulákoktól. Ezt követte Rákosi Mátyás 1948. augusztus 20-i beszéde, amely kimondta, hogy a mezőgazdaság fejlődésének útja a kollektivizálás és a kulákság „kiszorítása”. A Demokrata Néppárt parasztképviselő csoportja már 1948. július 27-én tiltakozott a földművelésügyi miniszternél amiatt, hogy a beszolgáltatási kötelezettségek a földtulajdon méretével túlságosan meredeken növekednek.
[21] Sulyán György (?). Az illegális KMP tagja. 1945-től az MKP, majd az MDP Központi Vezetőségének apparátusában dolgozik, később az MDP Heves megyei titkára. 1950-től a hadsereg politikai főcsoportfőnökségén van, ezredesi rangban. 1958-ban „népi ülnök” Nagy Imre és társai perében.
[22] A Magyar Parasztszövetség ügyéről van szó. A Parasztszövetséget a Független Kisgazdapárt vezetői alapították 1943-ban.[SZJ] 1944-ben, a német megszállás után betiltották. 1945-ben újjáalakult, Kiss Sándor kisgazdapárti képviselő vezetése alatt. A kisgazdák paraszti érdekvédelmi szervezetté igyekeztek kiépíteni. A kezdeményezés azonban megtört az MKP (s részben az SZDP, valamint a Parasztpárt), illetve a Szövetséges Ellenőrző Bizottság ellenállásán. 1947 januárjában, a jobbára konstruált Magyar Közösség-ügy kapcsán letartóztatták Kiss Sándort is. 1947 októberében Hajdú Németh Lajos demokrata néppárti képviselő még interpellációt nyújtott be[SZJ] a nemzetgyűlésbe, kérve, hogy a belügyminiszter hagyja jóvá a Parasztszövetség alapszabályát.
[23] Tisza József (1914). Famunkás. Az illegális KMP tagja. 1945 után tagja az MKP, majd az MDP Központi Vezetőségének, 1956 után bekerül az MSZMP Központi Bizottságába. 1953-ban rövid ideig az Országos Tervhivatal elnökhelyettese. 1952 végétől 1954 nyaráig begyűjtési miniszter. Később a Termelőszövetkezeti Tanács titkára.