Bár a Reagan–Gorbacsov-találkozó csupán a kezdet kezdete, az elkövetkezendő világpolitikai fejlődés körvonalai meglepő élességgel kirajzolódnak. Ez a folyamat más lesz, mint a ’70-es évek elejének enyhülése volt. 1972 táján úgy látszott, hogy a nemzetközi viszonyokat a következő fejlemények fogják megszabni:
– a szuperhatalmak minden nukleáris fegyvernemre kiterjedő szerződési rendszert alkotnak, amely egészében erőegyensúlyt teremt közöttük, és a paritás alapján lehetővé teszi a fegyverkezési verseny megállítását;
– a stratégiai együttműködés módot ad a helyi konfliktusok felszámolására; a nukleáris egyensúly nyomán kialakulhat valamilyen elfogadható geopolitikai egyensúly;
– a rendezés a két szuperhatalom műve; a kisebb (európai és ázsiai) hatalmak világpolitikai szerepe nem növekszik. Okunk van feltételezni, hogy az új szovjet–amerikai közeledés nem ismételheti meg az enyhülési korszak e tendenciáit.
1.
A genfi közös nyilatkozat legfeltűnőbb vonása, hogy Gorbacsov jelentős, egyoldalú engedményt tett a nukleáris fegyverkezés ügyében. Amikor a múlt év végén megjelentek az első Pershing-rakéták Európában, a szovjet küldöttség kivonult a közép-hatósugarú rakétákról folytatott tárgyalásokról: amíg a Pershingeket nem szerelik le, a Szovjetunió nem tárgyal. ’85 elején a szovjetek mégis visszatértek a tárgyalóasztalhoz, de még mindig azzal a kikötéssel, hogy az eurorakéták kérdését egy átfogó megegyezés keretén belül, az interkontinentális rakétákkal és az űrbe telepítendő védelmi fegyverekkel együtt kell rendezni. Gorbacsov most feladta ezt a követelést is. Megegyezett Reagennel abban, hogy rövidesen a felére csökkentik a két szuperhatalom interkontinentális rakétaállományát, az SS-ek és Pershingek leszereléséről pedig átmeneti egyezséget kötnek. Ám tudomásul kellett vennie, hogy az amerikai kormány nem mond le az űrvédelmi kutatóprogram folytatásáról. Genfben az Egyesült Államok volt az erősebb tárgyalófél, és ez a tény alighanem rá fogja nyomni a bélyegét az elkövetkezendő évek világpolitikájára.
A ’70-es évek elején a két fél globális atomparitásra törekedett, mert úgy látták, hogy az előző évtized hatalmas szovjet fejlesztési és hadrendbe állítási programja után immár hozzávetőleg egyforma erősek, és hogy a kialakult erőegyensúlyon a fegyverkezési verseny nem tud változtatni, csupán a béke költségeit és a háború kockázatát növeli. Ma nem így látják. Az Egyesült Államok vezetői úgy ítélik meg, hogy az űrvédelmi program drámaian növelné Amerika biztonságát, tehát egyoldalú fölényt biztosítana a Szovjetunióval szemben. Az új szovjet vezetés pedig, a jelek szerint, kezdi belátni, hogy a Szovjetunió gazdasága nem képes minden fronton egyszerre állni a fegyverkezési versenyt. Ha a következő években ez a kép nem változik meg lényegesen, akkor a genfi minta ismétlődéseire számíthatunk: részleges megállapodások, egyenlőtlen erőviszonyok.
2.
A stratégiai kiegyensúlyozatlanság alighanem hatással lesz a regionális konfliktusok kezelésére. Figyelemre méltó, hogy a Reagan–Gorbacsov-nyilatkozat ezekről csak annyit mond: az eddigi véleménycserék hasznosak voltak, folytatni kell őket. Igaz, Genf után az amerikai elnök óvatosan odanyilatkozott, hogy érzése szerint Gorbacsov az afganisztáni válság politikai rendezésének módozatait keresi. Lehetséges, hogy az új szovjet főtitkár valóban szeretne visszavonulni Afganisztánból: a háborút megnyerni nem lehet, az emberáldozatok nem csekélyek, az anyagi költségek tetemesek, és a politikai költségek sem elhanyagolhatók. Egyáltalán: lehetséges, hogy az 1975 utáni terjeszkedési politikát éppúgy a Szovjetunió erejét meghaladó kalandnak tartja, mint az általános fegyverkezési hajszát. Ez itt-ott visszakozásra késztetheti. Ha azonban Amerika – valóságos vagy vélt – nukleáris fölényhez jut, ez másfelől óhatatlanul arra fogja ösztökélni a Szovjetunió vezetőit, hogy a hagyományos, geopolitikai színtereken próbáljanak ellensúlyokat teremteni. Valamilyen átfogó atomparitás reményében a szovjet állam esetleg visszatérhetne az 1975 előtti helyzethez. Részleges nukleáris megállapodásokat azonban csak részleges visszavonulás kísérhet.
3.
Az enyhülés éveiben békült ki Amerika és Kína;[SZJ] akkor rendezték az NSZK és a kelet-európai államok viszonyát.[SZJ] De ezek a fejlemények alárendelődtek a szuperhatalmak alkujának. Csak amikor az enyhülési folyamat már túljutott a csúcspontján, csak akkor kezdett úgy látszani, hogy a világ lassan többpólusúvá válhat. Itt, a mi térségünkben is. Nyugat-Európa azáltal lett viszonylag önálló tényezővé, hogy – a szovjet–amerikai viszony elmérgesedése nyomán – a Szovjetunió elkezdett az európai NATO-tagállamok különérdekeire játszani. Ez a taktika a rakétatelepítések körüli propagandaháborúban rendkívül fontossá vált. Mivel a Szovjetunió a következő években nem remélhet teljes körű megegyezést az Egyesült Államokkal, valószínűleg változatlanul megőrzi a jelentőségét. Nyugat-Európa – s kivált az NSZK – egyre súlyosabb szerepet játszhat a szovjet–amerikai viszony alakításában.
Ha viszont Nyugat-Európa nem veszíti el a fontosságát a Szovjetunió számára, úgy valószínűleg Kelet-Európa is érdekes marad az Egyesült Államok számára. Az enyhülés fénykorában Amerika még csak Romániával tartott fenn különleges kapcsolatokat. Magyarországgal csak a ’70-es évek második fele óta van megkülönböztetett viszonya, és az is újabb fejlemény, hogy Lengyelország komolyan számít az amerikai külpolitikában. Persze, a varsói államcsínyt követő kemény állásfoglalásait az Egyesült Államok kormánya részben a Szovjetunióval való ellentét szimbolikus kiélésére szánta. Máris tapasztalható, hogy a szovjet–amerikai viszony javulásával enyhül a Varsóval szembeni hangnem. De amíg a Szovjetunió kifizetődőnek fogja tartani, hogy erőfeszítéseket tegyen az USA és Nyugat-Európa közötti távolság növelésére, addig az USA számára is érdemes lesz szívós erőfeszítéseket tenni annak érdekében, hogy Kelet-Európa függő államai növelhessék a Szovjetunióval szembeni mozgásterüket.
Itt azonban ismét megmutatkozik Nyugat-Európa növekvő világpolitikai jelentősége. A talán legfontosabb kelet-európai állam, az NDK nem az Egyesült Államokon, hanem az. NSZK-n keresztül kapcsolódik a nyugati világhoz. S a többieknek is fontosabb gazdasági partnerei a nyugat-európai országok, mint Amerika. A lengyel válság története pedig jól mutatja, hogy az USA ebben a térségben csak akkor tud sikeres politikát űzni, ha összehangolja lépéseit nyugat-európai szövetségeseivel.
4.
Nehéz előre látni, hogy az új politikai szakaszban hogyan fognak alakulni a kelet–nyugati gazdasági kapcsolatok. A politikai viszony rendezettebbé válása minden bizonnyal élénkíteni fogja az üzleti forgalmat. Nem világos azonban, hogy mennyire, és az sem, hogy a Szovjetunión kívül lesznek-e a fellendülésnek kedvezményezettjei. Tévedés volna ugyanis azt gondolni, hogy az évtizedfordulón bekövetkezett visszaesést a politikai légkör megromlása okozta. A hidegháborús félfordulat csupán megerősített egy önmagától kibontakozó tendenciát. A kelet–nyugati gazdasági kapcsolatokat Kelet-Európa gazdasági gyengesége zavarta meg: az, hogy a térség országai nem tudták előteremteni a ’70-es évek derekán fölvett hitelek törlesztéséhez és visszafizetéséhez szükséges exportjavakat. Ez a tapasztalat elvben mindkét oldalt óvatosságra kell hogy intse. A KGST-országok vezetői most már tudhatják, hogy ha több hitelt vesznek föl, mint amennyit elmaradott és nehézkesen alkalmazkodó gazdaságuk vissza tud szolgáltatni, az szerencsés esetben stagnáláshoz, szerencsétlen esetben káoszhoz és a nemzeti jövedelem visszazuhanásához vezet. S a nyugati hitelezők is tudhatják, hogy ha nyakló nélkül adják a kölcsönöket, nem fogják viszontlátni a kihelyezett pénzt. Lehetséges, hogy ez a tudás féken tartja a gazdasági kapcsolatok újabb expanzióját. Lehetséges, hogy féken tartja a függő kelet-európai országok esetében, míg a Szovjetunió fizetőképességébe vetett bizalom óriási nyugati befektetéseket gerjeszt Szibériában és az Uráltól nyugatra. De az is elképzelhető, hogy az általános mámor feledtetni fogja a ’70-es évek tapasztalatait, és megismétlődik az a hitelfelvételi hajsza, amely azután a lengyel és a román gazdaság összeomlásához vezetett.
5.
Az sem világos, hogyan alakul az emberi jogok ügye Genf után. Némi ok van a bizakodásra. A Reagan–Gorbacsov-nyilatkozat, homályosan bár, de utalást tesz az emberi jogi kérdéskörre: „Az együttműködés szellemében kell megoldani az egyes állampolgárokat érintő kérdéseket.” Ha figyelembe vesszük, hogy a ’70-es évek második felétől kezdve a hivatalos szovjet álláspont az volt, hogy „az egyes állampolgárokat érintő kérdések” kizárólag az egyes államokra tartoznak, s minden kísérlet a közbeszólásra a belügyekbe való beavatkozásként utasíttatott vissza, akkor már ezt a szerény formulát is jelentős előrelépésnek tekinthetjük. Érdemes felidéznünk: 1974 és 1978 között – tehát a Helsinki körüli években – a Szovjetunióban feleakkora volt a politikai letartóztatások száma, mint a megelőző öt évben. 1979-ben azután megháromszorozódott, és ezen a szinten maradt a ’80-as évek elején. Van tehát esély rá, hogy a szovjet–amerikai viszony javulásával valamelyest csökkenni fog a represszió a Szovjetunióban. Másfelől viszont azzal is számolnunk kell, hogy az amerikai kormány és közvélemény érdeklődése „egyes állampolgárokat érintő kérdésekre” fog szűkülni. Annak alapján, amit a genfi találkozó előkészületi szakaszából tudunk, arra következtethetünk, hogy az emberi jogok ügye a szovjet–amerikai viszonyban néhány különlegesen híres szovjet disszidens helyzetére és a zsidó kivándorlásra egyszerűsödhet. Komoly a veszély, hogy ha a Szovjetunió itt tesz néhány kézzelfogható engedményt, az amerikai közvélemény ebben megnyugszik, és az egész kérdés elveszíti a jelentőségét.
Egyébként is: a humanitárius ügyeken túlmutató s az egész kelet-európai térségre kiterjedő, konstruktív emberi jogi politika nem lehet kizárólag az Egyesült Államok műve. Ilyen politikára csak akkor van remény, ha a Helsinki Nyilatkozat nyugati aláírói összehangolt kezdeményezéseket tesznek az emberi jogi alapelvek gyakorlati alkalmazására. S ez már nem egyedül a szovjet–amerikai viszony alakulásától függ, ez jórészt a nyugat-európai hatalmak magatartásán múlik. Mindenekelőtt azon, hogy megmarad-e a sziklaszilárdnak látszó nyugatnémet Ostpolitik, amelynek a nevében Willy Brandttól Franz-Joseph Straussig az egész bonni politikai establishment hajlandónak mutatkozott odadobni a lengyel népet elnyomóinak.
De azért tegyük hozzá: mi, kelet-európaiak is tehetünk valamit. Lengyelországot nem sikerült maradéktalanul pacifikálni, a Charta 77 működik, az NDK-ban van egy lazán szerveződő békemozgalom, Magyarországon a független sajtó körül jött létre demokratikus ellenzék... Amíg az Elbától keletre lesznek, akik emberi jogaikat követelik, az emberi jogok ügyét a nemzetközi politikából sem lehet teljesen kitörölni. S ha azt mondjuk, hogy lesznek, ezzel nem csupán morális akaratnyilvánítást teszünk. Az emberi jogi mozgalom azért maradt fönn, mert a szovjet világrendszer kelet-európai végei válságban vannak. Válságban van a KGST mint a szovjet nyersanyagok és a kelet-európai késztermékek cseréjére épített regionális integráció. Válságban van a gazdasági fejlődés és a gazdasági intézményrendszer szovjet modellje az egyes kelet-európai országokban. És válságban van az életmód, a fogyasztási szokások, a kultúra, a társadalmi kapcsolatok, az uralomgyakorlás egész erre épülő rendszere. Lehet nem tudni a válságról, lehet a nemzetközi kapcsolatokban felhalmozott előnyök érdekében úgy viselkedni, mintha a szent status quón kívül semmi nem volna fontos. Csak egyet nem lehet: alapos intézményi változások nélkül túljutni a válságon, mely a kelet–nyugati viszonyt is óhatatlanul irritációban tartja.
6.
Végül vessünk egy pillantást Magyarország helyzetére. Mit várhatunk mi, magyarok Genftől? Talán többnyire jót. A szovjet–amerikai viszony javulása csökkenti a sajátos magyar külpolitikára nehezedő nyomást. A nyugati gazdasági kapcsolatok fenntartására tett erőfeszítéseket is nehezebb támadni, ha a Szovjetunió is bővíti külső forgalmát. (Másfelől a magyar–szovjet árucsere dollárban elszámolt része veszélybe kerülhet, ha a Szovjetunió könnyebben tud Nyugaton vásárolni, mint eddig. Megtörténhet, hogy a magyar fél választás elé kerül: vagy rubelért adja mezőgazdasági termékeit, vagy a Szovjetunió más szállítókhoz fordul. S ez igen érzékenyen sújthatja Magyarország dollár-elszámolású külkereskedelmi mérlegét.) Ami az emberi jogokat illeti: ha a szovjet állam bizonyos engedményeket tesz a disszidensekkel való bánásmód terén, a magyar kormány könnyebben védheti a maga engedményeit. Nem biztos, hogy ezeket a kedvező lehetőségeket ki is fogja használni. De tudnunk kell, hogy a külső mozgástere növekvőben van. Ha nem él vele az ország javára, a felelősség őt fogja terhelni.
- Beszélő [6]