A gondolat a levegőben volt. Amióta a határon túli magyarság sorsa fogékonnyá tette a hazai közvéleményt a kisebbségi eszme iránt, számítani lehetett rá, hogy előbb-utóbb a határaink között is felhangzanak kisebbségi követelések. S valóban, cigány értelmiségiek egyre bátrabban beszélnek róla, hogy a cigányságnak kisebbségi jogokat kellene kapnia. Amióta vannak kísérletek független sajtó, független társadalmi gondoskodás, független békemozgalom és környezetvédelem elindítására, számítani lehetett rá, hogy akadnak majd, akik független kisebbségi csoportként lépnek a nyilvánosság elé. És íme, második nyilatkozatával ilyen szerepet vállalt a Salom, amely eredetileg mint „a magyar zsidók független békecsoportja” szólalt meg (első dokumentumáról lásd a Beszélő 9 jegyzetét). Hogy a nyílt levelet követik-e párhuzamos kezdeményezések, ez még a jövő titka. Ám az máris nyilvánvaló, hogy közreadása után nem lehet ugyanúgy beszélni a magyarországi zsidókérdésről, mint azelőtt.
Nem azért, mert óvatos célozgatás helyett végre kereken kimondja, hogy negyven évvel 1944 után a magyar zsidók és nem zsidók viszonya még mindig rendezetlen. Nem is azért, mert rámutat, hogy miként termeli újra a szovjet mintájú politikai rendszer a zsidóság (akárcsak a nem zsidó közösségek) függő helyzetét. Mindez önmagában is fontos volna persze, ám a nyílt levél igazi kihívását másban látom.
Az emancipáció óta a magyar zsidók egyre nagyobb része fogadja el, hogy asszimilálódni kell a többség társadalmához. Igaz, ortodox csoportok kezdetben nálunk is erős ellenállást fejtettek ki a változásokkal szemben. A XX. század elejétől a cionizmusnak[SZJ] is akadtak hívei. A két világháború között pedig olyan törekvés is jelentkezett, hogy a magyar nemzet iránti lojalitást és a magyar kultúra tiszteletét valamilyen önálló, világi zsidó kultúra ápolásával párosítsák. A zsidóüldözések, majd az ország szovjetesítése után azonban mindez nyomtalanul eltűnt. Az ortodox hitközség maradék szórványait a neológokkal közös szervezetbe kényszerítették. A cionista mozgalmat erőszakkal felszámolták. Az izraelita vallási vezetők beletörődtek abba, hogy az állam a zsidóságról csak mint vallásfelekezetről hajlandó tudomást venni, a világi zsidó kultúra létjogosultságát nem ismeri el. A vallástalan zsidók nagy része pedig, a népirtás rémképétől kísértve, menekülni igyekezett maradék zsidó ismertetőjegyétől. Egyeduralkodóvá vált a korábban is uralkodó asszimilációs álláspont.
A hatvanas-hetvenes évtized fordulója óta azonban, párhuzamosan a magyar nemzeti öntudatosodással (bár részben attól függetlenül), a zsidó fiatalság körében megnövekedett azoknak a száma, akik vállalni kívánják zsidó mivoltukat, közösséget éreznek a világ zsidó diaszpórájával és Izraellel, és magukénak vallják a zsidóság sajátos hagyományait. Az ő igényeiknek ad most hangot a Salom, amikor szakít az asszimiláció több mint száz éve vallott sarktételével: „Amikor elismerjük az egyén jogát az asszimilációra, a magyar zsidóság egészére nézve azt valljuk: nem asszimilálódnia, hanem integrálódnia kell az e hazában élő társadalomba.” Azaz, a zsidók és nem zsidók közötti különbség teljes elmosódása helyett arra kell törekedni, hogy a zsidó hagyományok ápolásán és továbbfejlesztésén alapuló, külön zsidó kisebbség mint egész találja meg a helyét a magyar társadalom életében.
Előrebocsátom: ezt az igényt rokonszenvesnek és jogosultnak tartom, és örülnék, ha bármi kevés is megvalósulna belőle. Az én személyes igényem azonban más, és persze meggyőződésem, hogy az enyém is jogosult. Voltaképpen arról szeretnék írni ebben a jegyzetben, hogy a magyar zsidók számos életstratégia között választhatnak, amelyek mindegyike összeegyeztethető a zsidók és nem zsidók kölcsönös megbecsülésen alapuló együttélésével.
Megfér-e ez az álláspont a Saloméval? Véleményem szerint igen. A Salom világi és demokratikus kisebbségi programot fejt ki, és a demokrácia alapeszméjéhez tartozik, hogy minden egyén maga választja meg nemcsak az életét vezérlő világnézeti és erkölcsi elveket, de azt is, hogy milyen etnikai-kulturális közösséggel azonosul, ha egyáltalán azonosulni kíván valamelyikkel.
A nyílt levélben mégis akadnak fejtegetések, amelyekből levonható az ellenkező következtetés. A kulcsfontosságú „Asszimiláció vagy integráció” c. szakasz a következőképpen érvel a kisebbségi elkülönböződés mellett. A magyar zsidóság mint a kelet-európai zsidó néptömeg utolsó maradványa jelentős kulturális értékeket örökölt. Ez az örökség kötelez; és ma, amikor a demokratikus államokban mindinkább terjed a felismerés, hogy a kisebbségi kultúrákat nem szabad elsorvasztani, mert gazdagítják a többség társadalmát, „a magyar zsidóságnak is fel kell ismernie önmaga iránti kötelességét”.
Ezt a helyet nem könnyű értelmezni, mert „a magyar zsidóság önmaga iránti kötelessége” nyilvánvalóan képletes kifejezés: a zsidó egyéneknek a zsidóság iránti kötelességét fedi. Nem világos azonban, hogy kik is ezek az egyének; azok-e, akik öntudatosan azonosítják magukat a zsidósággal, vagy mindazok, akik származásuk alapján zsidónak tekinthetők. Pedig a „kötelesség” mást és mást jelent, attól függően, hogy a címzettek körének szűkebb vagy tágabb meghatározását fogadjuk el.
Az öntudatos zsidók számára azt jelenti: ha egyszer zsidónak valljátok magatokat, akkor el kell mélyednetek hagyományaitokban, ápolnotok kell a múltatokat, tovább kell fejlesztenetek az örökségbe kapott zsidó kultúrát. A többiek számára azonban ezt is: ha egyszer zsidónak születtetek, akkor kötelességetek öntudatos zsidóvá válni.
Az első esetben a felszólítás arra épít, hogy címzettjei azonosulnak a zsidósággal. Akár szokáson, akár tudatos választáson alapul, az ilyen azonosulás mindenképpen az ember erkölcsi személyiségének az elköteleződésében áll, és ezért valóban származhatnak belőle kötelességek (bár az korántsem egyszerű kérdés, hogy milyen erősek ezek, és mi a tartalmuk). A második esetben viszont csupán arra támaszkodik a felszólítás, hogy a címzett egy bizonyos társadalmi megítélés szerint zsidó születésű. Ennek a ténynek semmi köze az ember erkölcsi személyiségéhez, ha pusztán a származásából kötelességeket akarunk levonni, ezzel azt mondjuk, hogy bármi akar lenni az ember, mindenképpen vétkezik, ha nem az lesz, aminek (mások megítélése szerint) született. A XIX. századi európai nacionalizmusban benne lappangott ez az elem, és különösen visszataszító módon megjelenik a XX. századi rasszizmusban is. A demokratikus gondolkodással azonban összeegyeztethetetlen.
Érzésem szerint a Salom önmaga számára sem tisztázta egészen, hogy melyik értelmezést fogadja el. Egy már idézett mellékmondatban leszögezi: „elismerjük az egyén jogát az asszimilációra.” Ebből az következik, hogy „a magyar zsidóság önmaga iránti kötelessége” csupán az öntudatos zsidókat terhelheti. A nyílt levélnek azonban van néhány vonása, amely inkább a széles értelmezéshez illik. Az egész írás csupán kétfajta zsidó magatartást ismer: az egyik a közösségét önérzetesen vállaló zsidóé, a másik a – megvetéssel és indulatos haraggal ábrázolt – rejtőzködő zsidóé, aki környezete, gyermekei, sőt, önmaga előtt is titkolni igyekszik a származását. Az asszimilált zsidóról talán azért nem esik szó, gondolhatnánk, mert vele a Salomnak nincs baja. De akkor miért rója fel a pártapparátus zsidó származású tagjainak, hogy zsidó létükre a hivatalos pártvonalat képviselik[SZJ] Izraellel szemben? Ha a származás nem, csak a zsidósággal való azonosulás kötelez az Izrael iránti szolidaritásra, akkor ezek az emberek csupán azért bírálhatók, amiért bárki más, aki a szovjet–magyar közel-keleti politikát képviseli. Ha ezen túl mint zsidókat is hibáztatjuk őket, akkor velük született kötelességeket olvasunk a fejükre.
Gondolom, világos, hogy a Salom helyében melyik értelmezés mellett döntenék. De nem kívánok-e túl sokat? Nem következik-e az álláspontomból, hogy a zsidó kisebbségi program csak az amúgy is öntudatos zsidóhoz szólhat, mert a többiek körében kifejlett öntudatosodási propaganda óhatatlanul intoleráns? Véleményem szerint nem. Csupán az következik belőle, hogy a toleráns kisebbségi propaganda nem az egyének kötelességével érvel, hanem az egyének javával.
A nyílt levélben megtalálható ez az érvelésmód is, bár nem köthető meghatározott szöveghelyekhez, inkább az egész írásból olvasható ki. Én így foglalnám össze: bár a hazai zsidóság szinte teljesen elmagyarosodott, környezetük változatlanul felismeri és megkülönbözteti a zsidókat. Ezért a teljes asszimilálódásra törekedni hiú fáradozás; csak bizonyítási kényszerhez, kisebbrendűségi érzésekhez, megalázó lelepleződésekhez vezethet. Mindettől megszabadulhatunk, ha vállaljuk, hogy azok vagyunk, aminek látnak bennünket: zsidók, egy nagy múltú, gazdag kulturális hagyományokkal rendelkező nép ivadékai. Van mihez kötődnünk, van mire büszkének lennünk. Nem kell attól félni, hogy a zsidóként való kiállás felszítja az antiszemitizmust: ennek korábban sem az volt az oka, hogy a zsidók nem próbáltak meg eltűnni a nem zsidó tömegben. S a magyar nemzethez is lojálisak lehetünk külön zsidó kisebbségként; mi több, új elemekkel gyarapíthatjuk kultúráját.
Ezt az érvmenetet kifogástalannak tartom. A probléma, amelyre a Salom rámutat, valóban létezik, s azoknak a köre, akik ezzel az önazonossági és hovatartozási problémával küszködnek, jóval szélesebb az öntudatos zsidókénál (sőt, ez utóbbiak már meg is oldották a maguk számára). A javasolt megoldás a lehetségesek közé tartozik, és nem zárja ki sem a zsidók és nem zsidók rendezett, kölcsönös tiszteleten alapuló együttélését, sem azt, hogy más zsidók más megoldást válasszanak. A kérdés inkább csak az, hogy valóban elgondolhatók-e más megoldások is.
Az persze igaz, hogy a maradéktalan beolvadás csupán sok nemzedéken át megismételt összeházasodások útján valósulhatna meg. A vegyes házasságok esélyének növekedése kétségkívül a társadalom növekvő nyitottságának jele volna. Csakhogy a ma élő nemzedékeken nem segítene, és egyébként sem olyasvalami, amit egyéni elhatározással befolyásolni lehet. Ám a kisebbségi elkülönülés és a teljes beolvadás között még számos közbeeső lehetőség van. Valamennyit áttekinteni nem tudom, néhányat azonban megemlítenék. Lehetséges, hogy valaki semmilyen etnikai-kulturális közösséggel nem azonosul: lojális magyar állampolgár egyébként azonban minden nemzeti és nemzetiségi csoport iránt közömbös (a nem zsidó magyarok számottevő része is ilyen). Lehetséges, hogy valaki egyszerre kétfelé kötődik: mind a zsidó, mind a magyar történelmi és kulturális hagyományt a magáénak érzi, mindkét közösséggel szolidáris (a Hírmondó 10. számára írott cikkében Szalai Pál felteszi a kérdést, vajon nem ez-é a Salom voltaképpeni álláspontja). Lehetséges, hogy valaki azonosul zsidó mivoltával, de ezt nem köti a zsidó kultúra és hagyományok ápolásához, hanem egyszerűen a szekularizált zsidóság történeti sorsával, társadalmi szerepével és helyzetével azonosítja magát. És lehetséges, hogy valaki mint tényt tudomásul veszi és nyíltan vállalja ezt a helyzetet, de nem azonosul vele, hanem magát a magyar nemzet részének, zsidó származású magyarnak tekinti.
Személy szerint ez utóbbi lehetőséget vallom a magaménak. A magyar kultúrát, történelmet, a magyar társadalom sorsát a sajátomnak érzem; semmilyen más kultúrához, történelemhez, néphez nincs ehhez fogható közvetlen viszonyom. Több nemzedék óta elvilágiasodott családból származom; a zsidó vallási hagyományok nem foglalkoztatnak, nyilván a vallás iránti fogékonyság hiányával is összefügg, hogy nem vonzódom hozzájuk. Őseimre szeretettel és kíváncsisággal gondolok, de nem érzem úgy, hogy valamilyen népközösséget jelölnének ki, amelyhez hozzátartozom. Ők maguk siettek asszimilálódni, s én magamat annak az áramlatnak a vége felé látom, amelyik az elmagyarosodásra törekedett, sajátos színeket kevervén a magyarságba. Hogy utóbb mesterségesen visszakényszerítették őket a gettóba (mellesleg: csecsemőként én is ott voltam), és hogy a magyar zsidók többségét lemészárolták, ez felháborodással és borzadállyal tölt el, de nem indít arra, hogy elfogadjam, amit egyébként ők sem akartak elfogadni.
Foglalkoztat, persze, hogy a zsidó alakjához, akivel a környezetem azonosít, előítéletek, hamis hiedelmek, kényszeres ellenérzések tapadnak. De nem gondolnám, hogy az ebből származó lelki problémákon csak egyféleképpen lehetne túljutni, felkutatván azokat a zsidó értékeket, amelyekre építve az ember büszkén vállalhatja a neki tulajdonított szerepet. Nincs az a benyomásom, hogy a társadalom egyetlen kollektív személy elfogult tekintetével néz rám, amikor zsidónak néznek. Senkit nem ismerek, aki ne használná a zsidó és nem zsidó közötti megkülönböztetést. De hány ember ért egyet abban, hogy ki a zsidó és miről ismerszik meg, hogy vannak-e sajátos zsidó jellemvonások, s ha vannak, mik ezek és változóak-e, hogy két ember kapcsolatában mikor van jelentősége annak, ha az egyikük zsidó! Találkoztam nem zsidókkal, akiket az egész kérdés alig érdekel, másoknak kitölti az életét. Tudok megveszekedett antiszemitákról és elfogult zsidóbarátokról. Akár a többi társadalmi szerep, a zsidóé sem annyira egyértelmű, hogy ne hagyna módot a távolságtartásra, önmagunk szuverén meghatározására. Természetesen az a zsidó, aki a magyarságot választja, ezzel a magyar társadalmon belül mindjárt egy szűkebb részt, a magyar kultúrán és politikán belül egy szűkebb hagyományt is választ, azoknak az embereknek az összességét, akiknek a számára magától értetődő, hogy zsidó létére éppúgy magyar lehet, mint a nem zsidók, s azt a hagyományt, amely a magyarság részének nemcsak a besenyő származásúakat[SZJ] ismeri fel, hanem a zsidó származásúakat is. Van kit választani; hogy csak az újabb hagyomány nagyjai közül említsek néhányat: Bibó Istvánt, Csécsy Imrét, Szabó Zoltánt, a Magyarok java részének Illyését.[SZJ] Azt persze senki nem képzelheti, hogy ezzel a választással kívül helyezkedett a zsidók és nem zsidók közötti megkülönböztetésen. Nem is tartanám helyesnek úgy viselkedni, mint aki kívül van rajta. Én valami mást állítok: azt, hogy az antiszemitizmussal nemcsak önérzetes (magyar) zsidóként lehet szembeszállni, hanem önérzetes (zsidó származású) magyarként is.
Mindez, ismétlem, nem mond ellent a Salom programjának – inkább csak kiegészíti. Ám a megközelítés különbségéből néhány részletkérdésben nézetkülönbségek is adódnak. Alább ezeket veszem röviden sorra, a végén pedig egy olyan ellenvetést teszek, amely független a távlatok közötti eltéréstől.
A Salom véleményem szerint meggyőzően veszi védelmébe a zsidó közösség erkölcsi jogát a zsidó diaszpórával és Izraellel való szolidaritásra. Abban is igaza van, hogy a hazai zsidó közösség tagjai közötti szolidaritás is természetes, nem kifogásolható dolog. Ám miközben a „zsidó összetartás” erkölcsi vádja ellen védekezik, elkerüli a figyelmét, hogy egy fontos szociológiai probléma közelében jár, amit nem lehet azzal a megjegyzéssel elintézni, hogy „A »zsidó összetartás« természetesen nem jelent és nem is jelenthet korrupt cimboraságot”. Féloldalasáan modernizált társadalmunkban a személyes kapcsolatok talán a legfőbb forrásai az egyéni érvényesülésnek. Mivel e kapcsolatok eleve nem egyenletesen köttetnek a társadalom zsidó és nem zsidó tagjai között, ezért az intézményekben rivalizáló klikkek is gyakran szétválnak zsidókra és nem zsidókra. Akadnak munkahelyek, ahol zsidó remélhet jó munkát, elismerést, karriert, másokat meg éppen zsidó csoportok tartanak kézben. Tudomásul kell venni, hogy aki „zsidó összetartásról” beszél, nem okvetlenül a képzeletbeli zsidó világ-összeesküvésre gondol (ez esetben eszébe sem jut), hanem inkább az ilyen zsidó klikkekkel kapcsolatos tapasztalatokra és mendemondákra. Mint ahogy a zsidó sérelemérzést sem csupán a népirtás megemésztetlen emléke és a hivatalos anticionista propaganda okozta felháborodás táplálja, hanem a nem zsidó klikkek magatartásával kapcsolatos tapasztalatok és mendemondák sokasága is. A kölcsönös előítéletek nem csupán azért tenyésznek tovább, mert a múlt nem lett bevallva; sokkal inkább azért, mert vannak társadalmi mechanizmusok, amelyek újratermelik őket. Megoldás persze csak hosszabb távon képzelhető el: intézményi pluralizmus, piacosabb gazdaság, politikai demokrácia. De rövid távon is lehet segíteni valamit, ha elfogulatlanul beszélünk a jelenségről, ha feltárjuk és kimondjuk, hogyan párosul a baráti-haveri körök elkülönülése a bürokratikus szervezet által támogatott klikk-képződéssel a kölcsönös előítéletek újratermelődésében.
Mindamellett egyetértek azzal, hogy a múlt becsületes föltárása is feltétele a zsidók és a nem zsidók közötti viszony tisztázódásának, és hogy a magyar társadalomnak meg kell tudnia, milyen szerepet játszott a zsidóság Magyarország történetében. Méghozzá nemcsak azt, hogy ki mindenki volt zsidó származású a magyar radikálisok, szociáldemokraták, kommunisták, revizionisták soraiban, a Nyugat és a népi írók táborában. Elsősorban annak kellene tudatosulnia, hogy Magyarország modern történelmének számos meghatározó folyamata, az iparosodás, az urbanizálódás, a nagyvárosi kultúra és értelmiség kialakulása szorosan összefonódott az emancipált zsidóság elmagyarosodásának és társadalmi beilleszkedésének folyamatával. Ez az összefüggés, gubancaival együtt, része a modern magyar történelemnek; nemcsak a magyar zsidóság viseli a nyomait, hanem a nem zsidó magyarság is. Mindazonáltal nagyon vigyáznék, hogy különbséget tegyek magyar zsidók tettei vagy alkotásai, illetve „a magyar zsidóság szellemi és politikai teljesítményei” között. Nem minden a zsidóság teljesítménye, amit zsidók csináltak ebben az országban; csupán az, amit zsidó öntudattal és (vagy) a zsidó hagyományokra építve csináltak. Ahogy a szlovákok joggal várják el, hogy ne titkoljuk Hrúz Mária fiának származását, de nem követelhetik, hogy „senki ne sajátítsa ki” Petőfi költészetét, úgy a magyar zsidóság is csak életrajzi vonatkozásokban tarthat igényt – mondjuk – Jászi Oszkárra: tevékenysége a magyar politika része.
A nyílt levél véleményem szerint igen helyesen mutat rá, hogy 1945 és ’53 között, majd 1956–57-ben sok magyar zsidót sodort a nemzet és a demokrácia ügyével szemben álló erők oldalára a magyar nép „fasiszta fertőzöttségétől” való zsigeri rettegés. Abban is osztom az álláspontját, hogy ez a félelem csak a múlt közös, őszinte tisztázása útján oszlatható el. És egyetértek azzal a megállapításával is, hogy e tisztázás során nemcsak az 1944-es zsidóüldözésért viselt magyar felelősségről kell beszélni; ki kell mondani azoknak a zsidóknak a felelősségét, akiket a holocaust rémképe 1945 után hibás vagy egyenesen bűnös lépésekbe vitt. Kérdés azonban, hogy nem megy-e túl messzire a Salom, amikor közvetlen párhuzamot von a kétféle felelősség között: „mindezek miatt bizonyos felelősség terheli a magyar zsidóságot”, miként „a magyar nemzetet bizonyos felelősség terheli a magyar zsidóság pusztulásáért”.
Nem tartanám túlzottnak a párhuzamot, ha azt értenénk egy nép történelmi felelősségén, hogy az egész nép kollektíven felel egy részének viselt dolgaiért: a magyarság azért, amit az SS-szel együttműködő csendőrök, nyilas pártszolgálatosok és cinkosaik műveltek, a zsidóság azért, amit zsidó pártvezérek és ávósok követtek el. A kollektív felelősség ilyen felfogása ellen azonban erkölcsi érzékünk alapos okkal tiltakozik. A többség csak azért viselhet felelősséget, amit a többség tett vagy mulasztott. Ebben az értelemben írta Bibó István,[SZJ] hogy a magyarságot felelősség terheli 1944-ért, mert túlságosan kevesen akadtak, akik tudták, hogy mi a kötelességük végveszélybe került embertársaikkal szemben, és túlságosan sokan, akik részvétlenül, kárörvendően vagy legfeljebb sajnálkozva, de mindenképpen ölbe tett kézzel nézték végig a magyar zsidók többségének elhurcolását, így aztán az üldözöttek nem érezhették, hogy a társadalom velük van, az üldözőknek pedig nem kellett kiközösítéstől tartaniuk.
Lehet-e ebben az értelemben arról beszélni, hogy a magyar zsidóságot erkölcsi felelősség terheli a sztálinista diktatúráért? Bizonyos fokig igen. A zsidóság igen tekintélyes hányada ugyanis bármit gondolt a rendszerről, mindenképpen elfogadta azon az alapon, hogy legalább a zsidóüldözés nem térhet vissza. Némelyeket a kommunizmussal való vallásos azonosulásig vitt ez a szemlélet, másokat csak odáig, hogy a legsötétebb években is egy bizonyos szimpátiával viseltettek a rendszer iránt. Viszonylag kevesen őrizték meg a távolságtartásukat.
Az 1944-gyel vont párhuzam mégis sántít, mégpedig azért, mert a sztálinista diktatúra nem a zsidóüldözés visszatorolása volt. A tűzzel-vassal végrehajtott társadalmi átalakulás tömegeket emelt a magasba, uradalmi cselédeket, munkásokat, parasztfiatalokat. A nem zsidók között is számlálhatatlanul sok lelkes híve volt a rezsimnek; rengeteg az olyan is, akit a társadalmi kisemmizettség korábban az antiszemita szélsőjobboldal táborába vitt. Míg az elnyomottak, kifosztottak, kínzókamrába, vesztőhelyre hurcoltak között tekintélyes arányban szerepeltek zsidók. Amikor a parasztok padlását lesöpörték, adóprésbe szorították a zsidó kiskereskedőt, az „osztályidegen” keresztény ügyvéddel együtt kitelepítették a zsidó bankigazgatót, a „szabotőr” és a „pártba befurakodott ellenség” felekezetre való tekintet nélkül elnyerte méltó büntetését. S bizony még olyanok is akadtak, akiket egyenesen zsidó származásuk alapján „cionista ügynökként” vertek agyon.
A zsidók, ha részt vettek, részben sajátos indítékok alapján vettek részt ebben a szörnyűségben, és ezért a tanulságokat külön is át kell gondolniuk. De nincs a nem zsidóknál erősebb okuk a lelkiismeret-vizsgálatra.
Ha sikerültnek nem is, mindenképpen rokonszenvesnek tartom, hogy a Salom párhuzamba igyekszik állítani a deportálásokért viselt magyar felelősséget és a magyar társadalom 1945 utáni megpróbáltatásaiért viselt zsidó felelősséget. Arra az egész nyílt levélben végighúzódó törekvésre ismerek benne, hogy zsidókat és nem zsidókat következetesen egyenlő mércével mérjen. A nyílt levéltől távol áll mindenféle zsidó sérelmi gondolkodás és zsidó fölényérzet; abból indul ki, hogy zsidók és nem zsidók egyenlő emberek, és ennek megfelelően kell berendezni együttélésüket ebben az országban.
Van azonban egy hely, ahol eltér ettől az elvtől; igaz, nem a hazai zsidók és nem zsidók, hanem az izraeli zsidók és a palesztinok vonatkozásában. Teljes joggal követeli, hogy aki az izraeli kormányok vétkeit gáncsolja, előbb félreérthetetlenül szögezze le: a zsidóknak joguk van rá, hogy saját államukban éljenek, s ez az állam az ENSZ 1948-as határozata értelmében Izrael. Mivel a szovjet külpolitikához igazodó magyar kormány ebben a kérdésben kétértelműen foglal állást, indokolt a követelést nyomatékosan hangsúlyozni. Ha azonban ilyen sarkalatos jelentőséget tulajdonítunk neki, akkor a palesztinokra is világosan ki kell terjesztenünk. Előbb félreérthetetlenül le kell szögezni, hogy a palesztin népnek is joga van saját államra, s hogy ugyanaz az ENSZ-határozat, amely Izrael államot elismeri, olyan területet jelöl ki a szuverén palesztin állam részére, amelyet közel két évtizede Izrael tart megszállva. Azután lehet beszélni arról, hogy korábban ugyancsak majdnem két évtizedig arab államok annektálták ezt a területet, hogy a palesztin terrorizmus elfogadhatatlan harci módszer, hogy a békés rendezést nem csupán Izrael intranzigenciája akadályozza, hanem az is, hogy a másik fél nem hajlandó elismerni a zsidó államot. A Salom azonban vonakodik a palesztinokra is alkalmazni a szabályt, amelyet Izraellel kapcsolatban felállított. Ezt hibának tartom.
Még ha így volna is – vethetné ellenem valaki –, az egésznek nincs olyan nagy jelentősége. A magyar zsidók és nem zsidók együttélése szempontjából huszadrangú kérdés, hogy miként foglal állást a Salom a palesztinokkal kapcsolatban, és még ennél is százszor kevésbé számít a Salom állásfoglalása magának a palesztin kérdésnek a kimenetele szempontjából. Úgy is van. Azonban soha nem vezet jóra, ha látszólag jelentéktelen ügyekben könnyelműen kezdünk bánni az elveinkkel. Ha a Salom programjából csak egy kevés is megvalósulna, az próbára tenné a magyar társadalmat. Akkor mutatkoznék meg, hogy képes és hajlandó-e a magyarság elismerni egy határaink közötti kisebbségnek ugyanazt a jogigényét, amelyet a határon túli magyarok esetében természetesnek tart. De a zsidókat is próbára tenné ez a helyzet. Nem érdemes hát olyan színben feltűnni, mint aki gondolatban már jó előre vétkezik a kisebbségek, nemzetiségek, nemzetek egyenlőségének nehezen megvalósítható alapelve ellen.