Tűnjenek Nérók és pápák, hódító hold, jatagán
Haynau jégpupillái, tű az ujjakban, fejek
melyek a kíntól életre-halálra biccentenek.
Nagy László: A vasárnap gyönyöre
Cs. Szabó Lászlótól származik az anekdota: Szász Bélával teázott a BBC büféjében; egy pillanatra megszakította a társalgást:
– Bocsáss meg, elugrom, hozok még egy ilyen Danish Pastryt.
Visszatérve folytatta a gondolatmenetét, ám Szász Béla kisvártatva közbevágott:
– Te Laci, ez nem Danish Pastry.
– Gondolod? – méregette a süteményt Cs. Szabó.
– No, nem baj, így is remek.
Csakhogy Szász Bélát nem hagyta nyugodni a dolog; fészkelődön, majd – kissé keményebben tagolva a szavakat – újra megakasztotta a beszélgetést:
– Te Laci, mondom, hogy ez nem Danish Pastry!
Akiket Szász Béláról faggattam, jó megjelenésű, szálfaegyenes, fanyar s a mindennapi érintkezésben kissé merev figurának rajzolták; szeretettel emlegették, de senki nem mondta, hogy akár itthon, akár angliai emigrációjában bűbájos személyiséget ismert volna meg benne. Ám Szász Béla alighanem ennek a tényekhez ragaszkodó merevségének köszönheti, hogy csupán a Rajk-pör[SZJ] egyik mellékperében tudták szerepeltetni, végső soron: hogy életben maradt. Hiába talpalták, tömtek sót a szájába, hiába kényszerítették, hogy étlen-szomjan kilenc napig álljon a fal mellett, hiába apelláltak kommunista múltjára – nem volt hajlandó hamis vallomást tenni.
De honnan e makacsság? Miért, hogy rajta nem fogott sem a fizikai-lelki gyötrés, sem a hazug ígérgetés? Átlátta volna, hogy csak úgy maradhat életben, ha az igazsághoz, csakis az igazsághoz s a teljes igazsághoz ragaszkodik, magyarán: okosabb lett volna a többieknél? Nem valószínű. Amikor Rajkkal szembesítették, Szász Bélának feltűnt, hogy a volt miniszter mennyire fásult készséggel biccent a képtelen agyszüleményekre – annak az embernek a gépiességével, aki pontosan tudja, mire megy ki a játék. Vagy Szász Béla eleve a kétkedőbb kommunisták közül való volt, s így őt nem tudták megzsarolni: „Elvtárs, ezt kéri tőled a párt!”? Ez sem valószínű. Igaz, nem beszél valami lelkesen kommunista múltjáról, könyve (ellentétben a legtöbb hasonló tárgyú visszaemlékezéssel) nem az Eszméből kiábrándult kommunista önmarcangolása – de Szász nem is takargatta egykori meggyőződését. Vagy azért ragaszkodott az igazsághoz, mert valamiféle magasztos elv, a nagybetűs Igazság ezt követelte tőle? A válasz köznapibb ennél:
Pattogtak a kérdések: Tudta-e, hogy Rajk rendőrügynök? Beszervezte-e magát az angol titkosszolgálat? Megzsarolta-e Rajkot? Beszervezte-e Rajkot az angol titkosszolgálatnak?
Nem erkölcsi parancsolatnak engedelmeskedtem, nem racionális érveknek és még csak az indulat sem hajtott már, amikor konokul minden kérdésre nemmel válaszoltam. Nem valamiképp, de halálos bizonyossággal tudtam, akár hasznos, akár katasztrofális lenne számomra, ezt a vallomást soha nem lennék képes elmondani. Ahogy ama néhai citoyen is képtelen volt levelemet elégetni. (207.)
Igen, Szász Béla „ama néhai citoyen”-től tanulhatta: az ember nem hazudik. Apjától, a szombathelyi középosztálybeli polgártól (ha jól tudom, a városi gázművek igazgatója volt), aki véletlenül felbontotta a fiának szóló konspirációs levelet, s remegő szájjal bár, de átnyújtotta a címzettnek. Szász nem adta a nevét hazugsághoz – ugyanolyan magától értetődően, ahogy az ember előre köszön a hölgyismerőseinek. Banális magyarázat? Meglehet. De vajon nem éppen ebben a banalitásban rejlik-e Szász Béla visszaemlékezésének meggyőző ereje? Abban, hogy inkább elhagy egy túlzónak tetsző jelzőt, semmint megtoldaná az előadottakat egy bizonykodó szóval, félmondattal. Az angoloknak van egy pontos szavuk erre az írás- és szemléletmódra: az understatement, szótári jelentése „csökkentés, szépítés”, de talán jobb, ha körülírjuk: a nagyotmondás ellentéte. Szép példa rá az alábbi részlet:
...egy másik helyiségben öt-hat emberrel találtam magam szemben. Azt hiszem, hosszú fogságom idején senkinek se meséltem el, ami ebben a pillanatban számomra csaknem magától értetődően esett meg, mert egy-két év múlva már énmagam előtt is valószínűtlennek, sőt költöttnek tűnt, hogy amikor az egyik nyomozó se szó, se beszéd, arcul ütött, én ugyanolyan lendülettel visszavágtam. Valami ősi impulzussal, alighanem nevelésem meghagyásainak engedelmeskedtem, a kisvárosi környezet becsületkódexének tettem talán eleget, noha értelmileg ezeket a becsületfogalmakat komikusan időszerűtleneknek és bosszantóan életidegeneknek ítéltem. Az első talpalás szinte önként vállalt megpróbáltatásnak látszott a kódex mértékei szerint, ám az első arcul ütés oly büntető megaláztatásnak, amit ösztönszerűleg, a várható következmények megfontolása nélkül torol meg az ember.
Túl a témának járó érdeklődésen, e vérforraló tárgyilagosságnak köszönhető, hogy az 1963-ban Nyugaton megjelent könyv rongyosra olvasott példányai kézről kézre jártak városszerte, s hogy legújabb irodalmunkban páratlan karriert futott be: mondatai vendégszövegként szerepelnek Esterházy Péter Termelési regényében és „Bevezetés...”-eiben, Petri György Szerelmes versében, Hajnóczy Péter A Halál kilovagolt Perzsiából című regényében, s közvetlen ihletője volt Nádas Péter egyik legkitűnőbb – sajnos publikálatlan – írásának (a Helyszínelésben[SZJ] arról számol be az író, hogy rábukkant a svábhegyi villára, melynek furcsa, hatszögletű szobájában tanyázott a Rajk-per egyik vallatóstábja). Azt sem zárhatjuk ki, hogy hatott Hernádi Gyula Borotvált tabló és Konrád György A városalapító című regényének megszületésére. S egy adalék: Réz Pál megírja Déry Tibor Vidám temetés címmel közreadott ötvenöt-ötvenhatos elbeszélései utószavában: a Szerelem, Déry talán legmegrázóbb írása jórészt a Szász Bélától hallottakon alapul. A tisztelgő gesztusok a könyv irodalmi értékeinek szólnak: az alakteremtés plasztikusságának, a helyzetek lélektani pontosságának, az egész mű irodalmi hitelének. Ám Szász Béla könyve nemcsak kitűnő – Kazinczy Fogságom naplója mellé állítható – irodalmi memoár, hanem forrásértékű munka is, Szabó Miklós történész például a Minden kényszer nélkül alapján szokta volt ismertetni házi szemináriumain[SZJ] a Rajk-pör hátterét.
Tudott dolog, hogy a kirakatper a párttisztogatásokhoz és a jugoszláv kommunisták kiáltozásához volt hivatott hangulatot teremteni. Az is közismert, hogy a per koncepciója Moszkvában fogant. Arról azonban csak Szász Béla könyvéből kapunk képet, hogy a per előkészítése és zökkenőmentes lebonyolítása valójában magas rangú MVD-s[SZJ] tisztek szakszerű munkája volt. A perelőkészítő stáb belső hierarchikus viszonyait jól érzékelteti az alábbi jelenet:
...alacsony termetű férfi lépett a toronyszobába. Egyszerűen szabott Sztálin-zubbonyt viselt, de az ezüstösen, kékesen csillogó szövet szembeszökően nyugati eredetre vallott, meg arra is, hogy készítői női ruhára szánták. A jövevény feltűnően bodor, ősz, haját simogatta, és arcából mulatságosan meredt elő rezes orra, ami látótávolságból elárulta a krónikus alkoholistát. Az alezredes katonásan ugrott fel, és fojtott hangon, németül lihegte oda nekem:
– Álljon föl. Álljon föl maga is.
A vörös orrú egy ideig suttogott a kihallgatómmal, beleolvasott az asztalon heverő kéziratos jegyzetekbe, a fejét csóválta, végigmért engem, aztán hamarost elhagyta a toronyszobát. Az alezredes szolgálatkészen nyitotta ki előtte az ajtót. A magyar nyomozó a zömök férfi bevonulása óta szinte sóbálvánnyá meredve, mozdulatlanul állt a fotelje előtt, a tolmács pedig szerényen a fal mellé húzódott. Amikor a kopasz megint helyet foglalt íróasztalánál, egy ideig hallgatott, de végül nem csekély tisztelettel, a tolmács közvetítése nélkül, németül jegyezte meg:
– Ez nagyobb úr ám, mint Horthy volt. Ő a kormányzó. Kissé gondolkozott, folytassa-e, majd mégis hozzátette:
– Mert, ugye Horthy csak Magyarországnak volt kormányzója? De emez? Emez Magyarországé, Ausztriáé, Németországé, Csehszlovákiáé, Lengyelországé, Romániáé, Bulgáriáé és Albániáé is. Mert, tudja meg, ha nem tudná, az altábornagy elvtárs a délkelet-európai MVD főparancsnoka.
A börtönben, ahol egyik szórakozásunk ama összerakós játék volt, amivel jelenetekből, részletekből, adatokból és elejtett szavakból rekonstruálgattuk a műper mozzanatait, megtudtam azt is, hogy Magyarország akkori kormányzóját Fjedor Kjelkinnek hívták, és Baden bei Wienben, az MVD főhadiszállásán székelt. (166.)
Szász Béla szavahihető emlékező. Mindazt, amit az ÁVO módszereiről, a vallatásokról és kínzásokról, a per megkonstruálásáról, az oroszok szerepéről olvashatunk könyvében, nyugodtan elfogadhatjuk tényként. Hiteles az a párbeszéd is, amelyben a börtönből szabadult Kádár János – akit egy helyütt a „szerény képességű” epitheton ornansszal ajándékozott meg a szerző – a Kútvölgyi kórház röntgenosztályának várószobájában elmondja: ő voltaképpen Péter Gábor provokációjának esett áldozatul, s Rákosi elvtársnak köszönheti a kiszabadulását, a főtitkár fogadta is őt, és biztosította: nem kell kétkezi munkásnak visszamennie, hiszen a pártnak szüksége van rá. Hiteles az is, amit Szász a per hátteréről, Rajk személyének kiválasztásáról és a per politikai céljáról mond. Persze, a Minden kényszer nélkül nem történészi szakmunka, hanem visszaemlékezés. Ahol a szerző olyan tényeket ad elő, amelyeket másodkézből tud, esetleg pontatlan lehet. Elmondja például, hogy 1956 nyarán Rákosi lejátszott egy hangszalagot a KV tagjainak,[SZJ] amelyen a vizsgálati fogságban lévő Rajkot arról igyekszik meggyőzni az akkori belügyminiszter, Kádár János, hogy a pártvezetés természetesen nem tartja őt bűnösnek, s arra kéri, segítse a pártot Tito eretnekségének megbélyegezésében; „a per után, még ha esetleg halálra ítélik is, ki nem végzik, csak eltüntetik. Családostul üdülni küldik majd a Krímbe, aztán pedig más néven, más helyütt, képességeihez méltó, jelentős munkát bíznak majd rá” – egészítette volna ki mondandóját Kádár (214.). Nos, más visszaemlékezők úgy tudják, hogy a hangszalagot nem Rákosi és nem a KV tagjainak játszotta le, hanem Kovács István budapesti első titkár zsarolta meg vele Kádárt: nem érdemes forszíroznia a „hibák és bűnök” feltárását. De ha a szaktörténészi kutatás akár az összes efféle epizódról kimutatná, hogy nem egészen helytállóak, Szász Béla személyes emlékeinek igazsága akkor is moccanatlanul a helyén maradna.
A Minden kényszer nélkül nyilván Kádárra, a belügy munkatársaira és legfőképpen a szovjet elvtársakra való tekintettel nem jelenhet meg a magyarországi hivatalos könyvkiadásban.[SZJ] Úgy igaz, ahogy az „M. O.” munkatársa írja a mostani kiadás belső borítóján: „Rajk László és társai még mindig nincsenek rehabilitálva. Mert a »személyi kultusz jogsértéseinek« közhelyszerű emlegetése, az utóelnevezés, a koszorúzás és emléktábla-avatás nem rehabilitáció.” S nem is csak a jogi-politikai értelemben vett teljes rehabilitáció várat még magára. (Szász Béla leírja a jelenetet, amikor a Fő utcai börtönben a kezükbe nyomták elbocsátó levelüket:
„Az enyémen az állt és áll még mindig, mert mulatságos emlékként külföldre is magammal hoztam, hogy 1954. augusztus 31-én tartóztattak le, és másnap, 1954. szeptember elsején szabadon bocsátottak. Eszerint mindössze egyetlen éjszakát töltöttem az AVH őrizetében. Nékem többnek tűnt...”303.)
A hatalom egykori és mai birtokosai adósak maradtak a legközönségesebb tisztességadással is – soha nem árulták el, mi történt a vallatócellákban a Rajk- (és a többi) per áldozataival, mint ahogy arról sem esik szó, mi lett azokkal, akik a történtekért felelősek. Rajk Lászlót így látta Szász Béla, amikor szembesítették őket:
Máskor pirospozsgás, de most hamuszürke arcát felém fordította, ám szeme kihunytan meredt rám. Rajk homlokredői kemény ráncokká mélyültek, kimerült vonásait pedig keresztben három párhuzamos barázda szelte át, akárha mindeniket léniával húzták volna meg. A tetteseken és főnökeiken kívül ma se tudja senki, mit állhatott ki Rajk letartóztatása első időszakában, s számomra is mindvégig rejtély maradt a volt miniszter arcát átszelő három vízszintes barázda. (63.)
Bizony, rejtély ez ma is, még a legközelebbi hozzátartozók előtt is. A Minden kényszer nélkül mostani újrakiadásának borítóját ifj. Rajk László tervezte, aki apja meggyilkolásakor pár hónapos csecsemő volt. A borítón ábrázolt félig csontváz, félig húsváz emberalakon három-három nyíl mutat a bordákra és az arcot átszelő vízszintes barázdákra.
- Bírálat [8]